Im­po­záns so­ro­za­tá­nak - „A fú­ga mű­vé­sze­te" - má­so­dik hang­ver­se­nyén a KEL­LER-KVARTETT iga­zán iz­gal­mas és gaz­dag prog­ram­mal ked­ves­ke­dett a kö­zön­ség­nek. Ez­zel együtt a prog­ram bi­zo­nyos ér­te­lem­ben a leg­kon­zer­va­tí­vabb volt a so­ro­zat­ban, hi­szen há­rom töb­bé-ke­vés­bé vo­nós­né­gyes­re kom­po­nált da­ra­bot ját­szot­tak el. (A „ke­vés­bé" ar­ra vo­nat­ko­zik, hogy első szá­muk, Mo­zart c-moll ada­gio és fú­gá­ja le­het hogy vo­nós­ze­ne­ka­ri mu, Jörg Wid­mann Versuch über die Fuge cí­mu da­rab­ja - az­az 5. vo­nós­né­gye­se - pe­dig az együt­test szop­­rán­éne­kes­sel bővíti. Bee­tho­ven C-dúr Razumovszkij-kvartettje vi­szont már tel­je­sen tisz­ta eset.)

A nép­sze­rű és emblematikus Mo­zart-da­ra­bot leg­gyak­rab­ban vo­nós­ze­ne­kar­ok­tól szok­tuk hal­la­ni, s en­nek az is oka le­het, hogy előadása szólóegyüttes szá­má­ra ter­mé­sze­té­nél fog­va ké­nyes és igé­nyes fel­adat. A Kel­ler András-Környei Zsó­fia-Gál Zol­tán-Sza­­bó Ju­dit ös­­sze­té­te­lű együt­tes ez­út­tal sem a könnyeb­bik utat ke­res­te; ugyan­ak­kor nyil­ván­va­ló­an ma­xi­má­lis kon­cent­rá­ci­ó­juk és az együt­tes me­leg tó­nu­sa el­le­né­re itt-ott érezhetők vol­tak a kon­cert ele­ji ös­­sze­csi­szo­lat­lan­ság je­lei: né­hány ki­tar­tott hang aszin­kro­nitása, egy kis­sé el­si­e­tett ge­ne­rál­pa­u­za, né­hány nyer­sebb hang, ef­fé­lék. Im­po­ná­ló­an tö­mör han­gon és je­len­té­ke­nyen ját­szott vi­szont szó­ló­i­ban a mély­he­ge­dűs, Gál Zol­tán, s a fú­ga fo­lya­mán már az együt­tes já­té­ka is vég­leg egy­más­hoz han­go­ló­dott.

Jörg Widmann 2005-ben kom­po­nált da­rab­ja rend­kí­vül komp­lex al­ko­tás. Az ének­szó­lam egyfelől kom­men­tál­ja, vissz­han­goz­za és va­ri­ál­ja mind­azt, ami az ön­ma­gá­ban is rend­kí­vül vál­to­za­tos és sok­ré­tű hang­sze­res szö­vet­ben tör­té­nik (bár rész­vé­tel­ének ter­mé­sze­te ma­ga is erősen vál­to­zik, az el­szi­ge­telt köz­be­szó­lá­sok­tól a tex­tú­rá­ba történő szer­ves be­épü­lé­sig ter­jed); más­részt, mi­után szö­ve­get éne­kel, óha­tat­la­nul is meg­ha­tá­roz­za a mű „tar­tal­mát", „mon­da­ni­va­ló­ját". A szö­veg ma­ga ószö­vet­sé­gi, s túl­nyo­mó­részt la­ti­nul, ki­sebb rész­ben pe­dig né­me­tül hang­zik el. Köz­pon­ti gon­do­la­ta a sa­la­mo­ni Vanitas vanitatum - az egész mű is az „omnia vanitas" sza­vak­kal csen­dül ki. Ugyan­ak­kor az ének­szó­lam egyes sza­ka­szai szö­veg nél­kü­li­ek, vo­ka­li­zá­ló jel­le­gű­ek.

A da­rab meg­ha­tá­ro­zó sa­já­tos­sá­ga va­la­mi­fé­le en­cik­lo­pé­di­kus igény. Míg egyfelől meg­an­­nyi konk­rét il­lú­zi­ót vil­lant fel hí­res zeneművekből, másfelől a ze­nei for­mák so­ka­sá­gát so­rol­ja egy­más után, mint­egy pél­da­tár­sze­rű­en: hal­lunk dalt, re­ci­ta­ti­vót, ko­rált, ká­nont, fú­gát, szinfoniát, egyet­len nagy va­ri­á­ció­so­ro­zat-fél­évé ös­­sze­épít­ve. Mind­ez rend­kí­vül iz­gal­ma­san, ha tet­szik, szó­ra­koz­ta­tó­an tör­té­nik: a da­rab te­lít­ve van erőteljes drá­mai ha­tá­sok­kal és ha­tal­mas ér­zel­mi, texturális és di­na­mi­kai kont­rasz­tok­kal. Meg­szó­lal­ta­tá­sa ki­fe­je­zet­ten vir­tu­óz igé­nye­ket tá­maszt az ös­­szes előadóval szem­ben;  s hogy a vo­nós­né­gyes és az ének­szó­lis­ta messze­menoen meg­fe­lelt ezek­nek az igé­nyek­nek, azt jól mu­tat­ta a mű lel­kes fo­­gad­ta­tá­sa. Kellerék nem csu­pán a rend­kí­vü­li tech­ni­kai ne­héz­sé­gek­kel bir­kóz­tak meg el­ső­rangúan, ha­nem a mű struk­tú­rá­ját, te­to­pontjait és mély­pont­ja­it is ma­ga­biz­to­san és meggyőzően raj­zol­ták meg. A leg­na­gyobb el­is­me­rés azon­ban bi­zo­nyá­ra az ének­szó­lis­tát, KOLONITS KLÁRÁ-t il­le­ti. Ma­gam el­so íz­ben hal­lot­tam őt kor­társ ze­ne elő­adó­ja­ként, így az új­don­ság ere­jé­vel ha­tott rám a fel­is­me­rés, hogy iga­zi klas­­szist üd­vö­zöl­he­tünk ben­ne. Vo­nal­ér­zé­ke, ki­fe­je­zé­si ská­lá­já­nak hal­lat­lan gaz­dag­sá­ga, előadásának im­po­ná­ló biz­ton­sá­ga, nem utol­só­sor­ban pe­dig a hang kris­tá­lyos szép­sé­ge a gyil­kos ma­gas­sá­gok­ban is - mind­ez ki­vé­te­les tel­je­sít­mény volt, s csak re­mél­ni tu­dom, hogy e mű­fa­ji ki­rán­du­lás­nak lesz foly­ta­tá­sa Ko­lo­nits Klá­ra pályáján.

