Nem csak az élet­mű fe­lü­le­tes is­me­re­te okoz­za, hogy a tel­jes egé­szé­ben Edvard Grieg ze­né­jé­ből vá­lo­ga­tó kon­cer­tek gya­ko­ri­sá­ga mi­fe­lénk a fe­hér hol­ló­é­hoz ha­son­lít­ha­tó. A kis for­mák nagy­mes­te­re­ként szá­mon tar­tott nor­vég kom­po­nis­ta ép­pen oeuvre-jének sa­já­tos jel­le­gé­vel ad­ja fel a lec­két: két fél­idő­nyi mi­ni­a­tűr ka­rak­ter­da­rab fo­lya­ma­tos vé­gig­hall­ga­tá­sa ma­gá­ban rej­ti a mo­no­tó­ni­a ve­szé­lyét - leg­alább­is Szvjatoszlav Richternek kell a pó­di­um­ra lép­ni ah­hoz, hogy ez ne kö­vet­kez­zen be (em­lé­kez­zünk a mes­ter 1993-ban adott, ki­zá­ró­lag Grieg mű­ve­i­nek szen­telt utol­só bu­da­pes­ti kon­cert­jé­re).

Kor­szak­al­ko­tó zse­ni je­len­lé­te hí­ján vi­szont ér­de­mes kí­sér­le­tez­ni - pél­dá­ul az­zal, hogy a mű­ve­ket vis­­sza­he­lyez­zük ere­de­ti kon­­tex­tu­suk­ba. Így a Peer Gynthöz írt, szin­tén mi­ni­a­tű­rök fü­zé­ré­nek te­kint­he­tő kí­sé­rő­ze­nét is, me­lyet a mai kö­zön­ség már nem mint szín­há­zi mu­zsi­kát, ha­nem mint hang­ver­seny­da­ra­bot is­mer. Ol­csó fo­gás vol­na azon mor­fon­dí­roz­ni, hogy a kom­mer­cia­lizálódó ze­ne­élet slá­ger­ori­en­tált­sá­ga kény­sze­rí­ti-e A he­gyi ki­rály bar­lang­já­ban vagy a Reg­ge­li han­gu­lat mind­un­ta­lan va­ló is­mé­tel­ge­té­sé­re az elő­adó­kat és a rá­dió­csa­tor­ná­kat, hi­szen a prob­lé­ma nyit­ja en­nél mé­lyeb­ben gyö­ke­re­zik. A kom­po­nis­ta és a drá­ma­író, Hen­rik Ib­sen ál­tal kö­zö­sen el­kép­zelt Peer Gynt-koncepció, egy­faj­ta sa­já­to­san ér­tel­me­zett nor­vég Gesamtkunstwerk, a mai szín­ház ke­re­tei kö­zött már pusz­tán mé­re­tei mi­att is szin­te el­kép­zel­he­tet­len: Ib­sen vi­lág­drá­má­já­nak már-már túl­ter­helt szer­ke­ze­te, a ho­lly­woo­di fil­mek más­fél órá­já­hoz iga­zo­dó tű­rő­ké­pes­sé­günk szá­má­ra rend­kí­vü­li hos­­sza ma­gá­nak a drá­má­nak az elő­adá­sa­it is prob­le­ma­ti­kus­sá te­szi. Más­részt a hoz­zá­tar­to­zó kí­sé­rő­ze­nét a mű szö­ve­gé­nek fa­nyar iró­ni­á­já­hoz ké­pest túl ro­man­ti­kus­nak érez­he­ti a mai hall­ga­tó, s ezért a min­den­ko­ri szín­pad­ra ál­lí­tók jó­té­ko­nyan sze­met huny­nak ko­runk ze­nés szín­há­zá­nak azon el­ve fö­lött, mi­sze­rint a szín­pa­don min­dent sza­bad, de a ze­nei anyag érint­he­tet­len - in­kább tel­je­sen kü­lön­vá­laszt­ják a ket­tőt. A Peer Gyntöt ma nem szo­kás ze­nés drá­má­nak te­kin­te­ni - a szer­zők mű­fa­ji kon­cep­ci­ó­ját és ko­runk szín­há­zi igé­nye­it egy­aránt fi­gye­lem­be ve­vő elő­adás­mód meg­te­rem­té­se, ki­ala­kí­tá­sa még vá­rat ma­gá­ra.

