Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem

2012. jú­ni­us 3.

Wag­ner

Tannhäuser

Hermann                                     Bretz Gá­bor

Tannhäuser                                Robert Dean Smith

Wolf­ram von Eschenbach         Lauri Vasar

Walther von der Vogelweide    Szap­pa­nos Ti­bor

Biterolf                                       Szü­le Ta­más

Heinrich                                     Kiss Ti­va­dar

Reinmar                                    Cser Krisz­ti­án

Er­zsé­bet                                  Szabóki Tün­de

Vé­nusz                                   Jelena Zsidkova

Fi­a­tal pász­tor                           Rozmán Ábel

a Ma­gyar Rá­dió Szim­fo­ni­kus Ze­ne­ka­ra
és Ének­ka­ra

a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház Ének­ka­ra

Kar­mes­ter                                 Fischer Ádám

Kar­igaz­ga­tó   

                  (Rá­dió­ének­kar)       So­mos Csa­ba

                 (Ope­ra­kó­rus)          Sza­bó Sipos Má­té

Dísz­let, jel­mez                         Thomas Gruber

Ren­de­ző                                  Matthias Oldag

Szo­ká­som el­le­né­re múlt­ko­rá­ban né­hány per­cen át szót hall­gat­tam a rá­di­ó­ban, nem csak ze­nét. Hall­gat­tam Fischer Ádám okos nyi­lat­ko­za­tát a ké­szü­lő Tann­häuser-produkcióról. A mű köz­is­mer­ten, ám ki­is­mer­he­tet­le­nül sok vál­to­za­tá­ról be­szélt, in­do­kol­va (he­lye­sel­he­tő) dön­té­sét: a fi­a­tal Wag­ner utol­só vál­to­za­tát, az érett drez­dai for­mát ve­zény­li el. Ezen­köz­ben em­lé­kez­te­tett R. kriptikus mon­da­tá­ra, me­lyet C. a kö­vet­ke­ző­kép­pen jegy­zett föl nap­ló­já­ban, há­rom hét­tel a mes­ter hir­te­len ha­lá­la előtt: „Er sagt, er sei der Welt noch den Tann­­­häuser schuldig", vagyis azt mond­ja, tar­to­zik még a vi­lág­nak a Tann­häuserral.

Ap­ro­pót  a mon­dat­hoz az es­ti csevej szol­gál­ta­tott, me­lyet R. a Tannhäuser  Pász­tor­éne­ké­vel és Za­rán­dok­ka­rá­val fe­je­zett be a zon­go­rá­nál. Va­gyis az if­jú­ko­ri mű emblematikus, leg­tö­ké­le­te­seb­ben be­fe­je­zett sza­ka­szá­val; így tart­hat­ta R. is, kü­lön­ben nem ját­szot­ta vol­na ze­nei jó­éjt-kí­ván­ság­ként. E pon­ton,  s a ro­man­ti­kus nagy­ope­ra más ki­fe­je­zet­ten ro­man­ti­kus és nagy­ope­rai té­te­le­i­nél a Tann­­häu­ser genitora alig­ha érez­het­te ma­gát a vi­lág adó­sá­nak. Vagy még­is? Cosima a foly­ta­tás­ban vá­rat­la­nul egy teg­na­pi be­szél­ge­tés­re ug­rik, s Richard ka­to­li­ciz­mus­el­le­nes ki­fa­ka­dá­sá­ról re­fe­rál: az egy­ház ten­den­ci­ó­zu­san meg­ta­gad­ja az in­tel­li­gen­ci­át és szép­ér­zé­ket, csak a köz­nép­re tá­masz­ko­dik. E je­len­bé­li ten­den­ci­ák­hoz ké­pest túl szép, túl igen­lő, ne­tán apo­lo­ge­ti­kus len­ne a Za­rán­dok­kar, va­gyis a múlt ka­to­li­kus hi­té­nek áb­rá­zo­lá­sa  a Tannhäuserban? En­nek kor­rek­ci­ó­já­val kel­le­ne tör­lesz­te­ni a vi­lág­gal szem­ben fenn­ál­ló adós­sá­got? Wag­ner nem hi­he­tett ilyes­mit; a pá­pa ink­vi­zí­to­ri hang­ja a Ró­mai el­be­szé­lés­ben egy­fe­lől, a vég­ki­fej­let apo­te­ó­zi­sa más­fe­lől már a ko­rai mű­ben egy­ér­tel­mű­en fi­gyel­mez­tet a mély­sé­ges szaka­dék­ra egy­ház és val­lás kö­zött.

