2011. decem­ber 3.

Metropolitan Ope­ra, New York

Händel

Rodelinda

Rodelinda                           Renée Fleming

Eduige                                Stephanie Blythe

Bertarido                            Andreas Scholl

Unulfo                                 Iestyn Davies

Grimoaldo                           Joseph Kaiser

Garibaldo                            Shenyang

Kar­mes­ter                          Harry Bicket

Dísz­let                                Thomas Lynch

Jel­mez                                Mar­tin Pakledinaz

Vi­lá­gí­tás                             Peter Kaczorowski

Rendezô                            Stephen Wadsworth

2011. decem­ber 10.

Metropolitan Ope­ra, New York

Gounod

Faust

Mar­git                                Mar­ina Poplavszkaja

Siébel                                Michele Losier

Fa­ust                                Jonas Kaufmann

Va­len­tin                             Russell Bra­un

Me­fisz­tó                            René Pape

Kar­mes­ter                         Yannick Nézet-Séguin

Dísz­let                               Robert Brill

Jel­mez                               Paul Tazewell

Vi­lá­gí­tás                               Peter Mumford

Ko­re­og­rá­fus                         Kelly Devine

Videóvetítés                         Sean Nieuwenhuis

Rendezô                                Des McAnuff

A vé­let­le­nek ös­­sze­ját­szá­sa szem­lé­le­tesen bi­zo­nyít­ja, hogy a Metben uralko­dó kettôs ér­ték­rend - a ze­nei biz­ton­ság és a rendezôi bi­zony­ta­lan­ság - egyes ese­tek­ben szö­ge­sen eltérô ka­rak­te­rû da­ra­bok­nál is ugyan­oda ve­zet. Egyfelôl ma­gas szín­vo­na­lú mu­zi­ká­lis, másfelôl gyer­me­te­gen pri­mi­tív, bár tech­ni­ka­i­lag lenyûgözô szín­pa­di pro­duk­ci­ók­hoz. Vul­gá­ri­san fo­gal­maz­va: van fü­lük (és pén­zük), de nincs sze­mük (és agyuk) az ope­rá­hoz. Ko­ráb­ban leg­alább ah­hoz a dek­la­rált igény­hez le­he­tett iga­zod­ni, amely a nép­sze­rû re­per­to­ár­da­ra­bok­nál kö­te­lezôen elôírta a ha­gyo­mány­tisz­te­le­tet, de a rit­kán ját­szott vagy „mo­dern" mû­vek ese­té­ben meg­en­ged­te az in­no­vá­ci­ót, ez­ál­tal ki­elé­gít­ve mind a kon­zer­va­tív íz­lé­sû nézôket (és az ôket tá­mo­ga­tó szpon­zo­ro­kat), mind az újí­tás­ra vagy an­nak lát­sza­tá­ra dop­pin­go­ló kor­szel­le­met. A Rodelinda és a Fa­ust egy­mást követô köz­ve­tí­té­se át­húz­ta a ké­nyel­mes pre­kon­cep­ci­ót. A ba­rokk rit­ka­ság és a le­stra­pált ro­man­ti­kus slá­ger­ope­ra egy­aránt ze­ne­i­leg mo­nu­men­tá­lis, szín­há­zi­lag kis­sze­rû elôadásban va­ló­sult meg.

