- Hangversenysorozat indul februárban Közép-Európai Portrék címmel - ez egyszerű hely­meg­jelölés, hogy tudjuk, innen származnak a művek és az elôadók, vagy van egy felismerhetôen közép-euró­pai kompozíciós stílus és zeneszerzôtípus, amit és akit meg szeretnének mutatni?

- A so­ro­zat rész­ben en­nek fel­tér­ké­pe­zé­sé­re is szol­gál, hi­szen rá kel­lett döb­ben­nünk, hogy nem is­mer­jük a sa­ját ré­gi­ón­kat. A rend­szer­vál­tás elôtti idôkben min­den érdeklôdés nyu­gat­ra irá­nyult, de ez a ma­gyar gon­dol­ko­dás­ra ál­ta­lá­ban is jellemzô volt, és azt gon­do­lom, ez ma már tart­ha­tat­lan. Zág­ráb, Po­zsony, Brno, Krak­kó egé­szen kö­zel van­nak, és bár si­ke­re­ink külön­bö­zô­ek, ez a kö­zel­ség kö­zös sor­sot hor­doz. A kap­cso­la­ta­ink­ban azt ves­­szük ész­re, hogy tel­je­sen ott­ho­nos a kom­mu­ni­ká­ció, sok­kal in­kább, mint a nyu­ga­ti kap­cso­la­tok­ban.

- A sors kö­zös, de van-e felismerhetô kö­zös­ség a ze­né­ben?

- Er­re ke­vés em­ber tud­na Ma­gyar­or­szá­gon iga­zán szak­sze­rű vá­laszt ad­ni. Pon­to­san ezért tör­tént a kez­de­mé­nye­zés, hogy ha már, amed­dig és akik itt va­gyunk - mert so­kan men­nek el in­nen -, pró­bál­juk ma­gun­kat meg­is­mer­ni, hely­ze­tün­ket ér­tel­mez­ni. Prá­ga hi­he­tet­le­nül iz­gal­mas, a Dél­vi­dék a szét­sza­kadt­ság és a há­bo­rúk el­le­né­re is rend­kí­vül in­ten­zív szel­le­mi éle­tet él. A zág­rá­bi kor­társ ze­nei fesz­ti­vál 2011-ben ün­ne­pel­te 50 éves év­for­du­ló­ját (és az az em­ber, aki har­minc éven át ve­zet­te a fesz­ti­vált, ma Hor­vát­or­szág köz­tár­sa­sá­gi el­nö­ke...). Itt­hon je­len­leg egy hi­va­ta­los eseménysorozata van a kor­társ ze­né­nek, a Ko­runk Ze­né­je. Ha csak Cseh­or­szá­got, vagy a szom­széd Szlo­vá­ki­át, Kas­sát, Po­zsonyt stb. néz­zük, egy ke­ze­men nem tud­nám meg­szá­mol­ni az utób­bi fél év­ben le­zaj­lott kor­társ ze­nei fesz­ti­vá­lo­kat.

Hogy van-e jel­leg­ze­tes kö­zép-eu­ró­pai hang, ezt ne­héz meg­mon­da­ni, mert a vi­lág­ban ma már nagy a ke­ve­re­dés. Petr Kotik cseh ze­­­­ne­szerzô pél­dá­ul ame­ri­kai ha­tás alatt ír, míg a so­ro­za­tunk idei szlo­vák szerzôje, Marián Lejava egye­nes foly­ta­tó­ja a schönbergi vo­n­al­nak. Kon­dor Ádám ve­le rész­ben ro­kon gon­dol­ko­dá­sú. Port­rék­ban gon­dol­ko­zunk: mu­tas­sunk meg ze­né­sze­ket, kom­po­nis­tá­kat, adott eset­ben kép­zô­mű­v­észeket is, akik itt él­nek és al­kot­nak.

- A cé­lok kö­zött az is sze­re­pel, hogy a mu­zsi­ku­sok játs­­sza­nak kor­társ ze­nét.

- In­kább ar­ról van szó, hogy a kor­társ ze­nét ne ke­zel­jük kü­lön a tra­dí­ci­ó­tól. A kö­zép-eu­ró­pai tra­dí­ci­ónk­nak egy­for­mán szer­ves ré­sze Schu­bert, Brahms, Schönberg, Ti­ha­nyi, Lejava vagy Eöt­vös. Schu­bert Oktettje vagy a Stockhausen-Kontrapunkte kö­zött a fel­adat lé­nye­ge szem­pont­já­ból alig van kü­lönb­ség - egy kép­zett ze­nész szá­má­ra leg­alább­is. Az elôadóknak az a fon­tos, hogy mél­tó fel­ada­tok ta­lál­ják meg ôket. 

- Egy fi­a­tal mu­zsi­kust, aki na­gyon te­het­sé­ges, de nem szo­kott kor­társ ze­nét ját­sza­ni, föl­kér­ne?

