Tanítványai csipetnyi szeretetteljes iróniával becézték "brahmin"-nak Arnold Schoenberget: természetesen nem az indiai szubkontinens hitvilágára utaltak ezzel, hanem arra, hogy Schoenberg osztályában kitüntetett szerepe volt Brahmsnak, mûvei elemzésének. Nagyon elcsodálkoztam 1974-ben, amikor Kadosa Pált zeneszerzés-stúdiumairól faggattam. Számomra teljesen váratlanul közölte ugyanis: "Brahms-szal kapcsolatban bizonyos ellentétet tapasztaltam Bartók és Kodály között - ez volt közöttük az egyetlen, általam tapasztalt nézetkülönbség - míg Bartók nem szerette, Kodály igen nagyra becsülte és rendkívül fontosnak tartotta Brahmsot." (Szerk. Ujfalussy József: A Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola 100 éve. Zenemûkiadó, 1977. 147.) Kadosa emlékezését Sugár Rezsõ erõsítette meg a Kodály-centenárium táján: "Ha hibát javított, rögtön a zongorához ült, és az irodalomból vett példán mutatta be a helyes megoldást. A példaként idézett mûvek a leggyakrabban Bach, a bécsi triász, Schubert és feltûnõen sokszor Brahms mûvei voltak."(Szerk. Bónis Ferenc: Így láttuk Kodályt. Püski, 1994. 221.) Kadosa 1921-27 között magántanítványa, Sugár 1937-tõl akadémiai növendéke volt Kodálynak. Szavaikból, némi nem teljesen jogosulatlan általánosítással, arra következtetek, hogy Brahmsnak Kodály zeneszerzés-pedagógiájában mindvégig kitüntetett szerepe volt. Kadosa Pál közlése szerint az "óra" olykor 120 percig is eltartott: "A tanítás lényeges mozzanata az analízis volt, a nagy remekmûvek közös elemzése. Hangszerelést Kodály nem tanított, ehelyett tömérdek partitúrát olvastatott, elsõsorban olyan mûveket, amelyeket már hallottam is." (Uo.) Ha Kodály oly fontos szerzõnek tartotta Brahmsot, evidens, hogy sok mûvét elemezte, olvastatta el a fiatal Kadosával - mi másban nyilvánult volna meg emlékként fél évszázadon át megõrzött "nagyrabecsülése".

Nincs semmi nyoma annak, hogy Kodály bármit ismert volna Brahmstól Budapestre érkezése elõtt. Zeneszerzés-tanára, Hans Koessler viszont "brahmin" volt a javából. Bartóknak voltak konfliktusai Koesslerrel, Kodállyal kapcsolatban ilyesmirõl nem tudunk, legfeljebb utólagos kritikai észrevételeit ismerjük. Például a nyíregyházi Berzsenyi Körben 1926. november 6-án tartott elõadásának fogalmazványát: "A pesti Zeneakadémián olyan tanárok, akik magyarul alig, vagy semmit sem tudtak, megtanítottak minket, zeneszerzõjelölteket Brahms-stílusban, Wagner-stílusban, Bach-stílusban írni. Kiki választhatott hajlama szerint. Közben állandóan hangzott a jelszó a közvéleményben, hogy magyar zenét kell írni." (Kodály Zoltán: Közélet, vallomások, zeneélet. Szerk. Vargyas Lajos. Szépirodalmi, 1989. 143.) "Nem jó pedagógus- jegyezte fel Koesslerrõl, ki tudja, mikor - Kompozíciót sohasem olvasott [...]nem tudta elolvasni [...] Hogy javított? Füzet: olvasta, jobb keze mozgott, mint aki foga az akkordokat. Tehát nem volt hallása annyira fejlett, hogy puszta látásra elképzelte volna, kellett a kisegítõ kézmozdulat." (Kodály Zoltán: Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers. Szerk.: Vargyas Lajos. Szépirodalmi, 1993, 147.)

