Aki megtekinti a sárospataki vár legrégibb részét, a gyönyörûen felújított Vörös-tornyot, a jó órás séta során a vár kápolnájában az idegenvezetõtõl meghallgathatja Szent Erzsébet életének történetét. II. András és Gertrúd leánykáját négyesztendõsen jegyezték el jövendõbelijével, hogy aztán tizennégy éves korára már az anyai örömöket is megismerhesse. Gyorsan értek akkoriban az emberek... Nem tudom, közép-(kelet)-európai éghajlaton általában milyen gyorsan cseperedik fel egy fesztivál, de tény, hogy Zemplén bõséges esõktõl öntözött, szubkárpáti klímájában hat év alatt igencsak szárba szökkent a Mûvészeti Napok rendezvénysorozata. Nem gyönge palánta immár: illik lassanként komolyan venni; a magam részérõl életben maradásáért is egyre kevésbé aggódom. Mindez a nyitókoncert estéjén jutott eszembe, amikor fél órával nyolc elõtt talpalatnyi helyet próbáltam keresni magamnak a pataki Rákóczi-vár udvarán. Nem volt könnyû. A tolongó tömegben egy pillanatra Merényi Judit mellé sodródtam, aki szinte hitetlenkedve, de boldogan figyelte a minden várakozást felülmúló érdeklõdést. Valahogy olyasféleképpen, mint az anya, aki hirtelen rádöbben, hogy csemetéje immár kinõtt a szárnyai alól: szép és okos fiatalként lassan elindul a maga útján. Beszámolóm legörvendetesebb híre, hogy a zempléni fesztivál ma már valóban a zemplénieké. A fönt említett tömeg jórészt a helybéliekbõl verbuválódott, ékesen bizonyítván, hogy alaptalan volt az aggodalom, amely e vidék zene iránti érdektelenségében vélte fölfedezni a Zempléni Mûvészeti Napokra leselkedõ egyik legnagyobb veszélyt. "A biztos siker titka: teremtsd meg az igényt, aztán elégítsd ki"- állítja a maga kissé cinikus modorában Murphy. A Liszt Ferenc Kamarazenekar a legnemesebb tartalommal töltötte ki e receptet. Mert a jó minõség, a magas színvonal tartós jelenléte elõbb-utóbb elkezdi megteremni a maga áldásos gyümölcseit. Patak, Új-hely, sõt a környezõ falvak értelmisége törzsközönséggé formálódott; akadnak persze szép számmal visszajáró vendégek is, s idén már egyre többször hallatszott német szó a közönség soraiból, noha Zemplén még ma sem tartozik a nemzetközi turizmus kedvelt célpontjai közé. Miközben az utolsó pillanatban mégis sikerült szert tennem egy ülõhelyre, megfordult a fejemben, hogy vajon a pataki vár, amely története során soha nem szenvedett igazán súlyos ostromot, hogyan állja majd a koncertközönség rohamát? A fesztivál vezérkara - Rolla János, a sárospataki Mûvelõdési Központ és az Óbudai Társaskör munkatársai - számára hamarosan az lesz a legégetõbb kérdés, hogyan találjanak nagyobb helyszíneket, miként bõvítsék a jelenlegi, gyönyörû történelmi színterek befogadóképességét. Egyetlen fesztiválszervezõnek sem kívánok súlyosabb gondokat. (Ha illetéktelenként szabad máris tanácsot adnom, kézenfekvõnek látszik egy összeszerelhetõ, meredeken emelkedõ lelátó felállítása a Vörös-torony, a kút és a XVII. századi, Lorántffy-szárny által határolt udvarrészre, mely növelné valamelyest az ülõhelyek számát, nem rontaná ez épületegyüttes pompás látványát, s elfogná a Bodrog felõl érkezõ szelet, no meg a hû ebek csaholását.) Pusztán azért foglalkozom ennyit a helyszínekkel, mert ezen az augusztus 21-i estén a "falakon is lógtak", a szó legszorosabb értelmében. A várudvar, melynek befogadóképességét 1992-ben körülbelül négyszáz fõre becsültem, legalább másfélszer annyi embernek adta át magát, s a széksorok a boltíves kapubejáróba 'nyúltak (csaknem a kõoroszlánokig), sokaknak pedig csak az árkádok alatt jutott hely, ahonnan nem lehet látni az ácsolt színpadon játszó muzsikusokat - hallani annál jobban.