- Ter­mé­sze­te­sen nem, hi­szen hi­á­nyos a fel­ké­szült­sé­ge. Én ti­zen­öt éve nagy ener­gi­á­kat for­dí­tok az után­pót­lás-ne­ve­lés­re, mert ezt rend­kí­vül fon­tos­nak tar­tom. Non­szensz, hogy je­len­leg a kép­zés­nek nem szer­ves ré­sze a mai ze­ne. Ez egy­sze­rű­en egész­ség­te­len.

- A prog­ram más mű­vé­sze­ti ág, képzôművészet be­vo­ná­sát is ígé­ri. Örök kér­dés, hogy két au­to­nóm mű­vé­szet egy­ide­jű sze­re­pel­te­té­se esetén nem vá­lik-e az egyik a má­sik­nak pusz­ta il­luszt­rá­ci­ó­já­vá.

- Fon­tos kér­dés. Ha ak­ci­ót ak­ci­ó­hoz - egy nagy­sze­rű ze­né­hez egy nagy­sze­rű tán­cot - kap­cso­lunk, ki­csit azt su­gall­juk, egyik sem elég ön­ma­gá­ban. Erôsen vi­zu­á­lis kor­sza­kot élünk, de ar­ra na­gyon ké­nyes va­gyok, hogy két ak­ció ne le­gyen egy idôben. A ze­ne ön­ma­gá­ban - hang­sú­lyo­zom: jó elôadásban - ez­rek fi­gyel­mét le tud­ja köt­ni. A mi ese­tünk­ben a vizualitás min­den­kép­pen il­luszt­rá­ció, ké­pi dísz­let, ami se­gí­ti a be­fo­ga­dást; szá­mom­ra ze­ne köz­ben sem­mi­lyen ké­pi moz­gás nem megy el. Más, ha a darabot eleve így képzelték el. 

- Az ope­ra tel­je­sen más mű­faj, még­is egyes pu­ris­ták azt tart­ják „iga­zi" mű­él­ve­zet­nek, ha a ze­ne „köz­ben" sem­mi nem tör­té­nik, va­gyis ope­rát iga­zá­ból csak hall­gat­ni volna sza­bad­.

- Nyil­ván nem kér­dez­ték meg a zeneszerzôt; nincs operaszerzô, aki szívesen képzeli el a darabját vizualitás és ak­ció nél­kül.

- Vis­­sza­tér­ve a so­ro­zat­ra: a ját­szó­he­lyek nem alapvetôen kon­cert­ter­mek. Kény­szer szül­te ezt, vagy ép­pen hogy szán­dé­kos?

- Ez is na­gyon fon­tos fel­ve­tés. Min­dig azt kér­de­zem ma­gam­tól, hogy amit csi­ná­lok, élet­sze­rű, friss, ak­tu­á­lis-e. A kon­cert­je­ink hely­szí­nei azok, ame­lyek a leg­nyi­tot­tab­bak az élet­sze­rű­ség­re. Élô he­lyek. A Tra­fó el­mond­ha­tat­la­nul fan­tasz­ti­kus hely, ahol az utób­bi évek­ben itt­hon tel­je­sen pél­dát­lan élet zaj­lik. Hang­sú­lyo­zom az élet szót, mert ma a kul­tú­rá­ban egy­faj­ta mú­ze­u­mi szem­lé­let ural­ko­dik - az élô em­be­rek­kel ke­vés­sé fog­lal­ko­zunk.

- Mu­zsi­kus beszélgetôtársaimtól gyak­ran meg­kér­dem, mi­nek tu­laj­do­nít­ják azt a kü­lö­nös je­len­sé­get, hogy a nagy­kö­zön­ség nagy­já­ból száz éve el­for­dult a min­den­ko­ri kor­társ zenétôl, a be­fo­ga­dá­sát túl ne­héz­nek ta­lál­ja. A leg­kü­lön­bö­zôbb vá­la­szo­kat ka­pom.

- Én nem ta­pasz­ta­lom ezt a ne­héz­sé­get: ha a leg­job­bat ad­tuk ma­gunk­ból a kon­cer­ten, ak­kor so­sem volt ne­héz­ség a kö­zön­ség­gel.

- Már az­zal, aki ott volt; a kér­dés nem is rá­juk vo­nat­ko­zik.

- Az em­be­rek el­ké­nyel­me­sed­tek, nem sze­ret­nek a va­ló­ság­gal szem­be­sül­ni. Néz­zük a té­vét - és nem be­szé­lünk a szom­széd­dal... Én ab­ból in­du­lok ki, hogy a kis­gye­re­kek­nek sem­mi ba­juk a kor­társ ze­né­vel. Ne­kem egyéb­ként mind­egy, hogy va­la­mi új vagy nem új, én a ré­gi szerzôket is élônek te­kin­tem; kor­társ­ként kell ke­zel­ni min­den da­ra­bot, szá­mom­ra ilyen ér­te­lem­ben nincs kü­lönb­ség ze­ne és ze­ne kö­zött. Glenn Gould szá­má­ra Bach kor­társ volt. Ko­csis ke­zé­ben Bar­tók ze­né­je kor­társ mű­vé­szet. Nem tar­tom sze­ren­csés­nek a ze­ne­pi­a­con sem, ha a kor­sza­ko­kat el­szi­ge­tel­jük egy­más­tól. A kö­zön­ség a tenyerünkbôl eszik, ha ki­tar­tó­an kí­ná­lunk ne­ki von­zó, élô pro­duk­ci­ó­kat.