A Keller Kvartett és Kolonits Klára

A szü­net után a Bee­tho­ven­-kvar­tett, sa­já­tos mó­don, úgy­szól­ván la­zí­tás­kép­pen ha­tott. No per­sze csak­is Widmannhoz ké­pest; mert ebből az előadásból sem hi­ány­zott sem a fe­gye­lem, sem pe­dig az exp­res­­szi­vi­tás. Ek­kor­ra hang­zá­si szem­pont­ból is tö­ké­le­te­sen ös­­sze­érett az együt­tes, mi­köz­ben is­mét öröm­mel fi­gyel­tünk fel a fú­ga tö­mör és iz­mos in­du­lá­sá­ra a mély­he­ge­dű szó­ló­já­ban. Per­sze Keller And­rás is ha­son­ló­an tar­tal­mas szó­ló­val in­dí­tot­ta a las­sú bevezetőt s ve­le az egész mű­vet. Ki­vé­te­le­sen meg­ra­ga­dó volt az An­dan­te zengo és idil­li sze­líd­sé­ge, s mes­te­ri­en egyen­sú­lyo­zott a gro­teszk­ség s a de­rű ha­tá­rán a me­nü­ett előadása. A fú­ga szen­ve­dé­lyes lo­bo­gá­sa mind­vé­gig meg­őriz­te mér­té­két, és va­ló­ban emel­ke­dett végső ki­csen­gés­hez ve­ze­tett. (Feb­ru­ár 9. - Ze­ne­ház. Ren­de­zo: Con­cer­to Bu­da­pest)

MALINA JÁNOS

KO­VÁCS ISTVÁN-nak az Óbu­dai Társas­kör­ben ren­de­zett dal­est­je ­elő­ször is a Tár­sas­kör ma­gas szín­vo­na­lú és több te­kin­tet­ben is hi­ány­pót­ló mű­sor­po­li­ti­ká­já­ra hív­ja fel a fi­gyel­mün­ket, no meg az­zal szem­be­sít, hogy a dal­est mű­fa­ja fe­hér hol­ló­vá vált a bu­da­pes­ti kon­cert­élet meg­ha­tá­ro­zó szín­he­lye­in. Ez a hang­ver­seny azon­ban sem­mi­kép­pen sem csu­pán azért volt em­lé­ke­ze­tes, mert egy­ál­ta­lán sor ke­rült rá. Elso­sorban is gyö­nyö­rű és vál­to­za­tos mű­sort hall­ha­tott a kö­zön­ség: egy há­rom dal­ból ál­ló, re­mek Brahms-vá­lo­ga­tást, kettőt Ko­dály Meg­ké­sett me­ló­di­ái kö­zül, Schoen­berg op. 1-es Két da­lát, Mu­szorgsz­kij­tól A ha­lál da­lai és tán­ca­it, be­fe­je­zés­kép­pen pe­dig Ra­vel utol­só zon­go­rás da­la­it, a Don Qui­jo­te és Dul­cinea cím­mel ös­­sze­fog­lalt há­rom dalt: az 1860-as­tól az 1930-as éve­kig terjedő hét év­ti­zed dal-re­mek­mű­ve­i­nek szé­les ki­te­kin­tést nyúj­tó vá­lo­ga­tá­sát. Má­sod­sorban is az est zon­­go­ris­tá­ja, a pó­di­um­mű­vész­ként első­sor­ban a kor­társ ze­ne el­kö­te­le­zett­je­ként is­mert KIN­CSES MAR­GIT min­den te­kin­tet­ben Ko­vács Ist­ván egyen­ran­gú, ins­pi­rá­ló part­ne­ré­nek bi­zo­nyult. Vé­gül - és főképpen - azért tá­vo­zott jelentős kon­cert­él­mén­­nyel gaz­­da­god­va a kö­zön­ség, mert Ko­vács dal­éne­ke­si eré­nyei sem­mi­ben sem ma­rad­nak el az ora­tó­ri­um- vagy ope­ra­éne­kes­ként meg­is­mer­tek mö­gött.

Aho­gyan már a kezdő Brahms-vá­lo­ga­tás előadásával vi­lá­gos­sá tet­te, a dal­éne­kes Ko­vács először is tech­ni­ka­i­lag tö­ké­le­te­sen ural­ma alatt tart­ja re­mek hang­anya­gát: az alap­já­ban sö­tét, tö­mör és nagy vivőerejű han­got tetszőleges fi­nom­ság­gal tud­ja ke­zel­ni, kar­csú­sá­gát meg tud­ja őrizni, dal­lam­for­má­ló ér­zé­ke kitűnő, s a vo­nal szép­sé­gét sem­mi­lyen za­va­ró tényező - vas­ta­gí­tás, túl­zott vibrató - nem ve­szé­lyez­te­ti. Rá­adá­sul mi­köz­ben egyfelől ének­lé­sé­nek nem csu­pán a di­na­mi­kai, de az emo­ci­o­ná­lis te­her­bí­rá­sa is fi­gye­lem­re mél­tó, előadásában min­dig van va­la­mi­faj­ta rá jellemző mél­tó­ság, mély­sé­ges nyu­ga­lom. A rú­tat, a torzat is úgy tud­ja ki­fe­jez­ni, hogy ő ma­ga so­ha­sem tor­zul.

A há­rom Brahms-dal -  Oh wüßt' ich doch den Weg zurück, Sapphische Ode, Von ewiger Lie­be - há­rom különböző évtizedből ki­vá­lasz­tott kom­po­zí­ció volt: az első emel­ke­dett­­sé­ge, a má­so­dik behízelgő hang­ja és de­rű­je, a har­ma­dik, a leg­ko­ráb­bi egy­szer­re na­iv és szen­ve­dé­lyes hang­ja re­me­kül el­len­­­pon­toz­ta egy­mást, s a két mű­vész nem ha­gyott sem­mit ki­hasz­ná­lat­la­nul az al­kal­mi dal­cik­lus ál­tal kí­nált gaz­dag lehetoségekből. Az utol­só dal­ban kü­lö­nö­sen plasz­ti­ku­san ér­vé­nye­sült Kin­cses Mar­git élő, ér­zé­keny, a ze­ne kí­vá­nal­mai sze­rint előtérbe lépő, majd ta­pin­ta­to­san is­mét vis­­sza­vo­nu­ló já­té­ka.

