A Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nyelv- és Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Osztá­lyá­nak egyik ülé­sén hang­zott el az az igen bölcs mon­dat,  hogy az „in­ter­disz­cip­li­ná­ris" szó he­lyett, mely köz­tes, va­gyis se­ho­va nem tar­to­zó hely­ze­tet su­gall, ta­lá­lóbb jel­ző a „mul­ti­disz­cip­li­náris". Elő­adá­so­mat egy ilyen par excellence multidiszciplináris cím­mel lát­tam el: ze­nei ori­en­ta­lisz­ti­ka. Azt hi­szem, az ori­en­ta­lisz­ti­ka iga­zi és hi­va­tott mû­ve­lői egyet­ér­te­nek ve­lem ab­ban, hogy a tu­do­mány­ág a ke­le­ti nyel­vek ku­ta­tá­sá­ból már rég és ma­gá­tól ér­tő­dő­en multidiszciplináris tu­do­mán­­nyá vált, hi­szen el­vá­laszt­ha­tat­la­nul frigy­re lé­pett olyan disz­cip­lí­nák­kal is, mint az et­no­ló­gia, a val­lás­tör­té­net, a mû­vé­szet­tör­té­net, a böl­csé­szet­tu­do­mány vagy az iro­da­lom­tör­té­net.

Nyil­ván­va­ló, hogy az ori­en­ta­lisz­ti­ká­nak a ze­ne­tu­do­mánnyal is van kap­cso­la­ta, és ez a kap­cso­lat nem is új ke­le­tű. Amiot atya, fran­cia mis­­szi­o­ná­ri­us 1775-ben ad­ta köz­re nagy­sza­bá­sú mun­ká­ját a kí­nai ze­né­ről, Sir John Hawkins pe­dig, az 1776-ban, Lon­don­ban ki­adott el­ső nagy­sza­bá­sú ze­ne­tör­té­net szer­ző­je szá­mos fe­je­ze­tet szen­telt a kö­zel­- és tá­vol-ke­le­ti ze­ne­kul­tú­rák­nak. Mint­hogy a ze­nei his­to­ri­og­rá­fia a 18. szá­zad utol­só har­ma­dá­ban lé­pett a ze­nei tu­do­má­nyok szín­pa­dá­ra, nyu­god­tan mond­hat­juk, az ori­en­tá­lis ér­dek­lő­dés már kez­de­te­i­től kö­ve­ti e tu­do­mány­szak út­ját.

A ze­nei ori­en­ta­lisz­ti­ka mind­azo­nál­tal csak ak­kor len­dült fel iga­zán, ami­kor egy ame­ri­kai és egy an­gol tu­dós­nak kö­szön­he­tő­en két kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű fel­fe­de­zés szü­le­tett meg. Thomas Edi­son 1877-ben fel­ta­lál­ta azt az esz­közt, amel­­lyel a hang­zást rög­zí­te­ni és re­p­­ro­du­kál­ni le­het: a fo­nog­rá­fot. Walter Fewkes ame­ri­kai ant­ro­po­ló­gus hasz­nál­ta fel el­ső­ként az Edi­son-fé­le fo­nog­rá­fot 1890-ben, in­di­á­nok kö­zött vég­zett ku­ta­tá­sá­ban, Eu­ró­pá­ban pe­dig Vikár Bé­la volt az el­ső az új esz­köz ilyen hasz­no­sí­tá­sá­ban.

