- Az el­múlt idôszakban egyéb mun­ká­id mel­lett le­for­dí­tot­tad Leopold Mo­zart he­ge­dű­is­ko­lá­ját, Telemann ön­élet­raj­zát, most pe­dig Quantz Fu­vo­la­is­ko­lá­ja je­le­nik meg a for­dí­tá­sod­ban. Mind­há­rom könyv szív­ügyed volt. Miért?

- En­nek két oka van. Az egyi­ket szám­ta­lan­szor el­me­sél­tem már: 1979-ben or­dí­to­zá­sig fa­ju­ló vi­tát foly­tat­tunk Né­meth Pál­lal, a szom­bat­he­lyi ze­ne­kar ak­ko­ri elsô fu­vo­lá­sá­val ar­ról, hogy ré­gi ze­nét nem le­het csak úgy be­le­ját­sza­ni a vak­vi­lág­ba, ah­hoz ré­gi for­rá­so­kat kell ta­nul­má­nyoz­ni. ô er­re meg­kér­dez­te, hogy jó, de hol van­nak azok a köny­vek, ame­lyek alap­ján ne­ki ját­sza­nia kel­le­ne, le­for­dí­tot­tam-e már ôket? Ez volt te­hát az egyik in­dí­ték. A má­sik pe­dig az, hogy meg­ér­té­sük­höz ne­kem ma­gam­nak írás­ban is le kel­lett for­dí­ta­nom eze­ket a szö­ve­ge­ket. Úgy tűnt, ez a ki­zá­ró­la­gos mód­ja, hogy ala­po­san el­mé­lyed­jek ben­nük.

- A fu­vo­la­já­ték tör­té­ne­té­ben gyak­ran hi­vat­koz­nak Quantzra, a je­lek sze­rint az ô köny­ve a fu­vo­la­já­ték al­fá­ja és óme­gá­ja. De va­jon kit tisz­tel­he­tünk ben­ne? For­ra­dal­már újí­tót vagy nagy összegzôt? Ki volt ô, és mi­ért sze­ret­jük?

- Sze­rin­tem Quantz nem a fu­vo­la szem­pont­já­ból fon­tos, ha­nem a ze­ne szem­pont­já­ból. Én egy­kor úgy ta­nul­tam, hogy Bach ha­lá­lá­val vé­get ért a ba­rokk. De azért tud­juk, hogy a do­log nem ilyen egy­sze­rű, mert mi­re Bach meg­halt, a ba­rokk már rég ha­lott volt. Most járt itt Reinhard Goebel a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar­nál, és a kon­cert mű­sor­fü­ze­té­ben ra­gyo­gó­an meg­ír­ta, hogy a po­li­fó­ni­án és a több­szó­la­mú gon­dol­ko­dá­son ala­pu­ló ze­ne már va­la­mi­kor az 1730-as évek­re passzé volt, a he­lyé­be egy me­lo­di­kus gon­dol­ko­dá­sú ze­nei stí­lus lé­pett. De azért a kettô még egy­más mel­lett is lé­te­zett, és gyak­ran ösz­­sze is ke­ve­re­dett. Mind­ezt - fôleg né­met föl­dön - a 18. szá­zad tí­zes évei­tôl kezd­ve még egy Vi­val­di-kul­tusz is te­téz­te. Bach és Telemann is egy úgy­ne­ve­zett ke­vert stí­lus ki­ala­kí­tá­sán dol­go­zott, ami Bach­nak ke­vés­bé, Telemann-nak job­ban si­ke­rült, ami­ért az­tán le is né­zik ôt. Ezt ko­di­fi­kál­ja Quantz, ami­kor le­ír­ja az elôzô fél év­szá­zad stí­lu­sát. Ezt azért te­het­te meg, mert a po­rosz trón­örö­kös „be­le­sze­re­tett".

- Nagy Fri­gyes imád­ta a fu­vo­lát, ma­ga is ját­szott a hang­sze­ren, sôt írt is rá.

- Hogy eb­ben mek­ko­ra sze­re­pe volt Quantznak, nem tud­juk, de tény, hogy 1741-ben (az ak­kor már ki­rály) Fri­gyes a szász ki­rály szol­gá­la­tá­ból hív­ta el és szerzôdtette le. Drez­dá­ban kez­det­ben évi 216 tal­lér fi­ze­tést hú­zott, ez az­tán 250-re is föl­ment. Ami­kor a po­rosz trón­örö­kös át­csá­bí­tot­ta ma­gá­hoz, évi 2000 tal­lért fi­ze­tett ne­ki. Quantz ké­szí­tett fu­vo­lá­kat is, ame­lye­kért da­ra­bon­ként to­váb­bi 100 tal­lért ka­pott. Ha pe­dig új mű­vet írt a ki­rály­nak, azért is ho­no­rá­ri­um ütöt­te a mar­kát. Ezen túlmenôen szol­gá­lat­men­tes­sé­get él­ve­zett, ami azt je­len­tet­te, hogy nem kel­lett ját­sza­nia a tuttiban, csak ha szólisztikus fel­adat ju­tott a fu­vo­lá­nak. De ez is rit­kán for­dult
elô, mert a szó­ló­kat a ki­rály sze­ret­te ját­sza­ni.

