A Schubert-év legjelentõsebb hanglemezpiaci eseménye az a hét kompaktlemezt tartalmazó sorozat, melyen a Teldec a komponista összes világi kórusmûvét jelentette meg az Arnold Schoenberg Kórus és neves szólisták közremûködésével, vezetõ dirigensük, Erwin Ortner irányítása alatt.

A kiadvány fõ érdeme, hogy Schubertnek egy mindeddig kissé elhanyagolt és kevéssé ismert alkotóterületét mutatja be a maga teljességében, s - tegyük mindjárt hozzá - kimagasló mûvészi színvonalon. A felvételek végighallgatása után nyugodtan állíthatjuk, hogy - a terjedelmes oratóriumokat c- operákat nem számítva - a bécsi mesterek közül a többszólamú vokális zene területén õ a legjelentõsebb komponista, mind a mûvek számát, mind pedig azok tartalmi súlyát tekintve. A hét kompaktlemezen 125 kompozíció hallható férfi-, nõi és vegyes karra, 2-8 szólamra, a cappella, illetve zongora-, hangszeregyüttes- vagy zenekarkísérettel, alig egy perces, de 25 percnél is hosszabb idõtartammal.

A mûfaj végigkísérte Schubert pályáját. Figyelmen kívül hagyva az inkább stílusgyakorlatnak számító - még bizonyára Salieri irányítása alatt készült -, olasz nyelvû darabokat ezeket a sorozatba - jogosan - nem is vették fel), az elsõ pontosan datálható darab, egy kánon, 1813. május 8-án keletkezett, az utolsót, a Glaube, Hoffnung und Liebe címût pedig halála elõtt három hónappal, 1828 augusztusában írta Schubert. E mûvek értéke és jelentõsége természetesen nem azonos. Akadnak köztük egészen egyszerû, sokstrófás bi- és triciniumok, ezek a korai évekre esnek (a késõi Walter Scott-ciklus egyik tétele kivételével 1816 júniusa után Schubert már nem írt ilyen kis szólamszámra).

Késõbb - a szólókat nem számítva - a négyszólamúság az alapvetõ faktúra, mely két tételben öt szólammá, két másikban nyolcszólamú kettõs kórussá bõvül. A felvett darabok közül 3 olasz szövegû, l-l latin illetve héber, a többi mind német nyelvû. A Deutsch-mûjegyzékben 100-as alatti számot viselõ kompozíciók - kettõ kivételével - a cappella énekek, innen kezdve azonban nagyjából egyensúlyba kerülnek az a cappella és a hangszer-kíséretes mûvek. Ami a formát illeti, a dalokhoz hasonlóan itt is vegyesen fordulnak elõ strófikus, variált strófikus és végigkomponált tételek, utóbbiak között találunk többrészes, motettikus darabokat, valamint két kantátát is. A 9 illetve 10 kánon mindegyike a korai években, 1813-16 között készült (egy részük igen magas fekvésben íródott, ezeket mélyebbre transzponálva éneklik).

A kiadvány angol nyelvû fõcímében (Complete Secular Choral Works) minden szóhoz némi kiegészítést kell fûzni (ez a kísérõfüzetben meg is történik). Ami a teljességet illeti, csupán a töredékeket hagyták ki. Két esetben a zongorakíséretet kellett rekonstruálni, s néhány darabban, mely dalváltozatban is fennmaradt (ilyen például a Das grosse Hallelujah), a zongorakíséretbõl "szûrték ki" a nyilvánvaló kórusfaktúrát. Felvétel készült olyan tételbõl is, mely elõadható dalként, de második felét vagy refrénjét egyszólamú kórus is megszólaltathatja. Még az enyhén eltérõ variánsokat is bevették a sorozatba (például a Lacrimoso son io mindkét változatát). Valamennyi versszakot lelkiismeretesen végigéneklik, így a különben nem túl jelentõs An die Freude címû kompozíciónak mind a nyolc - egyenként tizenkét sorból álló - strófája felhangzik.