Ugyan­csak a 19. szá­zad vé­gén szü­le­tett meg az a má­sik nagy fel­fe­de­zés, amely ha­son­ló­kép­pen for­ra­dal­ma­sí­tó ha­tás­sal volt a ze­ne­tu­do­má­nyi ku­ta­tá­sok új irányára. Az ér­dem Ale­xan­der John Ellis nyel­vész-ma­te­ma­ti­ku­sé, aki el­ső­sor­ban fo­ne­ti­kai cé­lú ku­ta­tá­sai ré­vén ju­tott el a han­gok és hang­kö­zök mi­nu­ci­ó­zu­san pon­tos mé­ré­sé­nek fel­fe­de­zé­sé­hez. Ered­mé­nye­it 1884-ben pub­li­kál­ta Hang­mé­ré­si meg­fi­gye­lé­sek né­hány nem-har­mo­ni­kus hang­so­ron cím­mel, tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket ál­la­pít­va meg egyes Eu­ró­pán kí­vü­li né­pek hang­rend­sze­re­i­ben. A kü­lön­bö­ző faj­ta - ter­mé­sze­tes és mes­ter­sé­ges - hang­sor­ok pon­tos mé­ré­sé­vel és elem­zé­sé­vel ju­tott Ellis ar­ra a tu­do­mány­tör­té­ne­ti­leg rend­kí­vül fon­tos meg­ál­la­pí­tás­ra, mely­nek vég­kö­vet­kez­te­té­se így szól: „az Eu­ró­pá­ban hasz­ná­la­tos hét­fo­kú ze­nei hang­sor tá­vol­ról sem egyet­len, »természetadta« le­he­tő­ség, amely a Helmholtz ál­tal oly szé­pen ki­dol­go­zott ze­nei hang­zás­tör­vé­nye­ken alap­szik, mert a vi­lág kü­lön­bö­ző tá­ja­in igen kü­lön­bö­ző és igen mes­ter­sé­ges hang­sor­ok lé­tez­nek".

A szá­zad­for­du­ló tá­ján ki­bon­ta­ko­zó új tu­do­mány­ág, az etno­m­u­zi­ko­lógia lé­nye­ges új ele­mek­kel gaz­da­gí­tot­ta a ze­ne­tu­do­mány ori­en­tá­lis ér­dek­lő­dé­sű ágát. Míg a ko­ráb­bi ku­ta­tá­sok a hang­sze­rek és az írá­sos do­ku­men­tu­mok vizs­gá­la­tá­ra kor­lá­to­zód­tak, az imént em­lí­tett új ku­ta­tá­si mód­sze­rek a 20. szá­zad­ban le­he­tő­vé tet­ték, hogy az élő ha­gyo­má­nyo­kat - a hang­zó ze­nét is - eg­zakt mó­don le­hes­sen vizs­gál­ni, ami egy­részt ma­ga­sabb szint­re emel­te a ko­ráb­bi is­me­re­te­ket, más­részt a val­lás­gya­kor­lat­tal ös­­sze­füg­gő ze­né­lé­si for­má­kat és a nép­ze­né­ket is be­le­von­ta az ér­dek­lő­dés kö­ré­be.

Az etnomuzikógiai ku­ta­tá­sok el­ső hul­lá­ma a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött két irány­ban dif­fe­ren­ci­á­ló­dott: elő­ször is fel­fe­dez­te, hogy az úgy­ne­ve­zett „aussereuropäische" kul­tú­rák ha­tal­mas fe­hér fol­tot al­kot­nak az is­mert ze­nei vi­lág tér­ké­pén, majd ez­zel pár­hu­za­mo­san azt is fel­fe­dez­te, hogy a né­pi kul­tú­rák meg­le­he­tő­sen el­vál­nak a mű­ze­nei kul­tú­rák­tól. Az ak­ko­ri­ban fő­képp né­met ke­zek­ben lé­vő tu­do­mány­ág a „musikalische Völkerkunde" ne­vet hasz­nál­ta, ku­ta­tá­sa pe­dig a ter­mé­sze­ti né­pek, az úgy­ne­ve­zett „Naturvölker" ze­né­jé­re irá­nyult.

