"VIGYÁZAT! A MODERNSÉG FELETT HAMAR ELJÁR AZ IDÕ!"

IGOR STRAVINSKY

"A zongora díjat Backhaus angol zongorista nyerte el a ki tényleg szépen játszik"¹ - írja Bartók 1905-ben, ama híres levelek egyikében, amelyek a párizsi Rubinstein-verse-nyen elszenvedett kudarc feletti csalódottságról, kiábrándultságról, de egyszersmind elpusztíthatatlan életkedvrõl is tanúskodnak. Hajlamosak volnánk ezt feltétel nélkül elhinni a 24 éves, szárnyait próbálgató zongorista-zeneszerzõnek, ha ugyanabból az idõbõl nem ismernénk egy szintén tõle származó gúnyversikét, amelynek két sora így hangzik: "A zongora-díj pediglen N.N.-nek adatik / Megérdemli: Bach fugákat- metronómmal játszik. "

Lehet - és a továbbiakban kell is - vitatkozni a bartóki jellemzések pontosságáról, szubjektivitásáról, jelentõségérõl. Annyi bizonyos, hogy a késõbbiek teljes mértékben igazolták ezt a kettõs vélekedést: Backhaus egész életpályáját végigkísérik az egymásnak is ellentmondó kritikák, amelyek tagadhatatlanul különválasztják a hangszeres virtuózt a muzsikustól. Tóth Aladárnak sikerül a Pesti Napló hasábjain mindezt egy mondatban összegezni: "Backhaus - becsületes szerénységbõl vagy férfias tartózkodásból - nem önti bele interpretációiba forró költõi közvetlenséggel és teljességgel szubjektív belsõ egyéni életét. "Ugyanebben az írásban késõbb ezt olvashatjuk: "Mintha olyasvalamit érezne, hogy az õ férfias rezervációja valamiképpen rokon Brahms szellemével". Tehát a felszínen egyszerû, mélységeiben nagyon is bonyolult ügyrõl van szó. Ennek csupán egy része a "forró költõi közvetlenség" és az elõadói mértéktartás közötti konfrontáció, amely minden korban jelen volt, káprázatos tudású mestereket nevelve ki, de bõven szedve áldozatokat is. Sokkal lényegesebb egy, a romantikából kinõtt, de attól, annak pózaitól, zenén kívüli elemeitõl jócskán megcsömörlött nemzedék feltûnése a századfordulón. Ennek a csapatnak már nem lehetett tagja Puccini, Rachmaninov, Dohnányi, Richard Strauss, de azok az elõadómûvészek sem, akik a romantika mestereitõl szívták magukba nem csupán a mûvészet titkait, de azokat a nagyon is kézzelfogható eszközöket, amelyek nélkül lehetetlen a mû vagy a produkció megteremtése. Tõlük igazán képtelenség volt elvárni, hogy túllépjenek századuk örökségén, különösen akkor, amikor az (másod-?, harmad-?) virágzásának utolsó szakaszát élte. A romantikus tradíció folytathatatlanságának felismeréséhez egy Debussy, egy Schoenberg, egy Bartók, egy Stravinsky kellett, akik más-más utakon, de voltaképpen azonos célhoz jutottak el: a 19. század megkopott, megunt jellemzõinek lerázásához. Az elõadómûvészetben korántsem volt ennyire éles az ellentét: Josef Hofmann alapvetõen romantikus, "chopini" játékában például nagyon jól elfér egyfajta purista hozzáállás, nem szólva