A jelentőségteljes op. 1-es jel­zést viselő két - ere­de­ti­leg is mé­lyebb fér­fi­hang­ra kom­po­nált - Schoenberg-dal - Dank; Abschied - a fi­a­tal mes­ter min­dent a­ka­rá­sá­nak, hal­lat­lan igé­nyes­sé­gé­nek és am­bí­ci­ó­já­nak je­len­té­keny do­ku­men­tu­ma. Kü­lö­nö­sen az első dal­­ból su­gár­zik a né­hány év­vel ké­sob­bi Gurre-Lieder iz­zá­sa, lan­ka­dat­lan fe­szült­sé­ge, wag­ne­ri lé­leg­ze­te. Ez is, meg a brahm­si ha­gyo­mány­hoz va­ló kö­zel­ség is köz­vet­le­nül felismerhetővé vált a két mű­vész in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban; fel­fi­gyel­het­tünk to­váb­bá Ko­vács szö­veg­mon­dá­sá­nak plasz­ti­ci­tá­sá­ra, és ar­ra, hogy Kin­cses Mar­git mi­lyen re­me­kül szó­lal­tat­ta meg a zsú­folt, nagy­ze­ne­ka­ri ha­tást kel­tő zon­go­ra­szó­la­mot. Hogy a má­so­dik dalt kis­sé hos­­szú­nak érez­tük, azért, azt hi­szem, főként Schöenberg a fe­le­lős.

Kovács István és Kincses Margit

Ko­dály Meg­ké­sett me­ló­di­ák so­ro­za­tá­ból egy Ber­zse­nyi- (Ma­gá­nyos­ság) és egy Cso­­ko­nai-meg­ze­né­­sí­tés (A' farsang bú­csúsza­vai) sze­re­pelt a mű­so­ron. A ko­­dá­lyi dal­köl­té­szet eb­ben az igé­nyes kon­­­tex­tus­ban, Schöen­­­berg és Mu­­szorg­sz­kij kö­zött is meg­győ­ző­en ha­tott a ma­ga mély­sé­gé­vel és ko­moly­sá­gá­val; a ma­gyar szí­ne­ket, hang­sú­lyo­kat és lel­ki­ál­la­po­­to­kat, Ber­zse­nyi re­zig­ná­ci­ó­já­nak költői hi­te­lét pe­dig tel­jes ter­mé­sze­tes­ség­gel raj­zol­ták meg az előadók.

De anya­nyel­vi szin­ten tol­má­csol­ták azu­tán Mu­­szorgsz­kij és Ra­vel vi­lá­gát is - el­te­kint­ve ta­lán ma­gá­tól az orosz szö­veg­től, ame­lyet Ko­vács sem­mi­képp sem hi­bá­san vagy hely­te­le­nül, de a né­met vagy a fran­cia da­lo­ké­nál ke­ve­sebb fo­ne­ti­kai pre­ci­zi­tás­sal, ke­ve­sebb meg­győ­ző erővel ej­tett. An­nál több volt a meg­győző erő - itt is - ma­gá­ban az interpretációban; Mu­­szorg­sz­kij tra­gi­kus hang­­já­nak utol­ér­he­tet­len ere­je az elő­adás­ban is ér­vé­nye­sült, s ami a cik­lust olyan pá­rat­lan­ná te­szi: ő is dif­fe­ren­ci­ál­ni tu­dott a vég­zet, a po­kol­já­rás meg­an­­nyi le­he­tő­sé­ge és vál­fa­ja kö­zött. Szív­szo­rí­tó volt a Ko­li­bel­naja, dé­mo­ni a Trepak, Kin­cses Mar­git pe­dig el­ső­­sorban a zá­ró Polkovogyec in­fer­ná­lis mély­ség­­ből fel­kú­szó ská­lá­it ját­szot­ta hát­bor­zon­ga­tó megjelenítő erővel.

Ha egy dal­est Ravellal fejeződik be, az már ele­ve ígé­re­tes; Paul Morand Dulci­neá­hoz szó­ló fik­tív sze­rel­mes éne­ke­i­nek hár­mas cik­lu­sa pe­dig a ma­ga hal­lat­lan ele­gan­ci­á­já­val és szel­le­mes­sé­gé­vel ide­á­lis zá­rás­nak ígér­ke­zik - s a középső dal lefegyverző lí­rá­ja sem ront a ha­tá­son.  Ko­vács Ist­ván, ha tet­szik, há­lás be­fe­je­zést vá­lasz­tott; a pom­pás előadás nyo­mán azon­ban mi, a kö­zön­ség tag­jai vol­tunk há­lá­sak mindkettőjüknek - az egész hang­ver­seny­ért. (Feb­ru­ár 10. - Óbu­dai Tár­sas­kör. Rendezo: Óbu­dai Tár­sas­kör) 

MALINA JÁNOS

Bi­zo­nyá­ra akad­nak né­há­nyan, akik - e so­rok író­já­val együtt -elgondolkodnak oly­kor a fo­nák hely­ze­ten: 2012-t írunk, ám a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek kül­föl­di kor­társ zenéjéből még min­dig se­reg­nyi mű vár­ja ma­gyar­or­szá­gi be­mu­ta­tó­ját. Nem a ke­vés­bé is­mert kis­mes­te­rek efe­mer pró­bál­ko­zá­sa­i­ról be­szé­lek, ha­nem a leg­na­gyob­bak terméséről. Itt van pél­dá­ul Sosztakovics egy­ko­ri nö­ven­dé­ke, párt­fo­golt­ja és bi­zal­ma­sa, Galina Usztvolszkaja (1919-2006), aki­től ma­gyar hang­ver­seny­te­rem­ben mind­ed­dig alig hal­lot­tunk va­la­mit. A BU­DA­PES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR most tör­lesz­tett: az együt­tes Va­sár­na­pi ka­ma­ra­ze­ne so­ro­za­tá­ban a feb­ru­á­ri kon­cert nyi­tó­szá­ma­ként el­hang­zott a negy­ven­egy (!) éve kom­po­nált Com­position no. 1., al­cí­me sze­rint Dona nobis pacem. A so­ro­zat­cím ne té­ves­­sze meg a tá­jé­ko­zat­lant: az „első kom­po­zí­ció" ko­ránt­sem azt je­len­ti, hogy ez Usztvolszkaja első mű­ve. Éle­té­nek öt­ven­ket­te­dik évé­ben már jó pár opusz áll ké­szen a hi­va­ta­los szov­jet kul­túr­po­li­ti­ka ál­tal nem ked­velt, sőt 1968 óra be­til­tott mes­ter mű­he­lyé­ben. A „kom­po­zí­ci­ók": há­rom­ta­gú so­ro­zat, a klas­­szi­kus ha­gyo­mány fé­nyé­ben ext­rém­nek szá­mí­tó hangszerösszeállításokra, mint piccolo, tu­ba és zon­go­ra (1. kom­po­zí­ció); nyolc nagy­bő­­gő, zon­go­ra és fa­dob (2. kom­po­zí­ció); négy fu­vo­la, négy fa­gott és zon­go­ra (3. kom­po­zí­ció). Kö­zös e da­ra­bok­ban (1971, 1973, 1975) a tisz­tán hang­sze­res ze­né­hez tár­sí­tott li­tur­gi­kus cí­mek hasz­ná­la­ta (Dona nobis pacem, Dies irae, Benedictus): ezek­kel a mű­vek­kel kezdődik el Usztvolszkaja meny­­nyi­sé­gi­leg cse­kély élet­mű­vé­ben a val­lá­sos cí­met viselő da­ra­bok később ál­lan­dó­su­ló so­ro­za­ta (2., 3., 4. és 5. szim­fó­ni­á­ja mind ilyen fel­ira­tot vi­sel).