Nem cso­da te­hát, hogy a II. vi­lág­há­bo­rú után kez­dő­dő nem­zet­kö­zi szer­ve­ző­dés­ben az etnomuzikológusok International Folk Music Coun­cil név­vel ala­kí­tot­ták meg tár­sa­sá­gu­kat. Mint­hogy azon­ban e tár­sa­ság­ban épp az etnomuzikológia leg­je­le­sebb kép­vi­se­lői tö­mö­rül­tek, az 1970-es évek­ben már jó­nak lát­ták az el­ne­ve­zést meg­vál­toz­tat­ni: a nép­ze­ne szó he­lyé­be a ha­gyo­má­nyos ze­ne lé­pett, va­gyis a tár­sa­ság ne­ve International Council for Traditional Music (ICTM) lett, ugyan­is ez pon­to­sabb fo­gal­ma­zás és tá­gabb gyűj­tő­fo­ga­lom, mint a „nép­ze­ne", mert a val­lá­si szer­tar­tá­sok ze­né­je és a ke­le­ti ural­ko­dói ud­va­rok kul­ti­kus gya­kor­la­ta épp­úgy be­le­tar­to­zik, mint a tör­zsi kul­tú­rák és az eu­ró­pai pa­raszt­ság ze­né­je. A ze­nei ori­en­ta­lisz­ti­ka te­hát még tá­gab­ban multidiszciplináris, mert nem egy­sze­rű­en ze­ne­tu­do­mány és ori­en­ta­lisz­ti­ka tár­su­lá­sát fe­di, ha­nem a ze­ne­tu­do­má­nyon be­lül is két ág­ra sza­kad: egy mű­ze­nei irá­nyult­sá­gú tör­té­ne­ti ág­ra és egy nép­ze­nei irá­nyult­sá­gú etnomuzikológiai ág­ra.

Fel­ve­tő­dik a kér­dés, ho­gyan ju­tot­tam - Sza­bol­csi Ben­ce ta­nít­vá­nya­ként tör­té­ne­ti kép­zés­sel a há­tam mö­gött, Bar­tók-ana­li­ti­ká­val fog­lal­ko­zó köny­vek után - a ze­nei ori­en­ta­lisz­ti­ka te­rü­le­té­re. Nos, eb­ben ma­ga Bar­tók volt a ve­ze­tőm. Ami­kor Bar­tók 1913-ban Al­gé­ri­á­ba uta­zott, hogy a Biskra kör­nyé­ki oá­zi­sok­ban arab nép­ze­nét gyûjt­sön, an­nak a bel­ső in­dít­ta­tás­nak tett ele­get, hogy a ma­gyar, szlo­vák és ro­mán nép­ze­nék után va­la­mi Eu­ró­pán kí­vü­li ze­nét is meg­is­mer­hes­sen, olyan ze­nét, amely­ben alap­ve­tő­en más dal­la­mok és rit­mus­faj­ták ural­kod­nak. Az észak-af­ri­kai or­szág­ban Bar­tók tu­laj­don­kép­pen Ke­le­tet ke­res­te, azt a Ke­le­tet, ame­lyet a szá­zad­for­du­ló tá­ján más eu­ró­pai mu­zsi­ku­sok is - köz­tük Claude De­bus­sy - cso­dá­lat­tal fe­dez­tek fel. Bár tá­vo­labb­ra az ak­ko­ri vi­szo­nyok kö­zött nem tu­dott utaz­ni, a bon­ta­ko­zó új tu­do­mány, az etno­muzi­ko­ló­gia el­ső le­me­zei és pub­li­ká­ci­ói ré­vén Bar­tók mód­sze­re­sen tá­jé­ko­zó­dott Ázsia ze­né­i­ről. „Én Ke­let és Nyu­gat szin­té­zi­sét aka­rom meg­va­ló­sí­ta­ni ze­ném­ben" - mond­ta egy 1939-es in­ter­jú­ban.

Bar­tók arab gyűj­té­sé­nek nyo­ma­it kö­vet­ve, negy­ven év­vel ez­előtt, fris­sen vég­zett fi­a­tal ku­ta­tó­ként ma­gam is el­ju­tot­tam Észak-Af­ri­ká­ba. Sze­mé­lyes él­mé­nyek alap­ján tud­tam te­hát meg­ír­ni ta­pasz­ta­la­tai­­mat Bar­tók és az arab ze­ne kap­cso­la­tá­ról, majd 1961-ben egy Te­he­rán­ban ren­de­zett UNESCO­-kong­res­­szu­son en­nek bő­ví­tett vál­to­za­tát mond­hat­tam el Bar­tók és a Ke­let cím­mel. Meg­jegy­zem, hogy ez a ta­nul­má­nyom ju­tott el a leg­szé­le­sebb ol­va­só­kö­zön­ség­hez: a ha­zai ma­gyar és an­gol nyel­vű ki­adás után meg­je­lent még an­gol nyel­ven Ame­ri­ká­ban és In­di­á­ban, to­váb­bá fran­cia, olasz, arab és ja­pán nyel­ven.