Nemcsak a közönség száma növekedett, de tovább gyarapodott az események kínálata is. Figyelemreméltó, hogy - miközben az ország nyugati peremének évtizedes múlttal rendelkezõ zenei fesztiváljai kényszerûen összébb húzzák a nadrágszíjat, vagy profiljuk karakteresebbé tételével igyekeznek megújulni - Rolla János és csapata lassan, de biztosan folytatja észak-magyarországi hódító hadjáratát. Hat évvel ezelõtt Sárospatakon kívül csupán Sátoraljaújhely, Szerencs és Karcsa látott vendégül néhány koncertet. Ma már szinte valamennyi nagyobb zempléni település érintett: Tokaj, Tarcal, Hollóháza, Tolcsva, Pácin, Füzérradvány, s mindenütt akad egy-egy vár, kastély, templom, vagy legalább kedves fõtér, amely alkalmas koncerthelyszínnek bizonyul. (A rendezõk legfrissebb fölfedezése a bodrogkeresztúri görög-katolikus templom.) A fesztiválhangulathoz a vásári vonulat megerõsítése is hozzájárul. A komolyzenei programokon kívül promenádkoncertek, fúvós térzenék, bábelõadások s a hétvégére idõzített reneszánsz napok várjátékai gondoskodtak arról, hogy a véletlenül idelátogatók elõtt se maradjon rejtve: fesztivál zajlik Zemplénben. Egyre több kiállítás várja a turistát, s maga a két éve felújított pataki vár végigjárása is óriási élmény. A jól bevált hagyományok szerint a fesztivál szervezõi szélesre tárják a kapukat a különbözõ mûfajok elõtt: operett-gála, prózai kamaraszínház, valamint népzenei produkciók, zenével fûszerezett irodalmi estek ("Volt egyszer egy alkotóház...", "Schubertiáda") egészítik ki a hangversenyeket. Természetesen jelen sorok írója a tíz nap negyvennégy eseménye közül elsõsorban a komolyzenei koncertek iránt érdeklõdött, bár õszintén reméli, hogy a reneszánsz vacsorán felszolgált korhû fogások, a tûzdelt fácán és szegeit borjúcomb, valamint a sárkányos nap röptetései sem kerülték el a gasztronómiai és aerodinamikai szaklapok figyelmét.

Maga a klasszikus zenei program is színesen hangszerelt, melyben természetesen a Liszt Ferenc Kamarazenekar fellépései képviselik a "vezérszólamot". Dicséret illeti azt a bölcs meggondolást, amely három-négy különbözõ kísérõszólamot illeszt e cantus firmus köré. Az elsõ nem más, mint a nemzetközi élvonalba tartozó, valóban nagyszerû külföldi szólisták felléptetése, akikkel a zenekar eddigi gazdag pályája során szívesen muzsikált együtt. Idén is telitalálatnak bizonyult a Berlini Filharmonikusok három szólistája (Hansjörg Schellenberger, Margit-Anna Süß-Schellenberger, Emmanuel Pahud) valamint Frankl Péter meghívása. A második szálat a hazai muzsikustársadalom legjavának szerepeltetése képviseli. A zempléni zenekari hangversenyek egyik érdekessége, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekart kiegészítõ fúvósok közül többen e tájon születtek. Augusztus 26-án a zenekar kedves ötlettel lepte meg a sátoraljaújhelyi közönséget: Szatmári Zsolt klarinétos, Kiss József oboás, Kiss Gábor és Olajos György fagottosok személyében egytõl egyig újhelyi vagy sárospataki születésû szólistákat kísért Vivaldi és Mozart versenymûveiben. Csupán a K. 297/b jegyzékszámú Esz-dúr sinfonia concertante kürtöse, Zempléni Tamás nem idevalósi (bár neki legalább a neve...) Egy kiváló, sajnos fiatalon elhunyt pedagógus, Friedl András tanár úr munkájának is köszönhetõ az a szerencsés konstelláció, melynek eredményeképp Rolla János együttese, mikor legjobb szimfonikus zenekaraink fúvósai közt válogat, folyvást zempléniekre akad. A régió zenei életéhez való szerves kapcsolódást a Mûvészeti Napok egyik új vonása is erõsíti: a jelenleg is itt mûködõ muzsikusok vagy együttesek megszólaltatása. Tavalyelõtt a sárospataki Mûvelõdés Háza Vegyeskara szerepelt Hollóházán, Csehi Ferenc vezényletével, idén a sátoraljaújhelyi Mûvészeti Iskola tanára, Cseh Olga ült csembaló mellé - e tájon már nem ismeretlen - kamarapartnereivel; Fátyol Rudolf hegedûmûvésszel és Kedves Tamás csellistával. Ugyancsak rokonszenves a programszerkesztõk felfedezõkedve és demokratizmusa, mellyel évrõl évre fiatal hazai együtteseket is meghívnak a fesztiválra. Idén leginkább a "magyar King's Singers" státuszára pályázó nyíregyházi Banchieri Énekegyüttes, a Klembala Géza vezette Cantus Corvinus és a Weiner Brass Quintett képviselte ezt a vonulatot.