A Dona nobis pacem nem szép ze­ne, nem is akar az len­ni. A „mo­der­nis­ta" Usztvolsz­ka­ja e par­ti­tú­rá­já­ban egy­faj­ta meg­ké­sett ex­p­res­­szi­o­niz­mus képviseloje. A piccolo és a tu­ba hang­tar­to­má­nyá­nak leg­ma­ga­sabb, il­let­ve leg­mé­lyebb hang­ja­it szó­lal­tat­ja meg, szin­te ar­ti­ku­lá­lat­la­nul, si­ko­lyok­ra és hör­gé­sek­re em­lé­kez­tet­ve. Ki­ala­kul ugyan egy szűk já­rá­sú, kro­ma­ti­kus motivika, amely fel­­is­mer­­hető, és egy­sé­get te­remt­ve erősen egy­be­­­mar­kol­ja a mű­vet, az alap­él­mény még­sem ez, ha­nem a bru­ta­li­tás - a zon­go­ra szó­la­ma is gyak­ran ököl­lel vagy kar­ral ját­szan­­dó. Egy má­sik la­tin szö­ve­get idéz­ve mond­hat­nánk: De profundis-hang ez - aki itt bé­ké­ért fo­hász­ko­dik, a mélységből ki­ált a Fennvalóhoz. E mű­vé­szi ki­fe­je­zés­mód ma­gyar ro­ko­na­it ke­res­ve ön­kén­te­le­nül em­lít­het­jük olyan,  „a szen­ve­dés esz­té­ti­ká­já­ban" jár­tas al­ko­tók ne­vét, mint Kon­dor Bé­la, Pi­linsz­ky, Kurtág. JÓFÖLDI ANETT (picco­lo), BAZSINKA JÓ­ZSEF (tu­ba) és IVA­NYIC­­KAJA IRI­NA (zon­go­ra) meggyozo szug­gesz­­ti­vi­tás­sal ad­ta elő a da­ra­bot, a kö­zön­ség pe­dig tü­re­lem­mel el­vi­sel­te a hal­lot­ta­kat, majd ud­va­ri­a­san tap­solt. Mi más­ra szá­mít­hat­tunk? A kor­tár­si fél­múlt ef­faj­ta opu­szait nem­igen le­het ha­gyo­má­nyos Ra­­vel-Franck­-mű­­sor­ba il­lesz­te­ni, az ilyen mű­vek csak ro­kon - kor­tár­si - kö­zeg­ben él­nek meg, s ott is csak ak­kor hat­nak, ha nagy dra­ma­tur­gi­ai ta­pin­tat­tal, óva­to­san ve­ze­tik fel a da­ra­bot, fo­ko­za­to­san ké­szít­ve elő a kö­zön­sé­get a meg­pró­bál­ta­tás­ra. Mert van­nak ze­nék, ame­lye­ket hall­gat­ni nem él­ve­zet, ha­nem meg­pró­bál­ta­tás - és ez nem ne­ga­tív ér­ték­íté­let, csu­pán tény­meg­ál­la­pí­tás. A mű­vé­szet né­ha si­mo­gat, né­ha üt.

 Jóföldi Anett, Irina Ivanyickaja és Bazsinka József - Felvégi Andrea felvételei

Mint em­lí­tet­tem, Maurice Ra­vel és Cé­sar Franck ad­ta ez­út­tal a mű­sor ge­rin­cét. Ér­de­kes el­len­tét fe­szül az F-dúr vo­nós­né­gyes (1902/03) és az f-moll zon­go­ra­ötös (1878/79) kö­zött: a dúr kvar­tett, a mo­dern­ség ko­rai haj­tá­sa csu­pa vi­lá­gos­ság, kön­­nyed­ség és át­tet­sző tex­tú­ra, a moll kvin­tett, a ro­man­ti­ka ké­sei gyü­möl­cse csu­pa sö­tét tó­nus, súly és tö­mör­ség. Jól ki­egé­szí­tet­ték egy­mást - egy sa­já­tos kont­raszt­dra­ma­tur­gia szel­le­mé­ben. A kvar­tet­tet BODÓ AN­TÓ­NIA, MOL­­­NÁR NO­É­MI, CSOMA ÁG­NES és LIP­TAI GAB­­RI­EL­LA ját­szot­ta: ez volt a ke­vés­bé si­ke­rült pro­duk­ció, mert az in­to­ná­ció gyak­ran gyen­gél­ke­dett, főleg a brá­csa és a csel­ló szó­la­má­ban, de a két he­ge­dű sem ját­szott min­dig tisz­tán. Szé­pen meg­va­ló­sult vi­szont a lágy in­dí­tás a sze­líd fé­nyek­kel, tet­szett a nyi­tó Al­leg­ro mo­de­ra­to sok pasz­tell­tó­nu­sa, él­vez­het­tük a ze­ne jel­leg­ze­tes moz­gé­kony­sá­gát és vib­rá­lá­sát, foj­tott iz­gal­mát. A Franck-kvintett elő­adó­gár­dája, mely­ben KOVALSZKI MÁ­RIA mind­vé­gig ki­egyen­sú­lyo­zott ka­rak­te­ri­zá­lá­sú, igé­nye­sen ki­vi­te­le­zett zon­go­ra­szó­la­má­hoz GÁL-TA­MÁ­SI MÁ­RIA, BODÓ AN­TÓ­NIA, BÁ­NYAI MIK­­LÓS és KER­TÉSZ GYÖRGY csat­la­ko­zott, egy­ér­tel­mű­vé tet­te a mű sa­já­tos, két­fé­le ér­te­lem­ben is szim­fo­ni­kus ka­ma­ra­ze­ne-ér­tel­me­zé­sét: szim­fo­ni­kus ez a ka­ma­ra­ze­ne egy­részt, mert Franck sű­rű, dús hang­zás igé­nyé­vel ala­kít­ja ki a szó­lam­szö­ve­tet, más­részt, mert a zon­go­ra nem szólisztikusan emel­ke­dik ki a vo­nós fe­lü­let­ből, ha­nem har­mo­ni­ku­san be­le­si­mul, hol az egyenlők kö­zöt­ti elsőként fo­gal­maz­va meg mon­dan­dó­ját, hol kí­sér­ve a vo­nó­sok dal­la­mát. Ez a vo­nós kvar­tett ját­szott tisz­táb­ban; ma­ga az elő­­adás egé­sze pe­dig a mű szen­ve­dé­lye­it mél­tón meg­je­le­nít­ve kép­vi­sel­te Franck ne­mes bo­rú­ját, ze­né­jé­nek zord, ne­he­zen fel­tá­ru­ló szép­sé­gét. (Feb­ru­ár 12. - a Bu­da­pes­ti Fesz­­ti­vál­ze­ne­kar szék­há­za. Rendezo: Bu­da­pes­ti Fesz­­ti­vál­ze­ne­kar)