Rachmaninovról, akit egyenesen a modern zongoraiskola egyik megteremtõjének is nevezhetünk. Az elõadómûvészek részérõl szintén a századforduló tájékán feltámadt, a romantika sallangjait kíméletlenül megnyirbáló, sõt leborotváló "tisztogatási" igény tehát nem föltétlenül esik egybe a zene megújítására tett erõfeszítésekkel. Backhaus játéka pedig éppenséggel nem azért tûnik mindig aktuálisnak, mert bármi áron valami újat akar. Az õ esetében a száz százalékig vállalt, az abból eredõ minden lehetõséget, de egyben a határokat is tudomásul vevõ egyéniség puszta jelenléte a döntõ. A világot végsõ soron persze a nagy egyéniségek formálják. De vajon mennyire is jelentõs Backhaus zeneisége, milyen nyomot hagyott maga után, tekinthetõ-e ma is érvényes kritériumnak? Hiszen az archív felvételek mostani túlkínálatában is meglepõen szerény hely jut a német zongoraiskola valamikori fejedelmének - noha sokat és otthonosan mozgott a lemezstúdiók világában -, míg nála lényegesen kisebb formátumú korukban az övénél lényegesen csekélyebb népszerûséggel dicsekvõ pianisták játéka ma referenciaszámba megy, mondhatni felvételeiktõl roskadoznak a lemezboltok polcai. Túlontúl egyszerû magyarázat lenne kijelenteni, hogy a fönnmaradáshoz nem elég az abszolút érték, más is kell, legendák, mítoszok, megválaszol(hat)atlan kérdések; Backhaus élete és mûvészete pedig nem bõvelkedett ilyesmikben. Õ nem szenvedett gyógyíthatatlan betegségben, nem volt viharos magánélete, mint mentorának, d'Albertnek, nem tevékenykedett a zene egyéb területén is olyan eredménnyel, hogy az zongorázását is más megvilágításba helyezze, nem lett politikai hõssé vagy mártírrá - s bármennyire megvolt rá az esélye, végül mégsem a hangszere mellett ülve halt meg.

Tetszetõs érvek, az igazságot mégsem fedik. Sokkal kézenfekvõbbnek látszik a mai átlagos hallgató szemszögébõl közelíteni a kérdéshez, aki alkalmasint pontosan azoktól az esztétikai elvektõl csömörlik meg, amelyek Backhaus mûvészetét éltették, az õ elõadói credójához szolgáltak megingathatatlan alapul. Egy emberöltõ sem szükséges, hogy a közízlés akár száznyolcvan fokot forduljon: ami az ötvenes-hatvanas években megingathatatlannak tûnt, azon ma már talán elnézõen mosolygunk. Nem biztos, hogy igazunk van: a divat, különösen a zenei divat nagyon is illékony, észre sem vesszük, és már ismét más, azelõtt esetleg hangosan ócsárolt jelenségek elõtt hódolunk s emeljük be õket megfellebbezhetetlennek vélt értékrendünkbe. Szinte percenként tûnnek fel új - valódi és talmi - hõsök; ugyan ki törõdne manapság Backhaus-zal, néhány megátalkodott specialistán kívül?