E bõséges kínálat egészét a fesztiválnak mindössze néhány napjára odalátogató kritikus nem tudja bemutatni. Sajnálom, hogy a zempléni születésû fúvósok szólóival ékes sátoraljaújhelyi hangversenyt sem hallhattam, s nem ismerhettem meg a híres nyíregyházi kórusiskolából kikerült Banchieri Énekegyüttest. Mindössze három koncertrõl számolhatok be személyes tapasztalatok alapján, további kettõrõl rádiófelvétel, illetve televíziós közvetítés által szereztem benyomásokat.

Augusztus 21. A Liszt Ferenc Kamarazenekar nyitóhangversenye a sárospataki Rákóczi vár udvarán. Közremûködött: Hansjörg Schellenberger - oboa, Margit-Anna Süß-Schellenberger - hárfa, Emmanuel Pahud - fuvola.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar tónusa töretlenül õrzi régi fényét. A vonóshangzás bizonyos pillanatokban kicsit szálkás, karcos vagy épp forszírozott, s mindez olykor az intonáció tisztaságának rovására is mehet. Ezzel a megállapítással azonban kimerítettem Rolla János zenekarának valamennyi negatívumát. Mert kinek jut eszébe Beckmesserként összegyûjtögetni a hangszín felületének szeplõk, amikor olyan interpretációt hall, amely minden pillanatában az igazi közlés hitelével szól, A sok évtizede együtt játszó társulatokra leselkedõ rutin meg sem kísérti ezt az elõadást. Mintha elõször csodálkozna rá ez a zenekar Haydn Sturm und Drang szimfóniájának, a Hoboken I. 49-es jegyzékszámú "La Passioné"-nak drámaiságára. A kifejezés ereje és közvetlensége magával ragadó. Az együttes játék csiszoltsága oly magától értõdõ, hogy szinte észre sem vesszük. Harnoncourt könyvének címével jellemezhetõ Rolláék zenéhez való viszonya. Az általuk megszólaltatott muzsika valóban "beszédszerû", s nemcsak a pátosz nyelvét ismeri, hanem a 18. századi párizsi szalonok divatos beszédmódját vagy Mozart családi leveleinek incselkedõ fordulatait is, amint arról a K. 299-es Fuvola-hárfaverseny vagy a C-dúr oboaverseny hallgatása során meggyõzõdhettünk. Cimarosa fuvolára és oboára írt pompás kettõsversenye, melyet - ki tudja, miért - idehaza szinte soha nem hallhatunk, az olasz opera buffa stílusával egészítette ki a föntebb vázolt hangulatkört. Schellenberger oboájának tónusa varázslatosan szép: magvas, ugyanakkor karcsú, a kadenciák virtuóz futamaiban gömbölyûen gyöngyözõ, de ha kell, rugalmasan pattanó is. Játékának legjellegzetesebb vonása mégis a pompás hangszín, amely a nagyívû dallamokban olvasztott aranyként ömlik át a zenekari hangzás felett. E lenyûgözõ szépség hallatán, s a zenei felfogás elegáns-intelligens tagoltságával szembesülve magamban az apollói mûvész típusába soroltam Schellenbergert (habár a "Messzelövõ Apollónt" általában nem az aulosszal szokták kapcsolatba hozni). Ám az oboaverseny fináléjának rondójában a felütéses zárótéma ízes indítása, s még inkább a másnapi kamaraest alább részletezendõ szólószámainak elõadása arról gyõzött meg, hogy a hermészi huncutság sem hiányzik fegyvertárából. Mozart kettõsversenyének elõadását a francia-svájci fuvolista, Emmanuel Pahud és a hárfás, Margit-Anna Süß-Schellenberger virtuozitást és bensõséges muzikalitást egyesítõ interpretációja jellemezte.

