Idén harmincadik alkalommal rendezték meg a Szombathelyi Bartók Szemináriumot. Ismereteim szerint nincs Magyarországon olyan évente ismétlõdõ mûvészeti rendezvénysorozat, mely hasonlóan hosszú múlttal és nemzetközi mértékkel mérve is jelentõs szakmai hírnévvel rendelkezne. A szervezõk nem ünnepelték az évfordulót - talán nem is az õ dolguk ez -, mindössze a fesztivál történetét feldolgozó fotókiállítással emlékeztek meg róla.

Mielõtt azonban rátérnék az idei év eseményeire, nem érdektelen röviden áttekinteni, mi is áll e harminc év történetében. Bizonyára nem csak a koncertrendezéssel foglalkozók tudják, hogy egy fesztivál életében három évtized milyen nagy idõ: tradíciókat jelent, múltat, olykor tévedéseket, mellékutcákat, kényszerû vagy szándékosan vállalt megújulásokat, arculatváltásokat, a pénzügyi stabilitás és az anyagi nehézségek váltakozásait. Az Interart Fesztiválközpont (korábban Interkoncert Fesztiváliroda), mely kezdettõl rendezõje a Szemináriumnak, keresztülment már valamennyi szakmai, szervezési és anyagi nehézségen és sikeren, melyet egy ilyen jellegû feladat tartogathat. A szeminárium elsõ korszaka 1967-tõl 1985-ig tartott. Tíz éven keresztül Budapesten volt a székhelye, s csak 1977-ben került Szombathelyre. Pedagógiai és zenei alapelvei ekkor a zeneszerzõ még élõ tanítványainak, pályatársainak, kamarazenei partnereinek elõadói és pedagógiai tekintélyére épültek, s nem véletlen, hogy éveken át Bartók szellemi örökségének egyik legautentikusabb zarándokhelyeként keresték föl nyaranta a hazai és külföldi zenészhallgatók. Azok, akik e régi Bartók Szeminárium hallgatói és résztvevõi voltak, ma már a zenészek idõsebb generációjához tartoznak, nem egy közülük a magyar zenei élet és elõadómûvészet vezetõ egyénisége. A Szeminárium már ekkor fontos tényezõje volt zenei életünknek. Ujfalussy József, aki - mint a hazai Bartók-kutatás egyik legtekintélyesebb képviselõje - a kezdetektõl fogva figyelemmel kísérte a rendezvény sorsának alakulását, az idei fesztivált megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a Szeminárium jelentõsége mindig is túlmutatott a Bartók-életmû hagyományozásában vállalt szerepén és az ehhez kapcsolódó pedagógiai tevékenységen. Ez a nyári két hét másról is szólt: a nemzetköziségrõl, a vasfüggönyön inneni zenekultúra szinte egyetlen kifelé nyíló folyosójaként a nyitottságról egy olyan világban, melyben a határok zárva voltak. Bartók neve és mûvei (és vele együtt a róla elnevezett rendezvény is) valamiképpen összekapcsolódtak azzal a törekevéssel, mely a provincializmustól kívánta megmenteni ezt a bezártságra ítéltetett világot. Bartók nagyrészt külföldön élõ tanítványai és fiatalabb kortársai ezt a szellemet hozták vissza az 1967-85 közötti idõszakban.