Nyo­moz­zunk to­vább. Öt év­vel a fen­ti be­szél­ge­tést meg­elő­ző­en, 1878 már­ci­u­sá­ban jegy­zi fel Cosima: Ebéd után azt mond­ja, fé­le­lem­mel töl­ti el Kundry és Pars. nagy­je­le­ne­te, írt már egyet s mást eb­ben a stí­lus­ban, mint egye­bek kö­zött a Vé­nusz-je­le­net; Mo­zart egyet­len olyan je­le­ne­tet írt, mint a Kommandeur meg­je­le­né­se, el­kép­zel­he­tet­len, hogy má­so­dik eh­hez ha­son­lót írt vol­na. Au­gusz­tus­ban R. vis­­sza­em­lék­szik, ho­gyan ját­szot­ta el a Venusberg té­má­ját Men­dels­sohn je­len­lét­ében, aki rög­tön utánajátszotta. Ok­tó­ber 8-án R. a pá­ri­zsi el­ső je­le­net­ből ját­szik. Né­hány hét­tel ké­sőbb C. ké­ré­sé­re hos­­szan ját­szik a Tann­häu­serból - kez­di a má­so­dik fel­vo­nás fi­ná­lé­já­val, és zár­ja Tann­häuser fel­lé­pé­sé­vel a har­ma­dik fel­vo­nás­ban; en­­nyi­ből is sejt­he­tő, amit a be­szél­ge­tés meg­erő­sít: a szel­le­mi-ze­nei ins­pi­rá­ció-for­rás ez­út­tal nem Vé­nusz, ha­nem Wolf­ram és Er­zsé­bet, nem az ér­zé­ki­ség, ha­nem a spi­ri­tu­a­li­tás. A kö­vet­ke­ző év áp­ri­li­sá­ban R. (vagy C.?) lé­leg­zet­el­ál­lí­tó­an szo­ros­ra fű­zi a kap­­cso­la­tot egy­ko­ri és je­len mun­ká­ja kö­zött: Meg­­em­lé­ke­zik a Tannhäuser zá­ró­je­le­ne­té­ről és azt mond­ja:  mi­lyen szép, ahogy Er­zsé­bet meg­hal, s a za­rán­do­kok ha­za­tér­nek. Ebéd­nél pe­dig a gyer­me­kek­hez for­dul­va ma­gá­ra mu­tat: így néz ki az, aki utol­só ope­rá­ját ír­ja. 1880 már­ci­u­sá­nak egyik es­té­jén a Tannhäuser  3. fel­vo­ná­sá­nak elő­já­té­kát s az if­jú za­rán­do­kok ka­rát játs­­sza, utá­na a Parsifal rész­le­tét (1. fel­vo­nás vé­ge). 1881 már­ci­u­sá­ban is­mét a Tann­häu­ser 3. fel­vo­ná­sa van mű­so­ron - R. örül az ima egy­sze­rű­sé­gé­nek, a pá­ri­zsi Vé­nusz-ze­né­ről pe­dig meg­jegy­zi, ha most va­la­ki fel­szó­lí­ta­ná, ír­jon va­la­mi ha­son­lót, nem tud­na a ké­rés­nek meg­fe­lel­ni. Ok­tó­ber­ben kri­ti­kai meg­jegy­zé­se­ket en­ged meg ma­gá­nak bi­zo­nyos fo­kú disz­har­mó­ni­á­ról a „ré­gi" és „új" Tannhäuser kö­zött, és ki­fo­gá­sol­ja Er­zsé­bet és Tannhäuser ket­tő­sé­nek ope­ra­sze­rű­sé­gét. 1882 feb­ru­ár­já­ban azon mor­fon­dí­ro­zik, va­jon lesz-e ked­ve és ere­je Bayreuthban más mű­ve­it is be­mu­tat­ni a Parsifalon kí­vül, és hoz­zá­te­szi: ala­po­san át kel­le­ne nézni min­dent, pél­dá­ul a Tann­häusert. Ál­do­zó­csü­tör­tök­ön a Tannhäuser tel­jes har­ma­dik fel­vo­ná­sát el­játs­­sza - meg­ra­ga­dó­an. Ok­tó­ber­ben - hó­na­pok­kal a Par­si­fal be­mu­ta­tó­ja után - meg­jegy­zi, szí­ve­sen elő­a­dat­ná a Tann­­häusert Bay­reuth­ban, és hoz­­zá­te­szi: Tannhäuser, Trisz­tán és Par­si­fal jól ös­­sze­il­le­né­nek. No­vem­ber­ben ko­mo­lyan fog­lal­koz­tat­ja a ko­rai mű át­dol­go­zá­sá­nak gon­do­la­ta. Utol­já­ra 1883. feb­ru­ár 6-án - egy hét­tel ha­lá­la előtt - tesz em­lí­tést a Dal­no­kok há­bo­rú­já­ról. Ha­tá­ro­zott kí­ván­sá­ga, hogy a Parsifal után elő­ször a Tann­häu­sert mu­tas­sák be Bay­reuth­ban.

