¶

Ma­nap­ság job­bá­ra csak kvíz­mű­so­rok­ban ne­ve­zik Thália pap­ja­i­nak a szí­né­sze­ket. A szó ere­de­ti ér­tel­mé­ben el­hi­va­tott (el­hí­vott, meg­hí­vott) mű­vész­ről és mú­zsai szol­gá­lat­ról szó­ló be­széd - pél­dá­ul egy kri­ti­ká­ban - nap­ja­ink­ban ar­cha­­iz­mus­nak hat. Ha­son­ló­an ré­gi el­gon­do­lás, hogy az in­terp­re­tá­ló szó­szó­ló­ként,  ügy­véd­ként, az­az apo­lo­gé­ta­ként kép­vi­sel mű­vet, szer­zőt. A „pap" ce­leb­rál, ki­nyi­lat­koz­tat, ál­dá­sos mű­kö­dé­se nyo­mán szen­téllyé vál­to­zik a szín­ház- vagy a kon­cert­te­rem; az apo­lo­gé­ta vi­szont nem te­kin­ti ma­gát az ab­szo­lút igaz­ság bir­to­ko­sá­nak, „pro­­­duk­ci­ó­ját" nem a szen­tély­ben, ha­nem az agorán mu­tat­ja be. Az idei Con tempo so­ro­zat­ban rend­re ki­vá­ló apo­lo­gé­ták szó­lal­tak fel az éte­ri agorán (a Ma­gyar Rá­dió élő adás­ban köz­ve­tí­tet­te a kon­cer­te­ket). Va­la­meny­­nyi­en meg­győ­ző­en ér­vel­tek a ját­szott mű­vek ki­vá­ló­sá­ga mel­lett.

A so­ro­zat nyi­tó­kon­cert­jén (má­jus 3. - MR 22-es stú­dió) Berényi Bea és Dratsay Ákos (fu­vo­la) a tel­jes mű­sort a kor­társ fu­vo­la­ze­ne kö­ré épí­tet­te fel. Igen vál­to­za­tos, szí­nes, per­­gő rit­mu­sú hang­ver­senyt ad­tak, érez­he­tő volt, hogy bő egy év­vel ko­ráb­ban, Kecs­ke­mé­ten egy, a mos­ta­ni­hoz na­gyon ha­son­ló ös­­sze­ál­lí­tá­sú prog­ra­mot már ki- és be­pró­bál­tak. Ez­út­tal is SÁ­RI JÓ­ZSEF, SÁRY LÁSZ­LÓ és SÁRY BÁNK kom­po­zí­ci­ói szó­lal­tak meg.

Berényi Bea, Dratsay Ákos,  Sipos Gergely és Palotás Gábor

2010 vé­gén, a kecs­ke­mé­ti kon­cert­re ké­szült Sá­ri Jó­zsef két fu­vo­lá­ra írt Praeludiuma. A han­gok ön­szer­ve­ző­dé­sé­nek il­lú­zi­ó­ját kel­tő, nagy­sze­rű da­rab­ban a két fu­vo­la sze­rep­cse­ré­it nem­csak prak­ti­kus elő­adói igé­nyek, ha­nem im­ma­nens ze­nei okok is ma­gya­ráz­ták. A fi­gyel­mes hall­ga­tó a kom­po­zí­ció for­má­já­ban a lo­gi­ka és a dra­ma­tur­gia együt­tes mun­kál­ko­dá­sát ve­het­te ész­re, ilyen­kor szok­tunk for­ma­kul­tú­rá­ról vagy ma­ga­biz­tos for­ma­ke­ze­lés­ről be­szél­ni. A Né­ma tör­té­net cí­mű da­rab­ban Sáry Bánk a nyi­tott for­mát am­bi­ci­o­nál­ta, nem késztette a hall­ga­tót a zárt szer­ke­zet fel­fe­de­zé­sé­re. Csak egé­szen hal­vány je­lek utal­tak ar­ra, hogy egy ilyen fel­fe­de­ző út egyéb­ként nem len­ne ered­mény­te­len.

