|
Úgy döntöttek, nem adják fel Életben marad a Magyar Zenei Tanács
Utólag bevallhatom, december elejére már megfogalmaztam a nekrológot. Valahogy így: „Harmincnyolc társadalmi szervezet, tizennégy társult intézmény és tíz rendkívüli egyéni tag szakmai szövetsége, a Magyar Zenei Tanács a mai napon tragikus hirtelenséggel elhunyt. Élt néhány nap híján 21 évet. Két évtizedes, a társadalom számára rendkívül hasznos tevékenysége után tétlenségre kárhoztatott, és koldusbotra jutott. Gyászolja a magyar zenei közélet, hiánya - ennél sokkal szélesebb körben - sokáig fájni fog." Ez a nekrológ szerencsére a papírkosárban landolt. Bár a Magyar Zenei Tanács decemberi rendkívüli közgyûlésén Victor Máté elnök valóban szóba hozta még az önfeloszlatás lehetôségét is, a tagság ezt egyhangúlag elvetette. Jól megijesztették mindazokat, akik ebben az országos hatáskörû civil szervezôdésben a zenei szakmai egyesületek legfontosabb szövetségét látták és látják ma is. Azt az önkéntes társulást, amely húsz éven át véleményével, tanácsaival segítette az államigazgatást egy-egy döntés elôkészítésében, törvények, rendeletek megalkotásában, a zenei élet mûködési és finanszírozási rendjének meghatározásában. Valós volt a veszély, hogy most vége, nincs tovább? Victor Máté azt mondja, felvetése, hogy a problémákra válasz lehet a Zenei Tanács feloszlatása, csak bombasztikus, drámai rémkép volt. „Magam sem gondoltam komolyan. De azt azért mindenképpen szerettem volna látni, hogy a tagság mennyire bízik abban, hogy a közelmúlt számos kudarca ellenére is van értelme a munkánknak. A közgyûlés egybehangzó véleménye pedig az volt, hogy nem lehet ilyen simán feladnunk mindazt, amit eddig elértünk. Nem lehet, hogy tartósan kérdésessé váljék az, ami az elmúlt húsz évben nyilvánvaló volt: hogy a Zenei Tanács a demokratikus magyar társadalmi szerkezet fontos intézménye! Még akkor is, ha most több a kudarc, mint a siker, és ez minket gyakran elkedvetlenít, hogy ne mondjam: engem személy szerint néha kétségbeesésbe kerget." Szó mi szó, az elmúlt másfél év kudarcainak listája hosszú. A kulturális tárca mellett mûködô Kulturális Ágazati Szakmapolitikai Tanács, melyben a Zenei Tanács képviselôje is jelen volt, csöndben megszûnt, másfél év alatt egyszer sem hívták össze. A társadalmi egyeztetésrôl szóló törvény elfogadása után a Zenei Tanács levélben fordult a NEFMI miniszteréhez, és jelezte készségét a törvényben lehetôségként megfogalmazott partnerségi viszony felvételére. A levélre érdemi válasz máig nem érkezett. Teljességgel válasz nélkül maradtak a kulturális államtitkárnak, majd államtitkár-helyettesnek címzett hasonló tartalmú levelek. Az Elôadómûvészeti Tanácstól, melynek tagjai között volt a Zenei Tanács három delegáltja is, a lényeges szakmai döntések átkerültek az újonnan felállított miniszteri bizottságokhoz, amelyekben már nem szakmai szervezetek küldöttei, hanem a miniszter saját kiválasztottjai foglalnak helyet. A zenei díjak odaítélésével, az azokról döntô bizottságok, albizottságok összetételével kapcsolatban a Zenei Tanács javaslataira, koordináló munkájára az idén már nem tartott igényt a minisztérium. Az önkormányzati és magánforrásokból eredô támogatások mozgósításában és elosztásában való részvétel lehetôségei is elfogytak. Megszûnt a Fôváros Kulturális Alapja