Augusztus 22. Kamaraest a sárospataki Rákóczi vár lovagtermében. Közremûködött: Hansjörg Schellenberger - oboa, Margit-Anna Süß-Schellenberger - hárfa, Emmanuel Pahud-fuvola.

Némi aggodalommal léptem másnap a zsúfolásig telt Lovagterembe, mert az átiratok jelentõs részétõl viszolygok, mivel az efféle átdolgozásokat gyakran nem zenei szempontok hívják életre, sokkal inkább a szólisták repertoárigénye meg a "mindenevõ" zenehallgató különlegességek iránti vonzalma. Ezért hát magam is meglepõdtem, mennyire kellemes csalódást jelentett a barokk szonáták megszólaltatása a berliniek hangszerösszállításában. Igaz ugyan, hogy a hárfa continuo-hangszerként nem képes arra a plaszticitásra, amelyre mondjuk a csembaló mélyvonós hangszerrel társulva, de Margit-Anna asszony a hangszer lehetõségeinek határán belül mindent megtett, hogy e szerepkört betölthesse. A fuvola- és az oboamûvész gazdagon artikulált elõadása, különösen Pahud eleven fantáziával rögtönzött, gazdagon kibomló díszítõmûvészete emlékezetesen szép pillanatokká avatta a Quantz-triószonáta, valamint a két Bach-szonáta (BWV 1033, 1020) megszólaltatását. Az elsõ félidõ záródarabja önmagában szétoszlatja az átiratok létjogosultságát vitató kritikusi zsörtölõdést, hiszen Mozart Varázsfuvolájának 1792-ben keletkezett, eredetileg két fuvolára szánt átiratáról van szó, amely lehengerlõ szellemességgel tesz eleget a népszerû dallamok feldolgozására irányuló korabeli igénynek. Pahud és Schellenberger igazi mókamesternek bizonyult e jelenetek megformálásában, s olykor hangos kacajra fakasztotta a fogékony közönséget. Az ízléses szellemesség jegyében hallgathattuk végig a második félidõ darabjait, köztük Britten mitológiai ihletésû sorozatának, a Metamorfózisoknak Bacchus, Nárcissus és Pán tételét, hogy azután az oboaszólóra egy másik mitológiai darab, Debussy Syrinxje feleljen.

Augusztus 24. Az AMADINDA Ütõegyüttes koncertje a sárospataki Mûvelõdés Házában

Meglehetõsen sokszor hallottam már az Amadindát, ez a koncert mégis számos szívderítõ újdonságot hozott számomra. Ezek köbambusz-gamelán, a ritmuseltolásra és komplementer játékmódra épülõ, magával ragadó ugandai amadindázás, az arisztokratikusan finom zimbabwei ízelítõ, s a fergeteges tahitipolinéz dobolás a zenérõl alkotott képzeteinek újragondolására, s atavisztikus élmények megtapasztalására nyújt lehetõséget a hallgatónak. Az Amadinda tagjai szemmel láthatólag maguk is pompásan érezték magukat az est folyamán, s örömömet csak fokozta, hogy a megbabonázott hallgatóság soraiban számos környékbeli fõiskolás fiatal ült, akik most szembesültek elõször ezzel a világgal.

A következõ két eseményrõl csak néhány reflexiómat vetem papírra, hiszen nem egészen lovagias dolog rádió- vagy tévéfelvétel alapján ítéletet mondani a produkcióról. Egyfelõl ezek a médiumok nem igazítanak el teljes megbízhatósággal az élõ hangverseny valamennyi paraméterérõl (például a hangzásarányokról), másfelõl a mikrofon kíméletlen nagyítóként vetíti elénk az elõadás valamennyi esendõségét.