A Né­ma tör­té­net utol­só har­ma­dá­ban a fu­vo­la­szó­ló­hoz egy csel­ló kap­cso­ló­dott, gor­don­kán Sipos Ger­gely ját­szott. Az új szó­lam új hang­szín­nel is gaz­da­gí­tot­ta a da­ra­bot, s meg­je­le­né­se an­nak el­le­né­re is meg­le­pe­tést oko­zott, hogy szá­mí­ta­ni le­he­tett rá. Sáry Lász­ló új mű­vé­ben (Hár­mas­ban) a fu­vo­lák du­ett­jé­hez ma­rim­ba tár­sult. Pa­lo­tás Gá­bor já­té­ka a ho­mo­gén hang­zás­tér ki­ala­kí­tá­sa és a ze­nei anya­gok in­teg­rá­lá­sa szem­pont­já­ból el­ső­ran­gú volt, tö­ké­le­te­sen va­ló­sí­tot­ta meg és kép­vi­sel­te szó­la­má­nak kom­po­zí­ci­ós funk­ci­ó­ját.

A hang­ver­se­nyen el­hang­zott egy-egy Gyöngyössy Zol­tán em­lé­ké­re kom­po­nált mű. El­ső­ként Sáry Bánk fu­vo­lá­ra, gor­don­ká­ra és marimbára írt da­rab­ja (Hang­ta­la­nul) szó­lalt meg. Meg­je­le­ní­tő erő­ről és hang­szín­ér­zé­keny­ség­ről árul­ko­dó, vizionárius té­tel, me­lyet egy­faj­ta „jó­zan misz­ti­ka" hat át.  Sáry Lász­ló egy em­lék-szer­tar­tás rend­jét fek­tet­te le In memoriam Zol­tán Gyöngyössy cí­mű da­rab­já­ban. (A kom­po­zí­ció rög­zí­tett ké­pe meg­je­lent a Mu­zsi­ka áp­ri­li­si szá­má­ban.) A ze­ne­szer­ző Weöres Sán­dor A tel­jes­ség fe­lé cí­mű mű­vé­nek „Há­rom víz­szin­tes, egy füg­gő­le­ges" cí­mű rész­le­tét ala­kí­tot­ta át kép­vers­sé, a szö­veg ek­ként ki­ala­kí­tott vi­zu­á­lis for­má­ja vált a kom­po­zí­ció ese­mény­tör­té­ne­té­nek min­tá­za­tá­vá. A tet­sző­le­ges ös­­sze­ál­lí­tá­sú és lét­szá­mú együt­tes­sel meg­szó­lal­tat­ha­tó té­tel ezen a kon­cer­ten két fu­vo­la, gor­don­ka, ma­rim­ba és zon­go­ra kvin­tett­jén hang­zott el. Sáry egy ti­zen­hat hang­ból ál­ló hang­sort ala­kí­tott ki, az egyes han­gok el­hang­zá­sá­nak hos­­szát (1-től 16 „szív­dob­ba­nás" tar­ta­má­ig) rög­zí­tet­te. A mu­zsi­kus dön­té­se, hogy a han­gok me­lyik ok­táv­ban szó­lal­nak meg. A szer­tar­tás részt­ve­vői ká­non­sze­rű­en lép­nek be, és egy­szer va­la­mennyi­en vé­gig­játs­­szák a hang­sort. A mű most fel­hang­zó alak­ja ke­vés­sé ha­son­lí­tott a ma­gam ki­ala­kí­tot­ta elő­ze­tes hang­kép­re, a hosszú (tíz „szív­dob­ba­nás­nyi" vagy an­nál is hos­­szabb) han­gok­hoz mint­ha nem lett vol­na elég tü­re­lem, s a hang­adás mód­ja (zon­go­rán hang­is­mét­lés, vo­nó­son tre­mo­ló stb.) sem volt min­dig ide­á­lis.

