FODOR GÉZA:

 MI SZÓL A LEMEZEN,  I.

Operafelvételek Monteverditő Lisztig

Budapest, Typotex, 2012

332 oldal, 4200,- Ft (Claves ad musicam)

„A va­rázs­fu­vo­lá­val kap­cso­lat­ban mindig is cso­dá­lat tár­gya volt, hogy  mi­lyen pá­rat­lan  fesztávolságú« kö­zön­sé­get fog át, hogy a gyermektől a fi­lo­zó­fu­sig min­den­ki meg­ta­lál­hat­ja a ma­gá­ét és ked­vét lel­he­ti ben­ne" - je­löl­te ki gon­do­lat­me­ne­te kezdőpontját Fo­dor Gé­za az ope­rá­ból Rens Groot ál­tal ren­de­zett ani­má­ci­ós film kap­csán, a Mu­zsi­ka 1995. jú­ni­u­si szá­má­ban (az idé­zet he­lye kö­te­tünk­ben: 109.). Ugyanebből a gon­do­lat­ból in­dult ki ak­kor is, ami­kor „az 1968 után és óta ki­bon­ta­ko­zó ellenfelvilágosodás" Va­rázs­fu­vo­la-ér­tel­me­zé­se­it vet­te kri­ti­ku­san górcső alá, Ér­de­mes-e vis­­sza­von­ni A va­rázs­fu­vo­lát? cí­mű ta­nul­má­nyá­ban, mely a Le­het­sé­ges-e egy­ál­ta­lán? (Már­­kus György­nek - ta­nít­vá­nyai) cí­mű kö­tet­ben, 1993-ban je­lent meg. E pá­rat­lan fesz­tá­vol­ság jel­lem­zi vol­ta­kép­pen Fo­dor Gé­za kri­­ti­kai írá­sa­it is. A meg­szó­lí­tot­tak szé­les ská­lá­já­nak egyik szélső pont­ján ná­la is a fi­lo­zó­fust ta­lál­juk, a má­si­kon - ha nem is a gyer­me­ket, de - a meg­rög­zött ope­ra­ra­jon­gót és a szen­ve­dé­lyes lemezgyűjtőt. Stí­lu­sá­nak és gon­do­lat­ve­ze­té­sé­nek tö­ret­len egy­sé­ge ugyan­ak­kor ab­ból adó­dik, hogy ő ma­ga volt az, aki sze­mé­lyi­sé­gé­vel, szel­le­mi ha­bi­tu­sá­val kép­vi­sel­te és in­teg­rál­ta az ope­rá­hoz va­ló vi­szo­nyu­lás szá­mos re­gisz­te­rét. A mű­vé­szi al­ko­tást és a mű­vé­szi tet­tet a mű­vé­szet­el­mé­let nagy kér­dés­fel­ve­té­sei felől kö­ze­lí­tő esz­té­tá­ét; a sze­re­pe­ket és szi­tu­á­ci­ó­kat ren­dezőkkel, szí­né­szek­kel kielemző dra­ma­tur­gét; a le­mez­ki­adók te­vé­keny­sé­gét ze­ne­szo­­ci­o­ló­gi­ai szem­pont­ból is vizs­gá­ló, a kul­tu­rá­lis disszemináció iránt el­kö­te­le­zett ér­tel­mi­sé­gi­ét; és a tel­jes­ség­re törekvő, meg­­szál­lott gyűjtőét.