Pedig ugyancsak van mivel törõdni. Ebben a zongorajátékban a puritán magatartás, talán álarc mögött annyi minden található, hogy nem is csoda, ha az értékek egyszeri hallásra nem válnak azonnal nyilvánvalóvá. Olyan modern lenne tehát ez a zongorázás? Attól függ, mit nevezünk annak. Aki számára a modernség csupán aszkézist, szárazságot jelent, feltétlenül csalódni fog. Nagyon, túlságosan is érezhetõ itt a hajdani virtuóz alapállás, amely, magasabb szférába kerülvén, szükségszerûen vedlett át a zene engedelmes kiszolgálójává. Ilyen szempontból a "modernség" önmagában már nem is létezik, nem is számít. Kizárólag a kompozíciók a fontosak. Hiába Rubinstein-verseny, kokettálás bizonyos szalonízû, a századfordulón valószínûleg elkerülhetetlen darabokkal, a Chopin-etûdökbõl a tízes-húszas években készült felvételek tömkelege: Backhaust alkata, neveltetése, egész zeneisége elsõsorban a nagy német mesterek mûveinek elõadására predesztinálja, s õ ezt nagyon jól tudja. ² Miért is keverne bele hát játékába zenén kívüli elemeket, holmi hatásvadászatot, csakis önmagukért teremtett pillanatokat, pláne lemezfelvételen? Rossz helyen keresgél az a hallgató, aki itt valamiféle "finom muzikalitásra" számít. Backhaus nem muzikális, nem finom, még csak nem is demonstratív. Eljátssza a darabokat legjobb tudása szerint. Akár egy Bartók. Vagy egy Rachmaninov. A kritikus, akinek kötelessége többször is meghallgatni a lemezt, meg is hallgatja becsülettel, elõször azzal az egyáltalán nem rejtett célzattal, hogy megállapítsa: mi is hiányzik, miért nem elégíti ki az elõadás? S érdekes, másodszor már egészen mást érez ki ugyanabból a felvételbõl. Ha fertályórával azelõtt hatásában kevés volt számára a C-dúr capriccio (op. 76/8) indítása, most csodálkozva veszi észre: nem is igényli, hogy a zongorista két és fél percre Phaetonná váljék, mivel a darab nem arról szól. Vagy csak egyszerûen nem annyi. Kell-e mélyebb rezignáció, akutabb depresszió az a-moll intermezzóban (op. 76/7), mint amennyit Backhaus olvasata sugall nekünk? Csak többszöri meghallgatás után derül ki, hogy bizony, nem. Kibomlik-e a rapszódiákban feszülõ dráma? Kibomlik. Elég szélsõséges-e az esz-moll intermezzo (op. 118/6) ebben az elõadásban? Elég szélsõséges. Érezzük-e az õserõt, az oroszlán mancsait a billentyûkön? Igen, érezzük. Akarjuk-e jobban érezni? Nem akarjuk. Hát akkor mi is történt, hol itt a hiba, kérem? A baj akkor kezdõdik, amikor az elõadók egymást akarják lefõzni, többnyire a lényeg, az elõadandó mû rovására. Nem mindenki rendelkezik azzal az eredetiséggel, amely a legteljesebb mûvészi szabadságra szóló jogosítványt jelenti. Figyelmet kelteni viszont mégiscsak kell valamivel. Léteznek erre jól bevált receptek, ha hatásuk tiszavirág-életû is. A mérhetetlenbõl mérhetõt csinálni az egyik legnagyobb bûn, amelyet a zene, egyáltalán bármiféle mûvészet ellen el lehet követni. A mások legyõzésére irányuló szándékot nem lehet elrejteni, a lóláb itt vagy ott, de mindenképpen ki fog lógni. Magukat a mûveket nem homályosíthatja el az elõadói habitus, ilyesmi összeférhetetlen az arany középút ideáljával, ami mindenekelõtt tökéletes függetlenséget feltételez. Hogy lehetne független az, akinek nem csakis a darab által felállított követelmények jelentik a munka tárgyát? A túlzások hajszolásának folytán elõbb-utóbb elveszíti minden józan, természetes arányérzékét, aminek vége a legrosszabb értelemben vett megalomania. ³ A közönség meg mit is tehetne mást, mint hogy megpróbálja követni bálványait, jóízlésének utolsó morzsáit is elhagyva ezen a sehová sem vezetõ úton. A szabadosság pedig nem egyéb, mint mákony, kábítószer; amellett fertõzõ. Észre sem vesszük, és már ki is néztük, már le is sajnáltuk azt, aki a tömérdek bólé, pezsgõ, színes koktél, habzó lötty helyett egy pohár tiszta ásványvizet merészel kérni. Csoda-e, ha mindezek után minden igazi kihívás elbizonytalanít, tanácstalanná tesz? Mi sem könnyebb, mint rásütni Backhausra a "modern" jelzõt, ilyen módon helyezve el õt a zenetörténet többé soha nem forgatott lapjai között, s szabadítva fel lelkiismeretünket a feltoluló kínos kérdésektõl. ⁴

