A nyolc­va­nas évek­ben a Ze­ne­mû­vé­szek Szö­vet­sé­gé­nek ren­dezvé­nye­in lát­tam az ezüs­tös ha­jú, tö­ré­keny kis asszonyt. Rend­sze­res je­len­lé­te so­ká­ig nem is tûnt fel, olyan hal­kan és diszk­ré­ten köz­le­ke­dett. Hang­ját, sza­vát jó ide­ig nem is hal­lot­tam. Oly pon­to­san vá­lasz­tot­ta meg hang­ere­jét, hogy csak az hall­hat­ta, aki­hez szólt. Iga­zi ne­vét is csak évek múl­tán ta­nul­tam meg. Benn­fen­tes kol­lé­gák egy­sze­rû­en csak úgy hi­vat­koz­tak rá, hogy „a Cséb szólt...", „a Cséb azt mond­ta...", „a Csébtôl hal­lot­tam...". Idôbe telt meg­tud­nom, hogy ô va­ló­já­ban Csébfalvi Éva, aki a Szö­vet­ség tit­kár­sá­gát irá­nyít­ja. Fo­gal­mam sincs, ki és mi­kor kezd­te Csébnek ne­vez­ni. Ma­gam ne­he­zen tud­tam meg­ba­rát­koz­ni ez­zel - az ak­ko­ri­ban so­kat rek­lá­mo­zott cso­por­tos élet­biz­to­sí­tás­ra emlékeztetô - rö­vi­dí­tés­sel. Nem il­lett rá. De má­ra ne­mes csen­gést ka­pott ben­nem ez a dal­la­mos­nak nem mond­ha­tó, kur­ta-fur­csa szó­tag, amely egy, a múlt szá­zad utol­só har­ma­dá­nak ma­gyar ze­nei éle­té­ben fon­tos sze­re­pet ját­szó és el­évül­he­tet­len ér­de­me­ket szer­zett as­­szonyt je­lölt.

Rend­kí­vül ele­gáns volt. De ele­gan­ci­á­já­ban sem­mi ma­ga­mu­to­ga­tó. Ta­pin­ta­tos ele­gan­ci­á­nak ne­vez­ném. Nem feltűnô, nem hi­val­ko­dó, ám gon­do­san, jó íz­lés­sel meg­vá­lo­ga­tott, minôségi öl­tö­zék. Ko­ro­ná­ja a kolléganôk tit­kolt irigy­sé­gét ki­vál­tó, kü­lön­le­ges tech­ni­ká­val és ala­pos­ság­gal meg­kö­tött kendô volt. A belôle ára­dó kel­lem­hez hoz­zá­já­rult még a so­ha nem to­la­ko­dó, de még­is in­ten­zív je­len­lét. A tel­jes fi­gye­lem part­ner és kör­nye­zet iránt.

Rend­kí­vül okos as­­szony volt. (Ta­lán nem il­let­len­ség, ha el­áru­lom, ne­kem elôször a kéz­tar­tá­sa, a gesz­tu­sai je­lez­ték pá­rat­lan in­tel­li­gen­ci­á­ját.) Iri­gyel­tem, sôt cso­dál­tam meg­fon­tolt­sá­gát, kö­rül­te­kin­té­sét. Nem kap­ko­dott, nem si­e­tett. Gyak­ran érez­tem, hogy fe­szí­ti va­la­mi­lyen kér­dés, de nem te­szi fel azon­nal. Al­szik rá egyet, meg­for­gat­ja ma­gá­ban, s más­nap na­gyon pon­to­san és vi­lá­go­san ad­ja elô, ami­re vá­laszt sze­ret­ne kap­ni.