Sáry Bánk egy ha­lál­kép­ze­tet, Sáry Lász­ló  a kö­zös­sé­gi gyász­mun­kát transz­for­mál­ta kom­­po­zí­ci­ó­vá, Sá­ri Jó­zsef fu­vo­la­szó­ló­ja (Epigraph) egy te­vé­keny és gaz­dag éle­tet ma­gasz­talt, a ze­nei sír­fel­irat nem az el­mú­lás té­nyét, ha­nem a tet­te­ket rög­zí­tet­te. Mind­ez­zel össz­hang­ban Sá­ri József a kü­lön­bö­ző já­ték­mód­ok és hang­vé­te­lek so­ka­sá­gát vo­nul­tat­ta fel; vir­tu­óz pas­­szá­zsok­ból, iz­ga­tott­sá­got köz­ve­tí­tő sza­ka­szok­ból és ér­zel­mes ének­tö­re­dé­kek­ből épí­tet­te fel mű­vét.

Sáry Bánk és Sáry László

A kon­cert má­sodik ré­szé­ben fel­csen­dült né­hány ko­ráb­ban szer­zett darab. Sá­ri Jó­zsef Je­le­ne­tek cí­mű két­fu­vo­lás cik­lu­sá­ból há­rom té­tel sze­re­pelt a prog­ram­ban. Az 1988-ban írt da­rab sem­mit sem vesz­tett fris­ses­sé­gé­ből, szel­le­mes­sé­gé­ből, a Be­ré­nyi-Dra­tsay pá­ros pe­dig a fu­vo­la­iro­da­lom kor­társ klasz­­szi­ku­sá­nak ki­já­ró gon­dos­ság­gal és elok­ven­ci­á­val ad­ta elő. Sáry Lász­ló mi­ni­a­tűr­jét (Ket­tős) is hall­hat­tuk már ko­ráb­ban, ez­út­tal pre­lú­di­um­ként szol­gált egy nagy­sza­bá­sú és Sá­ry jel­leg­ze­tes (vagy jel­leg­ze­tes­nek gon­dolt) ze­nei vi­lá­gá­tól sok pon­ton el­té­rő kom­­po­zí­ci­ó­hoz (Hommage `a Kas­sák). A fu­vo­lá­ra és zon­go­rá­ra írt da­rab­ban Gábor-Nagy Nó­ra zon­go­rá­zott. Igen komp­lex, me­rész he­te­ro­ge­ne­i­tá­sa el­le­né­re is egy­sé­ges ar­cu­la­tú da­rab, mely egy­ként tu­dó­sít kí­­­sér­le­te­ző kedv­ről és a ze­nei anyag fe­let­ti kont­roll fö­lé­nyes­sé­gé­ről. Nem ne­héz el­gon­dol­ni, hogy a mű­vet Kas­sák szí­nes egyé­ni­sé­ge és ke­mény jel­le­me ins­pi­rál­ta.

A ma­gas szín­vo­na­lú hang­ver­senyt Sáry Bánk két fu­vo­lá­ra és ütő­hang­sze­rek­re írt da­rab­ja (Árny­já­ték) zár­ta. Ha Sáry Lász­ló ha­son­ló hang­sze­re­lé­sű mun­ká­já­ról azt ír­tuk, hogy az ütő­hang­szer (ott ma­rim­ba) be­vo­ná­sa egy kom­po­zí­ci­ós ide­át je­le­ní­tett meg, ak­kor Sáry Bánk mű­ve ese­tén to­vább kell men­nünk. A da­rab alap­ide­á­ját az ütő­hang­szer­cso­por­to­kon meg­szó­la­ló anyag kép­vi­sel­te, a két fu­vo­la funk­ci­ó­ja - han­goz­zék bár el­ső­re kis­sé pa­ra­dox­nak - az ütő­hang­sze­res hang­zás ki­ter­jesz­té­se, il­let­ve spe­ci­á­lis abszt­ra­há­lá­sa volt. Sáry jel­leg­ze­tes hangközpárokat tár­sí­tott egy-egy ütős szín­hez (pél­dá­ul a fa, az alu­mí­ni­um vagy a bőr hang­zá­sá­hoz), de nem tu­dá­lé­ko­san, nem a gon­do­lat de­monst­rá­lá­sá­nak vá­gyá­tól, ha­nem ze­nei ösz­tö­ne­i­től ve­zérel­ve. Pa­lo­tás Gá­bor al­ko­tó mó­don já­rult hoz­zá az Árny­já­ték si­ke­ré­hez.