Természetesen az elõadó nagyon fontos, nélkülözhetetlen része bármely mû utóéletének. De kizárólag abban az esetben, ha felvállalja a médium szerepét. Backhaus ezt sikerrel teszi meg ott is, ahol "arathatna": a két magyar tánc szédületes nehézségû szerzõi átiratában, a d-moll zongoraverseny oktávmeneteiben, a g-moll ballada (op. 116/3) akkord-zuhatagai közepette. De nem lehet figyelmen kívül hagyni a h-moll és különösen a g-moll rapszódia mindenfajta túlzástól mentes elõadását sem. Bizonyos jelek kétségtelenül arra engednek következtetni, hogy a visszafogottság tudatos. Álszerénységrõl azonban szó sincs. Mûvészünk megtehetné, hogy jobban kiéljen egy-egy gesztust, vagy legalább gyakrabban operáljon az idõvel. Egyszerûen nincs szüksége rá, miután a legtöbbet, a mûvek lényegét közvetíti. Mindezt olyan stiláris és pianisztikus rálátással, amely eleve lehetetlenné tesz mindenfajta álintellektuális kérõdzést, holmi "költõi" elmerengéseket, az egységet megbontó, túlhangsúlyozott megoldásokat. A B-dúr zongoraversenyt nyitó kadencia talán a legjobb példa ennek érzékeltetésére. A zongoristák ezt többnyire felesleges agogikákkal, a jóízlés határait sértõ emfázisokkal tarkítva játsszák, de csak azért, hogy némiképp késleltessék, úgymond "elõkészítsék" az utolsó két sor elképesztõ technikai nehézségû ugrásait, ahol azután feketén-fehéren kiderül, hogy voltaképpen a forró kását kerülgették. Esetünkben a köntörfalazás teljes hiánya, a dolgok közepébe való belevágás nem valami erõltetetten antimuzikális - modern! - tendencia, hanem parancsoló mód, amelynek használata a partnerekkel való együttmûködés során válik különösen érzékelhetõvé, ha nem is minden esetben indokolttá. Igen, ez a parancsoló mód is a férfi jellemzõje, akárcsak a szemérmes tartózkodás. A kérlelhetetlenség, ahogy Backhaus váltásait, tempóelképzeléseit, az elõadás közben felmerült gondolatait rákényszeríti az egyébként múltjához méltón játszó drezdai zenekarra, ⁵ messze van a szerénységtõl. A kidolgozás h-moll részének indítása elképzelhetõ lenne lo stesso tempo értelmezésben is, mégis lényegesen lassabban szólal meg, mint a megelõzõ ütemek. A karmesternek egy ütemre sincs szüksége, hogy azonnal reagáljon, egy másodperc múlva már minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Csakhogy ezzel a tempóváltással minden megtörtént, amit a szerzõ akart: átléptünk egy új világba. Ha az ilyen s ehhez hasonló legfontosabb, formaalkotó mozzanatok ekkora erõvel jelennek meg, van-e jogunk számon kérni pillanatnyilag tetszetõs, de az egész szempontjából felesleges, elhagyható szépelgéseket? A 3. tétel Fisz-dúr szakaszának klarinét kísérte elrévülése is "pontosan annyi, felség, amennyire szükség van" - mondhatná a mûvész Mozart híres szavaival, ha történetesen az elõadás fél évszázaddal korábban, mondjuk a meiningeni udvarban zajlik le. Lehetetlen e helyütt említés nélkül hagyni a d-moll zongoraverseny 1. tételének melléktéma-szólóját, amelynek különösen a második fele - ki tudja, milyen meggondolástól vezérelve - az utóbbi ötven évben majd' a felére lassult. Pedig Backhaus - akinél az õsforráshoz nem állhat zongorista közelebb - már csak komolyságával, precizitásával is rászolgál, hogy fenntartás nélkül elhiggyük tempóját. Objektivitás? Ugyan, ugyan. Bölcs rezignáció? Hm. Leszûrtség, soha véget nem érõ küzdelem az örökkévaló eszményekkel? Meglehet. Öncélú élvezkedések helyett inkább utalások, a távlatok, lehetõségek érzékeltetése? No és? Persze mindenkinek jogában áll, hogy maga döntse el: vajon mennyire fedik Brahms zenéjérõl alkotott képét, véleményét a Backhaus kínálta elõadások, követelhetnek-e, kaphatnak-e helyet abban, tehetik-e egyáltalán színesebbé. Lehet kifogásolni bizonyos megmozdulásokat, mint például a d-moll zongoraverseny 3. tételének kadenciáján való féktelen átrohanást, az abban lezajló, brahmsi mértékkel mérve is egyedülálló metamorfózis mellõzését. Támadhat hiányérzetünk néhány erõltetettnek tetszõ dinamikai kontraszt hallatán. Eltöprenghetünk azon, hogy a zongoratechnika csúcsait folyton-folyvást ostromló, a mestermûvek kvintesszenciáját radikálisan megragadó mûvész magatartásában, meghatározó tényezõként, vajon tényleg munkál-e öntudatlanul valamiféle férfias rezerváció? Fölmerülhet a kérdés: esetleg nem túlzottan teljesítménycentrikus-e Backhaus egész elõadói alapállása? Egy azonban biztos: el kell gondolkodni mindeme kérdéseken. Komoly és kemény iskola ez a kiadvány azok számára, akiknek a zenemûvészet már csak elõadói megnyilvánulások sorát jelenti.