A hõskor azonban elmúlt, s a váltás 1985-ben elkerülhetetlen volt, mert a szervezõknek nemcsak azzal kellett szembenézniük, hogy az idõ múlásával egyre kevesebben lesznek, akik a bartóki hagyományt valóban hitelesen képesek átörökíteni, hanem azzal is, hogy az eltelt két évtized alatt jelentõsen megváltozott Bartók életmûvének zenetörténeti értelmezése. Felismerték, hogy a korszerû Bartók-képhez hozzátartozik mûveinek zenetörténeti hatása, illetve a kortárs zene Bartókhoz való viszonya, a század többi klasszikusával való érintkezési pontok; s hogy az interpretáció feladata nemcsak a hagyomány õrzése, hanem a zenetudomány filológiai eredményeinek elõadói szempontok szerinti értelmezése is. Mindez nemcsak a kurzus hangulatát, hanem mûfaját is megváltoztatta: a Bartók Szeminárium, bár megõrizte nyári zenei tábor jellegét, olyan - nevében is vállalt - fesztivállá alakult, melynek mûsorán a 20. századi klasszikusok mûvei mellett a hazai és nemzetközi kortárs zene egyforma súllyal szerepel. A fesztivál és a szeminárium között igen céltudatosan megszerkesztett kapcsolat volt: a hangversenyeken elhangzó mûvek kötelezõ repertoárként vagy analitikus példákként a kurzusok anyagában is szerepeltek, a fesztiválprogramok nagyrészt a mesterkurzusok professzoraira, s a zeneszerzõ vendégekre épültek. Ennek hozadéka a magyar zenei élet egyik legnagyobb szakmai eredménye lett, mely addig soha nem létezett szövetséget hozott létre a kortárs zene iránt elkötelezett zenészek között. Az elmúlt tizenkét évben tehát tanárként, fellépõ hangszeres mûvészként, a programban szereplõ zeneszerzõként, meghívott vendégként, zenetörténészként igen sokan megfordultak Szombathelyen, olyanok, akiknek zenéje, munkássága vagy személye kapcsolatba hozható Bartók mûvészetével és/vagy a 20. századi, illetve kortárs zenével. Pierre-Laurent Aimard, John Cage, Csaba Péter, Eötvös Péter, Fenyves Loránd, Brian Ferneyhough, Saschko Gawriloffjonathan Harvey, Kocsis Zoltán, Kurtág György, Ligeti György, Perényi Miklós, Robmann Imre, Somfai László, Marco Stroppa, Végh Sándor, Wilheim András, az Amadinda, az Asko Együttes, az Ensemble Lntercontemporain és az Ensemble Modern folyamatos vagy egy-egy alkalomra szóló jelenléte határozta meg immár a fesztivál arculatát - nem beszélve a hangversenyek programjairól, melyek a 20. századi és a kortárs zene szinte minden irányzatát felölelték, vagy a zenetudományi konferenciákról és elõadásokról, melyek Bartók zenéjének és a kortárs zene aktuális kérdéseinek problémái köré rendezõdtek. Ismerve az elmúlt évtized egyre nehezebb pénzügyi körülményeit, szinte csoda, hogy Klenjánszky Tamás és az Interart Fesztiválközpont többi munkatársa oly hosszú idõn keresztül meg tudta teremtem e nagyszabású rendezvénysorozat anyagi fedezetét. Kérdés persze, hogy mennyi ideig tartható fenn még ez az állapot, illetve nem áll-e a Bartók Szeminárium újabb cezúra és arculatváltás elõtt. Bár a szerkesztõ bizottság a régi, az igazgató személye új: Klenjánszky Tamás távoztával ez évtõl nemcsak az Interart, hanem a Bartók Fesztivál vezetésével is Schanda Beátát bízták meg, aki a mostani, igen nehéz körülmények között is vállalta a Szeminárium folytatását. Ez azért is tiszteletre méltó, mert az elmúlt szezonban az egész iroda önállósága és léte került veszélybe minisztériumi határozatlanság és bizonytalan döntések következtében. A fesztivál és szeminárium - többek között Szombathely városának, és Vas megye segítségének köszönhetõen - a jelek szerint átvészelte a mûködését veszélyeztetõ nehézségeket, bár némi áldozat árán; idén a koncertek és a kurzusok száma kisebb volt a szokásosnál.

