Kedves Péter!

Úgy beszélek hozzád, mintha élnél. Negyven éves barátság után nem megy másképp. így jár az eszem, erre áll rá a nyelvem. Negyven év több mint az életünk fele. Nagy idõ még egy békésen unalmas országban is. A mi szülõhazánk pedig története során kevésszer volt békés és unalmas. Tragédia és bohózat itt mindig is egymástól karnyújtásnyira létezett. így telt el itt a mi negyven évünk is. Megismerkedésünk idején már izzott az õszi levegõ, néhány nap múlva lõttek az utcán. Mi pedig ifjúkori szívügyeinkbe beleszédülve véletlenül egy idõben vizitáltunk a harmincas évek magyar filmjeinek stílusában egy hajdan jobb napokat látott lányos családnál, ahol az én egyetlen viselhetõ nadrágom beleakadt egy hajdan ugyancsak jobb napokat látott fotel álnokul kiálló rugójába. Ültem a rugóban, elõttem az ifjú költõ sorskérdése: szakítsam vagy kiakasszam? Én a nadrág hosszú távú érdekeit szem elõtt tartva a rugóval való kiegyezés mellett döntöttem, hosszas fészkelõdés és manõverezés mellett, az ország robbanó indulatában a szakítást választotta. Aztán jött, ami jött, romok és vér, túléltük, barátok lettünk, egymás életének közeli tanúi. Láthattuk korosodni egymást, felnõni a gyerekeinket. Láthattam, hogy a holdvilágos mûkedvelõbõl, akinek elsõ kéziratát az elsõk egyikeként olvashattam, hogy leszel író, választott terepednek, a szerencsétlen nevû és az úgynevezett komoly irodalom által mélyen lenézett tudományos-fantasztikus regénynek igazi mestere, akinek mûvei közül a legtágabb nemzetközi összevetésben is legalább kettõ a mûfaj kiemelkedõ darabja. Külföldön díjat és emléklapot, idehaza ajkbiggyesztést kaptál értük. De ne kezdjünk bele a szokásos sirámba, hogy bezzeg hogyha angolul írtad volna... Mert volt neked igazi, fölül nem múlható, hazai sikered is. A fiaid. Aki nevelt gyereket, tudja mirõl beszélek. Egy kancsalítva hazudozó, sokféleképp megnyomorított korszakban nyílt tekintetû, eleven eszû, szabad képzeletû gyerekeket nevelni, ehhez a puszta szerencsénél több kell. Emberség, tartás, szellemi erõ. Egy titkos fényforrás a bensõ végtelenben, melynek fénye, mint a távoli csillagoké még akkor is látható, ha maga a fényforrás rég kihunyt. Sokan gondolják azt, hogy haláloddal csak átléptél egy másik világba. Jó volna kétely nélkül bízni abban, hogy csakugyan ez történt. De gondolkodjunk errõl bármiképp is, ha van odaát, sejtem, milyen lehet. Emlékezetem harminc-valahány éve õriz egy képsort. Kirándulunk, megyünk az orrunk után, valahol a Pilisben, elõbb a lankás sûrûben bóklászunk, késõbb a ritkás kaptátokon kapaszkodunk fölfelé, míg egyszerre csak vége a bokrok szegélyezte ösvénynek, fönn vagyunk a csúcson, jár a szél, borzong a fû, körös-körül nyitva a vidék, lábunk alatt csillogva kanyarog a Duna. Te meg teszel egy félfordulatot, és azt kérdezed tõlünk, a többiektõl: - Látjátok ezt? Hát persze, hogy látjuk. Látom. Látom, hogy mennyire belefeledkeztél a látványba. Csak ülsz ott egy kövön, és nézel lefelé, a harsogó zöldre, a csillogó folyóra, az élõk világára. És lassan magába temet a tenger fényesség. Drága Barátom, Isten veled, nyugodj békében!