Csupán szerteszórt nyomokból rekonstruálható, mint sajátította el a brahmsi életmûvet Kodály. Ki tudja, elemezte-e Koessler? Volt-e elemzõ készsége egyáltalán? Biztos negatív pont, hogy Kodály diák-és posztgraduális éveiben - 1900 õszétõl 1906 decemberének második feléig - nem volt valami eleven a Brahms-kultusz Budapesten. Jellemzõ, hogy Filharmonikusaink ez idõ alatt egy-egy alkalommal tûzték ki a két zongoraversenyt, az Akadémiai ünnepi nyitányt, a szimfóniák közül csak a Másodikat, s kétszer a Hegedûversenyt. Ezeket hallhatta Kodály, de hogy hallotta-e ténylegesen, nem tudható. Valamelyest fiatalabb Eötvös Collegium-béli társa, Laczkó Géza évtizedekkel késõbb úgy emlékezett, hogy Kodály az Operában ült minden este. De persze ez sem biztos. Mert Balázs Béla, diákéveinek legjobb barátja két, együtt hallgatott Filharmonikus koncertet említ naplójában (1904. október 26., 1905. március 15. - egyiken sem hangzott el Brahms-opusz). A budapesti szimfonikus zenekar mindenkori repertoárja feltétlenül tükrözte a korízlést: Brahmsot szóló- és kamarakoncerteken sem gyakran játszottak. Kodálynak tehát aligha lehetett valami sok eleven akusztikus Brahms-élménye. A diákéveiben is teljességre törekvõ majdani zeneszerzõ nyilván ugyanúgy vette birtokába a nyomtatott Brahms-életmûvet, mint a Zeneakadémián õrzött Liszt-hagyaték teljes kottaanyagát. Apró, elsõ látásra talán nem is oly fontos jele ennek, hogy emlékezete évtizedekre megõrizte: a magyar táncok elsõ kiadásán Brahms feldolgozónak nevezte magát (gesetzt von ...) , mivel a dallamok nem sajátjai voltak, azokat javarészt Reményi Ede zongorakísérõjeként ismerte meg ifjú korában. A késõbbi edíciókról kiadói-terjesztõi érdek vétette le a "gesetzt - feldolgozta" figyelmeztetést, hogy Brahms a roppant népszerû táncok szerzõjeként éljen tovább. (Számtalanszor megemlítette ezt Kodály, utoljára a cigányzenérõl 1966. július 12-én tartott torontói elõadásában. Szerk. Bónis Ferenc: Visszatekintés III. Zenemûkiadó, 1989. 169.)

"[...] Brahms egy egész fúgát csinált D-re [...]"- írja Gruber Henrikné nevû magántanítványának hazulról, vagyis Nagyszombatból, 1905. július 12-én (Szerk. Legánţ Dezsõ: Kodály Zoltán levelei. Zenemûkiadó, 1982. 15.). Gruber Emmának szintén hazulról, 1906. november 22-én: "Ma megint zongoráztam egyszer, a Brahms elsõ mûveit. Ilyenkor összes körmeim eltörnek, a végén fél napig fáj minden ujjam. Kemény egy csontos germán öklei lehettek az öreg - fiatalnak. Akkordot - amint tudja, nem is fog másképp a balkézben mint így...!!! no és a jobbnak is ád ütnivalót eleget." (Legánţ: id. mû, 25.) A két jellegzetes Brahms-akkord az op. l-es, C-dúr zongoraszonátából való.

24. születésnapját (1906) már Berlinben töltötte Kodály. Elsõ zenei élményeirõl beszámolván, december 21-én írja Emmának: "[...] egy nõi-kar koncert (Brahms a-capella [sic!] dolgai,) Bach-Kantate etc. [...]" (Legánţ: id. mû, 28.) Nagy hatása lehetett, mert másnap visszatért rá: "Ellenben igen örültem egy feminista-koncertnek - így nevezem, mert csupa nõ énekelt, egy csinos fiatal pedig dirigált, kicsit lányosan, affektálva, bizonytalanul, de azért nem »fordultak föl«. A nõcskék egypár ritka érdekes darabot szedtek elõ." (Legánţ: id. mû, 29.) Ekkor hallott nõi kart életében elõször Kodály, s éppen Brahmsot nevezi meg a program a cappella-részének szerzõi közül. (A Bach-kantáta csakis a szólóhangra írt mûvek egyike lehetett, BWV 51, 54, 202, 204, 209, valószínûleg a "Jauchzet Gott in allen Landen", BWV 51, mivel Kodály levelében megjegyzi: "[...] annak idején az akadémián akartam elfúvatni, de nem volt arravaló énekesnõ.")