A fesztiválprogramot a hagyományoknak megfelelõen a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar nyitotta meg vezetõje, Robert Houlihan vezényletével. A Kodály-, Honegger- és Stravinsky-mûvekbõl összeállított impozáns mûsor túl nagy feladatot jelentett ezen az estén. Néhány jól felépített és átgondolt szakaszt leszámítva a Nyári este idilli-romantikus hangzását, impresszionista színeit intonációs bizonytalanságok szürkítették. Honegger Gordonkaversenyében Perényi Miklós tökéletes és megkapó játéka mellett ezek a színek még halványabbnak tûntek, a Sacre du printemps-ban pedig (melynek megszólaltatására a Bartók-terem színpada egyébként sem elég nagy) különösen sok hangszeres feladat maradt megoldatlanul. A zenekar, mely az elmúlt évek során számos emlékezetes produkcióval gazdagította a fesztivált, most kifejezetten indiszponáltan játszott; a fáradtságot, mely a koncertet jellemezte, korábban nemigen lehetett észrevenni, még a Sacre-hoz hasonlóan nehéz mûvekben sem. A jó helyzetfelismerési képességgel rendelkezõ, s érzékenyen dirigáló Robert Houlihan sem tudta korrigálni a kifejezetten hangszeres eredetû hibákat, melyek nem az anyagismeret vagy a próbák hiányát sejtetik, hanem a zenekar általános hangszeres erõnlétének gondjait. Nem a kritikus feladata az okokat kutatni, de sejthetõ, hogy júliusban az együttes mögött igen nehéz szezon állt. Szombathely hangversenyei és operaelõadásai mellett a zenekar állandó szereplõje Vas megye, Nyugat-Magyarország és Kelet-Ausztria hangversenyéletének, tehát minden okunk megvan rá, hogy egyszerû túlterheltséget gyanítsunk a problémák mögött. A rézfúvósok túl sok gikszere, a hegedûk éles és rosszul intonált hangjai, a mélyvonósok gyakran összecsiszolatlan együtthangzása, a sok intonációs bizonytalanság mintha arra utalna, hogy a sok hangverseny mellett kevés idõ jut a hangszeres színvonal szinten tartására, magyarán: a gyakorlásra. Sajnos a vidéki zenekarok egy részénél ez a jelenség nem ismeretlen. A gazdasági hátteret megteremtõ városi és megyei önkormányzatok örülnek, ha a mûködés alapfeltételeit fenn tudják tartani, az együtteseknek így - akár a túlterheltség és a szakmai feltételek mellõzése árán is - minden fellépési lehetõséget meg kell ragadniuk. Ismerve a vidéki zenekari zenészek fizetését, az is nyilvánvaló, hogy ez ellen a vezetõ karmester és a szakszervezet sem tehet semmit; nem vétózhatja meg a fáradságos és szakmailag semmi hasznot nem hozó ausztriai haknikat (más zenekaroknál a lélekölõ operett-turnékat), ha azok a hétköznapok megélhetési feltételeit biztosítják. A nyitókoncert és a karmesterkurzus zenekari foglalkozásai alatt mindenki meggyõzõdhetett arról, hogy az együttes a fáradtság ellenére is helytállt, tehát e pusztító folyamat az elején tart még - a vezetõségnek és a mûködési feltételeket nyújtó intézményeknek azonban minden intõ jelre oda kellene figyelniük, és a helyzet orvoslásakor keresniük kellene a zenészek agyonhajszolása nélküli megoldásokat.

Az Amadinda Együttes hangversenye az ütõhangszeres irodalom két, már klasszikusnak számító alkotása mellett egy európai bemutatóval is szolgált. Szerencsére az együttes népszerûsége a városban változatlan, így a Sportházban megjelent nagyszámú közönség megadóan végighallgatta, s a kiváló elõadásnak köszönhetõen nem fütyülte ki Philippe Lierdemann meglehetõsen didaktikus és olykor már-már bosszantóan unalmas Pliages (1995-96) címû darabját. Lou Harrison szokatlan hangszerösszeállítású, ütõhangszer-kíséretes Hegedûversenyét azonban a megírása óta eltelt majd negyven év sem kezdte ki. Keller András szuggesztív, nagyon szép hangú hegedûjátéka és a kitûnõ összjáték nyilvánvalóan meggyõzte a hallgatóságot arról, hogy ezt a kompozíciót érdemes hosszú távon is repertoáron tartani. Az est nagy attrakciója - akusztikai és fizikai értelemben egyaránt - Xenakis Persephassa (1969) címû darabja volt. A mû a megkomponált surround-stereo effektusok egyik elsõ, s igen látványos példája: a hat játékos köré rendezett ütõhangszer-csoportok körülveszik a középen ülõ hallgatóságot. A mû megszólaltatásához a Sportház ideális körülményeket nyújtott, s aki szereti a sokkoló hatású, elemi ösztönökre ható zenét, annak nagy élményben volt része.

A fesztivál idei külföldi vendégei a belga Ictus Együttes szólistái voltak. Két koncertjük kis apparátusú kamaramûvekbõl, szólódarabokból, illetve szólóhangszerekkel kombinált elektronikus kompozíciókból állt, egy-két kivétellel a nemzetközi fesztiválokon standardként hallható kortárs zenei kínálatból. Hosokawa, Nunes, Ferneyhough, Harada, Carter, Reich, Alvarez mûveibõl adtak válogatást - s feltételezhetõen a vendéglátók iránti gesztusként - Tihanyi László Attis címû, szólóhegedûre írott kompozíciója is elhangzott. Az eredetileg húsztagú brüsszeli együttes mindössze két éve mûködik. Olyan mûhelyként dolgozó társulat, melynek nemcsak a mûfaja, hanem az összetétele is változatos, s minden esetben a elõadandó kompozíció határozza meg az arculatát. Tevékenysége igen sokrétû: gyakorlatilag minden kortárs zenével érintkezõ mûvészeti ágat (tánc, színház, pantomim, opera, performance) magában foglal. Mi most tehát csak a jéghegy csúcsát láthattuk, s ez változó hangszeres színvonalon megszólaló, de tisztességgel megtanult produkciókat jelentett. Mégis, olvasva a nagyrészt állami támogatásból mûködõ együttes rövid két év alatt befutott elképesztõ nemzetközi karrierjérõl, elfogott az irigység. Érdekes lenne kipróbálni, hogy ha a nálunk mûködõ (pontosabban: állandó anyagi háttér nélkül dolgozó, örökösen a lét és nemlét határán küszködõ) kortárs zenei együttesek valamelyike a Flandria Kulturális Követe címet viselõ Ictushoz hasonló állami "hátszelet" kapna, vajon mire jutna.