és a Fôvárosi Közgyûlés Kulturális Alapítványa, a Pro Cultura Urbis, amelyek munkájában a Tanács delegáltjai is közremûködtek, azaz a Zenei Tanácsnak nincs már beleszólása a fôváros kulturális és mûvészeti életének finanszírozásába. Egyetlen, bár nem elhanyagolható pozitívum, hogy az országgyûlés Kulturális Bizottságának ülésein a Tanács meghívott megfigyelôként rendszeresen jelen lehet. Ugyancsak reménysugár, hogy a Nemzeti Kulturális Alap mostanában zajló újjászervezése során a kurátorok személyére vonatkozóan (az elôzô elnök gyakorlatával szemben) kikérték a Zenei Tanács véleményét is, bevonták a delegálási eljárásba. „Hosszú idô után most elôször foglalkozhatunk megint azzal, amiért létrejöttünk, hogy például a szakmai testületekbe alkalmas, megfelelô emberek kerüljenek, akik mindannyiunk bizalmát élvezik. De jó lenne, ha ez mindennapos volna!" De sajnos nem az. A legnagyobb probléma, hogy a rendeletek és törvények elôkészítésébe nincs bevonva a szakma. Mint más területeken is, ezek olyan hirtelen és kiszámíthatatlanul születnek, és olyan sebességgel fogadja el ôket a parlament vagy a kormányzat, hogy nincs is idô rájuk reagálni. Így „csúszhatott be" most, legutóbb, a szerzôi jogi törvény módosításába a mûvészek, köztük zenészek szakmai önrendelkezésének jelentôs csorbítása. A jogdíjbevételeknek egy bizonyos százalékát a szakmai céhekként, egyesületekként mûködô úgynevezett közös jogkezelôk - idestova száz éve - közösségi, kulturális célokra fordítják. Mostantól e részt a Nemzeti Kulturális Alaphoz kötelesek irányítani. Hogy az hogyan fogja továbbosztani, az még tisztázatlan. „Furcsállom, hogy a szerzôk magánjogi követelésbôl származó pénze egy adóbevételbôl mûködô állami, kulturális alapba kerül." Vajon mit tehet a Zenei Tanács, amikor egy ilyen törvény vagy jogszabály megszületik? Kipipálja, mint újabb elveszett ügyet? „Ôszintén megmondom, igen. Utólag mi már nem sokat tehetünk. Legfeljebb megpróbálunk alkalmazkodni és kialakítani valami olyan mûködési formát, ami a mi értékeinkbôl és szándékainkból minél többet megment." A decemberi közgyûlésnek azonban ennél súlyosabb feladata volt. Mûködési taktika kialakítása helyett stratégiai döntést kellett hoznia. Mindent úgy csinálni, mint eddig? Tudomásul venni a szervezet eljelentéktelenedését és feloszlani? Ha partnerként nem lehet, hát pályán kívülrôl véleményezni, bírálni, ha kell, demonstrálni? Bizonytalan idôre hibernálni a Zenei Tanácsot, és feltámadni, ha eljön a megfelelô pillanat? Vagy keresni egy új vezetôt, aki személyében megkerülhetetlen tekintély, akin még egy államtitkár sem tud keresztülnézni? Vagy aki kapcsolatainak, netán politikai kötôdésének köszönhetôen hatékonyabban tudja párbeszédre kényszeríteni, befolyásolni a hatalmon levôket? Vagyis Victor Máté az ügy érdekében a saját visszahívását, lemondását is felajánlotta. Az elnöki beszámolóban azt írta, talán ô nem volt eléggé rámenôs, hogy ha kidobták az ajtón, vissza kellett volna másznia az ablakon. Lehetett volna? Mit lehet még tenni, ha az ember egy komoly civil szervezet elnökeként levelet ír az államtitkárnak, partnerséget ajánl, de válaszra sem méltatják? Viszont az illetô tisztségviselô a sajtó útján üzen, hogy köszöni, neki megvannak a tanácsadói, senki más tanácsára nem kíváncsi? (Muzsika, 2011. június.) Akkor? „A