Meglehet, a "feministák" irányították a nõi karra Kodály figyelmét (talán éppen a megnevezett Brahms). Erre az elõadóapparátusra írt legkorábbi mûve (Két zoborvidéki népdal) 1908-as keletû. Hogy nem a magyar kóruskultúra égetõ szükségleteinek kielégítésére készült, jelzi bemutatójának késleltetett dátuma: 1917. január 5., míg elsõ hazai kiadására 1972-ben került sor csupán. Nagyon figyelhetett Kodály Brahms a cappella dolgaira Berlinben, mivel a második zoborvidéki (Piros alma mosolyog a dombtetõn) szótagonként kiharmonizált konok homofóniája, dúr-moll ihletésû akkordsora Brahms kórusfaktúrájának és hangzásvilágának hatását mutatja.

Laza naplót vezetett Kodály 1906/7-ben: Napló-szerû följegyzések egy füzetben címmel publikálta ezt Vargyas Lajos (Kodály-Vargyas 1989, 119-133.). Berlini jegyzet 1907. január 25-én: "Brahms I. szimfónia. A berlini zenélésrõl általában." Vagyis hallotta a mûvet, méghozzá életében elõször.

Majd: Jan. 27. Brahms általában: ugyanazt a kinemelégülést (fojtó, kellemetlen érzés), amit a sextettnél. Nem jönnek ki a dolgok. A zenekarnak nem sikerült a meloszt megragadni, (sokkal jobb az este sem lehetett, mint a fõpróba). Lehetetlen, hogy ne hangozzék jobban mindaz, ami most olyan félig elfojtott, félig elhadart beszéd benyomását tette. Csak jobban kell balanszírozni a hangszercsoportokat. Brahmsnál sokszor nehéz. Mert sokszor nem a legelõnyösebb a témák hangszerekre írása. De mire való a dirigens? Könnyû Schubert-Mozart symphoniát játszani. Minden magától kiemelkedik, mert szerencsés kézzel van szétosztva. (Még egy adat az elõadás fontosságához.) De Brahmsnál sok a dolga a karmesternek. [helyesen: Part. B. J.] 150 lap. pl. a ff A-akkord legfölsõ hangját (melos!) elnyomta a quint, mert a trombiták ezt fújják !!! Határozottan ügyetlenség Brahmstól és konzervativizmus: Naturtrompete látszatára törekvõ írásmód. De lehet jól játszani! Néha még a ritmus se volt egész korrekt. Szóval nem Nikisch, de isten se segít, ha nincs elég próba." (Számozatlan, értelemszerûen 127.)

Ez a jegyzet a Kodály által elõször hallott 4. szimfóniára vonatkozik. A zárótétel 172. ütemében intonálják a trombiták az A-dúr akkord idézett kvintjét. A hely a magam datálatlan, de 1907-nél mindenképp jóval késõbb nyomtatott kispartitúrájának (Wiener Philharmonischer Verlag, 133.) is a 150. lapján olvasható, bár itt a dinamika forte, nem pedig fortissimo. Csakugyan baj lehetett a próbák körül, ha Nikisch Arthurnak, a kor legnagyobb karmesterei egyikének keze alatt az akkord két trombitán - és négy kürtön -, középregiszterben szóló kvintje elnyomta a hegedûkön, fuvolákon, oboán két- és háromvonalas régióban hangzó legfelsõ a hangot.

Kodály - bár Hans Koessler szakmai hiányosságának tartotta, hogy nem tudja "szemmel verni" a kottát, csak hangszer közremûködésével öntudatlanul is, s maga természetesen félelmetesen jól "halló" szemmel rendelkezett, bármilyen jól olvasott légyen - roppant jelentõséget tulajdonított a csakis akusztikus úton szerezhetõ zenei benyomásoknak. (Zeneszerzõi munkásságával összefüggésben igyekeztem bizonyítani ezt a Muzsika szeptemberi számában megjelent Kodály-dolgozatomban.) Akárhány Brahms-mû kottáját nézte is át diákéveiben - nézte-e, vagy sem, hitelesen persze nem tudhatom -, roppant fontosak voltak számára a berlini hónapok élõ hangversenytapasztalatai.