Piérre-Laurent Aimard és Irina Kataeva hangversenyén Sosztakovics, Prokofjev és Bartók mûvei mellett Messiaen monumentális hatású és hangzású Visions de l'Amen címû kompozíciója hangzott el. Bár a két mûvész hallhatóan nagyon különbözõ billentéssel zongorázik (Aimard légiesebb, igen pregnáns és tiszta technikával, Kataeva pedig zengõbb, de kontúrtalanabb hangokkal, több pedállal) a Messiaen-darab harang-hatásainak ez kifejezetten jót tett. Technikai perfekciójuk, s a kétzongorás mûfajban többnyire ritka, végletekig összecsiszolt együttes játékuk még a Bartók Mikrokozmosz-tételek tempótévedéseit is feledtette.

A fesztivál programjához kapcsolódott az Interart által évek óta képviselt Musica Danubiana program keretében zajló kétnapos zenepedagógiai találkozó is, melynek témája A zongora a kortárs zeneszerzésben és a kortárs zene oktatásában volt. Az idelátogató zenetanárok a közép-kelet-európai országok (Szlovákia, Románia, Szlovénia, Bulgária, Magyarország) zenepedagógiában is felhasználható kortárs zongorairodalmával ismerkedhettek meg. A kétnapos rendezvényre a Magyar Zeneszerzõk Egyesülete és az Artisjus Zenei Alapítvány támogatásának eredményeként meghívták az érdekelt zeneszerzõket is. Remélhetjük, hogy az elõadások, bemutatók és a személyes találkozások eredménye a késõbbiekben a zenét tanulók kortárs repertoárjának bõvülésében is megmutatkozik majd.

A fesztivál legérdekesebb (és sokak szerint legjobb) hangversenye nem tartozott a hivatalos programba. Három kiváló fúvós, Klenyán Csaba, Rozmán Lajos és Lakatos György társult egy estére egy két klarinétra és fagottra összeállított mûsorral. Az "összeállítás" szó valójában nem fejezi ki jól a trió-, duó- és szólódarabok valódi összképét. Ezen az estén ugyanis korai reneszánsz kórusmûvek (Senleches, Ockeghem) fúvós letétei, Bach-kánonok, és egy Mozart-divertimento környezetébe ágyazva csendültek fel a kortárs fúvósirodalom kiemelkedõ alkotásai Scelsitõl, Wolfftól, Kurtágtól, Křenektõl, Denisovtól és Cage-tõl. Azt bizonyította ez a mûsorszerkezet, hogy a zene korokon és stílusokon átnyúlva egységes: a régi és az új darabok egymás tükrében mutatkoztak meg, kitûnõen kiegészítették egymást, a régi mûvek nem tûntek archaikusnak, tõlünk távoliaknak az új kompozíciók szomszédságában, s megfordítva: az új zene mögött is fölsejlett az a több évszázados háttér, amelyet ki nem mondott és alig megfogalmazható hagyományként önkéntelenül is folytat. Az elõadók ismeretében szinte természetesnek vettük, hogy a huszadik századi darabokat a legmagasabb színvonalon hallottuk. Az azonban igazi meglepetés volt, hogy a 14-15. századi vokális zenék milyen gyönyörûen szólalnak meg az évszázadokkal késõbb szerkesztett hangszereken, csattanósan cáfolva azt a divatos vélekedést, hogy az elõadómûvészi hitelességhez a megszólaltató instrumentum autenticitása is nélkülözhetetlen. Igazi muzsikusok zeneként és nem kulturális relikviaként közeledtek ezekhez az alkotásokhoz. Ha van koncert, amely megérdemelné, hogy minél nagyobb hallgatósághoz eljusson, ez a mûsor és ez a produkció bizonnyal közéjük tartozik.