A hat­va­nas-het­ve­nes évek­ben Ke­let és Nyu­gat kap­cso­la­ta volt az UNESCO­-prog­ra­mok ve­zér­mo­tí­vu­ma. En­nek kö­szön­he­tő­en kap­tam tá­mo­ga­tást egy olyan ku­ta­tá­si terv meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz, amely - a Bar­tók-ta­nul­mányt ki­szé­le­sít­ve - an­nak vizs­gá­la­tá­ra irá­nyult: mi­lyen ösz­tön­zé­se­ket nyert az eu­ró­pai ze­ne, im­már tör­té­ne­ti táv­la­tok­ban mér­ve, az ázsi­ai kul­tú­rák­tól. Így jut­hat­tam el Irán után In­di­á­ba, Tu­né­zi­á­ba és Ja­pán­ba. Ké­sőbb af­fé­le pá­lya­mó­do­sí­tást haj­tot­tam vég­re, mert rá­jöt­tem, hogy a ha­tá­sok vizs­gá­la­tá­nál ér­de­ke­sebb té­mát kí­nál­nak ma­guk az Eu­ró­pá­ban ke­vés­sé is­mert ázsi­ai ze­ne­kul­tú­rák. Sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ta­i­mat és etnomuzikológiai ta­nul­má­nya­i­mat egye­sít­ve ír­tam meg te­hát Ke­let ze­né­je cí­mű köny­ve­met, mely elő­ször 1981-ben, majd ki­bő­ví­tett és át­dol­go­zott for­má­ban 1998-ban je­lent meg.

Ja­pán­ban szer­zett be­nyo­má­sa­im olyan erő­sek vol­tak, hogy to­váb­bi ter­vek meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra ösz­tö­nöz­tek. Így szü­le­tett meg az az el­kép­ze­lé­sem, hogy a Ke­let ze­né­je „panoramikus" mód­sze­re után az egyet­len tárgy­ra irá­nyu­ló ki­na­gyí­tó áb­rá­zo­lást - vagy úgy is mond­hat­nánk: „mély­fú­rást" - vá­las­­szam, és ku­ta­tá­sa­i­mat a ja­pán ze­ne egyik ke­vés­bé is­mert mű­fa­já­nak vizs­gá­la­tá­ra össz­pon­to­sít­sam. És mi­u­tán rég­óta fog­lal­koz­ta­tott a ze­ne és a mí­tosz kap­cso­la­tá­nak kér­dé­se, szin­te ma­gá­tól kí­nál­ko­zott a ze­né­vel és tánc­cal egy­be­kö­tött sintó szer­tar­tás, a kagura mű­fa­ja, hi­szen an­nak hát­te­rét és te­ma­ti­ká­ját épp a ja­pán mi­to­ló­gia nyújt­ja.

Ze­ne és mí­tosz a ja­pán kul­tú­rá­ban cí­mű ku­ta­tá­si prog­ra­mo­mat 1986-ban kezd­tem el az OTKA tá­mo­ga­tá­sá­val, majd a Ja­pán Ala­pít­vány ösz­tön­dí­já­val 1988 és 1994 kö­zött ös­­sze­sen fél évet töl­töt­tem Ja­pán­ban. Ta­nul­mány­út­ja­im so­rán a könyv­tá­ri ku­ta­tás mel­lett hang­fel­vé­te­le­ket ké­szí­tet­tem sintó szen­té­lyek­ben és kagura-előadásra szánt szín­pad­okon. 1988-ban ké­szült hang­fel­vé­te­le­im­ből 1991-ben egy CD is meg­je­lent. A ku­ta­tás ered­mé­nye­it Ze­ne és mí­tosz a ja­pán ri­tu­á­lis ha­gyo­mány­ban cí­mű mun­kám­ban fog­lal­tam ös­­sze, mel­­lyel 1996-ban el­nyer­tem az aka­dé­mi­ai dok­to­ri fo­ko­za­tot, s ame­lyet 1998-ban az OTKA tá­mo­ga­tá­sá­val si­ke­rült könyv­for­má­ban is pub­li­kál­ni.