A választóvonalat - helyesen - nem a vallásos és a világi mûfajok között, hanem (a Lazarus oratórium és a Klopstock szövegére készült, német nyelvû, úgynevezett Stabat Mater kivételével) liturgikus és nem liturgikus kompozíciók között húzták meg. Ez egyrészt azért indokolt, mert a vallásos, de nem liturgikus szöveget nem mindig lehet egyértelmûen elválasztani a világitól, másrészt azért, mert ezek stilárisan is inkább az utóbbiakkal tartanak rokonságot (latin helyett német nyelvûek, orgona helyett zongorakísére-tesek). Így az EMI-nál 1977 és 1983 között felvett, és 1993-ban szintén hét kompaktlemezen megjelent Sacred Choral Works (Vallásos kórusmûvek) és a Teldec-kiadvány jól kiegészíti egymást, átfedés alig van köztük (elõbbi a fent említett két kompozíciót is tartalmazza), s ezáltal Schubert szinte teljes többszólamú vokális oeuvre-je immár CD-n is rendelkezésre áll.

Végül: nem pontos a "Choral Works" kifejezés. A kísérõ tanulmány német nyelvû változatának címe - Mehrstimmige Gesänge -sokkal találóbb. Egynéhány kompozícióról tudjuk ugyan, hogy kórusra készült, többségüket azonban szólistaegyüttesre szánta Schubert, elõadóik többnyire baráti körének tagjai, akiknek egy része hivatásos (opera) énekes, de ha amatõrök voltak is, általában képzett hanggal rendelkeztek. A Zelter által 1809-ben, Berlinben elindított, és elsõsorban Észak-Németországban népszerû Liedertafel-mozgalom Schubert idejében még nem terjedt el Ausztriában. Késõbb azonban az itt is megalakult "dalegyletek" (fõleg férfikarok) nagy lelkesedéssel vették birtokba ezt az értékes irodalmat, s most már visszavenni tõlük nem lehet, ennek nem is lenne értelme. Ilyen kiváló produkció esetén ez egyébként is másodrendû kérdés (a kifejezetten szóló-részleteket természetesen felvételünkön is szólisták éneklik).

A szerkesztés - a hét kompaktlemeznek megfelelõen - szövegük szerint hét témakörbe csoportosította a többszólamú énekeket: mulandóság, szerelem, örökkévalóság, hõsiesség, természet, ünnepek, baráti kör. S ezzel talán a kiadvány egyetlen vitatható pontját érintjük. Nem tudjuk, mi lehetett ezzel a cél.

A változatosság aligha, mert így éppen a rokon karakterû darabok kerültek egymás mellé, például az ötödik lemezen egy sor éji zene hallható, melyek gyönyörûek ugyan, egymásutániságuk mégis csökkenti hatásukat. A hetedik CD tele van bordallal - ezek egy része nem túl jelentõs, egymás után leforgatva pedig kissé egyhangúak is. Az egyes korongokat kvázi "hangversenyként" sem lehet végighallgatni, hiszen nincs ilyen dramaturgiai felépítésük, de másfajta logikát sem sikerült felfedeznem. Amellett az ilyen besorolás mindig is vitatható, olykor a cím sem árulja el a tematikát, így a hallgató nem tudja, melyik lemezen keresse a meghallgatni kívánt darabot.

Mindez nem lenne nagy baj, ha volna az ismertetõben betûrendes és/vagy Deutsch-jegyzékszám szerinti mutató, de ilyen az egyébként példás részletességû, az összes szöveget három nyelven tartalmazó, 316 oldalas füzetben nem található. Az egyetlen tartalomjegyzék a lemezeken hallható sorrendben közli a mûvek címét és a hozzájuk tartozó adatokat. (E recenzió írása közben többször is kénytelen voltam végigböngészni a 27 oldalas tartalommutatót.) Magam az egyetlen elképzelhetõ objektív elv: a keletkezési idõ szerinti - vagyis a Deutsch-jegyzék logikájával megegyezõ - rendben raktam volna sorba a tételeket (ez a Schubert-stílus változásait is tanulságosan megmutathatta volna), s többféle indexet is mellékeltem volna (betûrendes mutatót, elõadási apparátus, opuszszám szerintit). A füzetben egyébként minden egyes költõrõl lexikális tömörségû néhány soros ismertetés olvasható, mely különösen a kevéssé ismertek esetében hasznos, ám ezek megtalálása sem mindig egyszerû. A több verssel szereplõ költõknél ugyanis természetesen csak egyetlen helyen közlik ezt, ám hogy hol, az meglehetõsen esetleges. Így például - noha Schiller-szöveg már az elsõ lemezen elõfordul -, a rá vonatkozó ismertetés csak az utolsón szereplõ An die Freude mellett olvasható. Tehát erre vonatkozóan is hasznos lett volna valamilyen utalás. Az érdekes és hasznos kísérõ tanulmányt a legilletékesebb, Dr. Dietrich Berke, a Bärenreiter kiadó vezetõ lektora írta, aki az új Schubert-összkiadásban e kötetek gondozója.