Az idén meghirdetett öt kurzusra (zongora, kamarazene, karmester, számítógépes zeneszerzés, ének) huszonkét országból kilencven hallgató jelentkezett. Elegendõ csak a jelentkezõk listáját végignézni ahhoz, hogy lássuk: a kurzusok híre Argentínától Belgiumig, Új-Zélandtól Romániáig, Japántól Franciaországig mindenhová eljutott már - ilyen ismertséggel aligha dicsekedhet sok nyári zenei rendezvény. Aki eljött, nyilván tanulni akart, s méghozzá olyasmit, amire másutt nemigen van lehetõsége. Világjelenség, hogy - jóllehet a koncertrepertoárnak nem kis részét képezi a 20. századi és a kortárs zene - a tradicionális berendezkedésû felsõfokú zenei intézmények errõl alig vesznek tudomást. Ha valaki már növendék korában, vagy koncertkarrierje kezdetén komolyan akar foglalkozni a kortárs repertoárral, többnyire külön utakon teszi meg az elsõ lépéseket. Szombathely talán legfõbb vonzereje, hogy évek óta az egyik legfontosabb, nemzetközi hírû "külön út"-ként mûködik, hogy az itt mesterkurzust tartó professzoroktól a hallgatók úgymond elsõ kézbõl kapják az információkat, lévén mindegyikük a kortárs és a 20. századi zene nemzetközileg elismert tolmácsolója. Az éremnek azonban van egy másik oldala- is: az a zenei anyag - akár hangszeres, akár énekes, akár zenekari mûvekrõl van szó -, amely köré a szombathelyi kurzusok rendezõdnek, bizony technikailag és intellektuálisan egyaránt másféle, durvábban fogalmazva: általában komplikáltabb feladatok elé állítja a muzsikust. Bartókot, Stravinskyt, Berget, Kurtágot, Ferneyhough-t (és a sort persze folytathatjuk) játszani nehéz, ami olykor azt is jelenti, hogy aki elegendõ technikai tudással rendelkezik ahhoz, hogy elfogadható színvonalon szólaltasson meg akár egy Brahms-dalt vagy egy Haydn-szonátát, még egyáltalán nem biztos, hogy képes ugyanezt hasonló szinten a kortárs zenében is megvalósítani. Ha valaki tehát arra számít, hogy e két hét alatt mindent megtanul a kurzus anyagában szereplõ mûvekrõl, bizonyára téved. Mindezeket a gondolatokat fõként a karmesterkurzus tapasztalatai mondatják velem, melynek anyaga (Ravel: Alborada del gracioso, Valses nobles et sentimentales, Bartók: Két arckép, Fiatalkori hegedûverseny, Ligeti: Kamarakoncert) még egy tapasztalt karmestert is próbára tenne, nemhogy egy olyan huszonévest, akinek e bonyolult mûvek kidolgozásához sem a próbarutinja nem elégséges még, sem a mozgáskultúrája nem elég kifinomult. Persze valahol el kell kezdeni, s a kurzust idén vezetõ Dominique Rouits mindent meg is tett, hogy hallgatóit átgondolt próbamunkára és a zenekari hangzást füllel és mozdulatokkal is kontrollálni tudó technikára oktassa. Az eredmény valószínûleg csak a késõbbiekben kamatozik majd, mert pillanatnyilag a zárókoncertet elõkészítõ próbák sora és a fõpróba azt mutatta, hogy az ideérkezett karmesterjelöltek alig tettek mást, mint, gyakoroltak a Szombathelyi Szimfonikus Zenekaron, mert erre - legalábbis tapasztalataim alapján - korábban máshol, más körülmények között nem sok alkalmuk lehetett még. Lényegében mindegy volt, milyen darabot dirigáltak, hiszen stiláris kérdések ezen a szinten nemigen merültek fel. A lényeg a zenekar elõtti viselkedés, a zenekari hangzásnak a pulpituson megtapasztalható realitásával való ismerkedés volt. Olykor az volt az érzésem, hogy a most jelenlévõ hallgatók számára pillanatnyi felkészültségük alapján egy Mozart-menüett vezénylése is problematikus lehetett volna, s ehhez képest a kiírt program nagyon-nagyon mély víznek számított. A zenekar és a Bartók-hegedûverseny szólistája, Viniczai Éva az olykor értelmetlen instrukciókat, az ügyetlen intéseket, az elõre begyakorolt, s gyakran teljesen mozdíthatatlan koreográfiákat is bölcs elnézéssel, és igen konstruktívan élte meg; automatikusan korrigálta a tévedéseket, s olykor olyasmit is eljátszott, amit az elõtte álló karmesternek sem ideje, sem módja nem volt jelezni.