Egy ilyes­fé­le ku­ta­tás­ban egy­ér­tel­mû­en meg­mu­tat­ko­zik az igény  a his­to­ri­kus ze­ne­tu­do­mány és az etnomuzikológia mind­ed­dig el­vá­ló mód­sze­re­i­nek egye­sí­té­sé­re, vagy leg­alább­is út­ja­ik kö­ze­lí­té­sé­re. A ja­pán ze­nei ha­gyo­mány ígé­re­tes te­rü­let­nek mu­tat­ko­zott egy új szem­lé­le­tû vizs­gá­lat szá­má­ra. A ja­pán ze­ne ugyan nem fe­hér folt a ze­ne­tu­do­má­nyi iro­da­lom­ban, hi­szen a ve­le fog­lal­ko­zó mun­kák szá­ma - ja­pán nyel­ven és nyu­ga­ti nyel­ve­ken egy­aránt - igen nagy. Ez a könyv­­tár­nyi mé­re­tû iro­da­lom tu­laj­don­kép­pen két té­nye­ző­nek tu­laj­do­nít­ha­tó: egy­részt a ja­pá­nok rend­kí­vü­li ha­gyo­mány­őr­ző ké­pes­sé­gé­nek, más­részt nyi­tott­sá­guk­nak és fej­lett me­to­di­ká­juk­nak. Szin­te azt mond­hat­nók: a nyu­ga­ti tu­dó­sok ér­dek­lő­dé­se és ered­mé­nyes­sé­ge is ja­pán kol­lé­gá­ink ér­de­me, mert a nyel­vi és írás­tech­ni­kai kor­­lá­tok el­le­né­re von­zó­nak és meg­kö­ze­lít­he­tő­nek lát­tat­ják kul­tú­rá­ju­kat. A ha­gyo­má­nyos ja­pán ze­ne és előadómûvészet klas­­szi­kus mû­fa­ja­it, az ud­va­ri ze­nét és tán­cot (gagaku), a nó és a kabuki szín­há­zat ma már vi­lág­szer­te jól is­me­rik - há­la az iro­da­lom­nak és a ja­pán együt­te­sek tur­né­i­nak. A kagura, ez a fon­tos és sok­ágú mû­faj vi­szont mind a mai na­pig hát­tér­ben ma­radt, min­den bi­zon­­nyal azért, mert sok­kal ke­vés­bé egy­sé­ges, mint a klas­­szi­kus mû­faj­ok, és esz­kö­ze­it tu­laj­don­kép­pen a né­pi előadómûvészet rend­kí­vül gaz­dag vá­lasz­té­ká­ból is me­rí­ti. Míg egyik ol­da­lon szo­ro­san kap­cso­ló­dik a sintó val­lás szer­tar­tá­sa­i­hoz, va­gyis „mû­ze­ne", a má­sik ol­da­lon a kü­lön­bö­ző ün­ne­pek né­pi ese­mé­nyei kö­zé tar­to­zik: kö­zös­sé­gi rí­tus és vi­dám mu­lat­ság, más szó­val nép­ze­ne.

A kagura szó egy 9. szá­za­di kró­ni­ká­ban je­le­nik meg elő­ször az ud­va­ri szer­tar­tá­sok le­írá­sa so­rán: „...a pap­nők ez­után kagurát ad­tak elő".¹ A szer­tar­tá­sos tánc­hoz ének is tar­to­zott, mi­vel dal­szö­ve­gek ma­rad­tak fenn az el­ső ez­red­for­du­ló tá­já­ról. A nagy­ha­tal­mú csá­szá­ri ré­gens, Fudzsivara Micsinaga (966-1028) ma­ga is fel­jegy­zett ilyen kagura-dalokat, még­­pe­dig olyan je­lek­kel ki­egé­szít­ve, me­lyek a ze­nei elő­adás­ra vo­nat­koz­tak.² A kagura te­hát szer­ves ré­sze volt a csá­szá­ri ud­var szer­tar­tá­sa­i­nak: a té­li nap­for­du­ló ide­jén meg­tar­tott „lé­lek-meg­erő­sí­tés­nek" és a nagy „meg­tisz­tu­lá­si" szer­tar­tá­sok­nak. A kró­ni­kák sze­rint 1002-ben ren­dez­ték az el­ső önál­ló kagura-szer­tar­tást, me­lyet azu­tán min­den má­so­dik év­ben meg­is­mé­tel­tek.³