Per­sze mind­ez csak külsô bur­ka volt a tu­dás­nak és mű­velt­ség­nek, mely­nek ki­ter­je­dé­sét csak fo­ko­za­to­san tud­tam fel­mér­ni. Kü­lö­nö­sen a ze­ne­pe­da­gó­gi­á­ban volt já­ra­tos, ab­ban szé­les ki­te­kin­té­se volt az egész vi­lág­ra. Tud­ta, hol, mi tör­té­nik, ami ér­de­kes és jelentôs. Hogy hol, mi­lyen ta­ní­tá­si me­tó­du­so­kat hasz­nál­nak. Ál­lan­dó­an fog­lal­koz­tat­ta, mibôl mit le­het­ne al­kal­maz­ni ide­ha­za. Egyik utol­só nagy vál­lal­ko­zá­sa a Yehudi Menuhin kez­de­mé­nye­zé­sé­re lét­re­jött nem­zet­­kö­zi ze­nei ne­ve­lé­si kí­sér­le­ti prog­ram, a MUS-E ma­gyar­or­szá­gi ko­or­di­ná­lá­sa volt, az­zal az ál­ta­lá­nos cél­lal, hogy a fi­gyel­met a ze­nei ne­ve­lés po­­zi­tív tár­sa­dal­mi ha­tá­sa­i­ra irá­nyít­sa.

Jól meg­ér­de­melt he­lye volt a ha­zai és nem­zet­kö­zi szak­mai szer­ve­ze­tek vá­lasz­tott vezetôségeiben; a Ze­ne­ta­nár­ok Tár­sa­sá­gá­ban, a Ze­nei Ne­ve­lés Nem­zet­kö­zi Tár­sa­sá­gá­ban (IS­ME), majd az Eu­ró­pai Ze­nei Ta­­nács ve­ze­tô­sé­gében. Eh­hez tud­ni kel­lett há­rom vi­lág­nyel­vet, és is­mer­ni a ze­ne­ta­ní­tás min­den prob­lé­má­ját. Ô en­nek mind bir­to­ká­ban volt.

Na­pi kap­cso­lat­ba a rend­szer­vál­tás eu­fó­ri­kus éve­i­ben ke­rül­tem ve­le. Azt hi­szem, az ô éle­té­nek is fon­tos sza­ka­sza volt az át­ala­ku­lá­sok ko­ra. A Ma­gyar Ze­nei Ta­nács lét­re­jöt­té­ben min­den­ki­nél jelen­tô­sebb sze­re­pet ját­szott. A különbözô kez­de­mé­nye­zé­se­ket ô se­gí­tett kö­zös me­der­be te­rel­ni. Min­den­ki­vel fo­lya­ma­to­san tár­gyalt. Egyez­ke­dett, gyôzködött. Hoz­ta a követendô nem­zet­kö­zi pél­dá­kat, fô­ként a nyu­gat-né­met min­tát, a Deutscher Musikratot. Hi­he­tet­len szor­gal­ma, ki­tar­tá­sa, okos szervezô mun­ká­ja nél­kül a már ak­kor szét­hú­zás­ra haj­la­mos mu­zsi­kus körökbôl so­ha nem állt vol­na ös­­sze ez a szer­ve­zet. (Na­gyon fájt is ne­ki, hogy min­den igye­ke­ze­te el­le­né­re ma­rad­tak kí­vül­ál­lók, el­ha­tá­ro­ló­dók.) És nagy szük­ség volt e szor­ga­lom­ra, ki­tar­tás­ra, okos szervezô mun­ká­ra az ala­pí­tást követô évek vi­szon­tag­sá­gai kö­zött is. Tíz évig irá­nyí­tot­ta a ser­dü­let­len szer­ve­zet ap­pa­rá­tu­sát, és ami­kor a Ze­nei Ta­nács felnôtt, sta­bi­li­zá­ló­dott, el­fo­gad­tat­ta ma­gát a ze­nei élet fon­tos in­téz­mé­nye­ként, bé­ké­ben vo­nul­ha­tott nyu­ga­lom­ba, és ad­hat­ta át ma­gát a ha­son­ló­an fon­tos nagy­ma­mai sze­rep­nek.

Ál­dás volt raj­tunk, hogy ve­lünk le­he­tett, ami­kor a leg­na­gyobb szük­sé­günk volt rá.