A tokaji adó 1997. augusztus 26-tól kezdte sugározni a Bartók mûsort az új frekvencián. Talán e rádiótörténeti jelentõségû esemény miatt döntöttek úgy az illetékesek, hogy a nyitókoncert mellett Cseh Olga, Fátyol Rudolf és Kedves Tamás - a tokaji református templomban rendezett - barokk estjét közvetíti a Rádió a Zempléni Fesztivál hangversenyei közül. Fátyol Rudolf hangzáseszménye, a szép, telt legato-játék, a barokk zene historikus mozgalom elõtti elõadásmódját, tehát egy legalább két-három évtizeddel korábbi interpretációs stílust idéz. Ezen a stíluskörön belül a hegedûmûvész otthonosan mozog. Mindez teljesen rendjén való, csakhogy már a harmadik triószonáta-tétel után egysíkúvá válik. Nincs egyeden tenuto, egyetlen megtorpanás, vagy karakteresebb indítás sem, és - ami a legfájdalmasabb - az egyes frázisok elválasztását sem tagolja értelmes szünet. Vivaldi, Corelli és Veracini megannyi részletszépséggel teljes hegedûszólójának cizellált megmunkálását is hiába várjuk. Ez az elõadás csak "éneklõ" akar lenni, s fel sem vetõdik a berlini vendégmûvészek interpretációját bearanyozó "beszédszerûség" lehetõsége. Cseh Olga magabiztosan, partnereire érzékenyen figyelve, korrekten szólaltatta meg az elõre kidolgozott kíséretet. Bach D-dúr gambaszonátájának mûsorra tûzése Kedves Tamás részérõl az önismeret hiányáról tanúskodik, hiszen Fátyol Rudolf technikailag kifogástalan interpretációjával szemben õ a hangok pontos megszólaltatásával is adós maradt, s e mû elõadását Cseh Olga üzembiztos csembalójátéka sem tudta megmenteni a kínos pillanatoktól.

Az idõjárás, mely idén szinte az utolsó pillanatig kegyes volt a fesztivál rendezõihez, a zárókoncertet a pataki várudvarról bekényszerítette a református templom falai közé. Ez a hajlék akusztikáját, befogadóképességét és külsõ megjelenését tekintve is méltó alternatívája a várudvarnak. Néhány esztendõ óta a fesztivál nagyzenekarokat is vendégül lát. A MÁV Szimfonikusok már korábban is ellátogattak Zemplénbe. Az augusztus 30-i hangversenyt Jurij Szimonov vezényelte. A televíziós közvetítés rendkívül ambiciózus, fogékony, a karmesterrel kiválóan kommunikáló zenekarról nyújtott közelképet. Egészen pompásak a fúvósok: megszólalásuk nemcsak magabiztos, hanem szép hangszínekben gazdag, s kifejezetten ihletett. A vonóskar hangzása azonban, mely minden együttes legérzékenyebb, s legfáradságosabban javítható oldala, még sok kívánnivalót hagy maga után. Mindenesetre úgy tûnik, a rengeteg fiatallal dolgozó együttes nyitott, és jelentõs karmester-egyéniség vezetésével szívesen vállalkozik olyan felfedezõ utakra, mint amilyent Schumann Nyitány, Scherzo és Finálé címû kompozíciója tartogat számukra. Szimonov pedig valóban jelentõs karmester-egyéniség, még akkor is, ha a tévé azt is közelhozta, hogy ez a kiváló muzsikus milyen szívesen tetszeleg a virtuóz kéztornák bajnokának szerepkörében. E külsõséges jegyek mellett azonban még mindig marad elég ideje a nagyforma ívének megrajzolására. Az est neuralgikus pontját Anatolij Fokanov ténykedése jelentette számomra. A népszerû bariton elképesztõ érzéketlenséggel dörgött végig Mahler Vándorlegény-dalain, mit sem tudva azok belsõ, lelki rezdüléseirõl, összetett hangulatvilágáról s hamvas bájáról. Fokanov nem tudja, hogy vannak területek a zeneirodalomban, ahol nem mûködik az operai rutin, ahol nem lehet holmi heroikus álarcba burkolni a hang nemességének teljes hiányát. A trauma azonban hamar szertefoszlott a koncert második felében, amikor Szimonov igazán úgy vezette végig a zenekart Brahms 1. szimfóniáján, mint ahogyan legszeretettebb hazai vidéken kalauzolja végig a házigazda vendégeit. A "vendégek" pedig úgy játszottak, ahogyan élvonalbeli szimfonikus zenekarainkhoz illik.

Schellenbergerék koncertjének szünetében felsétáltam a Vörös-torony tetejére. Életem elsõ tizennyolc évét, és sok nyarat töltöttem e tájon, de most úgy éreztem, még soha nem láttam a Zemplént ilyen szépnek. Északkeletre a Sátor-hegyek vonulata, mögöttem a Bodrogpart, a Nap épp szemben, a makkoshotykai hegyek fölött hunyorít még egy utolsót. Ha egy fesztivál értéket hoz erre a tájra, s fel is fedez itt helyben még ugyanannyi szépséget, ráadásképp pedig még arra is képes, hogy a helybelieket is e szépségek tudatára ébressze, fényes jövõ áll elõtte.