- A traktátust mi­ért ír­ta meg?

- Nem tu­dom. Va­ló­szí­nű­leg belsô kény­szer haj­tot­ta.

- Né­hány mű­vét hal­lot­tam, töb­bek kö­zött a Hun­ga­ro­ton is ki­ad­ta eze­ket, na­gyon csi­no­sak, tetszetôsek, de fo­gal­munk sincs sem az élet­mű nagy­sá­gá­ról, sem a mi­nô­ségérôl. Egy­ál­ta­lán hozzáférhetôek ezek a mű­vek?

- Quantzot ugyan­úgy le szok­ták saj­nál­ni, mint min­den­ki mást, aki nem Bach. Ettôl per­sze még kitűnô da­ra­bo­kat írt. Ezek szép ze­nék, hí­ján a drá­ma­i­ság­nak, ami nem meglepô, hi­szen ott ült az ud­var­nál, a ki­rá­lyi mú­zsa­lak­ban. Fri­gyes ese­té­ben a ka­to­na és a mű­vé­szet­ra­jon­gó ural­ko­dó éle­sen kü­lön­vált, a ki­rály­nak volt kü­lön ha­di kas­té­lya, és egy má­sik kas­tély, ahol a mű­vé­szet ho­nolt. Már­most ott ült Quantz a fe­ne nagy jó­lét­ben, és en­nek megfelelô csi­nos ze­nét szer­zett. Ezt is ír­ja: „...das Nothwendigste in der Musik ... das Rührende und Gefällige", a ze­né­ben a leg­fon­to­sabb a meg­in­dí­tó és a tetszetôs. A jó ze­né­ben jó har­mó­ni­ák­nak és szép dal­la­mok­nak kell len­ni­ük.

- Mi tör­tént az élet­mű­vel?

- Amit a szász ud­var­nak írt, az el­ját­szás után ment a szász ki­rá­lyi könyv­tár­ba, amit pe­dig Po­rosz­or­szág­ban írt, azt a ki­rály el­ját­szot­ta, és ment a po­rosz le­vél­tár­ba. Úgy­hogy ezek a mű­vek ma is ott ta­lál­ha­tók Ber­lin­ben, a Preußische Staatsbibliothekban. Ös­­sze­sen mint­egy hat­száz mű, ebbôl há­rom­száz fu­vo­la­ver­seny. Ebbôl a 300-ból 290-egy­né­hány ma­radt ránk. A mű­jegy­zé­ket egy Horst Augs­bach ne­vű ze­ne­tu­dós ké­szí­tet­te el, aki a fu­vo­la­is­ko­la egyik fak­szi­mi­le ki­adá­sát is saj­tó alá ren­dez­te.

- Mi áll eb­ben a fu­vo­la­is­ko­lá­ban? A já­ték tech­ni­ká­já­val kap­cso­la­tos gya­kor­la­ti tud­ni­va­lók? Egy­ál­ta­lán mi­lyen sze­re­pet ját­szott a fu­vo­la a ko­ra­be­li ze­né­ben? A nagy vál­tás csak késôbb, a Böhm-féle hang­szer­rel jött el.

- A leg­ke­vés­bé sem csak gya­kor­la­ti ta­ná­cso­kat ad.  A könyv­nek ta­lán még a ne­gye­de sem fog­lal­ko­zik a fu­vo­lá­zás­sal. A hang­szer­já­ték­ról, az ajak, a nyelv, az uj­jak hasz­ná­la­tá­ról vi­szony­lag ke­ve­set ír. Vi­szont szin­te mér­nö­ki pon­tos­sá­gú út­mu­ta­tást ad ar­ra - egyen­ként so­rol­va fel a dí­szí­tés­faj­tá­kat, és meg­mu­tat­va, hol és ho­gyan kell azo­kat al­kal­maz­ni -, ho­gyan kell rög­tön­zött dí­szí­té­sek­kel el­lát­ni egy ada­gi­ót, ho­gyan egy fran­cia, és ho­gyan egy olasz stí­lu­sút. Le­ír­ja, hogy mi­ben kü­lön­bö­zik ezek­nek já­té­ka egy al­leg­ró­tól. Prak­ti­kus, mert el­mond­ja azt is, ho­gyan le­het jól el­ta­lál­ni a min­den­kor ren­del­ke­zé­sünk­re ál­ló ér­ve­rés sza­po­ra­sá­ga alap­ján az egyes té­te­lek, a kü­lön­bözô ka­rak­te­rek, az egyes tán­cok jó tem­pó­ját. A könyv nagy ré­sze pe­dig, és ta­lán ez a leg­ér­de­ke­sebb, ar­ról szól, hogy mi is a jó ze­ne, mi a szép elôadás.