Iga­zán nagy for­má­tu­mú apo­lo­gé­tát és von­zó sze­mé­lyi­sé­get is­mer­het­tünk meg a bel­ga zon­go­ra­mű­vész, Daan Vandewalle sze­­mé­lyé­ben. A mo­dern zon­go­ra­iro­da­lom egyik leg­el­tö­kél­tebb szó­szó­ló­ja a Rá­dió Már­­vány­ter­mé­ben JOHN CAGE, LI­GE­TI GYÖRGY és CHARLES IVES mű­vei mel­lett fi­a­tal szer­zők da­rab­ja­it ját­szot­ta má­jus 10-én.

Cage Két da­rab­ját (1946) és Álom (1948) cí­mű kom­po­zí­ci­ó­ját hall­gat­va a har­min­cas évei kö­ze­pén já­ró szer­ző gon­dol­ko­dá­sá­nak vi­lá­gos­sá­ga és tisz­ta­sá­ga kel­tett fel­tű­nést.  A Két da­rab né­hány jel­leg­ze­tes moz­za­na­ta a pre­pa­rált zon­go­rát jó­sol­ta, de úgy, hogy eköz­ben a mű önál­ló­sá­ga nem sé­rült, a tra­di­ci­o­ná­lis zon­go­ra­hang­zást nem fél­me­gol­dás­nak, nem hi­ány­nak érez­tük. Li­ge­ti György 13. etűd­jét, az Ör­dög­lép­csőt Vande­walle im­po­ná­ló fo­lyé­kony­ság­gal, már-már kön­­nye­dén ad­ta elő, a má­sok elő­adá­sá­ban az erő­pró­bát sej­te­tő rán­gó rit­mi­ká­nak és csi­kor­gás­nak nyo­mát sem le­he­tett fel­fe­dez­ni.

A kon­cert má­so­dik fe­lét egyet­len mű, Charles Ives 2. zon­go­ra­szo­ná­tá­ja (Concord, Mass. 1840-1860) töl­töt­te ki, az utol­só té­tel leg­vé­gén Vámosi-Nagy Zsu­zsa ját­szott fu­vo­lán. Im­po­ná­ló, hogy Vandewalle mi­lyen igén­­nyel és mi­lyen alá­zat­tal szol­gál­ja Ives ikonikus szo­ná­ta­monst­ru­mát, a kon­cert hely­szí­nén nem is volt sen­ki­nek sem két­sé­ge: itt és most a da­rab va­la­men­­nyi hang­ja komp­ro­mis­­szu­mok nél­kül hang­zik el. És Vandewalle elő­adá­sa a meg­győ­ző erő te­kin­te­té­ben is pél­dás volt, a szo­ná­ta scher­zó­ját bri­li­áns­nak, a nyi­tó­té­telt ér­dek­fe­szí­tő­nek, a zá­ró­té­telt rej­té­lyes­nek ta­lál­tam. Egye­dül a mű las­sú té­te­lét érez­tem ke­vés­bé ins­pi­rált­nak. E gyors lel­tár a szél­ső­sé­ges vé­le­mé­nyek át­la­gá­nál (kor­sza­kos re­mek­mű kont­ra di­let­táns tá­kol­mány) jó­val ked­ve­zőbb ké­pet fest a da­rab­ról - mi­lyen kár, hogy a zon­go­ris­ta- és a ze­ne­szer­ző­szak­ma ér­dek­lő­dé­se mes­­sze el­ma­radt az el­vár­ha­tótól.