A Mu­zsi­ka hű­sé­ges ol­va­só­ja előtt alig­ha kell kü­lö­nös erőkifejtéssel ér­vel­ni Fo­dor Gé­­­za ope­ra­kri­ti­ká­i­nak (új­ra-)ol­va­sá­sa mel­lett. E kri­ti­kai mun­kás­ság 1981/82 és 2008 kö­zött döntő rész­ben ép­pen a Mu­zsi­ka ha­sáb­ja­in bon­ta­ko­zott ki a ma­ga mű­fa­ji sok­fé­le­ség­ében: az ope­ra­be­mu­ta­tók komp­lex pro­duk­ció­elem­zé­se­i­ben, a repertoár­elő­adá­sok egyé­ni ala­kí­tá­sa­i­nak, „új be­ál­ló­i­nak" mél­ta­tá­sá­ban és az ope­ra­fel­vé­te­lek (elpék, véháesek, cédék, dévédék) re­cen­zi­ó­i­ban. Fo­­dor Gé­za ha­gya­té­ká­nak gon­do­zói a fel­vé­te­lek­ről szó­ló írá­so­kat há­rom gyűj­te­mé­nyes kö­tet­ben ter­ve­zik ki­ad­ni. Ezek kö­zül je­lent most meg az első, mely a Monteverdi Or­feó­jától a 19. szá­zad kö­ze­pé­ig ívelő kor­szak ze­nés szín­há­zi al­ko­tá­sa­i­nak in­terp­re­tá­ci­ó­it is­mer­te­ti, elem­zi. A net­tó ter­je­de­lem mint­egy negy­ven szá­za­lé­kát Mo­zart-ér­tel­me­zé­sek fog­lal­ják el: ez - a zeneszerző ki­adói po­li­ti­kák­ban is tük­rö­ző­dő ka­no­ni­kus he­lyén túl - nyil­ván­va­ló­an tük­rö­zi a Mo­zart szín­pa­di műveiről mo­nog­rá­fi­át író Fo­dor Gé­za sze­mé­lyes von­zal­mát és vá­lasz­tá­sát is. A kö­tet nem­­csak azért szá­mít­hat a Mu­zsi­ka ol­va­só­já­nak ér­dek­lődésére, mert ben­ne fel­tűn­nek a más­hol - el­sősorban az Élet és Iro­da­lom­ban, il­let­ve a HiFi Ma­ga­zin­ban pub­li­kált - írá­sok is, de azért is, mert a Vá­ra­dy Éva ál­tal rend­kí­vül gon­do­san ös­­sze­ál­lí­tott ap­pa­rá­tus (a fel­hasz­ná­lói lo­gi­ká­nak messzemenően elé­­be menő név- és tárgy­mu­ta­tó, il­let­ve a rész­le­tes diszkográfia) iga­zi le­mez­ka­la­uz­zá avat­ja a kö­te­tet. Biz­tos lesz olyan ol­va­só, aki a köny­vet az ele­jétől a vé­gé­ig ki­ol­vas­sa. De ta­lán jel­lem­zőbb lesz az, aki ki­ke­re­si Fo­dor vé­le­mé­nyét az ál­ta­la is is­mert felvételekről; aki ös­­sze­rak­ja egy-egy ki­emel­ke­dő kar­mes­ter-, éne­kes- vagy ren­de­ző­egyé­niség port­­ré­ját az egyes kri­ti­kák (oly­kor ön­ma­guk­ban is te­kin­té­lyes) puzzle-da­rab­jai­ból; aki egy mű­vel va­ló ala­po­sabb meg­is­mer­ke­dé­se kez­de­tén vagy új be­szer­zést fon­tol­gat­va Fo­dor Gé­za ka­la­u­zo­lá­sá­val vá­laszt in­terp­re­tá­ció­(ka)t. Ál­ta­luk is ma­xi­má­lis ha­szon­nal for­gat­ha­tó kö­tet szü­le­tett.