De Kodálynak ebben a néhány sorában nem is az a figyelemreméltó, hogy bírálja Brahmsot (hogy melyik vonós szextett hagyta kielégületlenül Berlinben, az op. 18-as B-dúr, vagy az op. 36-os G-dúr, nem derül ki), hanem az, hogy mennyire intenzíven foglalkoztatta. Nem úgy, mint - teszem azt - Reger, ki Bartókra épp 1907. táján oly nagy hatást gyakorolt. 1907 júliusában, megjárván Berlint-Párizst, írja Bartóknak Regerrõl Kodály: "[...] nagyon kevéssé ismerem, mert Németországban eleget játsszák, de épen Berl.ben azalatt az idõ alatt hogy ott voltam úgylátsz. ritkán jutott szóhoz - még õsszel volt fõideje - arra pedig nem igen csábított, hogy olvassam." (Szerk.: Denijs Dille: Documenta Bartókiana 4. Akadémiai, 1970, 141.) Pedig információja nem is volt teljesen igaz. Mert Gruber Emmának Berlinbõl, 1907. január 22-én, az elõzõ napok programját összefoglalva, így írt.: "Haza: 1/2 10. 12-ig M. Reger op. 77a triójának elolvasása. (Eredmény: nem kielégítõ.)" (Legánţ: id. mû, 32.) Majd Párizsból, 1907. június 26-án: "Reger több mûve amit láttam csak elvette a kedvet a vele való foglalkozástól. " (Uo. 37.) - S hogy pikírtkedik Bartóknak, többszörösen Gruber Emmának az általa Berlinben megismert Richard Straussról (Macbeth, Sinfonia domestica, Salome - idevágó levelei a két imént idézett forrásban). Pedig Strausstól hallhatott volna éppenséggel Budapesten is a külföldi útját megelõzõ években - Regertõl nem -: elõadták a Zarathustrát, a Hegedûversenyt, a Sinfonia domesticát (1902, 1903, 1905). Hanem Kodály, az akadémiai-egyetemi kettõs stúdium bilincsében, nem követte apróra figyelemmel a "korunk zenéje" szerény budapesti kínálatát.

Hitvallással ér fel, mint ír Nagyszombatból, a családi otthonban lévõ szobája díszeirõl, 1907. július 13-án Gruber Emmának:

" Csak úgy véletlenül éppen ott lévõ szögekre fölakasztottam néhány éppen itt lévõ képet. Így történt, hogy a Beethoven-maszk a pianínó mellett lóg - mint azon a híres Balestrieri-képen, de csak késõbb vettem észre - a zongora fölött Bach, odébb Brahms. Összekerült ez az egy családból való három ember: egy jó szót olvastam róluk valahol: die opernfeindlichste Linie der Mus [ik]-geschichte [a zenetörténet legoperaellenesebb vonala] - csakugyan nincs több jelentõs ember, aki még idetartozik. - És bennem is az õ vérükbõl kering egykét csöpp.

Milyen véletlen: a három legnagyobbszabású mûve: Missa solennis [sic!], Hohe Messe h-moll, (ott fekszik a képük alatt) a Deutsches Requiem. Ezzel is a legigazibb muzsikusoknak vallják tán magukat, hogy visszamutatnak a muzsika eredetére?"(Legánţ: id. mû, 39.)

