Kön­­nyek he­lyett

Az azon­na­li, né­ma döb­be­ne­tet fel­váltot­ta ben­nem a csil­la­pít­hatat­lan fájdalom, majd tár­sult mel­lé egy ne­he­zen meg­ha­tá­rozha­tó, ki­csit gye­re­kes, el­fojt­ha­tat­lan ne­hez­te­lés. Va­la­mit el­vet­tek tôlem, amit nem lett vol­na sza­bad, va­la­ki úgy ment el mel­lô­lem, hogy még so­ká­ig itt kel­lett vol­na ma­rad­nia. Olyan, fel­té­tel nél­kü­li, a lé­lek legmélyérôl va­ló ba­rá­ti sze­re­tet fû­zött hoz­zá, hogy el­vesz­té­sét va­ló­di am­pu­tá­ci­ó­nak ér­zem. Csak né­mán kön­­nyez­ni len­­ne sza­bad utá­na.

Még­is, ha a kön­­nyek he­lyé­be a sza­vak­nak kell lép­ni­ük, el kell mon­­da­ni­uk, hogy na­gyon nagy for­má­tu­mú mű­vészt ve­szí­tet­tünk el. Va­ló­di szó­lis­tát, aki min­den, ál­ta­la fel­vál­lalt ze­nét ké­pes volt egyé­ni­en, sen­ki­vel össze nem ha­son­lít­ha­tó mó­don meg­ra­gad­ni, és a ma­ga vá­lasz­tot­ta úton mu­zsi­kus­tár­sa­it biz­tos lép­tek­kel vé­gig­ve­zet­ni. Ugyan­így ve­zet­te nö­ven­dé­ke­it is. Meg tud­ta mu­tat­ni ne­kik, mi­lyen új, fel­fe­de­zés­re vá­ró vi­lág tá­rul­hat fel egy lát­szó­lag una­lo­mig is­mert mű ta­nu­lá­sa­kor, és hány ismerôssel ta­lál­koz­hat, aki egy új mű el­sa­já­tí­tá­sa­kor lát­szó­lag is­me­ret­len vi­lág­ba ha­tol.

A kön­­nyek he­lyé­be lépô sza­vak­nak azt is el kell mon­da­ni­uk, hogy mi, zeneszerzôk, men­­nyit kö­szön­he­tünk ne­ki. Vé­ge­lát­ha­tat­lan azok so­ra itt­hon, akik mű­ve­ket aján­lot­tak ne­ki, és azo­ké szer­te a vi­lág­ban, aki­ket ô mu­ta­tott be a ha­zai kö­zön­ség­nek. Iga­zi min­denevô volt, Bach­ról ugyan­úgy volt min­dig ér­vé­nyes mon­da­ni­va­ló­ja, mint Kur­tág­ról.

A sza­vak azt is el tud­ják mon­da­ni a kön­­nyek he­lyett, hogy lé­lek­ben min­dig ka­ma­szo­san fi­a­tal ma­radt. Ta­lán ezért is volt könnyű ôt nem csak sze­ret­ni, de meg­se­bez­ni is. Csak né­há­nyan, akik kö­zel vol­tunk hoz­zá, tud­tuk, hány ilyen se­bet hor­dott, és ta­kart el mun­ká­val, fu­vo­la­han­gok­kal.

Most le­gyen elég a sza­vak­ból. Ve­gyék vissza he­lyü­ket a könnyek, fe­lejt­he­tet­len ba­rá­tun­kért, Gyön­gyös­sy Zol­tá­nért.

Ti­ha­nyi Lász­ló

Akiért a harang szól...

Meg­hal va­la­ki ki­lenc­ven, száz, száz­húsz éve­sen, s azt mond­juk, ilyen az élet... él­he­tett vol­na mond­juk száz­negy­ven évig, dehát ez van, el­kezdôdik ott a gyer­mek­ágy­ban és vé­get ér va­la­mi­kor, re­mél­jük, száz kör­nyé­kén... ilyen az élet.

Az­tán meg­hal Va­la­ki a fe­lé­nél, úgy öt­ven­egy-két éve­sen, és ak­kor is azt mond­juk, ilyen az élet... jön és megy, so­se tu­dod mi­kor és hol. Ülsz ott­hon és jön egy repülô, vagy egy bom­ba, vagy jön va­la­mi be­lül és rossz­in­du­la­tú, vagy el­sza­kad egy kö­tél... állsz a sar­kon, és jön egy au­tó, vagy mész az au­tó­val és jön egy má­sik... és vé­ge.

És jön a kér­dés: él­tél-e? Ki vol­tál? Men­­nyit tet­tél, és men­­nyit ad­tál? Él­tél-e ele­get, és sze­ret­tél-e ele­get, mo­so­lyog­tál és sír­tál-e ele­get, vol­tál bol­dog, és vol­tál esendô, vol­tál sze­ren­csés, és vol­tál sze­ren­csét­len?

Em­ber vol­tál?

Meg­úsz­tad vagy csi­nál­tad, la­ví­roz­tál vagy küz­döt­tél, be­fe­jez­ted vagy el se kezd­ted, vagy ép­pen még ben­ne vol­tál?

Le­het jó­kor meg­hal­ni?

Hogy kész, en­­nyi volt, en­­nyit tud­tam, ennyit akar­tam... en­­nyi volt az élet.

Fogsz hi­á­nyoz­ni va­la­ki­nek, va­la­kik­nek? Pó­­tol­ha­tó vagy? Azt szok­ták mon­da­ni, nincs pó­­tol­ha­tat­lan em­ber... nincs?

Pó­tol­ha­tó az a mo­soly, az a bi­zo­nyos mo­soly, az a jel­leg­ze­tes ne­ve­tés, az a csil­lo­gó, né­ha kérdô, né­ha cin­kos, és né­ha ta­lán bol­dog te­kin­tet on­nan, a kot­ta­áll­vány má­sik vé­­­gérôl?

Pó­tol­ha­tó az a h-moll szo­ná­ta, vagy az a Do­­loroso, vagy az a Schu­­bert, vagy az a Bach, vagy...?

Pó­tol­ha­tó a ka­csin­tá­sod, a len­dü­le­ted, az el­szánt­sá­god, a sze­re­te­ted, a ra­jon­gá­sod? Pó­tol­ha­tó a csü­lök ott Stutt­gart­ban, a sö­rö­zés Ko­má­rom­ban, vagy a zrikálás Pá­rizs­ban... az el­telt har­minc évünk e vi­lág­ban?

Pó­tol­ha­tó az éle­ted?...

Nem pó­tol­ha­tó.

„min­den ha­lál­lal én le­szek ke­ve­sebb, mert egy va­gyok az em­be­ri­ség­gel, ezért hát so­se kér­dezd, ki­ért szól a ha­rang: ér­ted szól..."

Drá­ga Zo­li, azért ez most Ér­ted szól!

Lakatos György