A kettô kö­zül a Rodelinda volt a blôdebb, bár a több­ség, ha értékelô szem­pont­ként egy­ál­ta­lán át­gon­dol­ta az ér­tel­me­zés lehetô­sé­gét, bi­zo­nyá­ra for­dít­va ítél­te meg. Händel há­rom és fél tu­cat ope­rá­ja kö­zött az 1725-ben be­mu­ta­tott Rodelinda iga­zi kü­lön­le­ges­ség. Nin­cse­nek ben­ne együt­te­sek, de van egy hí­ján har­minc ária, egy kettôs (a gyö­nyö­rű Io t'abbraccio a má­so­dik fel­vo­nás vé­gén), és a har­ma­dik fel­vo­nás fi­ná­lé­ja­ként egy ötös. Fölvethetô, hogy mi kü­lön­böz­te­ti meg a szerzô ope­rá­it az ora­tó­ri­u­ma­i­tól, de prak­ti­kus szem­pont­ból a kér­dés fö­lös­le­ges, ma­nap­ság a Händel-oratóriumok egy ré­szét is ope­ra­ként játs­­szák, elôadásaik kö­zött van­nak szín­há­zi­lag ki­tün­te­tet­ten iz­gal­ma­sak (pél­dá­ul a Peter Sellars ren­dez­te Theo­do­ra), más­részt vi­szont a „szü­le­tett ope­rák" igen gyak­ran ful­lad­nak ér­dek­te­len­ség­be a szín­pa­­don. A  Rodelindában a drá­ma és a cse­lek­mény tel­jes sú­lyát a hos­­szú da capo ári­ák me­lo­di­kája vi­se­li. Az ári­ák har­ma­dik, vissza­­­térô ré­szé­ben az or­na­men­sek és ko­lo­ra­tú­rák gyö­nyö­rű­sé­ges va­ri­á­ci­ói az ér­zel­mek egy­re mé­lyebb és ti­tok­za­to­sabb zu­ga­it fe­de­zik föl, a fel­dúlt vagy ép­pen a meg­nyug­vás­ra lelt lé­lek szám­ta­lan szub­ti­lis ár­nya­la­tát ké­pe­sek köz­ve­tí­te­ni a dühtôl az ôr­jön­gésig, a lel­ke­sült­ség­tôl a le­han­go­ló­dá­sig, a re­mény, a le­mon­dás, a fél­té­keny­ség, a bosszú­­vágy, a pri­mer in­du­lat és a szto­i­kus nyu­ga­lom vég­te­len ská­lá­ján.

A Händel-barokk a sti­li­zált áb­rá­zo­lás leg­fel­­sô fo­ka, a for­ma­fe­gye­lem zárt­sá­ga nem en­ge­di be a „hét­köz­na­pi" fel­szín eset­le­ges­sé­ge­it, min­den el­emelt ben­ne, a külsô kör­nye­zet tel­je­sen in­dif­fe­rens, az egész a ste­ril belsô vi­lág em­be­ri gaz­dag­sá­gá­nak át­vi­lá­gí­tá­sá­ra szol­gál. Ha más nem, a Rodelinda ese­té­ben a drá­mai ere­de­ti, a Pertharite, Roi des Lo­m­­bards cí­mű Corneille-színmű fi­gyel­mez­­­­tet er­re. Az ope­rá­ban a trón­já­ról el­űzött, ha­lott­nak hitt lon­go­bárd ki­rály, Ber­ta­ri­do tá­vol­lé­te, majd vis­­sza­tér­te dúl­ja föl a lel­ke­ket. A címszereplô ki­rály­né a fér­je irán­ti sze­re­lem és a ke­zét, il­let­ve a trónt meg­cél­zó fér­fi­ak fog­lya. Gri­­­moaldo el­hagy­ja mi­at­ta a meny­as­­szo­nyát, Eduigét, és Rodelinda kis­fia éle­té­nek meg­kí­mé­lé­sét ígé­ri, ha a ki­rály­né hoz­zá­megy. Segítôje az ál­nok, ugyan­­­csak a ko­ro­ná­ra san­dí­tó Ga­ri­bal­­do. A hű Unulfo vi­szont a szám­űzött ki­rály bi­zal­ma­sa és hol­lé­té­nek egyet­len tu­dó­ja. Ami­kor az­tán a vis­­sza­tért Bertaridót bör­tön­be ve­tik, Ro­de­­lin­da - Fidelio/Leonora elôképeként - meg­­szer­ve­zi a ki­sza­ba­dí­tá­sát. A vé­gén hely­re­áll a jog­sze­rű ki­rály­ság és a két, ere­de­ti pár­­kap­cso­lat is, egye­dül a zá­ró kvin­tett nem ala­kul­hat szex­tet­té sze­gény Unulfo mi­att, mert ôt tévedésbôl le­szúr­ta a ré­gi-új ki­rály, ami­kor épp ôt jött ki­me­ne­kí­te­ni a bör­­tön­bôl.