CSENGERY KRISTÓF

Né­mi csa­ló­dást oko­zott a LE PO`EME HARMONIQUE ne­vű, ez­út­tal sa­já­tos mó­don kibővített for­má­ció leg­újabb, ket­­tős bu­da­pes­ti ven­dég­sze­rep­lé­se. Em­lék­szünk: VINCENT DUMESTRE együt­te­se a Benjamin Lazar ál­tal ren­de­zett, Bu­da­pes­ten két íz­ben is be­mu­ta­tott, historizáló Úr­hat­nám pol­gár-pro­duk­ci­ó­nak is a mag­ját al­kot­ta: nem csu­pán ze­nél­tek az előadáson, ha­nem az egész kon­cep­ció, a ra­gyo­gó Lazar fel­ké­ré­se is Du­mestre-től szár­ma­zott. A Le Po`eme Harmonique ugyan­is nem egy­sze­rű ré­gi hang­sze­res együt­tes, nem egy­sze­rű­en hang­ver­se­nye­ket ad, ha­nem pro­du­cer­ként is mű­köd­ve olyan, mű­fa­ji­lag is rend­kí­vül kü­lön­bö­ző pro­duk­ci­ó­kat hoz lét­re, me­lyek­nek jó­for­mán egyet­len kö­zös ele­me, hogy a ze­­né­nek sze­rep jut ben­nük, s hogy a ze­nét ugyan­az az együt­tes szol­gál­tat­ja. A szó­ban for­gó mű­faj­ok kö­zött szó­hoz ju­tott az olasz ope­ra több vál­fa­ja, a fran­cia ba­rokk ope­ra, az olasz és a fran­cia ba­rokk egy­há­zi ze­ne, ze­nés eu­ró­pai uta­zás különböző nyel­vű da­lok és ári­ák nyo­má­ban, a 17. szá­za­di Ve­len­ce
ze­nei port­ré­ja, spa­nyol vi­lá­gi éne­kelt, hang­sze­res és tánc­ze­ne: kon­cert­pó­di­um­ra, szín­pad­ra és temp­lom­ba va­ló pro­duk­ci­ók egy­aránt. Az együt­tes mi­na­pi bu­da­pes­ti sze­­rep­lé­se után né­hány nap­pal pe­dig ép­pen új utak­ra lép­tek: egy 17. szá­za­di olasz báb­ope­ra be­mu­ta­tó előadását tar­tot­ták Pá­rizs­ban.

A Poeme Harmanique együttese - Gut Vivien felvétele 

A ná­lunk most lát­ha­tó prog­ram mű­fa­ji­lag a fen­ti szé­les spekt­rum­ba sem illeszthető be­le: nem más ez, mint ének-, pan­to­mim-, bo­hóc- és ak­ro­ba­ta­szá­mok­ból al­ko­tott ké­pek fan­tá­zi­a­sze­rű egy­más­után­ja, amely Ba­rokk kar­ne­vál cím­mel már be­utaz­ta a fél vi­lá­got - ugyan­is ez az előadás lé­nye­gé­ben egy­idős az Úr­hat­nám pol­gár­ral: 2006 ele­jén mu­tat­ták be.

Az előadás sza­bad as­­szo­ci­á­ci­ó­nak tekint­he­tő egy ne­ve­ze­tes, 1634 feb­ru­á­ri, sport­ver­se­nyek­kel ös­­sze­kap­csolt ró­mai kar­ne­vál­ra; az egy­más­hoz la­zán kap­cso­ló­dó je­le­ne­tek­ben há­rom­fé­le előadó: négy éne­kes, hat ak­ro­ba­ta (kö­zü­lük az egyik pan­to­mim­mu­vész és ze­nész is) és (Dumestre-rel együtt) hét hang­sze­res ze­nész lép fel. Mind­ez szo­ro­san ös­­sze­függ a rendező, Cé­cile Roussat sze­mé­lyé­vel, aki ere­de­ti­leg tán­cos, majd Marcel Mar­ceau is­ko­lá­já­ban ta­nult pan­to­mi­met, szí­nész­mes­ter­sé­get, ba­let­tet és ren­de­zést, ké­sőbb pe­dig to­váb­bi drá­mai ta­nul­má­nyo­kat foly­ta­tott, bo­hóc­kép­zés­ben vett részt, és mo­dern tán­cot is ta­nult. Per­sze meg is for­dít­hat­juk: Du­mestre azért kér­te fel őt egy elő­adás lét­re­ho­zá­sá­ra, mert ér­de­kel­te ot Roussat pan­to­mi­met, com­me­dia dell'artét és tán­cot ötvöző, sa­já­tos szín­pa­di nyel­ve. Vég­ered­mény­ben te­hát a ko­mi­kum és a lát­vá­nyos­ság en­nek a pro­duk­ci­ó­nak a kö­zös ne­vezője, amely egy­aránt meg­van a szce­ní­ro­zott, de ze­nei lé­nye­gű éne­kes és ének­együt­tes-szá­mok­ban, a pan­to­mim- és bo­hóc­je­le­ne­tek­ben, a bű­vész­mu­tat­vány­ok­ban és a ki­fe­je­zet­ten ak­ro­ba­ti­kus mu­tat­vá­nyok­ban. Mind­ezt pe­dig ár­tat­lan báj, se­reg­nyi ro­kon­szen­ves fi­a­tal meg­sza­kí­tat­lan szín­pa­di je­len­lé­te ce­men­tez­te ös­­sze - tud­ni kell, hogy az ar­tis­ták egy pá­ri­zsi ar­tis­ta­is­ko­la nö­ven­dé­kei kö­zül ke­rül­tek ki.