Fodor Géza - Felvégi Andrea felvétele

Ugyan­csak el­is­me­rés il­le­ti az igé­nye­sen és kö­rül­te­kin­tően ös­­sze­ál­lí­tott kö­tet szer­kesz­tő­­jét, Várady Szabolcsot. A szö­ve­gek sor­rend­be ál­lí­tá­sá­ról ho­zott dön­té­sét ugyan­ak­kor nem ér­zem vi­tat­ha­tat­lan­nak. A fel­adat per­sze ko­­ránt­sem volt kön­­nyű, s va­ló­szí­nű, hogy az eltérő dön­tés csu­pán eltérő kér­dé­se­ket vet­ne fel. Majd' há­rom év­ti­zed írá­sa­i­ról van szó, mely időszak alatt az ope­rák fel­vé­te­len va­ló hozzáférhetősége mind Ma­gyar­or­szá­gon, mind glo­bá­li­san több­ször és ra­di­ká­li­san át­ala­kult. Az írá­sok egy ré­sze szin­te kor­­lát­lan ter­je­del­met biz­to­sí­tó ha­vi­lapb­an, má­sik ré­sze vi­szont szi­go­rú kor­lá­to­kat ál­lí­tó he­ti­lap­ban je­lent meg. Né­me­lyi­kük csu­pán egyet­len fel­vé­telt ele­mez, te­te­mes há­nya­duk vi­szont - igen eltérő szem­­­­pon­tok sze­rint, de - tu­­da­to­san sze­di cso­kor­ba a fel­vé­te­le­ket, s fo­gal­maz meg azok­ról ál­ta­lá­no­sabb ta­nul­sá­go­kat. A könyv elsőd­le­ges, bár nem me­re­ven kö­ve­tett ren­de­zé­si el­ve  a szó­ba ke­rü­lő ope­rák ke­let­ke­zé­sé­nek kro­no­ló­gi­á­ja, mely elv ér­vé­nye­sí­té­sé­nek ér­de­ké­ben egyes írá­sok ré­sze­ik­re bont­va ke­rül­tek be a kö­tet­be (il­let­ve je­len­nek majd meg a kö­­vetkező kö­te­tek­ben). Si­et­ve te­szem hoz­zá, hogy mind­­erről - s ál­ta­lá­ban is - na­gyon kor­rekt fi­lo­ló­gi­ai tá­jé­koz­ta­tást ka­punk. A fen­ti­ek­ben már mél­ta­tott ap­pa­rá­tus­nak kö­szön­­he­tő­en az írá­sok sor­rend­jét vi­tat­ni vol­ta­kép­pen me­rő­ben te­o­­re­ti­kus, s nem a könyv gya­kor­la­ti hasz­no­sí­tá­sát il­le­tő kér­dés.

Ezen az el­vi szin­ten azon­ban ta­lán ér­de­mes be­szél­ni ar­ról, hogy a felvételekről szó­ló re­cen­zi­ók­ban Fo­dor Gé­za más szem­pon­to­kat (is) ér­vé­nye­sí­tett, mint az élő elő­adá­sok­­ról - és mindenekelőtt az új pro­­­duk­ci­ók­ról - szó­ló kri­ti­ká­i­ban. Ter­mé­sze­te­sen az új ze­nés szín­há­zi pro­duk­ci­ók mél­ta­tá­sán vagy kri­ti­ká­ján is érződik a más in­terp­re­tá­ci­ók­ról szer­zett, már-már en­­cik­lo­­pé­di­kus tu­dás­anyag. Ám Fo­dor szá­má­ra ezek­ben az ese­tek­ben sok­kal fon­to­sabb volt a mű és az egy­sze­ri előadás ho­ri­zont­ja­i­nak ös­­sze­mé­ré­se. Az ál­ta­la éle­sen bí­rált elő­adá­sok ese­té­ben is ma­xi­má­li­san ko­mo­lyan vet­te a ze­nei-drá­mai szö­veg­gel köz­vet­le­nül szem­be­sülő, an­nak fel­fej­té­sé­re, meg­ér­té­sé­re és meg­je­le­ní­té­sé­re vál­lal­ko­zó kar­mes­ter, ren­de­ző és éne­kes szi­tu­á­ci­ó­ját. Írá­sa­i­ban mint­egy ezt a szi­tu­á­ci­ót mo­del­lál­ta, tük­röz­te vissza hol lel­ke­sen, hol egyetértőleg, hol fenn­­tar­tá­sok­kal, hol kri­ti­ku­san. Ebből kö­­vet­ke­zik, hogy „pre­mi­er­tu­dó­sí­tá­sa­i­nak" műelemzéseiből va­ló­ban ki­raj­zo­ló­dik egy­faj­ta ope­ra­tör­té­net (avagy az ope­rák tör­té­ne­te). Ám ép­pen kri­ti­kai mun­­­­­­kás­sá­gá­nak mű­faj­sze­rű­sé­gét és sok­ol­da­lú­sá­gát di­csé­ri, hogy a - hol 1930-as évek­be­li, hol ez­red­for­du­ló utá­ni - felvételekről szó­ló írá­sok­ban más­faj­ta, he­te­ro­gé­nebb meg­kö­ze­lí­tés ural­ko­dik. Ben­nük ref­lek­tált mó­don van je­len egy­szer­re több tör­té­ne­ti és kul­tu­rá­lis idő­sík: a be­­fo­ga­dá­sé (a meg­is­me­ré­sé és/vagy az új­ra­hall­ga­tá­sé), a meg­­je­le­né­sé vagy for­ga­lom­ba ho­za­ta­lé; a pro­­­­duk­ció, va­la­mint az ope­ra ke­let­ke­zé­séé. Mind­ez hat­vá­nyo­zan­dó, ami­­kor egy mű in­terp­re­tá­ci­ó­i­nak ös­­sze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­ta zaj­lik. Az írá­sok át­te­kin­té­sé­nek te­hát nem egy­ér­tel­mű­en adek­­vát ve­zér­fo­na­la a tár­­gyalt mű­vek ke­let­ke­zé­si ide­je.