A kagura-szertartás ha­gyo­má­nyát azon­ban az ud­va­ron kí­vül is ápol­ták, így az fo­ko­za­to­san ré­sze lett a nagy vi­dé­ki szen­té­lyek szer­tar­tá­sa­i­nak is, mi­köz­ben csak­nem va­la­men­­nyi kö­zös­ség­ben - fa­lu­ban és vá­ros­rész­ben - he­lyi szo­ká­sok ala­kul­tak ki a ma­guk vé­del­me­ző is­te­ne­i­nek tisz­te­le­té­re. Van hely, ahol a kagura al­kot­ja az ün­nep köz­pon­ti ese­mé­nyét, más he­lye­ken vi­szont több na­pig tar­tó, kü­lön­bö­ző szer­tar­tá­sok­kal és kör­me­net­tel egy­be­kö­tött ün­ne­pet, macurit ren­dez­nek, mely­nek a kagura csak egyik, de min­dig na­gyon fon­tos epi­zód­ja. A kagura ha­gyo­má­nya ezen a né­pi ágon ha­lad­va tu­laj­don­kép­pen ki­tá­gult, s a szen­tély­hez szo­ro­san kap­cso­ló­dó val­lá­si szer­tar­tás­ból kul­ti­kus cse­lek­mény, majd szín­pa­di elő­adás lett.

Színpadi kagura-előadás egy tokiói szentélyben

Az ud­va­ri kul­tú­rá­hoz tar­to­zó mű­fajt „tisz­te­let­re mél­tó" kagurának ne­ve­zik, mind­azt pe­dig, ami raj­ta kí­vül esik, „fa­lu­si" kagurának. Ez a két el­ne­ve­zés azon­ban csak gyűj­tő­fo­gal­ma szá­mos kü­lön­bö­ző mű­faj­nak és for­má­nak, és ak­kor szü­le­tett, ami­kor 1868-ban, az úgy­ne­ve­zett Meidzsi-reform, a csá­szá­ri ha­ta­lom vis­­sza­ál­lí­tá­sá­nak ered­mé­nye­kép­pen ren­dez­ni és rend­sze­rez­ni kí­ván­ták a csá­szá­ri ud­var ze­né­jét. Míg az ud­va­ri már ré­geb­ben is a tu­do­má­nyos ku­ta­tás elő­te­ré­ben ál­lott, a né­pi ág csak a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben, a nép­raj­zi ku­ta­tás meg­erő­sö­dé­sé­vel ke­rült a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba.⁴ A ja­pán Nép­mű­vé­szet cí­mű fo­lyó­irat 1928-tól kezd­ve rész­le­tes be­szá­mo­ló­kat kö­zölt vi­dé­ki kagura-előadásokról, 1929-ben pe­dig már köny­vet is pub­li­kál­tak er­ről a té­má­ról.

Ezek­kel az előz­mé­nyek­kel a há­ta mö­gött kezd­te meg ku­ta­tá­sa­it Hon­da Jaszudzsi, aki­ből két év­ti­zed alatt a né­pi kagura leg­na­gyobb szak­ér­tő­je lett. 1934-től kezd­ve egy­más után je­len­tek meg alap­ve­tő mun­kái, me­lyek­nek ered­mé­nye­it azu­tán 1966-ban egy nagy­sza­bá­sú mo­no­grá­fia fog­lal­ta ös­­sze.⁵