Hogy mi­ért be­szél­tem csa­ló­dás­ról be­szá­mo­lóm ele­jén? Nos, is­mer­ve a ne­ves Mo­li`ere-előadást, az együt­tes ál­ta­lá­nos hí­rét, és elő­zetesen ta­nul­má­nyoz­va en­nek a pro­duk­ci­ó­nak a különböző do­ku­men­tu­ma­it, va­la­mi el­len­áll­ha­tat­lan, sod­ró len­dü­le­tű, vil­ló­dzó ka­le­i­dosz­kóp­ra szá­mí­tot­tam, ehe­lyett egy iga­zán na­gyon ked­ves, de kis­sé ko­mó­tos tem­pó­jú - és vall­juk meg: időnként kis­sé unal­mas - előadást lát­hat­tunk. A leg­ro­kon­szen­ve­seb­bek két­ség­te­le­nül a fi­a­tal ar­tis­ták vol­tak, akik­nek a mu­tat­vá­nyai kö­zül egyik-má­sik va­ló­di iz­gal­mat, vis­­sza­tar­tott lé­leg­ze­tet és lel­kes tap­so­kat vál­tott ki a kö­zön­ség­ből. Ami a ze­nét il­le­ti, an­nak mi­ben­­létéről először is nem kap­tunk sem­mi­fé­le tá­jé­koz­ta­tást, pe­dig a kor olyan rep­re­zen­ta­tív re­me­kei is el­hang­zot­tak, mint Mon­te­ver­di Lamento della ninfája. Ugyan­ak­kor a ze­ne je­len­tős ré­szét a 17. szá­zad­ba át­szár­ma­zó re­ne­szánsz tánc­da­ra­bok tet­ték ki, meg­le­he­tős ta­ka­ré­kos­ság­gal ki­ál­lí­tott együt­tes­sel, né­ha iga­zán von­zó ze­nei kön­tös­ben, sok­szor azon­ban igény­te­le­neb­bül, sőt ha­mi­san. S ami a ko­moly ének­szá­mo­kat il­le­ti - nem sok volt ilyen -, azok­nak a ki­vi­te­le­zé­sén, elsősorban az in­to­ná­ci­ó­ján, bi­zony meg­ér­zett, hogy nem nyu­godt kon­cert­ter­mi kö­rül­mé­nyek kö­zött, ha­nem a ze­ne szem­pont­já­ból ta­lán kis­sé túl­sá­go­san moz­gal­mas kon­tex­tus­ban szó­lal­tak meg.

Em­lé­ke­ink­ben elsősorban még­is­csak a ro­­kon­szen­ves ar­tis­ták fog­nak meg­ma­rad­ni. (Feb­ru­ár 12. - Mu­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja, Fesz­ti­vál­szín­ház. Rendezo: Mu­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

MALINA JÁNOS

KO­CSIS ZOL­TÁN ve­zé­nyel­te az   UMZE KAMARAEGYÜTTES-t a Müpa Kor­társ ze­nei kon­cer­tek cí­mű so­ro­za­tá­nak má­so­dik hang­ver­se­nyén. A hang­ver­senyt már a két ko­rai Stockhausen-darab ál­tal ke­re­te­zett prog­ram is iz­gal­mas­sá tet­te: a kon­cert má­sik négy zeneszerzője ugyan­is Stravin­sky és Var`ese mel­lett Janá?cek és Doh­nányi Ernő volt. Iz­gal­ma­sak vol­tak az idő­be­li kereszteződések: bár csu­pa 20. szá­za­di, sőt alig több mint há­rom év­ti­zed le­for­gá­sa alatt (1926-tól 1959-ig) ke­let­ke­zett kom­po­zí­ci­ót hal­lot­tunk, be­szé­des tény, hogy a szerzők kö­zül Janácek ugyan­ab­ban az év­ben halt meg, mint ame­lyik­ben Stock­hau­sen szü­le­tett, s az is, hogy Stra­vin­sky­nak és Doh­ná­nyinak is meg­szó­lalt olyan mű­­ve, amely a hal­lott Stockhausen-da­ra­bok után ke­let­ke­zett. Mai nézőpontból per­sze Dohnányi Pas­sacaglia szó­ló­fu­vo­lá­ra cí­mu kom­po­zí­ci­ó­ja (1959) a szó­nak sem­mi­lyen ér­tel­mé­ben nem „kor­társ ze­ne", ám ez csu­pán a so­ro­zat­cím el­ha­nya­gol­ha­tó pon­tat­lan­sá­ga; an­nak kéz­zel­fog­ha­tó­vá té­te­le azon­ban, hogy a múlt szá­zad öt­ve­nes éve­i­ben mi­lyen vég­le­te­sen különböző gyö­ke­rű stí­lu­sok al­kot­ták az új ze­nét, fi­gye­lem­re­ mél­tó és üd­vöz­lendő szerkesztői szán­dék­ról ta­nús­ko­dik.

Más szemszögből a mű­sor két szó­ló-fu­vo­la­da­rab­ból és négy ensemble-kom­po­zí­ció­ból állt, utóbbiak egé­szen különböző, rész­ben igen kü­lön­le­ges hang­szer-ös­­sze­ál­lí­tá­sok­ra. Ne­ve­ze­te­sen meg­szó­lalt Stock­hau­sen 1951-es Kreuzspielje, Var`ese ne­ve­ze­tes Density 21^.5-je (1936), Janá?cek Cap­ric­ci­ó­ja zon­go­rá­ra, bal kéz­re és fú­vó­sok­ra (1926), majd a szü­net után Stravinsky In memoriam Dylan Thomas cí­mu mu­ve (1954), az em­lí­tett Dohnányi-Passacaglia (1959) és Stock­hau­sen no. 1-es jel­zé­sű, Kontra-Punkte cí­mű, bi­zo­nyos fo­kig prog­ram­adó jelentőségű kom­po­zí­ci­ó­ja.