Ter­mé­sze­te­sen ezekből az írá­sok­ból sem hi­á­nyoz­nak a nagy mű­vek je­len­tés­ré­te­ge­it mód­sze­re­sen fel­tá­ró, s az in­terp­re­tá­ció irá­nyát ezek­hez ké­pest meg­­ha­tá­ro­zó, be­ha­tó fej­te­ge­té­sek. Ta­lá­lunk az ope­rák sa­já­tos stí­lu­sát, hang­ját né­hány mon­dat­ban ér­zék­le­te­sen, ih­le­tett pon­tos­ság­gal jellemző le­írá­so­kat is. Purcell Dido és Ae­ne­a­sát A va­rázs­fu­vo­lá­val össze­­ha­son­lít­va pél­dá­ul ezt ír­ja Fo­­dor Gé­za: „A németségtől vég­te­le­nül tá­vo­li, min­den ízé­ben an­gol Dido ugyan­ilyen rej­té­lye­sen egye­sí­ti a mély­sé­get és az egy­sze­rű­sé­get, mely utób­bi­hoz ez eset­ben a rö­vid­ség is hoz­zá tar­to­zik. Még­pe­dig olyas­faj­ta rö­vid­ség, amely nem tö­mör is egy­szer­smind, ha­nem ép­pen hogy az át­tet­sző­­ség a lé­nye­ge, s az áttetszőség le­ve­gős­séggel pá­ro­sul. És a vég­­­ső pa­rado­xon: ez a mély, egy­sze­rű, rö­vid, transz­­­­­­pa­rens, levegős da­rab, amely az eu­ró­pai kul­­tú­ra egyik tra­gi­kus alap­tör­té­ne­tét je­le­ní­ti meg, tra­­gi­ku­ma el­le­né­re ze­ne­i­leg ta­va­szi­a­san üde" (26.).