A kagura mint szer­tar­tás és mint egy ab­ból ki­fej­lő­dött szí­ni elő­adás - performansz, mi­ként egy ame­ri­kai tu­dós, Frank Hoff ál­ta­lá­no­sít­ja a szó­ban, ze­né­ben, tánc­ban és/vagy pan­to­mim­ban ki­fe­je­zett cse­lek­ményt - leg­alább négy önál­ló disz­cip­lí­na il­le­té­kes­sé­gé­be tar­to­zik.⁶ A szer­tar­tás be­mu­ta­tá­sá­ban nyil­ván­va­ló­an a val­lás­tör­té­net és a val­lás­el­mé­let  érin­tett, amit a bő­sé­ges ja­pán és nyu­ga­ti iro­da­lom is alá­tá­maszt. Ar­ra va­ló te­kin­tet­tel azon­ban, hogy a kagura-dalok a ko­rai ja­pán köl­té­szet ter­mé­kei, az iro­da­lom­tör­té­ne­ti ku­ta­tás is bő­sé­ge­sen fog­lal­ko­zott a té­má­val. Sőt azt is mond­hat­nók: az egyet­len tel­jes és vi­tat­ha­tat­lan for­rást az iro­da­lom szol­gál­tat­ja, hi­szen a da­lok szö­ve­ge a 10. szá­zad­ból va­ló, és a klas­­szi­kus ja­pán for­rás­ki­ad­vány­ok­ban hoz­zá­fér­he­tő. A kagura-dalok tel­jes so­ro­za­tá­nak né­met for­dí­tá­sát és bő­sé­ges kom­men­tár­ját Gerhild Müller ad­ta köz­re 1971-ben, foly­tat­va ez­zel Karl Florenz és Otto Karow mun­ká­ját, akik a né­met ja­pán­ku­ta­tás klas­­szi­kus alap­ja­it fek­tet­ték le.⁷

A kagura mű­fa­ját érin­tő har­ma­dik disz­cip­lí­na a nép­rajz és a folk­lór, még­pe­dig igen ös­­sze­tett mó­don, mi­vel a né­pi szer­tar­tá­sok ke­re­té­ben hasz­nált tár­gyak épp­úgy a ku­ta­tás kö­zép­pont­já­ba ke­rül­het­nek, mint a szer­tar­tá­sok­kal kap­cso­la­tos szö­ve­gek, hi­e­del­mek, szo­ká­sok. A kagura-kutatás ezen a té­ren tud­ja fel­mu­tat­ni a leg­­­­je­len­tő­sebb ered­mé­nye­ket, hi­szen az em­lí­tett ja­pán ku­ta­tók a né­pi elő­adó­művészet sok­ré­tű ka­te­gó­ri­á­já­ba il­leszt­ve már bő­sé­ges iro­dal­mat pub­li­kál­tak ró­la.

Vé­gül érint­ve van a ze­ne­tu­do­mány is, hi­szen a kagura-szer­tar­tás­nak el­ma­rad­ha­tat­lan té­nye­ző­je a ze­ne, még­pe­dig hang­sze­res és vo­ká­lis for­má­ban egy­aránt. Tisz­tán lát­ták ezt a ha­gyo­má­nyos ze­né­vel fog­lal­ko­zó ja­pán és nyu­ga­ti nyel­vű alap­mun­kák szer­zői is, de az ál­ta­luk nyúj­tott ös­­sze­fog­la­ló ké­pek csak an­­nyit kö­zöl­nek a kaguráról, amen­­nyi arány­ban van a töb­bi tár­gyalt mű­faj­jal.⁸ A leg­több fi­gyel­met a tu­do­mány­ág ter­mé­sze­te­sen az ud­va­ri kagura mű­faj­ára for­dí­tot­ta, hi­szen az ré­sze a rész­le­te­sen tár­gyalt gagakunak, a ja­pán ze­ne­tör­té­net e so­kat tár­gyalt fő­té­má­já­nak. A né­pi előadóművészet kom­p­lex ke­re­té­be tar­to­zó kagura ze­né­jé­ről vi­szont önál­ló könyv még nem ké­szült, és ta­nul­mány is csak né­hány je­lent meg ró­la. Ez a hi­ány min­den bi­zon­­nyal an­nak a köz­tes hely­zet­nek tu­laj­do­nít­ha­tó, amely­be ezt a mű­fajt be­so­rol­ták: ri­tu­á­lis ze­ne, de nem tar­to­zik az ud­va­ri kagura „ka­no­ni­zált" re­per­to­ár­já­ba, és nép­ze­ne, de nem tar­to­zik a leg­job­ban el­ter­jedt nép­dal­ok - mun­ka­dal­ok, év­for­du­lós kö­szön­tők  - ka­te­gó­ri­á­já­ba. Az ös­­sze­tet­tebb ze­nei vizs­gá­la­to­kat az is hát­rál­tat­ta, hogy a nép­rajz­tu­dó­sok­tól szár­ma­zó de­fi­ní­ci­ók éles ha­tárt von­tak az ud­va­ri és a „fa­lu­si" kagura kö­zé, és ez­zel a dis­tink­ci­ó­val mint­egy kö­rül­ha­tá­rol­ták a ze­ne­tu­dó­sok il­le­tő­sé­gi kö­rét is. Tánc a men­­nyei bar­lang előtt: Ze­ne és mí­tosz a ja­pán ri­tu­á­lis ha­gyo­mány­ban cí­mű, 1998-ban meg­je­lent köny­vem­ben nem tö­re­ked­het­tem ar­ra, hogy tel­jes ké­pet ad­jak a kagura va­la­men­­nyi ágá­ról, hi­szen ah­hoz Hon­da Jaszudzsinak is több év­ti­zed­nyi ku­ta­tás, mély­re­ha­tó hely- és nyelv­is­me­ret kel­lett. Csu­pán ar­ra vál­lal­koz­hat­tam, hogy a kagura ha­gyo­má­nyát mint ze­nei kom­mu­ni­ká­ci­ót vizs­gál­jam, és olyan struk­­tú­ra­elem­zés­nek ves­sem alá, amely meg­pró­bál­ja ös­­sze­egyez­tet­ni a ha­gyo­má­nyos ja­pán ze­ne­el­mé­le­ti szem­lé­le­tet a ke­let-eu­ró­pai nép­ze­ne­tu­do­mány már iga­zolt mód­szer­ta­ná­val.

