Zsigmondy Dénes - Felvégi Andrea felvétele 

Ze­ne­is­ko­lai tanárnőm, dr. Ta­vasz Ist­vánné Zsigmondy Mag­dol­na jó­voltá­ból is­mer­tem meg 1985-ben, tíz­éve­sen a Né­met­or­szág­ban élő Zsigmondy Dé­nes he­ge­dű­mű­vészt. Iz­gul­tam, ami­kor elő­ször előjátszottam ne­ki, de csil­lo­gó sze­mé­től, közvetlenségétől és lelkesedésétől ha­mar fel­ol­dód­tam. Ez­után Dé­nes bá­csi sok esz­tendőn át min­den nyá­ron, va­la­hány­szor el­ér­ke­zett az is­ko­lai szü­net ide­je, le­he­tő­sé­get te­rem­tett szá­mom­ra, hogy vé­gig­jár­jam ve­le mind­azo­kat a kül­föl­di mes­ter­kur­zu­so­kat, ahol ta­ní­tott. Hús­vé­ti és ka­­rá­cso­nyi szü­ne­te­ket tölt­het­tem ná­la, nyá­ri uta­zá­sa­im két hó­na­pig is el­tar­tot­tak. Ha ha­za­lá­to­ga­tott, min­dig ve­het­tem tőle he­ge­dű­órát. 1986-tól már Kiss And­rás osz­tá­lyá­ban a Ze­ne­aka­dé­mia előkészítő ta­go­za­tá­nak nö­ven­dé­ke vol­tam, de a rend­sze­res ta­lál­ko­zá­sok jó­vol­tá­ból Zsigmondy Dé­nes még sok éven át meg­ha­tá­ro­zó mes­te­rem ma­radt.

Münchentől nem mes­­sze, a festői szép­sé­gű Starnbergi-tó part­ján, Holzhausen kö­ze­lé­ben la­kott fe­le­sé­gé­vel és szo­ná­ta­part­ne­ré­vel, a ki­vá­ló zongoraművésznővel, Annelie­se Nissennel. Eb­ben a ba­jor kis­vá­ros­ban ala­pí­tott egy nagy­sze­rű fesz­ti­vált - Holz­hau­ser Musiktage -, ahol ren­ge­teg fi­a­tal ma­gyar he­ge­dűs nö­ven­dék­nek te­rem­tett lehető­sé­get ar­ra, hogy él­vez­hes­sük a fel­sza­ba­dult és ins­pi­rá­ló lég­kört, a nagy­sze­rű kon­cer­te­ket, me­lye­ket mű­vész­ba­rá­tai ad­tak, és Zsig­mon­­dy Dé­nes ta­ní­tá­sát, sze­re­te­tét, gon­dos­ko­dá­sát, rend­kí­vül ener­gi­kus, élet­vi­dám sze­mé­lyi­sé­gé­nek ki­su­gár­zá­sát. Ha ő nem se­gít, ak­ko­ri­ban biz­to­san nem nyílt vol­na le­hetőségem ar­ra, hogy kül­föld­re men­jek. Ő azon­ban se­gí­tett - nem­csak en­gem, ha­nem a fesz­ti­vál ne­gyed­szá­za­dos fenn­ál­lá­sa alatt leg­alább száz fi­a­tal ma­gyar he­ge­dűst a mai huszonévesektől a negy­ve­ne­sek ge­ne­rá­ci­ó­já­ig. Vé­gig­tal­pal­ta a né­met ban­ko­kat, hogy ösz­tön­díj­hoz jus­sunk, amelyből fe­dez­het­tük uta­zá­sunk és kin­ti ta­nul­má­nya­ink költ­sé­gét. Sőt ar­ról is gon­dos­ko­dott, hogy jól érez­zük ma­gun­kat: egy gye­rek­nek nem mind­egy, kik­nél, mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött la­kik, gon­dos­kod­nak-e ró­la. Zsi­g­mon­dy Dé­nes meg­szer­vez­te, hogy a tó­par­ti fal­vak ze­ne­ra­jon­gói be­fo­gad­ja­nak min­ket. Sze­ren­csém­re min­dig ugyan­an­nál a csa­lád­nál száll­hat­tam meg: egy idő után már mint sa­ját lá­nyu­kat vár­tak vis­­sza min­den év­ben. Leg­alább tíz éven át jár­tam ki Zsigmondy Dé­­nes­hez Holzhausenbe és a Salz­bur­gi Nyá­­ri Aka­dé­mi­á­ra.