Köz­tes meg­ol­dá­sok per­sze akad­nak: ideha­za már nem egy olyan pro­duk­ci­ó­nak le­het­tünk szem- és fül­ta­núi, ahol a (majd­nem) tel­jes kí­sé­rő­ze­nét a szín­mű rész­le­tei fűz­ték ös­­sze töb­bé-ke­vés­bé ko­he­rens egésszé. A Nem­ze­ti Szín­ház­ban af­fé­le re­zi­dens együt­tes­ként mű­kö­dő ÓBU­DAI DANUBIA ZE­NE­KAR idei utol­só bér­le­ti hang­ver­se­nyén is ezt a mód­szert kö­vet­ték: a két­szer egy­órás bő vá­lo­ga­tás kö­zött a tár­su­lat szí­né­szei tol­má­csol­tak rész­le­te­ket Ib­sen da­rab­já­ból, a ma­nap­ság di­va­tos fél­szce­ní­ro­zási mun­ká­la­to­kat az igaz­ga­tó-ren­de­ző, Al­föl­di Ró­bert vé­gez­te el. Mun­ká­ja jó pél­dá­ja an­nak, hogy el­vi ala­pon egyet­len elő­adás­mó­dot sem le­het kár­hoz­tat­ni: a va­ló­di ze­nés szín­ház el­kö­te­le­zett­je­ként több­ször fo­gal­maz­tam már meg ki­fo­gást a fél­szcení­ro­zás mint gya­kor­lat el­len - s most még­is azt lá­tom, hogy a szín­pa­dot szin­te tel­jes egé­szé­ben el­fog­la­ló ze­ne­kar tag­jai kö­zött szö­veg­gel a ke­zük­ben mász­ká­ló szí­né­szek jó­vol­tá­ból meg­szü­le­tik a da­rab.

Se­gít­sé­gük­re van per­sze a szá­mos ih­le­tett ren­de­zői be­ál­lí­tás (Aase ha­lá­la), a Nem­ze­ti né­ző­te­ré­nek öt­let­gaz­dag ki­hasz­ná­lá­sa vagy egy-egy ha­tá­sos szín­pa­di geg (a sül­­lyesz­tő­vel va­ló gya­ko­ri já­té­kok vagy Anitra tán­cá­nak ko­re­og­rá­fi­á­ja), ám dön­tő él­mény­ként még­is a sze­rep­osz­tás rit­ka te­li­ta­lá­la­tai rög­zül­nek ben­nünk. Nem szí­ve­sen élek az „ön­ma­gát játs­­sza" el­csé­pelt, s gyak­ran ha­mis köz­he­lyé­vel, ám az két­ség­te­len, hogy Stohl And­rást te­li­be ta­lál­ta Peer Gynt sze­re­pe: az in­­fan­ti­liz­mus és az el­mé­lyült­ség kö­zött in­ga­do­zó, sa­ját hang­ját so­ha meg nem ta­lá­ló, de azt ál­lan­dó­an ke­re­ső fér­fi rit­ka hi­te­les­ség­gel szó­lal meg jó­vol­tá­ból. Bán­fal­vi Esz­ter nem szé­­pel­gő Solvejg: kar­cos egyé­ni­sé­ge ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en te­szi más­sá, mint amit a fa­lu­si­ak el­vár­nak tő­le - s így ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en áll a szin­tén más Peer mel­lé. Ud­va­ros Do­rot­­tya Aase anyó­já­ban leg­in­kább a bo­lon­dos vén­as­­szony kli­sé­jé­vel va­ló bá­tor sza­kí­tást le­het sze­ret­ni: nem ma­gát iga­zít­ja a sze­rep­hez, ha­nem a sze­re­pet ma­gá­hoz - s jól te­szi. Lász­ló Zsolt Dovre apó, a Gör­be és a Gomb­­ön­­tő ka­rak­ter­sze­re­pe­i­ben egy­aránt gyil­kos iró­ni­á­val ve­gyí­ti fé­lel­me­tes­sé­gét - ki­vá­ló Lu­ci­fer-ala­kí­tá­sát jut­tat­va eszünk­be. Péterfy Bo­ri Ing­rid, a zöld­ru­hás nő és Anitra sze­re­pe­i­ben si­ker­rel bi­zo­nyít­ja sok­ol­da­lú­sá­gát.