Jegy­ze­tek

1   Kogoshui: „Tal­ló­zás ré­gi tör­té­ne­tek­ben". A kró­ni­kát Imbe no Hironari, a csá­szá­ri ud­var fon­tos sze­mé­lyi­sé­ge ál­lí­tot­ta ös­­sze 807-ben. Né­met for­dí­tá­sát lásd Karl Florenz: Die historischen Quellen der Shinto Religion. Göttingen, 1919.

2   Kagura Wagon Hifu. Vö. Eta Harich-Schneider: A History of Japanese Music. Lon­don, 1973. 284.

3   Kujikongen, idé­zi: Gerhild Müller: Kagura. Lieder der Kagura-Zeremonie am Naishi­do­koro. Wiesbaden, 1971. 131.

4   A 18. szá­zad­ban Kamo Mabucsi (1697-1769), a 19. szá­zad­ban Fudzsitani Micue (1768-1824), Ban Nobutomo (1773-1846) és Tacsibana Moribe (1781-1849) fog­lal­ko­zott a kagura-dalok té­má­já­val, a 20. szá­zad­ban pe­dig már egy sor ja­pán és nyu­ga­ti tu­dós pub­li­kált ró­la mun­ká­kat. Fel­tét­le­nül em­lí­te­ni kell eb­ben a te­kin­tet­ben Origucsi Sinobu és Takeda Jukichi ne­vét, va­la­mint a leg­újabb né­met nyelvû köny­vet: Gerhild Müller rend­kí­vül ala­pos mun­ká­ját (lásd Müller 1971).

5   Hon­da Yasuji: Kagura: Nihon no minzoku geinõ. Tokyo: Mokujisha, 1966.

6   Frank Hoff: Song, Dance, Storytelling: Aspects of the Performing Arts. Itha­ca: Cornell Uni­versity, 1978.

7   Florenz lásd 1. jegy­zet; Otto Karow: Utagaki-kagaki: Ein Beitrag zur Volkskunde und Religionsgeschichte. Tokyo, 1942. Müller: lásd 3. jegy­zet.

8   Shigeo Kishibe: The Traditional Music of Japan. Tokyo, 1966; Harich-Schneider: lásd 2. jegy­zet; William P. Malm: Japanese Music and Mu­si­cal Instruments. Rutland, Ver­mont/Tokyo, 1959.

Dok­to­ri elő­adás, el­hang­zott az MTA Nyelv- és Iro­da­lom­tu­do­mány­ok Osz­tá­lyá­nak 2000. feb­ru­ár 14-i ülé­sén.