Molnár Antal ezeket írta 1911-ben, Kodály op. 3-as Zongora-muzsika ciklusának kottarecenziójában: "Az 1., Valsette, félénken húzódik meg társai között, üdvözlet régebbi idõkbõl, amikor még brahmsistának tudták Kodályt, ó az »elintézõk«. Kodály Brahms-periódusa nem jelentett szerencsére egyebet, mint a mesterség alapos kigyakorlását. Egy hegedû-szonátát láttam akkorjában nála, merõben brahmsos tematikával: azt mondta rá, semmi jelentõsége, csak a forma alakuljon ki: gyakorlat volt." (Molnár Antal: Írások a zenérõl. Szerk.: Bónis Ferenc. Zenemûkiadó, 1961. 19.) Hitelességéhez nem fér kétség, mivel a tizenéves Molnárnak Kodály volt a zenei házitanítója, mondhatni barátja is a századelõn. Külsõ jele ennek kettejük tegezõ viszonya, pedig Kodály, legalábbis ami muzsikusainkat illeti, igencsak takarékosan mérte a bizalmas megszólítást.

"Egy-egy Brahms szellemében fogant vonósnégyes, hegedûszonáta, csellószonáta [...] elvetésre van ítélve."- tudatta Molnár Antal 1936-ban kiadott, úttörõ Kodály-könyvében (új kiadás: Molnár: id. mû, 75.), s kottapéldát is közöl a gordonka-szonátából (Molnár: id. mû, 111.):

A zenemûvek jegyzékén munkáló Kecskeméti István 1977-ben kérdésemre tudatta, a Kodály-hagyatékban fennmaradt egy ifjúkori gordonka-zongora szonáta, hegedûszonáta azonban nem. E "hiány" persze nem cáfolja Molnár Antal információját, Kodály végtére tûzre vethette a fiatalkori zsengét. Hozzáteszem: a monográfia Kodály és Emma asszony közremûködésével készült el, tartalmának autenticitását nincs okunk kétségbe vonni. Meglehet, önéletrajzi elemet is tartalmaz Kodály feljegyzése: "[...] Brahms elsõ hegedûszonátája a negyedik volt, minthogy az elsõ hármat nem adta közre. Nem kell közreadnunk minden mûvünket, amit írunk." (Kodály-Vargyas 1989. 203.) Egyebekben híre járta, hogy Kodály 1905-re datált Adagiója egy visszavont hegedû-zongoraszonáta lassú tétele. ,,[...] a személyes stílus itt szinte váratlanul tör elõ a brahmsi háttérbõl." - írta róla, még Kodály életében, Szabolcsi Bence (Szabolcsi Bence: Kodályról és Bartókról. Szerk.: Bónis Ferenc. Zenemûkiadó, 1987. 289.). "Három ismeretlen Kodály-dalról" címû kisesszéjében (Muzsika, 1970. augusztus 1-3.) Szabolcsi emlékeztet: "A dalok a fiatal mûvésznek azt a fejlõdési útvonalát tükrözik, mely a korai Brahms-, majd Debussy-impresszióktól egyenes irányban vezet Kodály olyannyira személyes lírai hangjának kibontakozásához."

Molnár Antal a mûhelymunkák megemlítésével mintegy lezárultnak tekinti a Brahms-hatásokat Kodály-monográfiájában. (Lehetséges persze, hogy kéziratában még esett szó errõl; egy, a 70-es évek vége felé nála töltött hosszú délutánon az emléktõl is keserûen hozta szóba, mint húzta ki Emma asszony "nem kell" megjegyzéssel könyvének közel harmadát, mielõtt az a nyomdába került.) Szabolcsi Bence is 1972-ben, Úton Kodályhoz-könyvének "Kodály és a melódia" -fejezetében fogalmaz konkrétabban: "[...] talán az is jellemzõ lehet, hogy akik »kívülrõl« hatással voltak a Kodály-zenére, mint Brahms és Debussy, túlnyomórészt vokális magatartású zenéjükkel hatottak rá. Sajátságos ellentmondás: itt nem Brahms és Debussy igazi énekes zenéjérõl, kórusairól stb. van szó, hanem azokról a hangszeres, de ének-szerû melódiákról, melyekkel mindkettejük szimfonikus és kamarazenéje telve van (Debussy vonósnégyese, Brahms hegedûszonátái, Kettõsversenye stb; különösen közel áll hozzá Brahms rapszodikus hangvétele." (Szabolcsi: id. mû, 397-8.)