Nehéz dolga volt az énekkurzust vezetõ Csengery Adrienne-nek is. A kiírás szerint "a századvégtõl a századvégig" terjedõ korszakból szinte mindent lehetett hozzá vinni: dalokat, zenekari dalciklusokat, operarészleteket, énekes kamaramûveket. A növendékhangversenyek tanúsága szerint hallgatói éltek is e repertoárbeli gazdagsággal, ugyanis Wagnertõl Horváth Balázs mûveiig igen gazdag volt a megszólaltatott énekszámok listája. Növendékeinek nagy része igen felkészülten érkezett, s igyekezett a rendelkezésre álló két hetet teljesen kihasználni. Az órák, próbák és hangversenyek, melyeket hallottam, arról gyõztek meg, hogy Csengery Adrienne olyan tanár, aki - amellett, hogy igen nagy intuícióval érez rá tanítványainak hangképzési, technikai és intellektuális problémáira, s már rövid idõ alatt is nagy hatásfokkal tudja õket korrigálni - inspirációt, önbizalmat és erõt is képes átadni, ami az énektanításban különösen fontos. Segítségével tanítványai már néhány nap alatt is megszabadulhatnak fizikai vagy technikai gátlásaiktól, így nehezen intonálható, komoly hangképzési problémákat felvetõ mûveket is személyes hitellel és a rutintalanságokat is áthidaló színpadi jelenléttel képesek megszólaltatni - természetesen ki-ki saját felkészültségének és technikai biztonságának szintjén. Csengery Adrienne érdeme az is, hogy az énekkurzus e két hét alatt is igen nyitott szakmai közösséggé vált: az itt tanulók közremûködtek a zeneszerzés-hallgatók hangversenyein, spontán szervezõdõ kamarazenei csoportokat hoztak létre, s belehallgattak a számítógépes mûhely énekhangszintézissel foglalkozó óráiba is.

A zongora- illetve zongorás kamarazenekurzust a szeminárium elsõ hetében Rohmann Jmre, a második héten Pierre-Laurent Aimard vezette. Aki Rohmann Imréhez jött tanulni, Bartók mûvei mellett a romantikus zongorairodalom (fõleg Schubert és Liszt) alkotásait is elõjátszhatta, míg Aimard foglalkozásain a 20. századi klasszikusok alkotásai szerepeltek. Tekintettel az anyag nehézségére és a jelentkezõk viszonylag nagy számára, az aktív hallgatókat az itteni szokásoknak megfelelõen a kurzus elsõ napján választották ki. A korábbi évekkel ellentétben idén nem tûnt ki egyetlen nagy reményekre jogosító tehetség sem, ezt jelzi, hogy idén a zongorista hallgatók nem szerepeltek önálló hangversenyen.

A szeminárium elsõ néhány napját sokak számára tette emlékezetessé Kurtág György és egykori tanítványa, a jelenleg Londonban élõ Szervánszky Valéria vonósnégyes- és kamarazene-kurzusa, melyet a második héten Szervánszky egyedül folytatott. Kurtág tanári jelenléte a Bartók Szeminárium nagy vívmánya, különösen 1992-tõl, amióta a zeneszerzõ gyakorlatilag külföldön él és dolgozik. Azelõtt, amíg a Zeneakadémián tanított, sokan járhattak hozzá. Mindenkivel szívesen foglalkozott, akiben elég kitartás, alázat, érdeklõdés és tehetség volt, aki képes volt ugyanazzal a komolysággal viszonyulni a hangokhoz, mint õ. Hogy ma már csak Szombathelyen és alkalmanként egy-egy külföldi mesterkurzuson tanít, egyrészt sajnálatos, mert aki csak egyetlen alkalommal is játszik neki, valami olyat tapasztal a zenérõl, a gyakorlásról, hangszerének legyõzhetõ és legyõzhetetlen fizikai korlátairól, ami megváltoztathatja egész szakmai létét, másrészt azonban érthetõ, hiszen a felszabaduló idõ mûveket terem, amelyek készülnek és készülni fognak az elkövetkezõ években, s melyektõl a tanítás sok erõt és energiát vonna el. Amikor Kurtág tanít, a mûnek - legyen az Bartók-vonósnégyes, Beethoven-kamaradarab vagy saját kompozíció - minden, csak hangokkal kifejezhetõ titka feltárul, a növendék elõtt a hangok közti feszültségek, a súlyviszonyok értelmezési lehetõségei, gyakran fizikai gesztusokkal kifejezhetõ rajzolatai bontakoznak ki. Kurtág lényébõl ilyenkor korát meghazudtoló intenzitás árad; énekel és zongorázik, olykor az az érzésünk, hogy önmaga számára is "megfejti" a zenét, az õt foglalkoztató kompozíciós problémákat boncolgatja. Ebben a munkában a növendék médium, aki miközben keményen dolgozik, kulcsot kap tanárától minden hanghoz, amellyel az elkövetkezõ idõkben találkozni fog. Kemény iskola ez, nem bírja ki mindenki, de aki fel tud nõni hozzá, annak minden bizonnyal megvan az esélye arra, hogy mûvész váljék belõle.