szokásos dolgot lehet tenni. Fogadásokon, koktélpartikon oda lehet sündörögni, koccintani, beszélgetni a fontos emberekkel, titkárnôvel kedveskedni, harmadszor, negyedszer, ötödször is felhívni, de erre én sajnos alkalmatlan vagyok. Én itt alkatilag csôdöt mondtam. A közgyûlés azonban nem tett nekem szemrehányást. Elnézôek voltak velem. Úgy ítélték meg, hogy alapvetô hibákat nem követtem el, csak normális üzemmódban viselkedtem, ami ezúttal nem volt eredményes. Úgy látszik, a tagságot ez nem kedvetlenítette el. Azzal biztattak: csak így tovább!" A tagság tehát bizalmat szavazott elnökének, és - nem mellesleg - a szervezet fennmaradása mellett döntött. A felajánlott alternatívák közül az elsôt választotta: mindent úgy csinálni, mint eddig. Igen ám, csakhogy a mûködés körülményei egyáltalán nem olyanok, mint korábban. A költségvetésbôl a kulturális tárcán keresztül kapott mûködési támogatás a 2002-2003-as, nagyjából évi 14 millióról - fokozatosan csökkenve - 2011-re 3,4 millió forintra apadt. Májusi közgyûlésén a Tanács költségvetése bevételi oldalát 2,6 milliós hiánynyal szavazta meg, bízva az állami támogatás „bôkezûségében", és nem számolva azzal, hogy az Nemzeti Civil Alapprogramtól egyetlen fillért sem kap a mûködésre. A megtakarított tartalékok júniusig fedezik alapjáraton a költségeket, amelyeket észrevehetô mértékben tovább faragni nem lehet. Bármilyen meglepô, a tagságot a szinte kilátástalan anyagi helyzet sem rendítette meg. A derûs, optimista, jó hangulatú közgyûlés úgy döntött, hogy megpróbálnak a mostaninál differenciáltabb tagdíjfizetési rendszert bevezetni, ami azt jelenti, hogy a jobb módú tagszervezetek magasabb tagdíjat fizetnek. A fennmaradáshoz ez még mindig kevés, de elôkerültek további ötletek is. Komolyan felmerült például, hogy jótékonysági hangversenyt rendeznek a Zenei Tanács javára. Ennek bevételébôl talán sikerül kicsit közelebb kerülni az egyensúlyi helyzethez. Miért ne sikerülhetne? „És ha belejövünk a hangversenyrendezésbe, lesznek talán még további ötleteink is." Nyilván bíznak abban, hogy van miért, hogy érdemes. „Igen. Meggyôzôdésem, hogy ez a mostani állapot csak átmeneti. Nem abban az értelemben várjuk a csodát, hogy, mondjuk, ezt vagy azt az államtitkárt lecserélik egy másikra, és az jobb lesz... Nem. Meggyôzôdésem, hogy még ennek az államigazgatásnak és ennek a garnitúrának is föl kell ismernie, hogy a napi munkája során folyamatosan, rendszeresen olyan feladatokkal szembesül, olyan problémákba ütközik, amelyeket szakmai támogatottság, szakmai bázis nélkül nem tud megoldani. Akármilyen szép elképzelések születnek, azokat valakinek meg kell valósítania. A megvalósítókat pedig meg kell nyerni a feladatnak, bevonni, tájékoztatni kell ôket, figyelni, adni a véleményükre. Egy hadsereget csak úgy lehet gyôzelemre vezetni, ha a bakák is hisznek abban, amiért csatába mennek. Mi tehát folytatjuk. Megpróbálunk úgy viselkedni, mint egy demokratikus társadalmi szerkezet fontos fogaskereke. Ha ez a kerék pillanatnyilag nem is illeszkedik a fô hajtótengelyhez, végül biztosan a helyére kerül. Továbbra is készek vagyunk hát az együttmûködésre. Ennek pedig elôbb-utóbb meglesz a gyümölcse." |
|
Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%
Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.