Nem sok jó mondható a hangzás feljavításának eredményeirõl. Szinte kizárt, hogy a zongoraversenyekbõl átjátszás céljára ne álltak volna rendelkezésre jobb kópiák. Korunkban, amikor a digitális technika úgyszólván mindent lehetõvé tesz, érthetetlen, miért hallani periodikus zörejt a zongoraversenyek tételeinek kezdetén (és nem ritkán a pianissimo szakaszok közben is). Talán a restaurátorok arra törekedtek, hogy a legkisebb részlet, a legcsekélyebb információ se menjen veszendõbe? A program összeállítása - amelyet nyilvánvalóan a zongoraversenyek elrendezése határozott meg - nem kifejezetten ezt a szándékot sejteti. Az alaposan megpakolt lemezek tagadhatatlanul megérik az árukat, ám azok sem lehetnek kevesen, akik szívesebben vettek volna kézhez egy lazább, háromlemezes albumot, amely valóban tartalmazhatott volna minden Brahms-felvételt, amelyet Backhaus a His Master's Voice számára valaha is készített. Gyûjtõk a megmondhatói, milyen régen és mennyire vártuk már ezt a kiadványt, és éppen ezért nem világos, hogy milyen szempont ösztönözhette a szólódarabok szerkesztõi válogatását. Fájón, igen fájón hiányoznak olyan remeklések, amelyeket ezután is csak normálbarázdás, 78-as fordulatszámú lemezen élvezhetnek azok a szerencsések, akik rendelkeznek eredeti példányokkal. Ilyen az esz-moll scherzo, ⁶ a fiatalkori balladák (op. 10) elsõ két darabja, a variációsorozatok, különösen a Paganini-témára komponált két füzet. Akinek módja volt a Brahms-év alkalmából kiadott valamennyi archív publikáció tartalmába betekintést nyerni, annak figyelmét nem kerülhette el, hogy az elõbb említett felvételek egy része - például a 16 keringõ, op. 39 - valamelyest jelen van ugyan a piacon, de inkább amolyan "árukapcsolás" szintjén. Élhetünk a gyanúval, hogy az EMI marketingosztályának munkáját jelen esetben nem elsõsorban diszkográfiai szempontok irányították. Természetesen nem szükséges okvetlenül mindent meghallgatni: a tárgyalt két CD tartalma bõven elég, hogy hiteles képet nyerjünk mindarról, amit tudni szeretnénk Backhausról, a zenérõl, korról s mindenekelõtt: Brahms zongoramûveirõl. Aki azonban ennél többre vágyik, gyönyörködni akar, aki részese szeretne lenni egy kivételes mûvész és az örökkévalóság - udvarias frázisokban nem éppen bõvelkedõ - párbeszédének, annak kétszer, háromszor ennyi is kevés.