2011-ben, a Liszt-év­ben tíz kü­lön­bö­ző nem­ze­ti­sé­gű ze­ne­szer­zőt kér­tek fel, hogy kom­po­nál­jon mű­vet a „Liszt és a táj­kép" té­má­hoz kap­cso­lód­va. Az el­ké­szült da­ra­bok­ból öt már el­hang­zott a Bar­tók Rá­dió és a Liszt és Eu­ró­pa Fesz­ti­vál kö­zös kon­cert­jén. Vandewalle to­váb­bi hár­mat tű­zött bu­da­pes­ti est­je mű­so­rá­ra. Mind­há­rom al­ko­tás igé­nyes ját­sza­ni­va­lót kí­nál, de egyik sem kü­lö­nö­seb­ben for­má­tu­mos opusz. A szerb BOˇZIDAR OBRADINOVI´C mű­vé­nek ru­tin­nal szö­vö­ge­tett zon­go­ra­le­tét­je mes­­sze nem volt olyan iz­gal­mas, mint a fan­tá­zia­dús cím (Cheval pos­tás au­to­nóm mó­don meg­hó­dít­ja az időt) és prog­ram. Mé­lyebb be­nyo­mást gya­ko­rolt rám a por­tu­gál JO^~AO GO­DINHO mun­ká­ja. A Fogo posto (Gyúj­to­ga­tás) is prog­ram­ze­né­nek mond­ja ma­gát (egy kis­sé ügyet­le­nül el­he­lye­zett idé­zet­tel szo­ro­sab­ban is kap­cso­lód­ni pró­bál Liszt örök­sé­gé­hez), de en­gem nem ez, ha­nem a Domenico Scarlattit idé­ző fak­tú­ra fo­gott meg. A há­rom da­rab kö­zül a szlo­vén NA­NA FOR­TE mun­ká­ja (Le­rob­bant au­tó) ra­ga­dott meg a leg­ke­vés­bé. Pe­dig Daan Vandewalle en­nek a da­rab­nak is szen­ve­dé­lyes szó­szó­ló­ja volt.

Az Amadinda Ütőegyüttes kon­cert­je (má­jus   17. - MR 22-es stú­dió) a ka­ma­ra­ze­ne ün­ne­pe volt. A ka­ma­ra­ze­nei szel­lem ki­su­gár­zá­sa a kon­cert va­la­mennyi da­rab­ján érez­tet­te ha­tá­sát, „la­bo­ra­tó­ri­u­mi" tisz­ta­ság­gal szá­mom­ra JOHN CAGE Har­ma­dik kon­­st­ruk­ci­ó­já­ban je­lent meg. Hogy az 1941-ben írt mű a ze­nei szer­ve­zés tra­di­ci­o­ná­lis le­he­tő­sé­ge­it ve­tí­ti rá egy tisz­tán ütő­hang­sze­res mé­di­um­ra, s hogy for­mai fel­épí­té­sé­nek lo­gi­ká­ja a klas­­szi­kus ze­nei gon­dol­ko­dás fe­lől is fel­tér­ké­pez­he­tő, ko­­ráb­ban is tud­tam; egy-egy Amadinda-koncerten (és CD-ről hall­gat­va) pe­dig mind­ezt töb­bé-ke­vés­bé meg is ta­pasz­tal­tam. Azt vi­szont csak eb­ből az elő­adás­ból hal­lot­tam ki, hogy a kom­po­zí­ci­ót va­la­mi­fé­le es­­szen­ci­á­lis kvar­tett-szem­lé­let hat­ja át. Eb­ből az elő­adás­ból le­he­tett meg­sej­te­ni azt is, hogy az 1930-as évek kö­ze­pén men­­nyi­re fo­gé­kony le­he­tett Cage Schön­berg szel­le­mé­re.