Ki­ra­ga­dott idé­ze­tek­kel kön­­nyen meg­té­veszt­het­jük ma­gun­kat s az ol­va­sót. Wag­­ner Tannhäuserra vo­nat­ko­zó meg­jegy­zé­se­it na­gyobb meg­bíz­ha­tó­ság­gal ér­tel­mez­het­nénk, ha mel­lé­jük ál­lí­ta­nánk a Lo­heng­rin­ről és a Hol­lan­di­ról fel­jegy­zett nyi­lat­ko­za­ta­it. Er­re a hely és idő nyil­ván nem al­kal­mas. Nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül to­váb­bá, hogy bi­zo­nyos rész­ben nem spon­tán, ha­nem Cosima ál­tal kér­dé­sek­kel, aján­lá­sok­kal ösz­tön­zött ki­je­len­té­se­ket ol­va­sunk - a Nap­­ló író­ja be­vall­ja, a Sängerkrieg ze­né­je - a nyi­tány - volt az el­ső Wag­ner-mű, me­lyet hal­lott, s amely ta­lán ezért is ma­radt kü­lö­nö­sen iz­gal­mas szá­má­ra. Mind­azo­nál­tal a nyi­lat­ko­za­tok so­ra egy­ér­tel­mű­vé te­szi: az idős Wag­nert nem azért fog­lal­koz­tat­ta a Tann­häu­ser át­dol­go­zá­sá­nak gon­do­la­ta, mert azt érez­te a leg­ke­vés­bé meg­ol­dott­nak a há­rom ro­man­ti­kus ope­ra kö­zül a ma­guk ko­rá­hoz ké­pest, ha­nem mert azt lát­ta a leg­in­kább jö­vő­be mu­ta­tó­nak - ab­ba a jö­vő­be mu­ta­tó­nak, me­lyet már a pá­ri­zsi ki­egé­szí­tés ide­jén, de kü­lö­nö­sen a Parsifal éve­i­ben a ma­ga ze­nei, dra­ma­tur­gi­ai és fi­lo­zó­fi­ai je­le­ne­ként élt meg. Ér­zé­ki­ség és spi­ri­tu­a­li­tás dicho­tó­miá­ja, a vá­lasz­tás hár­mas út­ján té­to­vá­zó ván­dor - Tannhäuser, Trisz­tán és Parsifal va­ló­ban „jól ös­­sze­il­le­nek"; pár­hu­za­mos élet­raj­zuk egy-egy vá­lasz­tás kö­vet­kez­mé­nyét pél­dáz­za. Trisz­tánt a dön­tés sú­lya, a nap­pal és éj­sza­ka ki­bé­kít­he­tet­len el­lent­mon­dá­sa ös­­sze­rop­pant­ja - szá­má­ra tertium non datur. Wag­ner érez­te ezt, mi­dőn utolsó idé­ze­tünk foly­­ta­tá­sá­ban úgy fo­gal­ma­zott, Tann­häu­ser­ral töb­bet nyer Bayreuth, mint Trisztán­nal. Mert ami a Bal­gá­nak meg­ada­tik, a ter­­ti­um, a har­ma­dik út, a Meg­­vál­tás út­ja, az meg­­nyílt már a Dal­nok előtt is. Tann­häu­ser és Par­si­fal di­lem­má­ját Wag­­­­ner esz­me­i­leg és ze­­ne­i­leg ro­­­kon­nak érez­­­te (Vé­nusz-Kun­dry mo­­tí­vum), egy­szer­smind vi­lá­go­san lát­ta, hogy a két hős előtt nem ugyan­az a jel­szó nyit­ja meg har­ma­dik utat (Elisa­beth-
Er­lö­ser). A ko­rai mű új­ra­írá­sá­nak gon­do­la­tát a vágy táp­lál­ta: a leg­éret­tebb, vég­ső stí­lus ze­né­jé­vel a Kar­frei­tag­s­zauber szel­le­mi ma­ga­sá­ba emel­­ni a Tann­häu­ser-Er­zsébet vi­szonyt. A meg­old­ha­tat­lan meg­­ol­dá­sá­nak gon­do­la­ta? Ki me­ri ál­lí­ta­ni, hogy Wag­­ner szá­má­ra tertium non datum esset? Hogy har­­ma­dik út ne ada­tott volna?

Fischer Ádám sze­rint igen­is ada­tott. A nyi­tány együttjáték szem­­pont­já­ból élet­ve­szé­lye­sen las­sú el­ső üte­me­i­től kezd­ve ámul­va és meg­in­dul­tan is­mer­tem föl, hogy 2012. jú­ni­us 3-ának dél­után­ján-es­té­jén a Tann­häu­ser mint a Parsifal szak­rá­lis test­vér­mű­ve, egy tő­ről fa­ka­dó al­ter­na­tí­vá­ja fog meg­szó­lal­ni. A be­nyo­más el­sőd­le­ge­sen az akusz­ti­kus sí­kon ala­kult ki, a ze­nei for­mák kül­ső pa­ra­mé­te­re­i­nek és nem mér­he­tő bel­ső üze­ne­té­nek ha­tá­sá­ra - azért hang­sú­lyo­zom ezt, mert a ké­sőb­bi­ek­ben nem meg­le­pő mó­don hoz­zá­já­rul­tak a lát­vány és a tér té­nye­zői is. A Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem ar­chi­tek­tú­rá­ja a hár­mas kar­zat­gyű­rű­vel a Grál-temp­lom il­lu­zó­ri­us, csu­pán akusz­ti­kai esz­kö­zök­kel jel­zett hár­mas ver­ti­ká­lis ta­go­lá­sá­ra rí­mel - a füg­gő­le­ges ten­gely be­lát­ha­tat­lan ma­gas­sá­ga­i­val aman­nál alig va­la­mi­vel ke­vés­bé ir­rea­lisz­­ti­­ku­san. A te­rem te­re kvá­zi ön­szán­tá­ból kö­ve­ti Gurnemanz sza­vát és ala­kul át idő­vé, va­gyis drá­má­vá, mely­ben az elő­adók mel­lett a kö­zön­ség is drá­mai sze­mé­lyi­ség­gé lép elő.

A Tannhäuser Wart­burg-ro­man­ti­ká­ja ere­­de­ti­leg ugyan Moritz von Schwind szel­le­mé­ben fo­gant szí­nes, fi­gu­rá­lis, táv­la­tos lát­­ványt kí­ván, és bá­tor ren­de­zők ma is (vagy ma is­mét) el­ját­sza­nak a fes­tői retro-szín­re­vi­t­el le­he­tő­sé­gé­vel. Ilyes­mit a Pa­lo­ta neu­bay­reuthi adott­sá­gai ele­ve ki­zár­nak, a ke­resz­tény jel­ké­pi­ség­gel ope­rá­ló szü­zsé pe­dig meg­en­ge­di, sőt meg is há­lál­ja, ha a ren­de­zés ké­pes ki­ak­náz­ni a te­rem misz­té­rium­színpadi adott­sá­ga­it. Matthias Oldag szín­re­vi­te­lé­vel ott azo­no­sul­hat­tunk fenn­tar­tás nél­kül, ahol a dra­ma­tur­gia mó­dot ad a tér és szín be­vo­ná­sá­ra társ­ren­de­zői funk­ci­ó­ban, sőt ki­kö­ve­te­li: a két szél­ső, szak­rá­lis tar­tal­mú fel­vo­nás­ban. Leg­mé­lyeb­ben az el­ső fel­vo­nás má­so­dik ké­pé­ben ra­ga­dott meg a szfé­rák ér­zé­keny meg­ket­tő­zé­se: a Pász­tor­fiú men­­nyei hang­ként az el­vo­nat­koz­ta­tás ma­ga­sá­ból éne­kel­te a (po­gány) má­jus­kö­szön­tő dalt, mi­köz­ben ti­ro­li nad­rá­gos szín­pa­di al­te­re­gó­ja né­mán ser­te­per­télt Tann­häu­ser föld­re súj­tott sze­mé­lye kö­rül, majd  a hát­tér­be vo­nult a frakk­ban szó­ló­zó schal­mei-já­té­kos­sal együtt, hogy utóbb még­is dal­ra fa­kad­jon: ő mond­ta el az idő­sebb za­rán­do­kok­­hoz szó­ló két­so­ros jó­kí­ván­sá­got. A pil­­­gerek ér­te­lem­sze­rű­en a kar­zat­ra vo­nul­tak be, s on­nan ki, a szín­pa­dot át­en­ged­vén a ter­resz­t­ri­ális tör­té­né­sek­nek. A sze­rény ha­tá­ro­zott­ság­­gal meg­hú­zott ri­tu­á­lis ke­ret az ép­pen meg­fe­le­lő mér­ték­re re­du­kál­ta a kö­vet­ke­ző föl­di szcé­nát, a dal­nok és a lo­vag­vi­lág ta­lál­ko­zá­sát.

Az össz­kép itt még fel­ol­do­zást adott a ki­sebb-na­gyobb ren­de­zői erő­szak­té­te­lek alól, me­lyek nél­kül né­met ope­ra­ren­de­zés ál­ta­lá­ban, né­met Wag­ner-ren­de­zés kü­lö­nö­sen,  a ro­man­ti­kus ope­rák szín­re­vi­te­le pe­dig saj­nos egy­ál­ta­lán nem kép­zel­he­tő. Ami a föld alatt meg­esett, Vé­nusz bar­lang­já­nak vö­rös plüss fran­cia­ágyán - en­­nyi ma­radt a pá­ri­zsi vál­to­zat­ból -, azt ho­má­lyo­san vagy in­kább ket­tő­sen lát­tuk. A bar­lan­got jel­ké­pe­ző emel­vényt sű­rű tüll­füg­göny vet­te kö­rül, me­lyen át hal­vá­nyan ki­ve­het­tük a ter­mé­sze­tes personákat, a tex­ti­len pe­dig, mint óri­ás ki­ve­tí­tőn, fo­lya­ma­to­san vi­de­ó­ra vett s egye­nes­ben köz­ve­tí­tett monst­re má­su­kat lát­tuk ki- s be­úsz­kál­ni. Mind­ad­dig, amíg Tann­häu­ser, a két kép egye­sí­té­sé­nek vá­gyá­tól ve­zérel­ve le nem szag­gat­ta a zár­ka vá­szon­fa­la­it. Hiú re­mény: aki egy­szer rab­kosz­ton élt... Trouvaille.

Oldag a to­váb­bi­ak­ban saj­nos fo­ko­za­to­san hűt­len­né vált el­ső fel­vo­nás­ban mu­ta­tott, ha nem is tel­jes, de vi­szony­la­gos né­met­men­tes­sé­gé­hez. Nem volt baj Er­zsé­bet be­lé­pő­jé­vel s a du­et­tel; a spon­tán, egyé­ni ér­zel­mi és ze­nei meg­nyi­lat­ko­zá­sok, az át­szel­le­mült ária és a bee­tho­ve­ni ki­fu­tá­sú ket­tős te­lí­tett­sé­ge meg­hát­rá­lás­ra kény­sze­rí­ti még az el­ide­ge­ní­tés­re leg­el­szán­tab­ban fel­es­kü­dött regisseurt is. Nem eme­lek ki­fo­gást a be­vo­nu­lás és a ver­seny kortársiasítása és iro­ni­zá­lá­sa el­len. Wag­ner fel­nőtt­ko­rá­ban s az én gyer­mek­ko­rom­ban a dísz­le­tek és jel­me­zek pom­pá­ja, a bevonulás-üdvözlés-hely­­foglalás-várakozás jel­lem­ző­en ope­rai lát­vá­nyos­sá­ga ön­ma­gá­ban elég­sé­ges volt, hogy a kö­zön­sé­get gyö­nyör­köd­tes­se. A leg­hosz­­szabb - 1960-ig tar­tó - 19. szá­zad szín­­pa­di esz­kö­ze­it ma már csak olyan lu­xus­­ki­vi­tel­ben le­het­ne al­kal­maz­ni, ami­nő­re leg­fel­jebb a Metropolitannek fut­ja; ám a Mű­­­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­nak kö­ze­ge ef­fé­le meg­ol­dást ele­ve ki­zár.

Ugyan­ak­kor mint­ha fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben csá­bí­ta­na po­li­ti­kai ak­tu­a­li­zá­lás­ra, mint amen­­nyi­re a Tannhäuser és Lohengrin nagy­­ope­rai je­le­ne­te­it a szo­ká­sos szín­há­zi kör­nye­zet is ki­szol­gál­tat­ja az ilyes­mi­nek. Meg­szó­lal a nagy né­met lel­ki­is­me­ret, be­kap­csol­ja a po­li­ti­kai jö­vő­be­lá­tás te­lesz­kóp­ját, s a ho­ri­zon­ton fel­fény­le­nek a principiis obsta láng­be­tűi. Hermann őr­gróf jo­vi­á­lis ál­ar­ca mö­gül egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra ki­buk­kan a bank­ve­zér, majd a kü­lö­nít­mény-pa­rancs­nok. Tannhäuser pe­dig, ki sze­re­lem­­it­ta­san szö­kellt ki a szín­ről a du­ett vé­gén, a ver­se­nyen kez­det­től splee­nes pop­sztár­nak mu­tat­ko­zik. A har­ma­dik fel­vo­nás­ban az­tán ki­de­rül, nem spleen ez, ha­nem nar­ko­má­nia. Utób­bi szín­re­vi­te­lé­ről jó szán­dé­kom bi­zo­nyí­tá­sá­ra nem szá­mo­lok be rész­le­te­sen. Csak az if­jú za­rán­do­kok hang­já­nak fel­csen­dü­lé­sé­vel kez­dő­dő misz­té­ri­um-fi­ná­lé bír­ta is­mét jobb be­lá­tás­ra a ren­de­zőt.

Nem mond­ha­tom te­hát, hogy Matthias Ol­dag ne nyúj­tott vol­na elég­sé­ges okot a mér­ge­lő­dés­re an­nak, aki szí­ve­sen há­bo­rog ope­ra­ren­de­zői túl­ka­pá­so­kon. Tet­tes­tár­sá­val, dísz­let­mes­ter Thomas Gruberral egye­tem­­ben. Ma­gá­ban vé­ve kész­ség­gel meg­bo­csá­ta­nám, hogy a já­ték­tér nagy ré­szét el­fog­la­ló do­bo­gón a har­ma­dik fel­vo­nás­ban el kell fér­nie a tel­jes Kapuzinergruftnak a bő­vít­mé­nyek­kel együtt, ha ma­ga a nor­má­lis lép­cső­nél jó­val ma­ga­sabb do­bo­gó nem fe­nye­get­te vol­na mind­un­ta­lan bo­ka­fi­cam­mal a foly­to­no­san föl-le ug­rá­ló főbb sze­rep­lő­ket. (A ró­mai em­lé­kek­kel vi­as­ko­dó Heinrich a já­ték he­vé­ben kis hí­ján le is esett a plat­form­ról, egy­sze­rű bo­ka­fi­cam­nál jó­val sú­lyo­sabb sé­rü­lést koc­káz­tat­va.) Nem akad ab­ban a ház­ban sen­ki, aki a szcenikusi mes­ter­ség alap­fo­ká­nak ilye­tén meg­sér­té­sét lát­va fel­emel­né mu­ta­tó­uj­ját: ed­dig és ne to­vább? Mon­dom, lett vol­na min há­bo­rog­ni. De jó­ma­gam, s ahogy ta­pasz­tal­tam, a je­len­vol­tak több­sé­ge nem ér­zett rá ked­vet. Sen­ki nem kí­sé­rel­te meg ki­von­ni ma­gát a Tannhäusernak e pro­to-parsifali elő­adá­sá­ból ára­dó mély és fel­eme­lő ze­ne­drá­mai ha­tás alól, mely, ahogy je­lez­tem, már a nyi­tány­ban meg­érin­tett, hogy a har­ma­dik fel­vo­nás elő­já­té­ká­tól kezd­ve azu­tán tel­je­sen át­jár­jon.

Ne­héz az ef­fé­le ál­ta­lá­nos ha­tást ele­mez­ni, a konk­rét ze­nei mi­nő­sé­ge­ket meg­ne­vez­ni, me­lyek a me­lan­kó­lia, az örök útonlét, az el­ve­szett­ség min­dent át­já­ró, szo­mo­rú em­be­ri ta­pasz­ta­la­ta­it a hall­ga­tó­hoz köz­ve­tí­tik, vagy ta­lán csak fel­éb­resz­tik ben­ne. Utób­bi is min­den to­váb­bi nél­kül le­het­sé­ges - a mű­vé­szet­nek, kü­lö­nö­sen a ze­né­nek hall­ga­tó­ként társ­al­ko­tói va­gyunk, mint sa­ját éle­tünk­nek. De hogy lé­tez­nek ilyen mi­nő­sé­gek, azt ép­pen a Tannhäuser be­mu­ta­tó­ját kö­ve­tő­en ta­pasz­tal­tam meg kü­lö­nös mó­don. Né­hány nap­pal az ope­ra­be­mu­ta­tó után a vé­let­len egy szál­lo­dai szo­bá­ban be­kap­csol­tat­ta ve­lem a Du­na Te­le­ví­zi­ót. Fischer és a Ma­gyar Rá­dió együt­te­se­i­nek 2012 ja­nu­ár­já­ban a Mű­­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban tar­tott Wag­ner-hang­ver­seny­ét köz­ve­tí­tet­ték a ja­pán föld­ren­gés ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re. A mű­sort  a jú­ni­u­si Na­pok­ra elő­ké­szí­tett mű­vek­ből ál­lí­tot­ták ös­­sze. El­hang­zott a Tannhäuser négy szá­ma is. Nem mer­ném szá­mí­tó­gé­pes hang­­ana­lí­zis­sel ve­ri- vagy falszifikáltatni  a két elő­adás kö­zöt­ti kü­lönb­sé­get, de át­él­ni na­gyon ha­tá­ro­zot­tan át­él­tem őket: a ja­nu­á­ri kon­cert tö­mör, ener­gi­kus, győ­zel­mes, fi­a­tal-wag­ne­ri nyi­tá­nyá­ból nem hal­lot­tam ki  a jú­ni­u­si ze­né­lés me­ta­fi­zi­kai élet­böl­cses­ség­ét.

A nyi­tány után a tel­jes ope­ra el­ját­szá­sá­ból is a ma­gas­ren­dű gon­do­la­ti­ság hagy­ta ben­nem a leg­mé­lyebb nyo­mot. Wag­ner egyik ké­sei meg­jegy­zé­sé­ben el­ma­rasz­tal­ta a Tann­häuser hos­­sza­dal­mas re­ci­ta­ti­vó­it, Fischer Ádám azon­ban ar­ra az ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett: az ő dol­ga nem az ítél­ke­zés, ha­nem az if­jú­ko­ri mű tel­jes po­ten­ci­ál­já­nak ki­ak­ná­zá­sa - mer­jem mon­da­ni: Wag­ner Tann­häu­ser-adósságának tör­lesz­té­se az elő­adás ál­tal? A fi­lo­zó­fi­ai drá­má­nak min­den pil­la­na­tá­ra a leg­mé­lyebb fi­gyel­met for­dí­tot­ta,  a deklamáció for­du­la­ta­it szín­pa­don és or­kesz­­ter­ben oly in­ten­zi­tás­sal kel­tet­te élet­re, mint­ha Wag­ner nem az 1840-es évek­ben, ha­nem har­minc év­vel ké­sőbb ve­tet­te vol­na őket pa­pír­ra. A zárt szá­mok - a nép­sze­rű, no­ha az idős Wag­ner mér­cé­jé­vel mér­ve nem min­dig leg­vá­lasz­té­ko­sab­ban ki­dol­go­zott kon­cert­rész­le­tek - ré­sze­i­vé vál­tak e nagy­sza­bá­sú ze­ne­drá­mai szám­ve­tés fo­lya­ma­tá­nak; epi­zód­ból vagy ope­rai ékít­mény­ből Tannhäuser és Er­zsé­bet sor­sá­nak vi­lág­ho­ri­zont­ra ki­ve­tí­tett stá­ci­ó­i­vá nö­ve­ked­tek. A szí­nen al­kal­mi­lag, a ze­né­ben min­den­kor.

Hogy a Tannhäuser ba­rok­kos al­le­go­ri­kus for­má­ban ki­fej­tett böl­cse­le­ti té­zi­sei fel­öl­tik-e a ze­nei drá­ma hús-vér tes­tét, az a cím­sze­rep­lő szí­né­szi és vo­ká­lis ka­riz­má­ján mú­lik: ké­pes-e a té­zi­se­ket hor­do­zó fi­gu­rát a ren­de­ző és kar­mes­ter se­gít­sé­gé­vel szín­pa­di sze­mé­lyi­ség­gé sű­rí­te­ni? Robert Dean Smith a szó ha­gyo­má­nyos ope­rai ér­tel­mé­ben nem ka­riz­ma­ti­kus éne­kes: az erő­tel­jes, de szín­te­len hang­bé­li alap­anyag in­kább jó ka­rak­ter­te­no­ri, sem­mint hő­si, a sze­mé­lyes meg­je­le­nés in­kább kis­tiszt­vi­se­lői, sem­mint dal­no­ki. A já­ték­be­li in­tel­li­gen­cia azon­ban min­den olyan eset­ben meg­te­rem­ti az azo­nos­ság­ér­ze­tet sze­rep, sze­rep­lő és né­ző há­rom­szög­ében, ha a part­ner se­gít ben­ne, a ren­de­ző pe­dig leg­alább nem aka­dá­lyoz­za (mint Ol­dag az ének­ver­seny-szín­ben). A vokalitás te­­her­bí­ró ké­pes­sé­ge min­den pró­bát ki­áll, a tech­ni­ka folt­ta­lan - fra­ze­á­lás te­kin­te­té­ben bá­mu­lat­ra mél­tó -, a mu­zi­ka­li­tás ma­gá­tól ér­­tő­dő­en ér­zé­keny és nagy­for­má­tu­mú. Meg­­fe­le­lő adott­sá­gok egy má­sik, pu­ri­tán Tann­häu­ser meg­te­rem­té­sé­hez, aki nem arany­hár­­fá­val ha­do­nász­va pró­bál ma­gá­nak em­be­ri és mű­vé­szi hi­telt biz­to­sí­ta­ni. Smith ki­vá­ló, az utol­só fel­vo­nás­ban ka­tar­ti­ku­san őszin­te ve­ze­tőnk volt Tannhäuser misz­té­ri­um­já­té­ká­ban. Hogy a ve­ze­tő nem a drá­ma hő­se? Ezt - ép­pen proto-Parsifal drá­ma ese­tén - nem mer­ném ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­ta­ni. Wag­ner mer­het­te vol­na, de nem akar­ta.

Akar­ta vi­szont Er­zsé­bet tel­jes azo­nos­sá­gát ön­ma­gá­val, és aka­ra­tá­nak nem le­het­ne tö­ké­le­te­seb­ben meg­fe­lel­ni, mint ahogy Szabóki Tün­de tet­te. Kü­lön­le­ges, ép­pen nem or­to­dox mó­don in­dult pá­lyá­ja Er­zsé­bet sze­re­pé­ben vár­tan-vá­rat­la­nul a ze­nit­re ér­ke­zett, s ezt a tényt - mint az egész Tannhäuser-előadás hi­te­les­sé­gét - várt-vá­rat­lan egyet­ér­tés­sel ál­la­pít­ja meg min­den ta­nú, azok is, akik csak egy-egy rész­le­tet lát­tak vagy hal­lot­tak a sze­rep­ből rá­dió- vagy te­le­vízió­köz­ve­tí­tésben. Azért le­het ez így, mert az ala­kí­tás min­den ki­csi rész­le­té­ben azo­nos a nagy egés­­szel. A hang és a já­ték ke­rül min­den csi­nált­sá­got, a hang­vé­tel sem nem na­i­vá­san köz­na­pi, sem nem éte­ri­en el­vont, sem nem le­á­nyi, sem nem as­­szo­nyi - nincs rá jobb szó: er­zsé­be­ti. Szabóki nem an­gyal­ként kí­sé­ri és ve­zér­li Tannhäuser sor­sát, s ha meg­tes­te­sí­ti is az örök nő­it, azt egy­ál­ta­lán nem a chorus mysticus ti­tok­za­tos hang­ján te­szi. Nem lep­le­zem örö­mö­met, hogy a mű­­vész vagy a szer­kesz­tő az egyik in­ter­ne­tes ope­ra­por­tá­lon sze­rény­sé­gem e lap ha­sáb­ja­in meg­je­lent sza­va­it vá­lasz­tot­ta be­mu­ta­tó idé­zet­ként (...gyö­nyö­rű, erős, még­is szív­hez szó­ló­an ben­ső­sé­ges és ár­nyalt ez a hang fent is, lent is... ki­fo­gás­ta­lan a tech­ni­ka...), igaz­nak is tar­tom a sza­va­kat, de a mos­ta­ni él­mény­hez ké­pest tri­vi­á­lis­nak. Mit szá­mít, mi­lyen a hang­ja és tech­ni­ká­ja Er­zsé­bet­nek? Oldag (sze­ren­csé­re) és Fischer (ter­mé­sze­te­sen) a je­len­ség ki­vál­tot­ta meg­il­le­tő­dött­ség­gel en­ge­dik-se­gí­tik Szabóki ki­bon­ta­ko­zá­sát - va­gyis hogy meg­ma­rad­has­son ön­ma­gá­nak. Ki­nek is? Anyá­nak, aki­hez mind­­­an­­nyi­szor vis­­sza­tér­het a té­vely­gő fiú; Pé­ne­lo­pé­nak, aki új­ra meg új­ra vis­­sza­fo­gad­ja a gya­nús ka­lan­do­zá­sok után meg­tört-be­te­gen ha­za­té­rő fér­jet. A Szív­nek.

Ha őszin­ték aka­runk len­ni, be­vall­juk: Vé­nusz az ope­ra pro­ló­gu­sá­ban nem az el­len­áll­ha­tat­la­nul von­zó má­sik nőt, in­kább a há­zsár­tos fe­le­sé­get min­táz­za; ok­kal érez­te Wag­ner, hogy jó­vá­té­tel­re szo­rul, s kom­po­nál­ta meg utó­lag má­so­dik fel­lé­pé­sét a fi­ná­lé­ban. Jelena Zsidkova mél­tó­ság­gal, sa­ját sor­sot te­remt­ve, és ki­vá­ló vo­ká­lis for­má­ban hoz­ta a szim­bo­li­kus fi­gu­rát. Ese­té­ben örül­tünk a ren­de­zői já­ru­lék­nak: Vé­nusz a ver­seny­je­le­net­ben ze­né­je fel­hang­zá­sa­kor né­mán át­tű­nik a szí­nen. Lauri Vasar (Wolf­ram) sem pa­nasz­kod­ha­tott a já­ték­mes­ter­re, Tannhäuser jól be­ál­lí­tott job­bik én­jét fi­nom fér­fi­as­ság­gal ala­kí­tot­ta, mind szín­pa­di, mind éne­kes tel­je­sít­mé­nyé­vel ta­gad­va az elő­re be­je­len­tett be­teg­sé­get. Bretz Gá­bor ki­vá­ló Hermann őr­gró­fot ál­lí­tott szín­re; for­má­tu­ma sze­rep­ről sze­rep­re nö­vek­szik, hang­ja mes­te­ri szint­re érett. Csak szo­rí­ta­ni tu­dok ne­ki, és az örök­ér­vé­nyű le­ni­ni sza­­vak­kal in­te­ni: ta­nul­ni, ta­nul­ni, ta­nul­ni. Ko­ráb­bi nem épp kel­le­mes ta­pasz­ta­la­ta­im­ra ör­ven­de­te­sen rá­cá­folt Szap­pa­nos Ti­bor (Walther). Kö­szö­nöm a tisz­ta ének­lést és tisz­ta já­té­kot a fi­úk­nak a szín­pa­don, meg a lá­nyok­nak és fi­úk­nak az árok­ban.

 Szabóki Tünde és Bretz Gábor

Jelenet az előadásból - Pető Zsuzsa felvételei

Jelena Zsidkova - Csibi Szilvia felvétele

Robert Dean Smith  - Pető Zsuzsa felvétele