A Rodelinda 2004-es Metropolitan-be­mu­­t­atójának Renée Fleming volt a ked­vez­mé­nye­zett­je, és a mos­ta­ni fel­újí­tás is nyil­ván  az ô cím­sze­rep­lé­sét pre­fe­rál­ta. Fleming nem  a ba­rokk­ra spe­ci­a­li­zált énekesnô, de va­rázs­la­tos egyé­ni­ség és nagy mű­vész, aki­nek a hang­ját - az al­só és a felsô re­gisz­ter­ben - eny­hén érezhetôen ki­kezd­te ugyan már az idô, vi­szont tech­ni­kai biz­ton­sá­gá­val, elô­adás­módjának köz­vet­len­sé­gé­vel és min­de­nek­­­elôtt je­len­lét­ének ere­den­dô ked­ves­sé­gé­vel vál­to­zat­la­nul el­bű­völ. Rodelin­dá­ját nem két­ség­beesés, ma­gány és tra­gé­dia, ha­nem nosz­­­tal­gia, szép­ség, elé­­gi­kus fáj­da­lom, ugyan­ak­kor ha­tá­ro­zott ön­tu­dat és ki­egyen­sú­lyo­zott­ság len­gi kö­rül, dal­lam­for­má­lá­sá­nak ér­zel­mi te­lí­tett­sé­ge, a dí­szít­mé­nyek fi­nom­me­cha­ni­ká­já­nak ci­zel­lált­sá­ga és szin­te élô­­­­­beszédszerű ter­mé­sze­tes­sé­ge a port­ré sze­­mé­lyes­sé­gét öt­vö­zi a vo­ká­lis áb­rá­zo­lás­mód sti­li­zált­sá­gá­val.

Az Eduigét ala­kí­tó át­ha­tó alt, Stephanie Blythe hang­ban és meg­je­le­nés­ben egy­aránt dra­­bá­lis je­len­ség, ô sem ki­mon­dot­tan Händel­­re ter­mett - Wag­ner­re an­nál in­kább, A walkür-közvetítésben nyo­masz­tó Fricka­ként nyű­gö­zött le -, de a te­kin­té­lyes hang­vo­lu­men meglepôen fi­lig­rán or­na­men­ti­ká­ra ké­pes. Joseph Kaiser erôteljes te­nor­ja és kis­sé for­szí­ro­zott ve­he­men­ci­á­ja alap­szin­ten jól áll a hisz­té­ri­á­ra, ke­gyet­len­ség­re és fôleg erô­szak­ra haj­la­mos Gri­mo­al­dó­nak. Két kitűnô kont­ra­te­nor éne­kel­te az ere­de­ti­ben kaszt­rál­tak­ra írt to­váb­bi két fon­tos sze­re­pet. And­reas Schollnak, Bertarido megszemélye­sí­tô­jének vi­szony­lag ki­sebb a hang­anya­ga, mint Iestyn Daviesnek, aki a ki­rály bi­zal­ma­sát, Unulfót min­táz­ta meg; elôbbi szép, szé­les, lí­rai dal­lam­íve­ket for­mált, utób­bi bra­vú­ros fu­ta­mo­kat és ko­lo­ra­tú­rá­kat pro­du­kált. A fô int­ri­kus Garibal­dó­ként a kí­nai Shenyang hôsbaritoni hang­mi­nô­séggel és ele­men­tá­ris furorral tűnt ki.