A sorozat fõszereplõje természetesen az Erwin Ortner vezette Arnold Schoenberg Kórus. Ortner professzort már ismerheti a budapesti közönség - évekkel ezelõtt bravúros beugrásával megmentett egy János-passió-elõadást -, kórusát azonban sajnos még nem hallhattuk élõben, jóllehet a szomszédos Bécsben dolgoznak. Mint a kísérõfüzetbõl megtudhatjuk, 1964-ben vette át a St. Otmar Jugendchort (egy bécsi, III. kerületi plébánia húsztagú kamarakórusa), - ezt fejlesztette a mai, 200 tagú, világhírû együttessé. Az Arnold Schoenberg Kórus tagjai legnagyobbrészt a bécsi Zenemûvészeti Fõiskolán végeztek (1996 óta Ortner professzor az intézet rektora), jól hallhatóan kiváló, képzett hanggal rendelkeznek, a kisebb kórus-szólókat is õk éneklik. (Úgy látszik, Bécsben nem árt a szólistáknak a kórusban való éneklés). Mint vezetõjük egy interjúban elmondta, legfõbb célja, hogy a hangzás kifejezõ erõben rendkívül gazdag, de ugyanakkor teljesen homogén legyen. Ezt az eszményt, mely minden igazi kórusvezetõ álma, maximálisan sikerült megvalósítania. Az Arnold Schoenberg Kórus ma nemcsak Bécsben, hanem az egész világon az egyik legjobb énekkar. Repertoárjuk a reneszánsztól a kortárs zenéig magában foglalja a legkülönbözõbb mûfajokat: elõadnak a cappella kórusmûveket és oratóriumokat, sõt esetenként operában is fellépnek. Köztudomású, hogy Nikolaus Harnoncourt velük veszi fel a zeneirodalom legnagyobb vokálisinstrumentális alkotásait, így éppen idén tavasszal jelent meg (szintén a Teldec kiadásában) eszményi szépségû elõadásukban Schubert két utolsó nagymiséje - e felvételen ideális partnerük az Európai Kamarazenekar. A nagy együttesbõl mûvészeti vezetõjük választja ki a mûnek megfelelõ létszámú és hangszínû énekest, ezáltal mindig ideális ensemble-t tud összeállítani.

A hangzáskép csodálatosan áttetszõ, minden fekvés kiegyenlített, a kiváló szólistahangok ellenére is teljesen egységes, ugyanakkor a kórus elõadásmódja rugalmas és hajlékony, kifejezõ erõben sokszínû és gazdag. Külön ki kell emelni, hogy a férfikar bársonyosan puha megszólalású, s ha szükséges, ragyogó fénnyel énekel. Hogy e régizenei praxison felépített hangzáskultúra és az innen közelítõ interpretáció milyen elõnyökkel jár a Schubert-zene elõadásában is, jól hallhatóvá válik, ha felvételünket szembesítjük az elõbb említett EMI sorozattal, mely a Bajor Rádió kórusával és szimfonikus zenekarával, valamint világhírû szólisták közremûködésével készült, Wolfgang Sawallisch irányítása alatt.

Erwin Ortner professzor azonban nemcsak a kórusnevelés nagymestere, hanem szuverén muzsikus is, aki - ismerve és betartva a stílus állította kereteket - gazdag fantáziával és finom érzékenységgel bontja ki e többszólamú énekek minden árnyalatát. Ebben az Harnoncourt-felvételekrõl már ismert és kevésbé ismert szólisták, valamint zongorakísérõk és hangszeregyüttesek is segítik. Igazságtalanság lenne közülük neveket kiemelni, a maga helyén és szerepkörében mindegyik kifogástalan. Schiff Andrást mégis meg kell említeni. Az általa irányított Mondsee-i Fesztiválon egy Schubert egyházi és világi mûveibõl összeállított hangverseny után vetõdött fel e CD-sorozat terve. Hallhatóan magának tartotta fenn a. legjelentõsebb és legszebb tételek kíséretét, s ezt olyan stiláris biztonsággal látja el, mint aki valóban "belülrõl" ismeri Schubert összes zongoraszonátáját.