A zeneszerzés- és számítógépes zenei mûhely - mint mûfaji meghatározása is elárulja - idén komplex programként indult. Lehetõvé tette a hallgatók számára, hogy az egyéni konzultációkon kompozíciós problémáikkal a University of California zeneszerzés-professzorához, Brian Ferneyhough-hoz forduljanak, míg a csoportos órákon általános zeneszerzés-technikai és esztétikai kérdésekben kaptak tõle instrukciókat. Emellett Szigetvári Andrea irányításával egyéni és csoportos formában fejleszthették tovább ismereteiket a számítógép kompozíciós eszközként való felhasználásában. Ez utóbbi mûhelymunka elsõsorban technikai jellegû volt: az oktató Macintosh és NeXT számítógépeken futtatható hangszintetizáló és interaktív programok (Patchwork, CSound) kezelésével és lehetõségeivel ismertette meg a résztvevõket. Brian Ferneyhough nemzetközi tekintélye sokakat vonzott a világ minden tájáról, de legalább ilyen csábítóak lehettek a számítógépes zenei mûhelyben rendelkezésre álló (részben a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskolának, részben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemnek is köszönhetõ) nagyszerû technikai feltételek, és Szigetvári Andrea rendszeres, átfogó és - amikor szükséges volt - az alapszinttõl a felsõfokúig terjedõ ismereteket átadó segítsége. A résztvevõk a július 26-i délutáni és esti hangversenyeken meg is hallgathatták a már korábban elõkészített, vagy a kurzus folyamán komponált és realizált mûveiket. A koncerteket, melyeken a számítógépeken és erõsítõ berendezéseken kívül az énekkurzus hallgatói, a fesztivál hangszeres vendégei és az Ictus együttes tagjai is közremûködtek, intenzív próbamunka elõzte meg. Csak ez utóbbi magyarázza, hogy a mûhelyt vezetõ professzorok oly liberálisak voltak a megszólaltatandó mûvek kiválasztásakor, mert a koncerteken elhangzó rövid darabok között nemigen akadt valóban pódiumra való alkotás. A számítógép nélküli hangszeres és énekes kamaradarabok között sem hallottam olyat, melyben az egyéni hang bármilyen átütõ jelenlétét érzékelni lehetett volna, a számítógéppel készült mûvek pedig (beleértve az akusztikus hangszereket szerepeltetõket is) másként, mint etûdökként - a szintetikus hangokkal való ismerkedés melléktermékeként - aligha voltak értelmezhetõek. Pedagógiailag azonban mégis fontos volt ez a hangverseny, hiszen a zeneszerzõnek szüksége van arra, hogy mûvét a próbák és a koncert során immár élõ közegben is hallja, meg kell tanulnia azt is, hogyan tanítsa be elõadóit, s lehetõséget kell teremtenie önmaga számára az esetleges kompozíciós korrekciókra is, továbbá meg kell tapasztalnia alkotásának legalább a kollégáira gyakorolt hatását. Mindez megtörtént, a szeminárium hallgatói és néhány érdeklõdõ végighallgatták a programot, a szerzõk valószínûleg igen sok pozitív és - reméljük - intõ tapasztalatot is szereztek, s ennél többet egy nyári szeminárium aligha adhat.

A hangszeres kurzusok programja elméleti és zenetörténeti problémákat boncolgató elõadásokkal is kiegészült. Jeney Zoltán a hangmagasságok tonális szervezõdésével kapcsolatos megfigyeléseit és tapasztalatait mondta el két elõadás keretében, Wilheim András "Századvégi körkép" címmel tartott háromrészes elõadássorozatot a 20. század fõ zeneszerzési irányzatairól és recepciótörténetérõl.