Sa­já­tos mó­don a ka­ma­ra­ze­ne szel­le­me  ih­let­te a kon­cert má­sik két Cage-darabjának az elő­adá­sát is. Ter­mé­sze­te­sen sem a Branches, sem a Three² nem lép fel ka­ma­ra­ze­nei igén­­nyel, de az elő­adók hall­ha­tó­an  tö­re­ked­tek a hang­zás ka­ma­ra­ze­nei át­tört­sé­gé­nek meg­te­rem­té­sé­re: az egyes szó­lam­vo­na­lak tisz­ta raj­zo­la­tá­ra ugyan­ak­ko­ra hang­súlyt fek­tet­tek, mint az együtt­hang­zá­sok ke­vert ár­nya­la­ta­i­ra. A ke­vert ár­nya­la­tok te­kin­te­té­ben az Amadinda az el­múlt évek so­rán egye­dül­ál­ló vi­szo­nyo­kat ala­kí­tott ki ön­ma­ga szá­má­ra, az alap­szí­ne­ket adó egyes hang­sze­rek­ből va­ló­sá­gos ar­ze­nál áll az együt­tes ren­del­ke­zés­re. A hang­szer­ke­re­sés hall­ha­tó­an és lát­ha­tó­an még nem fe­je­ző­dött be. Az amadinda (így, kis be­tű­vel) egy fá­ból épí­tett af­ri­kai ütő­hang­szer, az Amadinda pe­dig egy me­sés re­gisz­te­rek­ből és e re­gisz­te­rek vég­te­len­nek tű­nő kom­bi­ná­ci­ó­já­ból ál­ló, rend­kí­vül pre­cí­zen han­golt, or­ga­ni­kus, fo­lya­ma­to­san vál­to­zó, nö­vek­vő inst­ru­men­tum. Er­re az inst­ru­men­tum­ra ír­ja da­rab­ja­it az együt­tes tag­ja, HOL­LÓ AU­RÉL. Két mű­ve hang­zott el, a Vi­o­la Express és a Gamelan-bound - beFORe JOHN². Hol­ló kom­po­zí­ci­ói már az­zal is igényt for­mál­ná­nak fi­gyel­münk­re, ha mu­ta­tós konzertstück mód­já­ra pusz­tán ar­ról ad­ná­nak szá­mot, hogy a szer­ző vir­tu­ó­za a fen­tebb jel­lem­zett  or­ga­ni­kus in­st­ru­­men­­tum­nak. De
e mű­vek több­ről, ko­moly al­ko­tói po­­­ten­ci­ál­ról, kre­a­ti­vi­tás­ról, kom­­po­zí­ci­ós fe­gye­lem­ről, fan­tá­zi­á­ról és kul­tú­rá­ról is árul­kod­nak. Em­lé­ke­ze­tes ma­radt a brá­­csá­ra és ütő­hang­­sze­rek­re írt Vi­o­la Express - a szó­lót Rivka Golani nyi­tott szív­vel és nagy lé­lek­kel ját­szot­ta - nagy­vo­na­lú for­má­lá­sa és gör­dü­lé­keny épít­ke­zé­se, va­la­mint  a nagy­for­ma szem­pont­já­ból is sze­ren­csé­sen köz­be­ik­ta­tott las­sú té­tel lí­rai, szub­jek­tí­vebb hang­vé­te­le. A sok­fé­le - kön­­nyű­ze­nei vagy nép­ze­nei - ha­tás je­len­lét­ét nem ne­héz re­giszt­rál­ni, Hol­ló ek­lek­ti­kus stí­lu­sa azon­ban egy pil­la­nat­ra sem volt za­va­ró. Egy-egy stí­lus­elem ná­la so­ha­sem a stí­lus­imi­tá­ció igé­nyé­vel buk­kan fel, so­ha­sem hat idé­zet­nek és - ta­lán ez a dön­tő - nem ze­nén kí­vü­li tar­­tal­mak ma­ni­fesz­tá­lód­nak ál­ta­luk. Hol­ló da­rab­jai - hogy egy avult fo­ga­lom­párral él­jek - ab­szo­lút ze­ne­ként ha­tot­tak, an­nak el­le­né­re, hogy a szer­ző e da­ra­bok jel­lem­zé­se­kor szí­ve­sen él prog­ram­ze­nei meg­fon­to­lá­so­kat sej­te­tő fo­gal­mak­kal, meg­­fo­gal­ma­zá­sok­kal: „film­sza­lag­sze­rű­en per­gő ké­pek", „uta­zás", „vo­nat" vagy „as­­szo­ci­á­ció". A ma­ga abszt­rakt­sá­gá­ban kü­lö­nö­sen szár­nya­ló volt a Gamelan-bound, kö­ve­té­se nem­csak a fül, ha­nem a szem szá­má­ra is mun­kás él­ve­zet. A mű­vet - akusz­ti­kai ér­te­lem­ben - cso­dá­la­to­san szé­les pa­no­rá­má­jú elő­adás tet­te még von­zób­bá. Az Amadinda kvar­tett­jé­hez Sza­bó Má­tyás és Tömösközi Lász­ló csat­la­ko­zott.

Rivka Golani

Az együt­tes szá­má­ra írt da­rab­bal, STEVE REICH Mallet Quartetjével fe­je­ző­dött be a kon­cert. Más al­ka­lom­mal (pél­dá­ul egy Steve Reich mű­ve­i­ből ös­­sze­ál­lí­tott hang­ver­se­nyen) ta­lán fel sem tűn­ne (ahogy fel sem tűnt) a da­rab cí­mé­ben sze­rep­lő kvar­tett ki­fe­je­zés. Most azon­ban na­gyon is fel­tűnt, a mű­vel szem­be­ni aver­zi­ó­mat nem is na­gyon tu­dom to­vább ­ápol­gat­ni. Az ele­mi mo­tí­vu­mok he­lyett hos­­szabb me­lo­di­kus íve­ket össze­fo­gó for­ma­fe­lü­le­tek, a ter­mé­sze­tes vib­rá­ci­ót fel­vál­tó har­mó­nia­for­du­la­tok hi­á­nyoz­tak Reich ko­rai stí­lu­sá­ból, a ké­sei stí­lus­ban vi­szont úgy tű­nik, hogy épp ezek ad­ják a ze­nei épít­mény alap­pil­lé­re­it. Mind­ez vis­­sza­lé­pés­nek is hat­hat, egé­szen ad­dig, amíg egy ka­ma­ra­ze­nei fo­gan­ta­tá­sú in­ter­pre­tá­ció nem hi­te­le­sí­ti a „szó­lam­vo­na­lak tisz­ta raj­zo­la­tát", vagy az együtt­­hang­zá­sok „ke­vert ár­nya­la­ta­it". Most így tör­tént.

Rozmán La­jos ko­mo­lyan vet­te az apo­logé­ta sze­re­pet. Egész hang­ver­seny­so­ro­za­tot (Kö­zép-eu­ró­pai port­rék) szer­kesz­tett a szlo­vák MARIÁN LEJAVA és a ma­gyar KON­DOR ÁDÁM mű­ve­i­ből. Az ere­de­ti­leg négy­ré­szes­re ter­ve­zett cik­lus el­ső két kon­cert­jé­ről egy ko­ráb­bi lap­szám­ban már be­szá­mol­tam. A har­ma­dik hang­ver­seny saj­nos tech­ni­kai okok mi­att el­ma­radt. A ne­gye­di­ket (má­jus 22. - Tra­fó) a Con tempo so­ro­zat „fo­gad­ta be". A Rozmán La­jos ve­zet­te Qaartsiluni Ensemble prog­ram­ján ezen az es­tén fú­vós ka­ma­ra­ze­ne sze­re­pelt, a ter­ve­zett­hez ké­pest va­la­mi­vel vis­­sza­fo­got­tabb men­­nyi­ség­ben. Az est Kon­dor fú­vós szex­tett­jé­vel (Har­mó­nia la­bi­rin­tus) in­dult. A mű egy né­hány éve be­mu­ta­tott (és e lap ha­sáb­ja­in re­cen­ze­ált) or­go­na­da­rab (Eisenberg-fú­ga) át­ira­ta. A kom­po­zí­ció már ere­de­ti for­má­já­ban is meg­ra­ga­dott szel­le­mé­vel, el­més pa­ra­do­xon­ja­i­val, az alap­ide­át érin­­tet­le­nül ha­gyó „új" vál­to­zat pe­dig még ha­tá­so­sabb. A da­rab fel­épí­té­se, szer­ke­ze­te át­te­kint­he­tő, és elő­adói szem­pont­ból is há­lás, el­ső­sor­ban a mu­zsi­kus ér­zé­keny­sé­gé­re és nem a tech­ni­kai ügyes­sé­gé­re szá­mít.