Ami a mű­vé­szi elánt il­le­ti, ab­ban a rende­zô Stephen Wadsworth szű­köl­kö­dött a leg­ke­vés­bé. A 7. szá­zad­ban ját­szó­dó cse­lek­ményt át­tet­te a 18. szá­za­di Itá­li­á­ba, és jó­nak lát­ta hiperrealista rész­le­te­zett­ség­gel tá­lal­ni. A szín­hely csi­nos há­ló­szo­ba, ha­tal­mas könyv­tár­te­rem, ut­ca­rész­let obe­liszk­kel, sír­kert­tel (!), temp­lom­ha­jó­val és bör­tön­nel. A be­dísz­le­te­zett szín­pad­ok ki-be és föl-le ko­csiz­nak, né­ma szereplôk jár­kál­nak min­den­fe­lé, a ker­tész vi­rá­got ül­tet és lét­rán a tetôre má­szik, ka­to­nák járôröznek ket­te­sé­vel, is­me­ret­len sze­mé­lyek tit­ko­kat sug­dos­nak a fü­lek­be stb. Min­dig tör­tén­nie kell va­la­mi­nek, már a nyi­tány köz­ben cse­lek­mény zaj­lik, Ro­de­lin­da éj­jel a lá­bá­nál meg­lán­col­va al­szik nyo­szo­­lyá­ján (nap­pal sza­ba­don köz­le­ked­het), mi­a­latt a fi­acs­ká­ja játék­kato­nák­kal gya­kor­la­to­zik. A csúcs­je­le­net­ben a cím­sze­replô pisz­tolyt ad a zsa­ro­ló Grimo­al­dó­nak, szem­be­ál­lít­ja ve­le a kis­fi­át, da capo ári­á­já­nak va­ri­á­ci­ós sza­ka­szá­ban be­in­ti a könyv­tár­ba a ház­né­pet is, ki­tar­tó ének­lé­se köz­ben „szcé­nát ren­dez", mint­egy ki­pró­bál­va, va­jon a zsar­nok le­lö­vi-e a vé­gén a gye­re­ket. (Nem lö­vi le.) Mint­ha a hor­ror vacuitól fél­ne a ren­de­zô, vé­gig smon­ca dol­gok­nak kell tör­tén­ni­ük, hogy el­te­rel­jék a fi­gyel­met a belsô tör­té­nés­rôl. A na­tu­ra­liz­mus né­ha ne­vet­sé­ges­sé vá­lik, élô ló ko­cog be a szín­pad­ra, a bé­na ví­vó­je­le­net­ben ko­mi­kus a „fér­fi­at­la­nul" vé­ko­nyan meg­szó­la­ló kont­ra­te­nor har­ci­as­sá­ga, amit a re­a­lis­ta szi­tu­á­ció erôltetése nél­kül ész­­re sem ven­nénk. (Szin­te pár­hu­zam­ként ját­szott rá Scholl a „va­ló­ság­ab­szur­di­tás­ra", ami­kor a ve­le ké­szült in­ter­jú ele­jén viccbôl falzettban kez­dett be­szél­ni.) Minden­nek a te­­te­jé­ben a bör­tön­sebétôl vérzô Unulfót a vé­gé­re be­hoz­zák meg­ope­rál­ni a könyv­tár­ba (!), a kés alatt fel­nyög a tak­tus­szü­net­ben, de a fi­ná­lé­ra fel­gyógy­ul, és be­áll éne­kel­ni a kvin­­tett­be ha­to­dik­nak! Gyer­me­teg amatôrség lep­le­zi, hogy a ren­de­zô kép­te­len ön­tör­vé­nyű vi­lá­got te­rem­te­ni, így ad­ja el a le­be­csült kö­zön­ség­nek a kü­lön­ben nyil­ván unal­mas­nak vélt Händelt. Aki Harry Bicket ve­zény­le­te alatt még­is­csak meg­szó­lalt a Metro­po­li­tan ze­ne­ka­rá­nak his­to­ri­kus hang­sze­re­in. Ha volt erônk fi­gyel­men kí­vül hagy­ni a szín­­pa­dot.