Az est éne­kes szó­lis­tái a szí­né­szi re­mek­lé­sek­hez mél­tó, ki­vá­ló tel­je­sít­ményt nyúj­tot­tak. (Va­jon ho­gyan is gon­dol­hat­ta Ib­sen és Grieg, hogy pró­zai szí­né­szek meg­bir­kóz­nak majd ezek­kel a da­lok­kal? Pe­dig tud­ha­tó, ré­geb­ben kí­sér­le­tez­tek ve­le.) Az év­ről év­re ug­rás­sze­rű­en fej­lő­dő SZE­GE­DI CSA­BA mű­vé­szi sze­mé­lyi­sé­ge na­gyon tá­vol áll Stohlétól - Peerje azon­ban nem ke­vés­bé hi­te­les: az Anitrához szó­ló sze­re­nád­ban nem csak egy nő, ha­nem az élet ér­tel­me irán­ti vá­gya­ko­zá­sát tud­ta meg­szó­lal­tat­ni. RÁCZ RI­TA ki­vá­ló Me­lin­dá­ja után is­mét bi­zo­nyít­ja, hogy nem csak kön­­nyed-fri­vol ko­lo­ra­túr­sze­re­pek meg­sze­mé­lye­sí­tő­je­ként ér­de­mes rá gon­dol­nunk: ha­gyo­má­nyos sze­rep­fel­fo­gás­ból épít­ke­ző Solvejgjét el­bű­vö­lő han­gi és lel­ki tisz­ta­ság jel­le­mez­te.

Az Óbu­dai Danubia Ze­ne­kar, ha nem is tö­ké­le­tes tel­je­sít­mén­­nyel, de a nagy ki­hí­vás­hoz mél­tó ma­gas szín­vo­na­lú pro­duk­ci­ó­val szol­gált lel­kes kö­zön­sé­gé­nek. A hang­in­dí­tá­sok oly­kor nem vol­tak tel­jes szink­ron­ban, a vo­nós­kar ta­lán nem szólt olyan szé­pen, mint egy­né­mely kon­ku­rens fő­vá­ro­si ze­ne­ka­ré, ám nem két­sé­ges, hogy az együt­tes több­re hi­va­tott, mint hogy lét és nem­lét ha­tá­rán ten­gőd­jön. SILLÓ IST­VÁN ve­zény­lé­sét jó­val el­mé­lyül­tebb­nek, a mű­höz kö­ze­lebb ál­ló­nak érez­tem, mint bő hó­nap­pal ko­ráb­ban a győ­ri Car­men-pro­duk­ció ese­té­ben - meg­győ­ző­dé­sem, hogy a mos­ta­ni al­ka­lom adott hi­te­le­sebb ké­pet e meg­bíz­ha­tó szín­há­zi kar­mes­ter va­ló­di ké­pes­sé­ge­i­ről.

Szim­pa­ti­kus ze­ne­kar - szim­pa­ti­kus szín­tár­su­lat; az ered­mény: szel­le­mi­sé­gé­ben a kri­ti­kus szí­vé­hez kö­zel ál­ló pro­duk­ció. Csak re­mény­ked­he­tünk, hogy az együtt­mű­kö­dés a to­váb­bi­ak­ban is gyü­möl­csö­ző­en foly­ta­tó­dik, hogy egyik fél eset­le­ges hi­á­nya sem áll­hat ha­son­ló kí­sér­le­tek lét­re­jöt­té­nek út­já­ba.

Silló István

Gordon Eszter felvétele