A nyi­tó da­rab, az obo­á­ra, bas­­szus­kla­ri­nét­ra, zon­go­rá­ra és ütőhangszerekre kom­po­nált Kreuzspiel mind­ös­­sze né­hány per­ces, amely sű­rít­ve tar­tal­maz­za a fi­a­tal szer­zőt érő, meg­ha­tá­ro­zó ha­tá­so­kat és az ál­ta­la al­kal­ma­zott új­sze­rű el­ve­ket és el­já­rá­so­kat. Mai fül­lel hall­gat­va pe­dig har­mo­ni­kus és ki­egyen­sú­lyo­zott mű, amely - kü­lö­nö­sen Kle­nyán Csa­ba (bas­­szus­kla­ri­nét) és Hor­váth Bé­la (oboa) jó­vol­tá­ból - kitűnőo előadásban szó­lalt meg.

Var`ese biz­tos kéz­zel for­mált, és a fu­vo­la - az­óta száz­szo­ro­san fel­tárt - exp­res­­szív le­he­­tőségeit re­me­kül ki­hasz­ná­ló mű­vét Ittzés Ger­gely ad­ta elő ab­szo­lút ma­ga­biz­tos for­má­lás­sal és rend­kí­vül exp­res­­szív mó­don, min­den szem­pont­ból meggyőzően. Ha­son­ló eré­nye­ket kö­ve­telt tőle a má­so­dik félidőben ját­szott Dohnányi-darab (mel­les­leg a szer­ző utol­só nem pe­da­gó­gi­ai cé­lú kom­po­zí­ci­ó­ja). A Passacaglia eloadása tech­ni­ka­i­lag ta­lán az előzőnél is ké­nye­sebb, de Ittzés nem csu­pán en­nek a ki­hí­vás­nak tu­dott ma­ra­dék­ta­la­nul ele­get ten­ni, ha­nem for­má­lá­sá­nak, agogikájának ele­gan­ci­á­ja és vi­lá­gos­sá­ga, hang­já­nak, ar­ti­ku­lá­ci­ó­já­nak sok­szí­nű­sé­ge is szembeötlő volt. Az ő előadói sze­mé­lyi­sé­ge ebből a kitűnő koncertből is ki­emel­ke­dett.

Janácek ugyan­csak igen késői, a szerző ha­­lá­la előtt mind­ös­­sze két év­vel ke­let­ke­zett bal­ke­zes ka­ma­ra-zon­go­ra­ver­se­nye több szem­pont­ból is gro­teszk, vagy leg­alább­is fa­nyar kom­po­zí­ció, amint azt már a kísérő együt­tes ös­­sze­té­te­le - fu­vo­la/kis­fu­vo­la, két trom­bi­ta, há­rom har­so­na és te­nor­tu­ba - is ér­zé­kel­te­ti. De ext­ra­va­gáns a gyors-las­sú-gyors-las­sú szer­ke­ze­tű négy­té­te­les­ség, il­let­ve az a tény is, hogy a réz­fú­vós szó­la­mok már-már rossz­in­du­la­tú­an ne­he­zek. A da­rab nap­ja­ink­ban még­is re­ne­szán­­szát éli, kö­­szön­­he­tő­­en a mu­ta­tós zon­go­ra­szó­lam­nak és a mű ka­rak­ter­be­li gaz­­dag­sá­gá­nak, amely a gro­teszk­­­tol az idil­lig, a har­sány jó­kedv­től a gyen­­géd­sé­gig ter­jed, s amely­ben a he­lyen­ként film­ze­nés har­sány­sá­got az egyes szó­la­mok rend­kí­vül igé­nyes, a zon­go­rá­é­val egyen­ran­gú ki­dol­­go­zott­sá­ga el­len­sú­lyoz­za. A Cap­­ric­cio igen mu­ta­tós elő­adás­ban szó­lalt meg: a fú­vó­sok mint­ha még él­vez­­ték is vol­na a ki­hí­vást, a zon­­go­ra­­­szó­la­mot ját­szó fi­a­tal Fejérvári Zol­tán pe­dig ál­ta­lam ed­dig hal­lott leg­meg­győ­zőbb tel­je­sít­mé­nyét nyúj­tot­ta.

Stravinsky négy he­ge­dű­re, négy har­so­ná­ra és énekhangra írt, meg­ka­pó Dylan Tho­mas-gyász­ze­né­jé­ből mél­tó előadásban szó­lalt meg a nyi­tó és a zá­ró hang­sze­res rész, míg az ál­ta­luk ke­re­te­zett, te­nor szó­lis­ta ál­tal éne­kelt Tho­mas-ver­set Kéringer Lász­ló han­gi­lag in­disz­po­nált ha­tást kelt­ve, min­den­eset­re alig ért­he­tően ad­ta elő.

A mű­sort zá­ró, ter­je­del­me­sebb, és tíz hang­­szer­re kom­po­nált Stockhausen-dara­bot azu­tán min­den szem­pont­ból re­mek és iz­gal­mas, vé­gig vib­rá­ló, kont­rasz­tok­ban és emó­ci­ók­ban gaz­dag előadásban hal­lot­tuk Ko­csis Zol­tán min­den­re kiterjedő fi­gyel­mű, lé­nyeg­re törő ve­zény­le­té­vel. (Feb­ru­ár 14. - Mű­­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja, Fesz­ti­vál ­Szín­ház. Rendező: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

MALINA JÁNOS

Int­ro­ver­tált előadóművész - nem fá­ból vas­ka­ri­ka az ilyen? Pe­dig van­nak né­há­nyan. Ed­di­gi fel­lé­pé­se­i­vel az ame­ri­kai zon­go­ra­mu­vész, RICHARD GOODE (1943) sem­mi­képp sem ma­ga­mu­to­ga­tó al­kat­ként ír­ta be ne­vét a ma­gyar hang­ver­seny­kö­zön­ség em­lé­ke­ze­té­be. Leg­utób­bi kon­cert­jén, A Zon­­go­ra cí­mű bér­let feb­ru­á­ri hang­ver­se­nyén fel­tűnt, mi­lyen hir­te­len moz­du­lat­tal, szin­te fáj­da­lom­mal kap­ja el fe­jét meg­haj­lás­kor a sze­mé­be vi­lá­gí­tó su­ga­rak­tól. Hi­á­ba, van­nak, akik a szó szo­ros és át­vitt ér­tel­mé­ben egy­aránt vi­szo­lyog­nak a ref­lek­tor­fény­tol. Em­lék­­szem, ami­kor Goode-ot leg­elő­ször hal­lottam, a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar szó­lis­tá­ja­ként Bar­­tók-zon­­go­ra­ver­senyt ját­szott a Bu­­da­pest Kon­g­­resz­­szu­si Köz­­pont­ban. A szü­net után leg­több kol­lé­gá­já­nak szo­ká­sá­val el­len­tét­ben be­ült a nézőtérre, hogy vé­gig­hall­gas­sa Fi­scher Iván ve­zény­le­té­vel a Mahler-Ki­len­ce­diket. V ki­vá­gá­sú pu­ló­ver volt raj­ta, és for­dít­va vet­te fel: a v-kivágás ke­rült há­tul­ra. Nyil­ván­va­ló volt, hogy nem ext­ra­va­gan­ci­á­ról van szó, in­kább ar­ról, hogy aki a pu­ló­vert vi­se­li, nem­igen törődik a vi­lá­gi dol­gok­kal. Mind­két moz­za­na­tot mé­lyen jel­­­­lem­ző­nek érez­tem:  a mű­vész­társ irán­ti érdeklődő fi­gyel­met is (rit­ka erény!), meg a ru­ha­vi­se­let­ben meg­nyil­vá­nu­ló kö­zönyt a külsőségek iránt.

