A Salzburgi Ünnepi Játékokról októberben megjelent beszámolóm a Borisz Godunov Herbert-Wernicke tervezte díszletének jellemzésével ért véget. Kezdõdjék hát ez az utóiratféle is a - mint az elõadás dramaturgja nevezte - "korlátlan hatalom panorámájának" fölelevenítésével: hisz van valami sorsszerû abban, hogy a Muszorgszkij-opera utáni estén, az idei fesztivál utolsó hangversenyén épp az orosz vezetõk III. Ivántól Borisz Jelcinig terjedõ ikonosztáza elõtt hangzott el Kurtág György PESZNYI UNINYIJA I PECSALI, op. 18 címû, vegyeskarra és hangszerekre írott hat kórusa a Großes Festspielhausban. Mert bár a Borisz még el nem bontott, hátsó proszpektje az Ünnepi Játékok keretében zajló, kortárs zenei "Zeitfluss"-sorozat közönsége elõtt persze rejtve maradt, azért nem vitás: a Lermontov, Blok, Jeszenyin, Mandelstam, Ahmatova és Cvetajeva "csodás-keserû" (Kurtág) verseire komponált kórusciklus ugyanannak az orosz "éremnek" a másik oldala.

A Pesznyi... autorizált magyar címmel még nem rendelkezik, angol és német címei pedig nem egészen fedik egymást. (Az orosz nyelvben járatos, tanult barátaimmal való konzultálás alapján ajánlható magyar fordítás: A csüggedés és bánat dalai.) A ciklus õsbemutatója - az ötödik dal nélkül - 1995-ben Amszterdamban zajlott le, elsõ teljes elõadására 1996 augusztusában az Edinburgh-i Fesztiválon került sor. Hogy Salzburgba ez utóbbi produkciót hívták meg, az nem véletlen, mivel az Edinburgh Festival Singers, valamint a Scottish Chamber Orchestra tagjaiból szervezett hangszeres csapat, David Jones vezényletével, zenei minõség szempontjából is a mû elsõ teljes igényû megszólaltatójának tekinthetõ.

Az 1980-as évek elejétõl a kilencvenes évek elsõ feléig érlelõdõ ciklus oroszos sajátosságait elsõ látásra az elõadó-apparátus hordozza: az elsõ és a harmadik dalban afféle "orosz continuo"-ként alkalmazott négy baján (gombos harmonika), továbbá maga a kórus, melynek méretét csak a mû nehézségei határolják be. Hiszen a megszólaltató apparátus növekedésével Kurtág zenéjének kifejezõ ereje, árnyaltsága mit sem csökkent. Az orosz nyelv pedig, amelynek szeretetét a szerzõ a mû ajánlásában is hangsúlyozza, úgy válik a szavak jelentésének ízlelgetésével a zenei matéria részévé, ahogyan az talán csak egy nem orosz anyanyelvû alkotó szellemnél lehetséges.

Hogy ez a megnövekedett apparátus mennyiben mozdítja el a szerzõre jellemzõ, miniatûr formavilágot a nagyobb lélegzetû komponálás irányába, annak meghatározása legyen a napjainkban sarjadzó Kurtág-szakirodalom feladata. A ciklus dalait a versek keletkezési kronológiája állította sorba oly módon, hogy hátterükben akár egy fiktív, lineáris "cselekmény" is elképzelhetõ. Az egyes darabok közötti keresztkapcsolatok ugyanakkor koncentrikus vonzásokat is föltételeznek. Hogy Kurtág zenéje - összetettsége ellenére is - követhetõ, az mindamellett mégiscsak a kisformák klasszikus szerkesztésének tudható be. Az egyszerû érzést, hogy a mûveknek van eléjük, közepük és végük, a háromtagú formálás egyszerû ténye is keltheti.

Ami újból és újból feltûnik: az egyfajta dimenzióváltás; átlépés egy másik világba, vagy inkább elmozdulás a transzcendencia irányába - valahol a második és harmadik formatag határvidékein. Ez történik a Lermontov-dalban (I szkucsno i grusztno - "Unalmas is, szomorú is"), amikor a vágy, a szerelmi szenvedély értelmetlenségével szembeni panasz és perlekedés kedélyhullámzásai hidegen cinikus (quasi Walzer - graziosó) szemlélõdésbe torkollanak, hogy azután a polifonikusan sûrûsödõ alaptéma elvezessen a végsõkig kétségbeesett (ancora più disperato) felcsattanásokig: "az élet üres és ostoba tréfa"…- Ez következik be az Alekszandr Blok-dalban (Nocs. Ulica. Fonar. Aptyeka - "Éjszaka. Utca. Lámpa. Patika"), midõn az "éjszaka zenéjébõl" felködlõ kilátástalanság "távoli, szinte közömbös" hangja molto calmo fogalmazza meg: "elölrõl kezded, és minden megismétlõdik, mint egykor" ... És ebbe a lontano lebegésbe jut el a Jeszenyin-kompozíció (Vecserom szinyim... - "Kék estén..."), az elvesztett ifjúságot megidézõ, népies dalocska disperato felõrlõdésével. A Mandelstam-darab (Kuda mnye gyetyszja -"Hová legyek") görcsökbe gabalyodó, szürreális tébolyát is "légies" és "árnyszerû" ernyedtség váltja fel. Az Ahmatova-dal (Raszpjatyije -"Keresztre feszítés") zaklatott (piangendo-la-mentosa) passióhangvétele pedig, mely a Megfeszített elõtt álló Magdolna zokogását ábrázolja, panaszos madrigálstílussá - "lugubre di Gesualdo" - simul ki, mihelyt az Anyáról van szó, akire "senki még pillantani sem mert"... Végül a Cvetajeva-dal (Pora... - "Ideje...") már egészében átlépi egy "másik" világ kapuját: a calmo, semplice egymásba csúszó szótagakkordok csöndjét csak egyetlen fortissimo töri meg, hogy azután mindent a suttogott utolsó szavak súlya, s az ütõk misztikus bongása fedjen be.

A Pesznyi...-t a nemzetközi sajtó az utóbbi évek egyik legjelentõsebb kóruskompozíciójaként ünnepelte. Kérdés, hogy nálunk - a "kórusok országában" - melyik együttes és melyik karnagy vállalkozik e Budaligeten és Verõcén megkezdett, majd Berlinben befejezett partitúra megszólaltatására.