- Ha egy jól tá­mo­ga­tott ze­nei in­téz­mény vezetôje len­ne, sok­kal több kor­társ mű­vet tűz­ne mű­sor­ra?

- Hi­szen épp ez az in­téz­mé­nyek fel­ada­ta.

- A hang­ver­seny­so­ro­za­ton be­mu­tat­ko­zó együt­test Quaartsiluni Ensemble-nak hív­ják. Nem kön­­nyű név, és a je­len­té­sé­re so­kan rá fog­nak kér­dez­ni.

- In­du­ló vál­lal­ko­zás­ról van szó, ez egy fi­a­tal együt­tes. Vá­lasz­tott ne­vünk­ben sze­re­tem, hogy egé­szen abszt­rakt és hogy nem­zet­kö­zi; re­mé­lem, a név egy idô után ös­­sze­kap­cso­ló­dik ez­zel a kö­zép-eu­ró­pai gon­do­lat­tal. Egyéb­ként egy alasz­kai esz­ki­mó törzs nyelvébôl szár­ma­zik a szó, ös­­sze­tar­tást, va­la­mi nagy do­log­ra va­ló vá­ra­ko­zást, készülôdést je­lent. Az együt­tes ös­­sze­ál­lí­tá­sa egyelôre kép­lé­keny, nagy­já­ból hat-nyolc mu­zsi­kus al­kot­ja a mag­ját.

- Men­­nyi­re volt ne­héz a so­ro­zat lét­re­ho­zá­sa, anya­gi­lag és egyéb­ként?

- Sze­rin­tem már egyet­len jó elôadás is a szü­lés­sel fölérô szel­le­mi fo­lya­mat. Itt egy fesz­ti­vállép­té­kű kezdeményezésrôl, va­la­mint egy együt­tes elsô na­gyobb be­mu­tat­ko­zá­sá­ról van szó. Kö­zel egyéves mun­ka, a költ­ség­ve­tés hozzávetôlegesen 5-6 mil­lió fo­rint. A leg­jobb elôadókat meg kell fi­zet­ni. For­rá­sok te­kin­te­té­ben lét­fon­tos­sá­gú a nem­zet­kö­zi tá­mo­ga­tás, a Vi­seg­rád Fund remélhetôleg hos­­szú tá­vú tá­mo­ga­tá­sa. Ma­gyar­or­szá­gon egyelôre nem ta­lál­tunk ko­moly tá­mo­ga­tót. A Tra­fó, a Fu­ga, a Ma­gyar Rá­dió és kü­lön­fé­le kul­tu­rá­lis in­té­ze­tek nél­kül szin­tén nem jö­he­tett vol­na lét­re az ese­mény­sor. 

- Bi­zo­nyá­ra nem le­het min­den segítôtársát meg­em­lí­te­ni, de egy-két kulcs­sze­mélyt igen.

- Ki­emel­ném Rajk Ju­dit szin­te föl­fog­ha­tat­lan oda­adás­sal és in­gyen vég­zett, rend­kí­vü­li mun­ká­ját a Fu­gá-­ban. És per­sze a Tra­fót, amely­nek a tel­je­sít­mé­nye szin­tén cso­da­sze­rű.

- Ho­gyan to­vább?

- Me­gyünk egy úton. Nem engedhetô meg, hogy bár­mi­lyen tör­té­nés szimp­la bel­ügy ma­rad­jon. A leg­fon­to­sabb: a kö­zép-eu­ró­pai tra­dí­ci­ót a múlt­já­val és a je­le­né­vel egy­ben ke­zel­ni. Ren­ge­teg a tar­to­zá­sunk ez ügy­ben. Ed­dig nem em­lí­tett pél­dát mon­dok: a má­so­dik bé­csi is­ko­la ze­nei for­ra­dal­ma, al­ko­tá­sai, amelyektôl a vi­lá­gon egyet­len zeneszerzô sem tud el­vo­nat­koz­tat­ni, ma, száz év­vel késôbb is csak szór­vá­nyo­san van­nak je­len Bu­da­pes­ten. Béc­­csel most is alig van szer­ves ze­nei kap­cso­la­tunk - ho­lott a sa­ját tra­dí­ci­ónk­ról van szó. Kö­zö­sen ápolt ze­nei kin­csünk­nek min­den­na­pi ke­nyér­nek kel­le­ne len­nie, ze­nei szem­pont­ból ez egy egy­sé­ges ré­gió. Meg­koc­káz­ta­tom, hogy ezt a ze­nei nyel­vet csak az be­szé­li au­ten­ti­ku­san, aki azt eb­ben a táj­ban szív­ja ma­gá­ba.