Ha egy ef­faj­ta be­fe­lé for­du­ló, töprengő al­ka­tú mű­vész Bac­hot ját­szik, min­den rend­ben van, ha­zai te­re­pen jár. Még ak­kor is meg­van az okunk a bi­za­ko­dás­ra, ha Mo­zart vagy Bee­tho­ven ke­rül te­rí­ték­re. De mi a hely­zet ak­kor, ha a mű­sor első fe­lét Schu­mann, a má­so­di­kat Cho­pin zon­go­ra­mű­vei al­kot­ják - mint tör­tént a kri­ti­kám tár­gyát képező kon­cer­ten? Nos, a hely­zet ak­kor már ko­ránt­­sem ilyen egy­ér­tel­mű. Igaz, Schu­mann és Cho­pin ze­nei sze­mé­lyi­sé­gé­nek is van csen­des, ma­gá­ba for­du­ló ve­tü­le­te - de van­nak olyan rep­re­zen­ta­tív mű­ve­ik is, ame­lyek­ben, kép­le­te­sen szól­va, a já­té­kos­nak két kéz­zel, ha­tal­mas in­du­lat­tal fel kell tép­nie az in­gét, egy hos (sot: a Hos) hang­ján ki­ált­va: ide lőjetek! Meg tud­ja ezt ten­ni egy olyan csen­des, kon­temp­la­tív al­ka­tú mu­zsi­kus, mint Richard Goode?

Richard Goode - Csibi Szilvia felvétele

Úgy hoz­ta a vé­let­len, hogy Goode Schu­mann-Chopin-estjén mind­két szerző mind­két mű­tí­pu­sá­ból bőségesen hal­lot­tunk té­te­le­ket. Ér­zé­kel­ni vél­tem egy lát­ha­tat­lan ha­tár­vo­na­lat: egyik ol­da­lán he­lyez­ke­dett el a Kre­i­s­le­ri­ana (op. 16), mely­nek iz­gal­ma, tü­ze, zak­la­tott­sá­ga meg­je­lent ugyan az elő­adás­ban, de a sű­rű belső moz­gá­sok­kal tar­kí­tott zon­go­ra­fak­tú­ra nem volt min­dig kris­tály­tisz­ta, s a schu­man­ni rep­re­zen­ta­tív vir­tu­o­zi­tás nem mu­tat­ta va­ló­ban fö­lé­nyes és di­a­dal­mas ar­cát; ott volt a cisz-moll scher­zo  (op. 39), mely szép és gaz­dag meg­fo­gal­ma­zás­ban hang­zott fel, de nem ho­zott nagy ze­né­lést; ott volt az Asz-dúr bal­la­da, amely vál­to­za­tos és költői előadásban szó­lalt meg, de nél­kü­löz­te a bal­la­da­műfaj sod­rát és sö­tét for­má­tu­mát. A má­sik ol­da­lon vi­szont ott ta­lál­tuk a Kinderszenen (op. 15) kris­tály­tisz­tán tol­má­csolt, hal­lat­la­nul ki­fi­no­mul­tan ka­rak­te­ri­zált zsá­ner­da­rab­ja­it, ezek­ben Ri­chard Goode va­ló­szí­nű­le­nül nagy élet­is­me­­re­tet vál­toz­ta­tott át ze­nei ki­fe­je­zés­sé,  és egy tel­jes, hi­ány­ta­lan vi­lá­got mu­ta­tott meg ben­nük a gyer­mek sze­mé­vel; ott volt to­váb­bá a lí­rai-egy­sze­rűen tol­má­csolt Esz-dúr nok­­türn (op. 55, no. 2), és há­rom el­bá­jo­ló ke­­­rin­gő a sze­líd Asz-dúr (op. 64, no. 3), a me­­lan­ko­li­kus cisz-moll (op. 64, no. 2), meg az örök­­moz­gó gé­pe­ze­tet után­zó F-dúr (op. 34, no. 3). Ezek mind a tö­ké­le­tes­ség egy-egy ar­cát is­mer­tet­ték meg a hall­ga­tó­val. Azt igyek­szem mind­­ez­zel su­gall­ni, hogy  a ta­ka­ré­kos esz­­köz­tá­rú, ben­ső­séges kis­for­mák­ban Ri­chard Goode re­me­kelt, a te­­at­­ra­li­tást, a szó ha­gyo­má­nyos ér­tel­mé­ben „ro­­man­ti­kus" gesz­tu­so­kat igénylő drá­ma­ibb-vir­­t­u­ó­zabb té­te­lek­ben vi­szont, no­ha több­nyi­re ki­­fo­gás­ta­la­nul meg­bir­kó­zott a fel­adat­tal, nem a leg­sa­já­tabb te­rü­le­tén járt, s ezt ér­zé­ke­nyebb hall­ga­tói ész­re­ve­het­ték. Cho­pint és Bac­hot ját­szott rá­adás­ként - utób­bi hall­ga­tá­sa­kor fel­só­haj­tot­tam ma­gam­ban: mi­lyen szép is vol­na egy egész es­tén át fi­no­man rit­mi­zált, transz­pa­rens hang­zá­sú, raj­zos dal­lam­for­má­lá­sú partitákat, an­gol és fran­cia szvi­te­ket hall­gat­ni ettő a nagy­­­sze­rűműész­tő! (Feb­ru­ár 15. - Bar­tók Bé­­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendező Ja­ko­bi Kon­cert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF