|
A Mahagonny-kísérlet
Hölgyeim és uraim, hogy a dolog közepébe vágjunk, ugyanazt mondhatjuk mi is, mint Mahagonny városának alapítói, történetünk legelején: "ez így nem megy tovább". Valaminek történnie kell. Mentõ ötlet után kapkodnak a színpadon, fullasztó hõségben. Fel kell szakadjon ez a fojtó légkör. Egy szó vagy egy dolog kell, valami megalapozás. Ez a feladat három csirkefogóra vár, akik pénzt akarnak keríteni, hogy kimásszanak a slamasztikából. Kell, hogy sikerüljön. Egy mentõ ötlet, erre van szükség. Meg kell alapítani valamit, ami a levegõben van, egy kelepce-várost, amely majd sokakat magához vonz és behálóz, amelyben sokan hisznek: benne végre kifoghatják a maguk halát - azt, amelyre egy életen át vártak. Meg kell alapítani Mahagonny városát. Bevezetõt tartunk most a Mahagonny-operához, nem exegézist. Bizonyára az lesz a legjobb, legmegbízhatóbb és legegyszerûbb módszer, ha némiképp szeminarizáló módon szorosan a szöveghez kapcsolódunk, miközben azt minden lényeges pontján transzcendáljuk; ha a maga áttetszõségében értelmezzük, hogy aztán visszatérhessünk az átvilágított textushoz. Remélem, sikerül majd valamelyest. Annál is inkább, mivel Brecht és Weill, a színdarabíró és a zeneszerzõ remekül megértették egymást, úgy, mint azóta is csak igen kevesen. Mert a zene - ha nem lucidus érthetõséggel adják elõ a darabot - elfedi a szöveg egy részét a hallgatók fülében. A songokat elõször színészek énekelték, aminek voltak elõnyei, de hátrányai is, inkább az ének, mint az érthetõség rovására. Maga a szöveg szikrázóan szellemes, éleit nem lehet nem érzékelni; mármost ezt az élességet Weill zenéje nem elfedi, hanem aláhúzza, napvilágra tárja, átszínezi. Az elszínezésnek olyan módszere jelenik meg itt, mint a természettudományban, az orvostudományban, hogy egyes részletek jobban láthatók legyenek; ez volt az alkotói szándék. Ezért feltétlenül szükséges, hogy jól ismerjük a szöveget, mintegy belülrõl s nemcsak kívülrõl; azért is, hogy megértsük: milyen remek ez a zene. Szóval azt mondtam: "ez így nem megy tovább". Bizonyára az lesz a leghelyesebb, ha szó szerint elõadom legalább az elsõ jelenetet, valamelyest rövidítve. Itt van három csirkefogó: Willy, a cégvezetõ; aztán özvegy Begbickné asszonyság, a felejthetetlen Leokádia, a kuplerosnõ, akinek jócskán van a rovásán, már nyomában vannak a zsaruk. Õ tudja: "pénztõl jön meg a vágy", ebbõl él, mások érzéki vágyából csinál pénzt, s a szerelemhez is konyít valamit. És Hétszentség Mózes is színre lép. Fura szerzet: bokszoló, brutális gengszter. Szóval õk hárman tûnnek fel, és egy autón vánszorognak be a színpadra. A berlini bemutatón, még a harmincas években, nem kis nehézséget okozott felhajtani egy agyonnyúzott teherkocsit. Egy egész roncstelepet kellett átfésülni, hogy találjanak egy ronda tragacsot, amilyenre itt szükség van. Mármost ebben hárman ülnek, három jómadár.
Megjegyzendõ itt, hogy a szövegnek ez a helye máris biblikus hangot üt meg: "ismerni (nem tükör által, homályosan, hanem) szemtõl szembe." A három csirkefogó most leül a kocsihágcsóra, és rágyújt, ami remek ötlet. A dohányzás ugyanis serkenti a gondolkodást. Az epikus színházban azt ugyan nem kívánhatják a nézõtõl, hogy maga is rágyújtson, pedig nem lenne rossz ötlet - hogy ne beleélje magát, nemde, hanem gondolkodjék. Szóval kiülnek a csibészek a hágcsóra, és rágyújtanak. A mentõ gondolat azon nyomban megszületik.
Mindegyik azt ismétli, amit az elõbb a másik mondott. Most elõbukkan Begbickné, a kocsi tetején.
Így hát megadták az alaphangot, és megfogalmazták, mi a boldogság: "hét nap munkátlanul". Egyszóval szabadidõ, munka nélkül. Ez az elsõ kísérlet, hogy színpadon ábrázolják az ilyen szabadidõt, amely igen kellemetes dolognak tûnik: A nagy tájfunok nem érnek idáig el; a férfiak nem civakodnak, csak cigarettáznak, és várják, míg leszáll az este. " Kicsit sovány vigasz persze cigarettázva várni, míg leszáll az este. Kell, hogy legyen valami az emberben, hogy el ne unja a várakozást.
A Mahagonny-zászlót felvonják egy hosszú horgászbotra. Érdekes módon Brecht itt közbeszúr egy jelzõt. Vászonból van a zászló, és a vászon színe ugyebár legtöbbször fehér vagy sárgás. Itt egy vörös zászlót vonnak fel a hosszú horgászbotra. Jól van, jól; most viszont jön egy nagy mondat, amelybõl pompás kórus kerekedhet, csodás, felejthetetlen szavak, Willy és Mózes szájából:
Most kérném külön felfigyelni a végszóra:
Pontosan: semmi sincs, amihez tarthatná magát az ember. Íme, a szabadidõ problémája: egy pluralista világ problémája, a bomlásé, erre-arra kilengõ mozgásokkal, ahol nincs változatlan irány, ahol nem tudni - nem azt, hogy mit akarok most és késõbb, hanem -, hogy mit akarok egyáltalán; példa, amihez igazodni lehetne, már vagy még nincs. Bogarat ültettek a fülünkbe ezzel a problémával, ezt tette már a korai Brecht is. A Mahagonnyt 1928-ban vagy 1929-ben írta; Lipcsében volt a bemutató, aztán Berlinbe ment át a produkció; Lipcsében színházi botrány, füttykoncert, ahogyan az a darabhoz illik. Berlinben - Galobával, Zemlinskyvel, Klempererrel - jobban értették; a húszas évek végén, harmincas évek elején vagyunk; utána hamarost jönnek a nácik. A probléma világos: kísérletrõl van szó, egyetlen nagy témával. A darabíró epikusán jár el, hogy elgondolkodásra, kérdésfeltevésre késztesse hallgatóit, akár ilyen áron: "függöny le, minden kérdés nyitva marad". Nem azért, mert egy kísérletbõl kell hogy következzék valami: a színpadon modellképleteket kell kipróbálni, vér nélkül. Így megyen a világ? Ha nem így megyen, akkor talán majd amúgy? Mindez bármiféle ünnepélyes pátosz és klasszikus támpont nélkül. - Shakespeare ebben a tekintetben egészen más talajon áll. Volt a húszas években egy nyomorúságos vaudeville-darab - feltételezem, hogy nyomorúságos volt, jómagam nem láttam -, de a címe az roppantul izgalmas volt: "Ön szerint Konstanza illendõen viselkedett?" Ez igen fontos kérdésnek tûnt Brecht szemében. Ki viselkedik illendõen, helyesen. Ezért írt iskolaoperákat ilyen címmel: "Aki igent mond", "Aki nemet mond". Valaki rosszmájúan megjegyezte: a következõ darab már ilyen címet kap: "Aki talánt mond". Avagy azt, hogy: "A rendszabály". Az illetõ férfiú úgy vélekedett, hogy az ezután következõ darab "A próba" lesz. Brecht mindenesetre kérdésfeltevésekkel kísérletezett a színpadon, mûvileg elõállított, bár nem valószínûtlen szituációkat kipróbálva, vérontás nélkül. Így a színház: modellképlet, kísérleti laboratórium ahhoz, hogy valamit elõállítsanak, még mielõtt a kísérletet - roppant véráldozatokkal - a külsõ, a színházon kívüli valóságban elvégzik. Ez a törekvés a Mahagonnyban markánsabb, mint bármely más Brecht-darabban. A következõ években valamennyi földrész elégedetlenjei özönlenek Mahagonnyba, az aranyvárosba. Köztük négy férfiú Alaszkából, négy favágó, akik hét télen át - ó, micsoda teleken át! - fát döntöttek, dolgoztak hóban-fagyban, kuporgatták a pénzt, jönnek négyen, és Mahagonnyba akar eljutni mind. Fel Mahagonnyba! Íme, a songjuk:
Itt a szövegben megint felbukkan egy remek brechti mondás, amelyben érezhetõ az anarchia csábítása is - ez eddig hallgatagon a háttérben lapult. Elõbukkan Bakunyin. Semmiféle rendet! Azt csinál mindenki, amit akar (ahogyan Bakunyim értették vagy félreértették), mindenesetre nincs semmiféle kényszer, semmiféle hatalmi szó, ahogyan ezeknek az Alaszkát járt jóembereknek képzeletében a kívánt jövõ jelentkezik, mert:
Nagyszerû jelszó a bõségrõl és a teljes szabadságról. Szóval egy ilyen várost alapítottak meg, és ez az a nagy kísérlet, amely - mint látni fogjuk - többszörösen kudarcot vall. A 7. kép felirata: "Minden igazi nagy vállalkozás olykor válságokkal küzd." De most belsõ katasztrófa fenyeget; változik a hang. Tér a kikötõnegyedben, Begbickné igyekszik visszatartani az embereket, akik ott akarják hagyni ezt a luxushelyet. Egyikük, Jim valósággal tajtékzik, mert látott egy "Tilos" táblát. Mások igyekeznek visszatartani Jimet, aki felbõszülten jár fel s alá, s menni akar innen, és újra csak nem tudja, hová menjen. Megint a legmélyebb értelmû helyek egyike, amelyeket Brecht valaha is írt:
Végül három társa ráordít Jimre:
A cimborák visszahurcolják Jimet a városba. Szóval unalom, üresség, nem külsõ válság Mahagonny városában, hanem a szabadidõ tartalmatlansága. A szabadidõ akaratlan következménye ("semmit sem nehezebb elviselni, mint a szép napok sorát") a konzumtársadalom; mögötte semmi," csak az unalom dögvésze. A nyomor, a szükség az egyik alternatíva, az unalom a másik. Ha semmi sem történik, hát ugyan miért nem történik soha semmi? Erre nem válasz a természettel való összhang nyugtatószere, vagy akár a megállapítás: "az ember felejt" (elfelejti kívánságait kielégíteni, elfelejti kívánságait, mint a keleti, indiai és kínai bölcsesség tanítja, amelyet Brecht hosszú ideig követett). Most: Jim legszívesebben megenné a kalapját, vak kétségbeesésében. És a végsõ állítás: "én nem akarok ember lenni" - számunkra ez nem kielégítõ meghatározás; mi egyáltalán nem is tudjuk, kik vagyunk. Nem tudjuk, hogy vajon emberek vagyunk-e. Az emberség is úgy jelenik meg itt, mint álarc; arcunkra ragasztották, nincs hozzá közünk. Hogy mik vagyunk, azt nem tudjuk, vagy még nem tudjuk. A közelgõ krízis igen szolid és élvezetes, kívülrõl jön, tudniillik valódi amerikai deus ex machina egy hurrikán képében. Ülnek a férfiak a kocsmában, a táblán térkép, azon egy nyíl látható, mutatja a szélvihar útját, amint Mahagonny felé közeledik. Ó, borzasztó esemény!
Nos, közeledik tehát a hurrikán éjszakája, s a borzalom éjszakáján megtörténik az áttörés, a látható áttörés, a radikális fordulat az egyéni szabadság felé: az ember azt veheti el, amit akar, azt teheti, amit akar; mindent szabad. A hurrikán emez éjjelén, vagy "a. borzalom éjszakáján", ahogyan ez a brechti felirat szakadozott vászonfecnin olvasható, "a borzalom emez éjszakáján az egyszerû favágó, Jim Maho ney, meglelte az emberi boldogság törvényeit". Szóval, ott ülnek együtt a földön, hátukat a falnak támasztva, kétségbeesve. "Ilyen a világ", mondja Jim Jacknek.
Itt tehát újra világosan elõbukkan az anarchista elv, a pusztításban való kedvtelés. Bakunyin mondotta: "A rombolás szenvedélye alkotó szenvedély". Szóval megint egy fordulat, amely továbbgyûrûzik, sok anarchistánál banálissá válik. Hogyan hozható helyre az élet? Vagy úgy, hogy rendbehozzák, vagy úgy, hogy teljes szabadság uralkodik. Mérték jut érvényre, ha minden mérték szerinti, ez a rend-utópia, kezdve Platónnál, Campanellánál, még Saint Simonnál is. Vagy itt a szabadság-utópia, ha mindenki szabad és mindenki szabadságának határa csakis az embertársa szabadsága, és mindenki azt tehet, amit akar, kezdve Morus Tamásnál, Fourier-nél, és Bakunyinnál, anarchista módon nyomatékosítva. Itt kezdõdik tehát a rombolás szenvedélye mint alkotó szenvedély, mint nagy felbuzdulás, mint az eddig érvényesnek tekintett mértékek szétrombolása, mint olyasmi, ami a mûvészetben mégiscsak komoly tekintélynek örvend, hogy a régi táblákat széttörik, és Nietzschéig terjed a jelszó: széttörni a táblákat! És akkor jön valami, ami még nem volt. Ilyesmi volt mondjuk a régizene kõtábláinak széttörése, ahogyan az Wagnernél jelentkezett, a végigkomponált dallammal; egészen más volt ez, mint a zártszámos opera. Mindez itt egybecseng azzal a lényeges dologgal, hogy zeneileg a Mahagonny - megint zártszámos opera. Tehát most egyszer csak megszûnik a végtelenbe elnyúló éneklés, amelyben egyetlen szót sem érteni, és a hõsnõk fenyegetõ hangon énekelnek: vége az idegbeteg hõsök, akadályoztatott gyilkosok ordítozásának; most a zene úgyszólván Mozarthoz tér vissza. Itt számok vannak és szünetek, és a szünetekre azért is feltétlenül szüksége van Brechtnek és Weillnek, hogy legyen idõ elgondolkodni. A régi szünet a recitativo-ária volt. A recitativók itt eltûntek a songban, de vannak áriák, s ezeknek van kezdetük és van végük. Ez azt jelenti, hogy Weill viszont a zenedráma kõtábláit töri szét. Vissza a régi operához, persze egy roppant erejû robbanóanyaggal telítve, amely magától értõdõen hiányzott a régi operából. És most jön a favágó ítéletmondása a világ felett. Jim a közönség elé lép, a rivaldához:
Ekkor viszont megváltozik a gondolat iránya, valami egészen más következik:
Nos, ez már nem olyan egyszerû. Mintha csak arról lenne szó, hogy az embernek nincs kedve elgondolni azt a gondolatot, mintha az hiába hullana valaki ölébe! Tehát jókora ugrás van ezekben az anarchista kijelentésekben, ítélkezésekben és hozadékukban. Szóval mindent megtehet az ember. Mindenki felemelkedik, leveszi a kalapját. Jim visszalép a színpad belseje felé, és fogadja a szerencsekívánatokat.
Szóval láthatják: Nietzsche, széttört kõtáblák, már ahogyan Móricka képzelte a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éviben és a századelõn. A hurrikán még nem érte el Mahagonnyt, de Pensacola, az már elpusztult! 22 000 halott, a rendõrök, akik Mahagonny alapítóinak nyomában voltak, holtan hevernek az utakon. Az öröm mindazonáltal eléggé mérsékelt, mert a nyíl még mindig Mahagonny felé mutat. Ám hajszálnyival Mahagonny elõtt a nyíl egy félkört ír le, úgy folytatja útját. "S a halál"- csodálatos egy verssor - "a vizekbe visszatért".
Most aztán igazi nagyüzem kezdõdik, csúcsforgalom. A legfurább dolgok keverednek itt: vad, felszabadult életérzés, bakunyini, kropotkini, szecessziós, a korai Wedekind-darabokra jellemzõ anarchizmus és tõsgyökeres kapitalizmus, mindez együtt és ömlesztve - mivelhogy a szabadság a vállalkozók szabadsága, azoké, akiknek több pénzük van, mint a többieknek, és akik mindent megvásárolhatnak és mindent megengedhetnek maguknak. Ez most mind összejön, és ez Mahagonny második nagy korszaka, körülbelül egy évvel a nagy hurrikán után; szól az induló, az örömök versenydala, a négy aktusé, amelyekben kiélhetõk az örömök: a zabálásé, a szeretkezésé, a bokszolásé és a vedelésé. Ezek a nagy tartalmak, amelyek most elõtûnnek. Ezek a most elõtûnõ nagy élettartalmak. Ez az, amihez tarthatja magát az ember. Egyéb horizont, ilyen premisszák mellett, nem tárulhat fel. Most nekilendül az ének, ily szövegre:
Elõbb jön a zabálás, aztán a nemi aktus. Eredetileg az szerepelt a szövegben, Weill így is komponálta meg: "Másodszor jön hozzá a szerelem, / Harmadszor ne felejts el bokszolni. / Negyedszer iszol, amennyit akarsz". A végleges szövegben már "nemi aktus" áll, majd
A szín változik. Dobogó, rajta egyszerû szoba. A szoba közepén Begbickné ül, balra egy lány, jobbra egy férfi, a dobogó mellett sorban állnak a mahagonny-i férfiak. Háttérbõl zene. Szóval egy csinos kis bordély épült a színpadon, a férfiak sorban állnak, egyik a másik után kerül sorra, egy ideig sötét lesz, aztán újra kivilágosodik, a férfi lelép, kérem a következõt. Brutálisan egyértelmû jelenet. Nos, az úgy volt, hogy a színigazgató, de Brecht és Weill is tartott a cenzúrától. Habár Begbicknére finomabb vonások is jellemzõk, amikor így szól: "A rágógumit köpd ki. Mosd meg elõbb a kezed. És ne rohand le rögtön. De társalogjatok kicsit"- ez azonban mindegy, hiszen úgy megy minden, mint a karikacsapás, gépiesen, egyszóval a darabot a rendõrség be fogja tiltani. Ezért egy igen légies és ezoterikus fügefalevél szükségeltetett, amely a rendõri cenzúra számára láthatatlanná teheti ezt a jelenetet; valami egészen elõkelõ dolog. 24 órával a bemutató elõtt Brecht bezárkózott a dolgozószobájába. Shakespeare-t és Dantét bújta, s megírta nagyszerû költeményét a darvakról. Weill megzenésítette a szöveget, aznap este és éjszaka, villámgyorsan be kellett tanulni ezután a színészeknek. Mégpedig úgy, mint egy úr és egy hölgy duettjét, az úr frakkban, kezében a kottalap, mellette kellõ távolságban a hölgy, estélyi ruhában, mindketten állva énekelnek. Egy énekes és énekesnõ, disztingváltan, õk éneklik mármost a darvak tovaszárnyalásáról szóló dalt. S tényleg: a cenzúra elégedett volt, mivel oly elõkelõn hatott az egész, hogy a bordélyjelenet hihetetlen durvaságát tökéletesen el lehetett feledtetni. Az elképzelhetõ legtávolibb véglet: frakk és estélyi ruha, úr és hölgy, és a roppant elõkelõ dal a darvakról. Itt a mûvészet születése a szükségbõl vagy a cenzúra rászedése kedvéért csak azt juttatta érvényre, ami Bechtben és Weillben mindig is megvolt: tudniillik a szépséget, elõkelõséget és a mélységet. Nos, közel a vég. "Indulás most a pokolba!" Hétszentség Mózes mondja ezt, a Játék Istenrõl Mahagonnyban" címû befejezõ részben.
Ebben a jelenetben, egészen távolról, még zeneileg is, van valami hasonlóság, ahhoz a no-hoz, amely válasz arra, hogy a kormányzó a pokolra akarja taszítani Don Giovannit. Itt is háromszor hangzik fel a no!, azzal a fordulattal, hogy: "hol voltunk, ha nem a pokolban". Szóval itt a teodicea problémáját jelzi a szöveg, s ez a probléma azóta - Auschwitz következtében - nem vált különösebben könnyebbé vagy elavulttá. Mert hát hol is van a pokol? És ez így megy tovább, látszólag nihilisztikusan, látszólag reménytelenül és kétségbeesve: "egy halotton nincs mit segíteni". Vége-hossza nincs felvonulások a színpadon, állandó mozgás, majd mindenki egyesül a songban:
És ez a végszó, egyébként H-dúrban:
Ezt a végszót a szerzõk talán nihilista módon mondták ki, nihilistán értették, és semmi kétség, defetista kishitûséggel.- "magunkon s másokon sincs mit segíteni." Nos jól van, ám mindenesetre H-dúrban! A háttér azonban még mindig a pénz Mahagonnyban. Amikor a darabot bemutatták (elõször Lipcsében) - Polgár, a kritikus beszámol errõl -, egy férfiú és jóltáplált neje kasszakulcsokon fütyültek. Kasszakulcsokon éppenséggel - ez Brecht véleménye -, remekül lehet fütyülni, de megnyitni azt, amit a Mahagonnyról szõtt álom akart, azt nem lehet velük. Ezért mondottam: "ez így nem mehet tovább", valaminek történnie kell, s kísérletezés folyik: hogyan menjen tovább. Más érdemi javaslat mindenesetre eddig nem merült fel. Függöny le, minden kérdés nyitva. Mit jelent ez? A darab még Brecht nem marxista korszakában íródott, akkor, amikor az író a marxizmus hatására még nem változott meg a felismerhetetlenségig (vagy a felismerhetõségig), mint egyesek (talán alaptalanul) vélik. Természetesen ebben a negatívban, ebben az index falsiban ott lappang, hogy az író másra gondolt, mint amit a végszó kimond, s hogy Brecht, a félig anarchista, félig marxista, az álmodozó és a jéghidegvérû világjobbító, e számára még korai idõszakban, 1928-ban és 1929-ben mit is gondolt. Mindenesetre világos, hogy e darab intuíciója szerint a kasszakulcs nem elég egy jobb, egy igazibb Mahagonny megnyitásához. Akkor sem, ha azon a lipcsei õsbemutatón egyesek másként gondolták. A darabból hiányzik a megoldás receptje. Brecht nem rendelkezett vele. Az a brechti mondás, miszerint "nem hagyatkozhattok rám", amit személy szerint nem morális, de nem is amorális értelemben akart mondani, az experimentumokban gondolkodó író számára itt is érvényes. Brecht nem zárta el a láthatárt, de nem is adott olyasmit, amihez igazodni lehet, hanem igen óvatosan csak ezt mondotta, újra és újra: ez így talán nem mehet tovább. Irányvonalában van változatlan elem, olyasmi, amit õ maga egyszer így fejezett ki: "Világosan látom a célt, csak azt nem tudom, hogyan jutok el odáig." Szóval ez a probléma adja a Mahagonny címû darab távlatát, hátterét, áttetszõségét. Ha nem kelt mást, mint töprengést, akkor ez már az a cél, amelyet darabjaival Brecht, a színdarabíró és töprengéskeltõ mindig is sajátjának tartott, kezdettõl végig: töprengeni; nem hagyni, hogy tévútra vezessenek, hogy elcsábítsanak; elgondolkodni, nem behódolni olcsó jelszavaknak, nemcsak az érzés, hanem a fogalom szintjén is szemügyre venni a dolgokat, Nyugaton és Keleten egyaránt. Zoltai Dénes fordítása   Marx Blochot olvas A. Wiemers karikatúrája 1962-bõl Bertolt Brecht Kurt Weill |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||