Az egyes mûvek és elõadásuk jellemzésére nincs helyünk, de ennek értelme sem volna. A recenzens szinte csupán találomra ragad ki néhányat azok közül, melyek különösen közel állnak szívéhez. A vegyeskarok sorából kiemelkedik a kantáta méretû Mirjams Siegesgesang (Grillparzer versére), mely a zsidók vörös-tengeri átvonulását festi meg hatalmas bibliai tablóban. A Gebet Zselizen komponált áhítatos, de gazdagon árnyalt darab - szólókkal az Esterházy család tagjai és a kiváló Schubert-interpretátor, Schönstein báró részére. Nõi hangokra írt párja a szintén Asz-dúrban felhangzó Der 23. Psalm. (Csak sajnálatos tévedésnek minõsíthetjük, hogy az EMI-sorozatban férfikvartett énekli kis szeptimmel mélyebben, B-dúrban.) Az An die Sonne 1816-os keletkezési éve ellenére a késõi mûvek változatos modulációira utal. A Gott im Ungewitter és a Gott der Weltschöpfer: dramatikus, kontrasztgazdag motetták. Nõi kari testvérük a Gott in der Natur, záróakkordjában magas c-vel. A közismert Ständchen, mind eredeti férfikari, mind a felkérõ kívánsága szerinti, nõikari változatában - elbûvölõ darab. E sorok írója bevallja, hogy kedvenceinek többsége a férfikarok közé tartozik. Íme ezekbõl néhány: a Wehmut azon bravúrdarabok egyike, melyekben (Senfltõl kezdve) az egyik középsõ szólamban konokul ismétlõdik egy hang (itt éppen az estharang kong). A tenorszólóra és kórusra írt lm Gegenwärtigen Vergangenes címû darabban Goethe elgondolkodó öregkori lírája (a West östlicher Divanból) kapott méltó zenei köntöst. A Sehnsucht különös meglepetése, hogy ezt a tipikusan nõi, szubjektív, panaszos szöveget (a Mignon-dalokból) ez alkalommal férfikvintettre bízta Schubert. A feldolgozás legalábbis egyenrangú a dalverziókkal (hatszor dolgozta fel!), a modulációk változatosságában felül is múlja azokat. Az Ewige Liebe címû tételben anapesztusz-ritmus lüktet végig. A szebbnél szebb "éji dalok" közül számomra talán a Der Gondelfahrer, s még inkább a Nachthelle a legkedvesebb. Az elõbbi, C-dúr darab vége felé Asz-ban megkondul a Szent Márk templom harangja is. Az utóbbiban a lírikus szépségû magas tenorszóló és az antifonális férfikari faktúra fellett éteri lebegésû, irizáló zongoraakkordok festik az "ezüstfényû" éjszakát. Az egyszerûségében is megkapó Die Nacht alig felülmúlt mintája lett a Liedertafel-irodalomnak.

Utoljára hagytuk a meditatív Goethe-versre írt Gesang der Geister über den Wassern címû, kettõs férfikvartettre és mélyvonós kvintettre (2 brácsa, 2 cselló, 1 bõgõ) komponált opuszt, melynek õsét - ha nem is stiláris, de szellemi értelemben - a késõ reneszánsz vokális-instrumentális, többrészes motettáiban kereshetjük. A kritika nem nagy dicsõségére válik, hogy Schubert e mûfajban írt talán legnagyobb mûvét (ez áll a CD-sorozat élén), mely egész œuvre-jében is az ötcsillagosak közé tartozik, a korabeli sajtóban - mint Dr. Berke írja - "szó szerint darabokra tépték". Ezzel szemben Alfred Einstein épp e "csúcs"-mûvekkel kapcsolatban jegyzi meg: ha valaki ezeket nem ismeri, az valami lényegeset nem ismer Schubertbõl.

Moritz von Schwind: Szerenád. Tollrajz, 1862. a kép elõterében Schubert, Lachner és Schwind, a háttérben kimagaslik VoglErwin Ortner