Kodály 1909-ben befejezett 1. vonósnégyesének formálásán, egész faktúráján (még jobb magyar szóval: Quartettsatz) hallik, mily figyelmesen tanulmányozta Brahms kamarazenéjét. Technikailag egyszersmind le is tudta a "hatást" ebben a mûfajban, 2. vonósnégyesében (1916-18) már nyoma sincs brahmsi felrakásnak. A kottakiadvány ugyan nem jelöl hangnemet, az 1910. márciusi szerzõi est mûsorlapján azonban ez olvasható: "vonósnégyes, c-moll". Ha Kodály 1907-ben Brahms natúrtrombita-effektusait konzervativizmusnak minõsíti, legalábbis archaizálónak számít a 27 éves zeneszerzõ nyíltan vállalt c-mollja a századelõn.

Lehet véletlen egybeesés, vagy jele szellemi rokonságnak, hogy Brahms Kettõsversenye lassú tételének és Kodály op. 4-es gordonkazongora szonátája lassú nyitótételének témafeje azonos:

E párhuzamra Young figyelt fel elsõként (Percy M. Young: Zoltán Kodály. A Hungarian Musician. Ernest Benn Limited London, 1964. 50.) Monográfiáját Kodállyal konzultálva írta, s nyilván autentikus forrásra hivatkozva jegyzi meg: Kodály nem ismerte Brahms Kettõsversenyét a szonáta komponálásakor. Viszont kellett hogy ismerje az op. 8-as Gordonka-szólószonáta írásakor (1915), hallhatta is a Filharmonikusokkal, 1913. február 12-én. A Szólószonáta hangszerkezelése - a négyszólamú akkordok alkalmazása! - a Kettõsverseny gordonkaszólamára rímel.

Véletlen egybeesés, vagy Bécsnek szóló, nagyon is tudatos dallamválasztás eredménye, hogy Kodály "Régi magyar katonadalok" címû kis zenekarra írt feldolgozás-sorozata rondótémájának kezdete hangra azonos - bár metrumában, súlyviszonyaiban különbözik (Auftakt - hangsúlyos kezdés) - Brahms op. 52-es Szerelmi dalkeringõi 9. tételének indításával:

Kodály eme elsõ népdalrondója a K. u. K. Hadügyminisztérium zenetörténeti központja által 1918. január 12-én "A katonadal az osztrákmagyar hadseregben" mottóval a Konzerthaus nagytermében rendezett hangversenyen hangzott el elõször, s a zeneszerzõ életében utoljára (gordonka-zongora átirata két-háromszor, ha elõadásra került). A "Búza, búza, búza, de szép tábla búza" szövegkezdetû rondótéma variánsa az "Erdõ, erdõ, erdõ, marosszéki kerek erdõ" kezdetû, közismert népdalunknak.

A Neue Freie Presse kritikusa 1918. január 13-án megjelent, szignálatlan beszámolójában észrevette a melodikus párhuzamot: "Meglepett egy, a feldolgozó szvitjében többször is megismételt dallamfordulat, amelyben Brahms Szerelmi dalkeringõi egyikének kezdetét vélj felismerni."

A harmóniát-dallamvonalat, ritmust - vagyis a zenei kifejezés primer eszköztárát - tekintve nincs semmi egyezés Brahms d-moll zongoraversenye nyitótételének és a Psalmus hungaricusnak az indítása között:

Brahms az alaphangot vési kõbe a hosszan kitartott d-basszussal, Kodály az a-tonalitás VI. fokát. Még inkább különbözik Brahms jellegzetes, szálkás dallamvezetése és Kodály nem kevésbé jellemzõ hangszeres espressivója. A két idézetet az effektus kapcsolja össze: az erõteljes basszus-impulzus, fölötte a robbanásig feszült dallam. S gyanítom, nemcsak Bach, Brahms torlasztástechnikáját is alaposan megszemlélte Kodály (például az 1. szimfónia fináléja kidolgozási részének 234. sköv. ütemeit) a Zsoltár "Éjjel és nappal azon forgódnak" szakasza hangszeres foglalatának torlasztástornyain munkálkodva.