De Fodort ér­de­kel­te és elem­zés­re kész­tet­te ma­gá­nak a le­mez­ipar­nak a ter­mé­sze­te, a kul­tú­ra áru­vá vá­ló, ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ba kerülő gyü­möl­cse­i­nek sor­sa is - fog­lal­koz­tat­ta mind­ez a ké­sei Ká­dár-kor­szak és a III. Köz­tár­sa­ság, a vé­gé­hez közeledő hi­deg­há­bo­rú és a globalizáció kö­rül­mé­nyei, a hang- és kép­hor­do­zók, il­let­ve a vi­lág­há­ló egy­re sű­rűb­ben jelentkező tech­no­ló­gi­ai-in­for­ma­ti­kai for­ra­dal­mai kö­ze­pet­te. A mai fia­­­tal ope­ra­fo­gyasz­tó szá­má­ra már szin­te el­kép­zel­he­tet­len ál­la­po­tok­ról tu­dó­sít egy 1986-os, Kornai Já­nos köz­gaz­da­sá­gi el­mé­le­té­re hall­ga­tó­la­go­san hi­vat­ko­zó kri­ti­ka: „A Ma­gyar Hang­le­mez­gyár­tó Vál­la­lat is­mét két kin­cset tett elérhetővé a ma­gyar operalemez-gyűj­tők szá­má­ra: a Don Giovanni és a Bo­hém­élet li­­cenc­fel­vé­tel­ét. Két ab­szo­lút alap­mű (bár más súly­­cso­port­ba tar­toz­nak) - két kitűnő előadás. Aki nem most kezd ope­ra­fel­vé­te­le­ket gyűj­te­ni, és nem is a nyu­ga­ti hang­le­mez­pi­ac vá­lasz­té­ka alap­ján íté­li meg a ha­za­it, an­nak olyan ez, mint va­la­mi álom; 15-20 év­vel ezelőtt el­kép­zel­he­tet­len­nek tűnt vol­na. A mér­ték­adó szem­pont a Hi­ány. Mert bár­mi­lyen so­kat tett, tesz és fog ten­ni a Ma­gyar Hang­le­mez­gyár­tó Vál­la­lat: túl­sá­go­san nagy az adós­ság! Még a fon­tos ope­rák kö­zül is sok­kal ke­ve­sebb kap­ha­tó meg ná­lunk le­me­zen, ...mint amen­­nyit hi­á­ba is ke­res­nénk. Ar­ra pe­dig még csak nem is gon­dol­ha­tunk, hogy egy-egy ope­ra több fel­vé­te­len is hoz­zá­férhető le­gyen. Va­gyis a le­mez­ki­adás még be­lát­ha­tat­lan ide­ig csak a mű­ve­ket pró­bál­ja elérhetővé ten­ni, ismeretterjesztői prog­ra­mot tel­je­sít­ve" (84.).

„Licencfelvételekről" szól a kri­ti­ka, hi­szen a le­mez­ki­adás eme ün­ne­pi ese­mé­nye a Mo­zart-mű ese­té­ben azt je­len­tet­te: a mo­no­pol­hely­ze­tű ál­la­mi vál­la­lat, a Hun­ga­ro­ton 1986-ban meg­vá­sá­rol­ta az EMI 1961-es fel­vé­tel­ének gyár­tá­si (sok­szo­ro­sí­tá­si) jo­gát, mi­nek kö­vet­kez­té­ben a pro­duk­ció le­gi­tim mó­don, ha­zai ter­mék­ként ke­rül­he­tett ter­jesz­tés­re He­gyes­hal­mon in­nen. Eh­hez ké­pest érthető csak iga­zán, amit hét év­vel ké­sőbb Fo­dor Gé­za A bőség öröméről ír a Don Giovanni kap­csán: „[...] az utób­bi né­hány év­ben a CD át­tö­ré­se kö­vet­kez­té­ben Ma­gyar­or­szá­gon leg­alább húsz tel­jes fel­vé­telt le­he­tett be­sze­rez­ni a da­rab­ból" (98.). Fo­dor szá­má­ra fon­tos volt, hogy írá­sa­i­ban az igé­nyes, de be­szerzői pri­vát­há­ló­zat­tal nem rendelkező, vá­sár­lá­sa­it lo­­ká­li­san intéző ma­gyar ope­ra­ba­rát né­ző­pont­jába (is) be­le­he­lyez­ked­jék. Sőt tö­re­ke­dett ar­ra is, hogy az elsősorban még a ze­ne­mű­vek­kel - nem pe­dig már az in­­ter­­pre­tá­­ciók­kal - ismerkedők szem­pont­ja­it is át­érez­ze. Erről ta­nús­ko­dik a cí­mé­ben Ri­chard Strausst parafrazeáló írá­sa, mely az iga­zán ol­csó CD-ket elsőként pi­ac­ra do­bó hang­le­mez­ki­adó cég ope­rai kí­ná­la­tát szem­lé­zi - s szo­mo­rú­an ész­re­vé­te­le­zi a ma­gyar­or­szá­gi for­gal­ma­zás (és promóció!) kor­lá­ta­it (Opern auf Naxos, 139, 217.).