Rozmán Lajos és a Qaartsiluni Ensemble - Felvégi Andrea felvételei

Egy el­ma­radt fú­vós­da­rab he­lyett hang­zott el Lejava zon­go­ra­mű­ve, az Elé­gia. A szer­zői in­terp­re­tá­ci­ó­ban meg­is­mert zene ke­vés  esz­köz­zel fejt ki ös­­sze­tett ér­zel­mi ha­tást,  az 1998-as kel­te­zé­sű da­rab fi­gye­lem­re­mél­tó meg­nyi­lat­ko­zás egy 22 éves szer­ző­től. Ugyan­csak jó be­nyo­mást kel­tett egy ja­pán hölgy, MISATO MOCHIZUKI La­­gú­nák cí­mű, fú­vós­ötös­re és zon­go­rá­ra írt mű­ve. A da­rab kis­sé té­to­va el­ső sza­ka­szát két pom­pás szó­ló­ka­den­cia (Bor­bély Lász­ló zon­go­rán, Rozmán La­jos kla­ri­né­ton ad­ta elő) és a frap­páns be­fe­je­zés fe­led­tet­te.

Fel­te­he­tő, hogy a mű­sor el­ső ös­­sze­ál­lí­tá­sa­kor LI­GE­TI GYÖRGY nagy­sze­rű mű­vé­nek (Tíz da­rab fú­vós­ötös­re) köz­pon­ti sze­re­pet szán­tak, de a prog­ram­vál­to­zás mi­att e sze­rep­ről le kel­lett mon­da­ni, a kom­po­zí­ci­ó­ból mind­ös­­sze egy négy­té­te­les sze­mel­vény hang­zott el. Volt né­mi lo­gi­ka ab­ban, hogy mi­ért épp ezek a té­te­lek szó­lal­tak meg, de a tel­jes kom­po­zí­ció szik­rá­zó in­tel­lek­tu­sát ez a „mű­alak" nem tud­ta fel­idéz­ni. Az sem volt sze­ren­csés öt­let, hogy köz­vet­le­nül kap­cso­ló­dott Kon­dor Ádám Inner Space - Bi­zarr tár­gyak, no. 2 cí­mű da­rab­já­hoz, azt su­gall­va, hogy a két da­rab­nak kö­ze van egy­más­hoz. A Kon­dor-kom­po­zí­ció mo­nu­men­tá­lis és mo­nu­men­ta­li­tá­sá­ban el­lent­mon­dá­sos. A kon­cert­ta­pasz­ta­lat nyo­mán a szer­ző el­ké­szí­tett egy át­dol­go­zott vál­to­za­tot, a rész­le­te­sebb bí­rá­lat­tal ta­lán cél­sze­rű meg­vár­ni
a kö­­vet­ke­ző meg­szó­lal­ta­tást.

Fu­vo­la, kla­ri­nét, oboa és fa­gott né­gye­sé­re ké­szült Marián Lejava Hét ba­ga­tell­je. In­ven­ci­ó­zus, tech­ni­kás, a kön­­nyed­ség és súly­ta­lan­ság ha­tá­rán bil­le­gő da­rab, a „ba­ga­tell-lét­hez" en­­nyi elég is volt.

A ko­ráb­ban em­lí­tett mu­zsi­ku­so­kon kí­vül ezen az es­tén Rá­kóczy An­na, Petrovics An­na (fu­vo­la), Hor­váth Bé­la (oboa), Horia Du­mit­rache, Bartek Zsolt (kla­ri­nét), Tekula End­re (kürt) és Jan­kó At­ti­la (fa­gott) ját­szott a Qaart­­si­luni Együt­tes­ben.