A felsoroltakból kitetszik, hogy az idei két hét bõven kínált eseményt, tanulnivalót az idelátogatóknak. Fájó szívvel írom le, de meg kell említenem, hogy a mostani alkalom mégis több olyan válságtünetet mutatott, mely hosszú távon elszürkítheti, s-a nyári szemináriumok és táborok nemzetközi tömegében - jellegtelenné teheti még a Bartók Szemináriumhoz hasonlóan nagymúltú rendezvényeket is. A válságjelenségek oka azonban most nem feltétlenül kizárólag anyagi eredetû: 10-12 év után már hibává válhat az a szerkesztési erény, mely az elején oly érdekessé tette a Bartók Szemináriumot; mégpedig az, hogy a két hét programja igen erõsen kötõdött egy állandó szakmai mag köré, melynek jelenléte a kurzusok legnagyobb vonzóerejét adta. Tizenkét év hosszú idõ, ilyen sokáig a legritkább esetben marad együtt egy ilyen jellegû szakmai közösség. Az utak szétválnak, az egyéni érdeklõdés iránya megváltozik, a zenészkarrierek fölfelé ívelnek vagy átrendezõdnek, s ha csak két-három professzor személye megváltozik, a legjobb szerkesztési szándékok ellenére is kétségessé válik az eredetileg oly határozott és nyíltan vállalt szakmai arculat. Idén (bár minden bizonnyal nem véglegesen) hiányzott a professzorgárdából Kocsis Zoltán, Eötvös Péter és Marco Stroppa, nem tartott elõadást Somfai László, s Perényi Miklós is csak a nyitóhangverseny emlékezetes Honegger-gordonkaverseny szólójával vett részt a fesztiválon. Nyilván a véletlenek szerencsétlen összejátszása miatt alakult így a helyzet, de jelenlétük hiánya nemcsak a kurzusok számában mutatkozott meg, hanem megsínylette ezt az az Európában valószínûleg egyedülálló mûhelyhangulat is, amely a Bartók Szemináriumot az elmúlt tíz évben jellemezte. Pedig ez adta azt a varázst, amely miatt korábban a "hivatalos" hallgatóságon kívül is sokan elzarándokoltak ide. Aki még nem járt Szombathelyen e nyári két hét alatt, annak nagyon nehéz leírni, mit is jelentett ez a hangulat, bár az idei év alkalmából rendezett fotókiállítás talán valamennyit felidézett belõle. Néhány évvel ezelõtt a fesztivál hallgatósága mintha szélesebb körû lett volna: a kurzusok olykor nem hivatalos, csak egy-két napra érkezett látogatókkal bõvültek, akik csak úgy "beültek" Eötvös vagy Kurtág óráira egy-egy napra, vagy csak azért utaztak két-három órát, hogy egy-egy hangversenyt (amelyet Budapesten nem lehetett hallani) vagy elõadást meghallgassanak, s néha nem zenészek is eljöttek, hogy minden kötelezettség nélkül eltöltsenek itt néhány napot, láthassák Ligetit, Cage-et, Végh Sándort és másokat. Sajátos hangulata volt az éjszakai hangversenyeknek, a kötetlen találkozóknak, a kurzus tanáraiból alakult alkalmi kamaraegyüttesek zenélésének, vagy a hangversenyként is meghirdetett programoknak és próbáiknak, a fesztivál mûsorához kapcsolódó lemezfelvételeknek. Mindez a múlté. Véglegesen-e, vagy csak az idén alakult így? Restaurálni kell-e az eddigi arculatot, engedelmeskedve a talán túlságosan is beépült reflexeknek, vagy éppen meg kellene próbálni ismét megújulni, a szeminárium történetében harmadszor, s a fesztiváléban elõször? Meg lehet-e találni azokat a professzorokat, akik folytatják, vagy éppen újrakezdik, elfogadva vagy éppen újraértelmezve a hagyományokat? Mi az, amit meg kell, és fõleg: mi az, amit meg lehet õrizni az elmúlt évek erényeibõl? Hangsúlyosan jelen lesz-e a magyar zenei élet is a Bartók Szeminárium munkájában, vagy a nyári fesztiválok utazó hírességeinek turnéállomása lesz Szombathely is, hasonlóan oly sok neves helyszín mai státusához? Kérdésre kérdés - de ha az Interart a kulturális életet oly brutálisan átszabó mai periódusban megmaradhat jelenlegi szerepében, a következõ néhány év megadhatja, sõt nyomatékosabban fogalmazva: meg kell adja rájuk a választ.

Perényi Miklós és Robert HoulihanAz Ictus EgyüttesCsengery Adrienne tanítSzigetvári Andrea, növendékei körében