______________________________________

JEGYZETEK

1. Megmagyarázhatatlan, hogy miért nevezi Bartók a lipcsei születésû, magát egész életében németnek valló Backhaust angol zongoramûvésznek. Való igaz, hogy Backhaus rövid ideig Angliában élt, minthogy tanított a Royal Manchester College of Musicban - elsõ lemezfelvételei is Londonban készültek -, talán ez tûnhetett fel Bartóknak. Mindenesetre csaknem bizonyos, hogy a verseny idején személyesen nem találkoztak, illetve nem beszélgettek egymással. Az idõnként fel-felbukkanó "információt", mely szerint Backhaus élete vége felé a Rubinstein-verseny zsûrijének ítéletét igazságtalannak tartotta, illetve Bartókot jelölte volna meg a versenyen szereplõ legjobb elõadóként, kétkedéssel kell fogadnunk.

2. És valószínûleg még jobban tudta ezt a His Master's Voice: a harmincas években vitathatatlanul Backhaus a legtöbbet foglalkoztatott Beethoven-és Brahms-elõadó ennél a vállalatnál, anélkül, hogy a leghalványabb "beskatulyázásról" beszélhetnénk. Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy fõként a felvételre kerülõ repertoár, nem pedig a mûvész szándékainak figyelembe vétele lehetett a döntõ egy-egy exkluzív szerzõdés megkötésekor. Ezt igen komoly felmérésnek kellett megelõznie egy olyan korszakban, amikor akárki nem készíthetett lemezt.

3. De ha Backhaus mindezeket a buktatókat sikerrel kerülte el, tulajdonképpen hogyan tudta megnyerni az akkori idõk legrangosabb versenyét, amely még érdekektõl - például orosz befolyás -sem volt mentes? Valószínû, hogy magasan kiemelkedhetett a mezõnybõl, illetve a legszerencsésebben nála találkozhattak a vérbeli versenyzõ és a korszakos jelentõségû elõadómûvész erényei.

4. Nagyrészt az EMI hibájául is felróható, hogy a felvételek nem váltak korábban is hozzáférhetõvé. Ha a hatalmas méretû diszkográfiai életmû teljes publikálására nincs is lehetõség, talán mégsem kellett volna megvárni a Brahms-évet a szólófelvételek újrakiadásával. Színvonal tekintetében ugyanis okvetlenül kiállják a versenyt a vállalat úton-útfélen újranyomott "slágerprodukcióival". Lehet, hogy az 1969-ben elhunyt Backhaus fizikai jelenléte túlságosan elevenen él a mai idõsebb generációban? Vagy késõbbi Decca-felvételei - melyek között két teljes Beethoven-szonátasorozat s magától értetõdõen sok Brahms-mû is található -késztethették az idõzítés alapos megfontolására az EMI illetékeseit? Mindazonáltal a kiadvány mindössze csepp a tengerbõl: újrafelfedezésre váró anyag nagyon sok van még...

5. Érdemes alaposabban megfigyelni, hogy a nyilvánvalóan prímhegedû-centrikus mikrofonelhelyezés ellenére mennyivel színesebben és gazdagabban szól a lassú és a zárótétel akárhány mai zenekar produkciójánál.

6. Ennek a - ráadásul igen ritkán játszott - darabnak démoni erejû elõadása kétségtelenül megérdemelte volna, hogy szerepeljen a kiadványban. Ha a d-moll zongoraverseny nem kapott volna abban helyet, azt hihetnénk, hogy csupán a késõbbi zongoramûvek Backhaus-elõadásait akarták a szerkesztõk egy csokorba gyûjteni.