Quantz ma­ga fej­lesz­tet­te is a fu­vo­lát, amely ak­kor még vi­szony­lag kez­det­le­ges hang­szer volt. Egy má­so­dik bil­len­tyűt tett rá, hogy a kro­ma­ti­kus han­go­kat tisz­táb­ban le­hes­sen ját­sza­ni raj­ta. Né­hány pél­dány fenn is ma­radt ebbôl az ál­ta­la fej­lesz­tett hangszerbôl.

- Ez a má­so­dik bil­len­tyű va­la­mi for­ra­dal­mi újí­tás volt?

- A leg­ke­vés­bé sem. Ap­ró vál­toz­ta­tás csu­pán.

- A fu­vo­lá­nak mi­lyen sze­re­pe volt ek­ko­ri­ban?

- Né­met földrôl in­dult, de bá­ját a fran­ci­ák­nak kö­szön­he­ti, ma­ga Quantz is a fran­cia mesterektôl ta­nul­ta a hang­szert. Ô egyéb­ként he­ge­dült, trom­bi­tált és obo­á­zott a szász ud­va­ri ze­ne­kar­ban, fu­vo­láz­ni csak késôbb ta­nult meg. Vi­szony­lag so­ká­ig obo­á­zott és fu­vo­lá­zott pár­hu­za­mo­san (ez ak­kor min­den­na­pos volt, még az esz­ter­há­zi Haydn-ze­ne­kar­ban is so­ká­ig ugyan­az a mu­zsi­kus ját­szott a két hang­sze­ren, ez vi­lá­go­san ki­de­rül a par­ti­tú­rák­ból), az­tán el­hagy­ta az obo­át, mi­vel az ront­ja az Ansatzot. Quantz pél­da­ké­pe Telemann volt, aki jól egye­sí­tet­te a né­met íz­lést az olasz in­ven­ci­ó­val és a fran­cia haj­lé­kony­ság­gal. Szövegébôl ki­de­rül, hogy Tartinit nem sze­ret­te, bár név sze­rint nem em­lí­ti ôt. Csak azt ne­ve­zi né­ven, akit di­csér: Vi­val­dit és Telemannt. Meg Pergolesit. Úri­em­ber volt.

- Mi­lyen ha­tá­sa volt Quantz fu­vo­la­is­ko­lá­já­nak? Vet­ték és ol­vas­ták a kor­tár­sak?

- A meg­je­le­nés évé­ben, 1752-ben már fran­ci­á­ul is meg­je­lent, ami per­sze nem meglepô, hi­szen a po­rosz ud­var fran­cia nyel­vű és kul­tú­rá­jú volt. Oly­an­­nyi­ra, hogy a ki­rály fran­ci­á­ul írott és olasz­ra for­dí­tott drá­má­ját Graun meg­ze­né­sí­tet­te. Quantz mű­vét há­rom év­vel ké­sôbb hol­lan­dul is ki­nyom­tat­ták. A né­met vál­to­zat há­rom ki­adást ért meg, ami azért szép si­ker­nek szá­mít. Lé­te­zik an­gol for­dí­tá­sa is, Bo­log­ná­ban pe­dig egy kéz­ira­tos olasz for­dí­tás ma­radt ránk.

- Men­­nyi­re épült be a könyv a fu­vo­lás köz­tu­dat­ba? Is­mer­ték? Hi­vat­koz­tak rá?

- Azt hi­szem, na­gyon gyor­san és na­gyon ha­té­ko­nyan el­fe­lej­tet­ték. A Quantzcal egy ud­var­ban szol­gá­ló Carl Philipp Emanuel Bach két év­vel késôbb írott csem­ba­ló­is­ko­lá­ját Haydn Bécs­ben meg­vá­sá­rol­ta, sôt lát­ha­tó­an ta­nul­má­nyoz­ta, és éle­te vé­gé­ig megôrizte. A Haydn-mű­vek­ben ki­mu­tat­ha­tó a vál­to­zás, amely a csem­ba­ló­is­ko­la meg­vá­sár­lá­sa után kö­vet­ke­zett be. Igaz, C. P. E. Bac­hot Bee­tho­ven is  is­mer­te, a hí­res mon­dás, mi­sze­rint nem Bach­nak, pa­tak­nak, ha­nem Meernek, ten­ger­nek kel­le­ne ôt hív­ni, rá, és nem Johann Se­bas­tian­ra vo­nat­ko­zott. Quantz is­ko­lá­já­nak nem volt ek­ko­ra ha­tá­sa. En­nek az is le­he­tett az oka, hogy a fu­vo­la késôbb nem ját­szott olyan kö­zép­pon­ti sze­re­pet, mint Fri­gyes ud­va­rá­ban. Mo­zart - tud­juk - ki nem áll­hat­ta a fu­vo­lát. A Fuvola-hárfa-versenyt csak­is a bu­sás ho­no­rá­ri­um ih­let­te, sem­mi más. A fu­vo­la szín ma­radt csu­pán, mel­lék­sze­replô.