Ked­ves Zo­li,

So­sem fe­lej­tem el elsô sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sun­kat. Va­la­mi­kor a nyolc­va­nas évek de­re­kán tör­tént. Ven­dég­ként, húsz év­vel „disz­­szi­dá­lá­sod" után, az ÁHZ kon­cert­jét ve­zé­nyel­ted. Ez le­he­tett az egyik legelsô pes­ti fel­lé­pé­sed. En­gem a Ma­gyar Rá­di­ó­ból Kroó ta­nár úr kül­dött, ké­szít­sek Ve­led in­ter­jút az Új Ze­nei Új­ság szá­má­ra. Az in­ter­jú hely­szí­ne a kar­mes­te­ri szo­ba volt a ré­mes Vö­rös­mar­ty té­ri épü­let elsô eme­le­ti pró­ba­ter­me mel­lett. Be­in­vi­tál­tál, le­ül­tet­tél, rám néz­tél, és azt mond­tad: „hát ak­kor me­sél­jen!" Tövirôl-hegyire ki­kér­dez­tél, szín­ház­ról, iro­da­lom­ról, kul­tu­rá­lis élet­rôl, mi­köz­ben az volt az ér­zé­sem, min­den­rôl tudsz, min­den­kit is­mersz. Jót be­szél­get­tünk. En­gem elôször meg­le­pett, az­tán na­gyon el­szó­ra­koz­ta­tott a szo­kat­lan, for­dí­tott in­ter­jú­hely­zet. Utó­lag rá­jöt­tem, hogy ez a ta­lál­ko­zás vol­ta­kép­pen kulcs volt a sze­mé­lyi­sé­ged­hez: ki­de­rült belôle nyi­tott­sá­god, nem lan­ka­dó kí­ván­csi­sá­god, sok­ol­da­lú ér­dek­lôdésed és tá­jé­ko­zott­sá­god.

Ezek a vo­ná­sok jel­lem­zik mu­zsi­ku­si ter­mé­sze­te­det is, ahogy el­iga­zodsz a re­per­to­ár leg­is­me­ret­le­nebb zu­ga­i­ban is, ahogy fi­gye­lem­mel kí­sé­red a leg­fris­sebb ze­né­ket is, ahogy örül­ni tudsz egy-egy jó mű­nek, ahogy fi­a­ta­los lel­ke­se­dés­sel és té­ved­he­tet­len íz­lés­sel, biz­tos irány­tű­vel in­dulsz fel­fe­de­zô ex­pe­dí­ci­ók­ra, ve­ted be­le ma­gad a sok mun­kát igénylô, és nem rit­kán nem is an­­nyi­ra há­lás fel­ada­tok­ba. 

Úgy tű­nik, mint­ha szülôhazád nem ten­ne meg min­dent,  hogy mi­nél erôsebben ma­gá­hoz lán­col­jon. Ami­kor vagy tíz éve - al­ko­tó ener­gi­á­id tel­jé­ben, a nem­zet­kö­zi ope­ra­élet­ben szer­zett több év­ti­ze­des ta­pasz­ta­lat bir­to­ká­ban - pá­lyáz­tál a pes­ti Ope­ra­ház fôzeneigazgatói poszt­já­ra, azt a ba­rá­ti ta­ná­csot kap­tad, hogy vond vis­­sza a pá­lyá­za­tod. Ahogy a nyil­vá­nos­ság szá­má­ra ön­iro­ni­ku­san fo­gal­maz­tál: tár­gya­lá­sa­id a kul­tu­rá­lis kor­mány­zat­tal „sze­rény ered­mén­­nyel" jár­tak. A po­li­ti­ka ked­vez­mé­nye­zett­je, akit a stal­­­lum­ra ki­ne­vez­tek, rö­vid, de hat­ha­tós ámok­­fu­tás után gyor­san meg­bu­kott. Hát ez sem volt egy si­ker­tör­té­net. Az Ope­ra­ház­ban az utób­bi évek­ben ve­zé­nyel­tél né­hány szé­ria Fi­ga­rót, kitűnô elô­adá­sok vol­tak, de az­tán - mint is­me­re­tes - megint vál­tás tör­tént a szín­ház élén, a tit­kár­sá­gon pe­dig a nagy ka­va­ro­dás­ban alig­ha­nem el­ve­szett a te­le­fon­szá­mod. Nagy kár. A vesz­te­ség nem a Ti­éd.