Bez­zeg a Fa­ust­nak nem­igen árt­hat sem­mi! Gou­nod ope­rá­já­nak te­at­ra­li­tá­sa, ha­tá­sos­sá­ga és - ne fél­jünk a szó­tól - bom­baszt­ja legyôzhetetlen. Min­den Faust-elô­adás ele­ve meg­bu­kik, ha Goet­hét szab­juk mér­cé­ül, és egyik sem, ha a ze­né­vel adek­vát szín­pa­di­as­sá­got. A da­rab ki­bír­ná a mar­kán­san korfüggô új­ra­ér­tel­me­zést, de an­nak lát­sza­tá­val is meg­elég­szik, ha van hoz­zá há­rom kiemelkedô éne­kes. Nem vol­nánk a Met­ben, ha nem len­ne. Címszereplônek ugyan in­kább a sztárt vá­lasz­tot­ták, mint a sze­rep­hez leg­job­ban illô te­nort, mert Jonas Kaufmann vo­ká­lis ka­rak­te­re túl sprôd Fa­ust lí­ra­ibb, pu­hább, kön­­nye­debb ma­té­ri­át kí­vá­nó szó­la­má­hoz, emi­att a for­te ma­gas­sá­gok­ban pré­sel és fe­szít, de az adott­sá­gai - meg­je­le­nés, ha­bi­tus, já­ték­kul­tú­ra - meg­van­nak hoz­zá, ahogy egy ko­ráb­bi köz­ve­tí­tés­ben meg­vol­tak Wag­ner­hez, A walkür Sieg­mund­já­hoz is. (Fél év­szá­zad táv­la­tá­ban akadt egy ma­gyar te­no­ris­ta, aki szin­tén rend­sze­re­sen és tisz­tes­sé­ge­sen ab­szol­vál­ta mind­két sze­re­pet az Ope­ra­ház­ban: Göndöcs Jó­zsef.) Mar­­gi­tot, az ope­ra va­ló­di köz­pon­ti ka­rak­te­rét az ér­de­kes arc­be­ren­de­zé­sé­vel su­gal­la­to­san egyé­ni Mar­ina Poplavszkaja éne­kel­te, üde, szép szí­nû, ho­mo­gén, min­den re­gisz­ter­ben ki­egyen­lí­tett és le­göm­bö­lyí­tett szop­rán­ján, de a hang­vo­lu­men né­ha ke­vés­nek bi­zo­nyult, nem csil­lo­gott elég fé­nye­sen az ék­szer­ária vé­gén, és kellô vivôerô hí­ján nem emel­ke­dett a di­a­dal­mas egek­be a fi­ná­lé­ban. A leg­jobb tel­je­sít­ményt Me­fisz­tó ala­kí­tó­ja, René Pape nyúj­tot­ta, akitôl ugyan nem le­het szá­mon kér­ni a leg­hí­re­sebb Me­fisz­tók pro­vo­ka­tív egyé­ni­sé­gét, dé­mo­ni kar­cos­sá­gát vagy szten­to­ri öb­lös­sé­gét - Saljapintól Bo­ris Christoffig -, de a min­den sze­re­pé­ben ki­vé­te­les já­ték­in­tel­li­gen­ci­á­ról ta­nús­ko­dó éne­kes dú­san ára­dó, fo­lyé­kony, haj­lé­kony bas­­szu­sa és tö­ké­le­tes ének­tech­ni­ká­ja kellô nagy­vo­na­lú­ság­gal, ele­gan­ci­á­val és ci­niz­mus­sal ru­ház­ta föl az ör­dög alak­ját, sôt né­mi re­zig­nált idô­fö­löt­ti­séget, böl­cses­sé­get és fi­lo­zo­fi­kus­sá­got is be­le­vitt.

Ez akár a rendezôi kon­cep­ció ré­sze is le­het­ne, már ha a kon­cep­ci­ó­zus­ság a szó in­tel­lek­tu­á­lis ér­tel­mé­ben egy­ál­ta­lán ös­­sze­füg­gés­be hoz­ha­tó Des McAnuffnak a lon­do­ni Royal Ope­ra House-ból át­vett mun­ká­já­val. Már­mint azon túl, hogy ná­la a Fa­ust a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött ját­szó­dik. A ke­re­tes el­be­szé­lés az elôjátékban az atom­bom­ba aty­já­nak kon­temp­lált, kö­zép­ko­rú dok­tor el­ha­gya­tott bombatervezô la­bo­ra­tó­ri­u­má­ban kezdôdik a hi­ro­si­mai rob­ba­nás pusz­tí­tá­sá­nak ár­nyé­ká­ban, és in­nen vis­­sza­te­kint­ve pe­reg le elölrôl, az elsô vi­lág­há­bo­rú­ba készülô ka­to­nák in­du­lá­sá­nak pil­la­na­tá­tól. A csa­ló­dott Fa­ust új­ra­kez­dé­si kí­sér­le­te, il­let­ve Me­fisz­tó vis­­sza­fi­a­ta­lí­tá­si al­ku­ja esze­rint nem­csak az örök nô, ha­nem az örök em­be­ri­ség is­mé­telt el­ve­szej­té­sé­nek el­ke­rül­he­tet­len­sé­gét is pél­dáz­za, ami - lás­suk be - elég nagy bu­ta­ság, mind­azo­nál­tal nincs kellô ok fel­há­bo­rod­ni raj­ta, mert ré­szint sem­mit nem ront el Gou­nod igen szép, de ke­vés­sé mag­vas ope­rá­já­ban, ré­szint mint a da­rab egé­szé­re kiterjedô dra­ma­tur­gia amúgy sem mű­kö­dik. A Fa­ust egy­sze­rű, át­lát­szó, szin­te pri­mi­­tív cse­lek­mé­nye ugyan­úgy le­zaj­lik, mint bár­mi­kor más­kor. Leg­föl­jebb kons­ta­tál­hat­juk, hogy a mű ki­ke­rült a Met „érint­he­tet­len­je­i­nek" klas­­szi­kus ká­non­já­ból, ami­nek a meg­sze­gé­se hat év­vel ezelôtt még bot­rá­nyok­­kal kí­sér­te Andrei S˛erban szub­ver­zív­nek ítélt ren­de­zé­sét.

Itt csu­pán a je­len­ko­ri bul­vár­szín­ház mu­si­cal­köz­he­lyei töl­tik ki az űrt, je­lez­ve a Met­ro­politanban de­bü­tá­ló rendezô szak­mai múlt­­ját. Fe­hér­kö­pe­nyes atom­la­bo­rán­sok jegy­­­zet­töm­bös kó­ru­sa, föl­so­ra­koz­va a két ol­da­lon szim­met­ri­ku­san föl­épí­tett eme­le­tes fém­ácso­lat ti­pi­kus mu­si­cal­szín­há­zi dísz­le­té­nek ga­lé­ri­á­in. Port­ré­fo­tó-ve­tí­tés és mo­nu­men­tá­lis vö­rös­ró­zsa-ani­má­ció. Száraz­jég­köd­ben el­tün­te­tet­ve meg­fi­a­ta­lí­tott cím­sze­rep­­­lô. Áttetszô au­to­ma­tá­ban bor­rá va­­­­rá­zsolt ivó­víz. Mar­git - nem a rok­ká­nál, ha­nem a Sin­ger-varrógépnél. Szen­telt­víz­tar­tó­nak hasz­nált multifunkciós la­bor­mos­dó, amely­be a hôs­­nô be­le­fojt­ja gyer­me­két. A di­a­dal­mas ka­­to­na­in­du­ló­ra be­ván­szor­gó had­vi­selt krip­­lik csa­pa­ta, cso­port­fény­kép­hez be­áll­va, s egy grá­nát­nyo­mást ka­pott ka­to­na ideg­ro­ha­ma a mag­né­zi­um­fény vil­la­ná­sá­ra. Kár­ho­zott lel­kek mint po­kol­ra ke­rült atom­tu­dó­sok, vagy mint atom­ka­taszt­ró­fa-ál­do­za­tok, vagy amit akar­tok. (A Valpurgis-balett be­il­leszt­he­tet­len, te­hát ug­rott.) Óri­ás ma­ri­o­net­tek mint fel­vo­nu­lá­si kel­lé­kek. S köz­ben el-el­hint­ve a ha­gyo­má­nyos Fa­ust-kon­ven­ci­ók: ga­lak­ti­kus boly­gó­pá­lyák­ban végzôdô sé­ta­bot­já­val ha­lan­dó­kat csuk­lóz­ta­tó, láng­uj­jú ör­dög, aki meg­rog­­gyan a ke­reszt je­lé­re - és ha­son­lók. A vé­gén a két rossz fiú a süly-
lyesz­­tôben, Mar­git a zsi­nór­pad­lás­ra vezetô fé­nyes­sé­ges fém­ácso­lat lépcsôjén föl­lép­del­ve tá­vo­zik. A ke­ret­já­ték Op­pen­hei­mer-Faust­­ján a zá­ró ak­kor­dok­ra - Yannick Nézet-Séguin a tôle meg­szo­kott transz­pa­ren­sen csil­lo­gó hang­zást csi­hol­ja elô a ze­ne­kar­ból - be­töl­ti funk­ci­ó­ját a laborüvegcsébôl el­fo­gyasz­tott mé­reg. De a la­bo­rán­sok új­ra gyü­le­kez­nek, az em­be­ri­ség nem ta­nul...

Renée Fleming

Stephanie Blythe, Joseph Kaiser, Renée Fleming és Andreas Scholl

Iestyn Davies, Joseph Kaiser, Shenyang, Andreas Scholl és Renée Fleming

Jonas Kaufmann és René Pape

Marina Poplavszkaja és Jonas Kaufmann

René Pape

Fotó: Metropolitan Opera / Ken Howard