Ha­tá­ro­zott ér­ték­té­te­le­zé­sét és szin­te ha­tár­ta­lan nyi­tott­sá­gát emblematikusan jel­lem­zi az a 2005-ben pub­li­kált kri­ti­ka (Or­feó­tól Orphée-ig - 2), amely­ben egyfelől meg­ha­tot­tan szá­mol be Gluck Orfeójának Ray­mond Leppard (kar­mes­ter), Peter Hall (ren­­dező) és Janet Ba­ker (Or­fe­usz ala­kí­tó­ja) ne­vé­vel fémjelzhető, 1982-es glynde­bourne-i pro­duk­ci­ó­já­ról, másfelől le­nyű­göz­ve is­mer­te­ti John Eliot Gardiner, Robert Wilson és Magdalena Koˇzená 2000-ben fel­vett pá­ri­zsi előadását. A ko­ráb­bi szín­re­vi­tel­ről ezt ír­ja: „Ra­di­ká­li­san negativista ko­runk­ban, ami­kor már az ope­rá­ban sem comme il faut el­fo­gad­ni a klas­­szi­kus re­mek­mű­vek vi­lág­mo­dell­jét, ha­nem csak an­nak kri­ti­ká­ját tren­di meg­ren­dez­ni, fur­csán hat ez a majd­nem ne­gyed­szá­zad­dal eze­lőt­ti po­zi­ti­vi­tás. [...] El le­het tűnődni, hogy Peter Hall ren­de­zé­sé­nek telt, su­gár­zó szép­sé­ge s mély és emel­ke­dett hu­ma­niz­mu­sa (a kettő: egy), il­let­ve a kur­­rens kri­ti­kai ope­ra­ját­szás kü­lönb­sé­ge ko­rok kü­lönb­sé­gét tük­rö­zi-e, vagy a sta­bil és konst­ruk­tív an­gol kul­tú­ra, il­let­ve a kö­zép- és ke­let-eu­ró­pai neo­undor kü­lönb­sé­gét" (65.). Fel­me­rül per­sze a kér­dés: va­jon a kor­sza­kot a brit kul­tu­rá­lis köz­ér­zet timeline-ja nem rossz­­kedv­ük te­lé­nek mu­tat­ja-e ép­pen (gon­dol­junk csak a kö­zel­múlt­ban el­hunyt Ken Russell ek­ko­ri­ban születő mű­ve­i­re), s va­jon Glynde­bourne nem a splendid isolationt kép­vi­sel­te-e eb­ben a kö­zeg­ben? En­nél a kér­dés­nél azon­ban fon­to­sabb an­nak re­giszt­rá­lá­sa, hogy Fo­dor Gé­za ugyan­eb­ben az írás­ban nagy meg­győző erővel, a „lehetőségeinek ha­tá­rá­ra el­ért" kri­ti­kus szí­vós és ala­pos ér­ve­lé­sé­vel ál­lít­ja: Wilson cse­lek­ményt szín­re nem vivő, „nem imitatív" Gluck-rendezése, a ze­né­hez „konk­rét tárgy és tar­ta­lom nél­kü­li szce­ni­kai fo­lya­ma­tot és fi­gu­ra­ko­re­og­rá­fi­át" rendelő Thé­âtre du Châtelet-béli pro­duk­ci­ó­ja nem egy­sze­rű­en a 18. szá­za­di an­tik­vi­tás­esz­mény sa­já­tos új­já­te­rem­té­se, de ek­ként egyút­tal „a mai ope­ra­ren­de­zés csú­csa­i­nak" képviselője is.