Ami pe­da­gó­gi­ai te­vé­keny­sé­ge­det il­le­ti, az mo­men­tán a Szom­bat­he­lyi Bartók Sze­mi­nárium kar­mes­te­ri kur­zu­sá­ra kor­lá­to­zó­dik. Te imá­dod, Té­ged imád­nak. (Gye­rek­ko­rom Nôk lap­já­nak sze­rel­mi ta­nács­adó ro­va­tá­ban paradigmatikus prob­lé­ma­fel­ve­té­s volt: „ô is sze­ret, én is sze­re­tem, mit csi­nál­junk?" Na­­ná, ren­ge­te­get kel­le­ne ta­ní­ta­nod.) Ko­ráb­ban szó volt ró­la, hogy a Ze­ne­aka­dé­mi­án lesz dok­to­ri is­ko­lád,  pénz­hi­ány és szer­ve­zé­si gon­dok mi­att azon­ban zá­tony­ra fu­tott a terv. Nagy kár. A vesz­te­ség nem a Ti­éd.

2009-ben át­vet­ted a Pan­non Fil­har­mo­ni­ku­so­kat. Úgy tűnt, vég­re. („Ô is sze­ret, én is sze­re­tem, sa­töb­bi.") Az­tán gyűl­ni kezd­tek a felhôk, és Pé­csett, Eu­ró­pa kul­tu­rá­lis fô­­városában nem tud­ták, hol van Eu­ró­pa. Ahe­lyett, hogy ké­nyez­tet­tek vol­na, ki­pro­vo­kál­ták a tá­vo­zá­so­dat. Nagy kár. A vesz­te­ség nem a Ti­éd.

A Müpában ve­zé­nyelt Pfitzner: Palestrina iga­zi csil­lag­óra volt. Ze­ne­i­leg és szín­há­zi te­kin­tet­ben is. Nem is cso­da, hogy az­óta már a ren­dezô, Ko­va­lik Ba­lázs sem itt­hon dol­go­zik, kül­föld­ön foly­tat­ja ki­vé­te­le­sen si­ke­res pá­lyá­ját. A vesz­te­ség megint csak nem a Ti­éd.

Két éve meg­je­lent köny­ved, a Ze­né­rôl, szín­ház­ról, ze­nés szín­ház­ról si­ker volt. Ez nem az a faj­ta könyv, amely mi­att le­áll­nak a nyá­ri be­ta­ka­rí­tá­si mun­ká­la­tok, de ah­hoz ké­pest so­kan ol­vas­ták és sze­ret­ték. Át­jön raj­ta sze­mé­lyi­sé­ged né­hány olyan vo­ná­sa, amely mi­att an­­nyi­an tisz­te­lünk és sze­re­tünk. Eh­hez a könyv­höz volt né­mi kö­zöm, s utó­lag csak saj­nál­ni tu­dom, hogy nem le­he­tett hos­­szabb. Szi­go­rú vol­tál ma­gad­hoz, a vég­sô vál­to­zat­ból sok min­dent ki­ha­gyat­tál.

Ami­kor ezt a szü­le­tés­na­pi köszöntôt írom, be­mu­ta­tó­ra ké­szülsz Genf­ben. Oda he­lyez­ted át te­vé­keny­sé­ged súly­pont­ját. Itt­hon meg­­rit­kul­tál. Idônként ha­za­jössz, írsz egy-egy e-mailt, te­le­fo­nálsz. Per­sze most is min­­dent tudsz ak­tu­á­lis szín­há­zi elô­adá­sok­ról, könyvekrôl, emberekrôl, po­li­ti­ká­ról.

Az a hely­zet, hogy hi­ány­zol. Szük­ség len­ne itt Rád. Ki tud­ja, va­la­mi­kor ta­lán azok is rá­jön­nek er­re, akik dön­te­nek, il­let­ve egy­szer olya­nok dön­te­nek majd, akik tud­ják. Ad­dig egy ki­csit tü­re­lem­mel kell len­nünk.

Min­den­eset­re jó egész­sé­get, sok si­kert és bol­dog­sá­got a má­so­dik het­ven­öt év­re!

J. Gyôri Lász­ló