A szerzõ mondotta Torontóban, 1966-ban Páva-variációiról: i>"Olyan ragyogó példákat követ ez a mû, mint Beethoven és Brahms variáció-it [...] "(Visszatekintés III., 167.). Kodály arra utal, hogy a két óriás karaktervariációs technikáját vitte tovább. Megjegyzem: Young szerint a brahmsi harmóniavilág árnyai vetülnek az Andante espressivo XI. variációra (Percy M. Young: id. mû, 114).

Szinte Brahms-idézetnek hat Kodály utolsó nagyszabású hangszeres mûvének, a Szimfóniának (193?-196l) nyitótételében a melléktéma csoport két klarinéton exponált, jellemzõen tercekben vezetett dallammenete (103. sköv ütem):

Hanem mintát, pontos analógiát hasztalan kerestem hozzá. Kodálytól tudni, a 30-as években oly hirtelen született meg benne egy szimfónia nyitótételének zenei anyaga, hogy az elsõ kottafejeket, hazatérõben zeneakadémiai óráiról, villamosjegyre jegyezte fel. "Hazaérve nekiültem és egyhuzamban megírtam a Szimfónia elsõ tételének teljes expozícióját. Késõbb sem kellett rajta változtatni." (Visszatekintés III., 552.) Oly mélyen élt benne tehát a brahmsi hagyomány, hogy az elsõ "ihlet" abba az irányba vezette a tollát.

Miként Brahms, Kodály zenekari, illetve hangszeres palettáján is megkülönböztetett helye van a vonósok közül a gordonkának, a fúvósok közt a klarinétnak és a kürtnek. Ez a vonzódás természetesen egyiküknél sem önmagáért való. Kodály, a brahmsi lassúk melankolikus rezignációjának talán egyetlen folytatója, s az elõkép felizzó heroikus hangjainak továbbvivõje, kiben a klasszicizálóan romantikus mester instrumentális vokalitása oly elevenen él, szívesen bízza zenéjének alapkaraktereit az említett hangszerekre. (Ami a gordonkát illeti, példa erre Kodály egész kamarazenei termése: a klarinét rondótéma-hordozója lesz a Galántai táncoknak, de utalhatok e táncrondó indítására is, melynek evokatív dallamát a gordonkaszólam intonálja, majd a szólókürt visszhangozza. A bevezetés egyébiránt Kodály saját invenciója: zenei anyaga nem a galántai cigányoktól való.)

Rezignáció és heroikus nekifeszülés Brahmstól örökölt kettõssége a Nyári estétõl a Szimfóniáig jellemzi Kodály egész hangszeres termését. Annyi espressivót és appassionatót, amennyit Kodály igényel elõadóitól, rajta kívül egyetlen 20. századi zeneszerzõ sem írt elõ a hangjegyeiben.

Molnár Antal Brahms-monográfiájába önálló fejezetet iktatottÉnek és hangszer címmel (Gondolat, Budapest, 1959., 82-90.) "Mûvészetének egyik legfõbb összetevõje: a csaknem állandóan együttható vokalitás [...] számos esetben kihangsúlyozza, hogy hangszeres mûvészetének is dallamfakadás, mégpedig énekfáról származó az alapja." Teljes mértékben érvényes ez Kodály hangszeres dallaminvenciójára is. Nem véletlenül húzta alá Szabolcsi Bence - idéztem fentebb -, mennyire hatott Kodályra az instrumentális Brahms vokális dallammintázása.

A "fõbrahminként" ismert Arnold Schoenberg 1933. február 12-én "Brahms, a haladó" címmel tartott a majnafrankfurti rádióban elõadást (valószínûleg átdolgozott szövege "Brahms the progressive"-ként Schoenberg Style and Idea címû kötetében jelent meg: Philosophical Library, New York 1950. Németül elõször: "Brahms, der Fortschrittli-che." In: Gesammelte Schriften 1. Hrsg.: von Ivan Vojtěch. S. Fischer Verlag, 1976. 35-71.) Hogy Kodály mérlegelte-e egyáltalán, mennyiben progresszív vagy retrográd Brahms, azt nem tudom. Hatása azonban kiolvasható az életmûvébõl, zeneszerzés-pedagógiájából egyaránt.