Népszinház-Vígopera (1907-1908)

Budapesten az 1870-es évtized közepétõl kezdõdõen szaporodásnak indultak a magyar színjátszás intézményei. Az addig egyetlen magyar kõszínház, a Nemzeti Színház mellett 1875-ben megnyílt a Népszínház; már ekkoriban elhatározták az önálló operaház felépítését is, s gyakorlati, elsõsorban pénzügyi okokon múlott csupán, hogy az Ybl-palota csak 1884-ben nyitotta meg kapuit. Mindkét új ház megnyitása egy-egy nemzeti színházi együttes, a népszínmû-, illetve az operai társulat kivonulásával járt, pontosabban szólva, a kivonulást, a Nemzeti Színház-beli évtizedes együttélés megszüntetését volt hivatott lehetõvé tenni.

Zenés és prózai színpad elválása már a Déryné hõskorszakát követõen, vagyis évtizedek óta befejezett tény volt Pest-Budán. Viszonylag újabb keletû fejlemények nyomán érlelõdött meg viszont a felismerés, hogy a zenés színi mûfajon belül, jelleg és elõadói igény szerint el kell különíteni egymástól azt, ami könnyebb, populárisabb, nemzetiesebb, meg ami igényesebb, mûvészibb színvonalat, jelleget képvisel. El kell különíteni elõadási közegét annak, ami elkülönül mûfajilag. A század közepén egyre határozottabban elfejlõdött egymástól stílusban és technikában a daljáték-zenés játék típusa (ehhez kapcsolódott magyar alfajként a népszínmû), illetve a szó szoros értelmében vett opera. Elõbbi az operett jegyében modernizálódott és kommercializálódott. Párizsi-bécsi sorozatújdonságok gyorsan, kíméletlenül kiszorították a repertoárról a régebbi idõben a zenés komédia és a komoly opera között elhelyezkedõ, köztes zenés színpadi mûfajokat; kiment a divatból a Spieloper, a régi daljáték, az opéra comique, az opera buffa, nemsokára a népszínmû is. Másfelõl változott a nagyopera stílusa is, artificiálisabbá vált: az ötvenes évektõl kezdve mindhárom nagy irodalom (francia, olasz, német) egyre növekvõ zenei, vokális, színpadtechnikai, financiális, valamint mûveltségi igényeket támasztott elõadókkal és közönséggel szemben - nemcsak Wagner, de Verdi is.

Vidéken csak igen korlátozott mértékben tudja a színház az opera növekvõ mûvészi-technikai igényeit kielégíteni. Rögtönzésen alapuló (vagy inkább ingadozó) üzeme, többfunkciós szólistaegyüttessel, csökevényes zenekarral és kórussal kénytelen-kelletlen konzerválja a zenés színpadi mûfajok egykori differenciálatlan együttélését. Váltakozva játszik operettet régi vígoperával s daljátékkal; ehhez a minden bizonnyal nem különösebben választékos átlagstílushoz alkalmazza a századközép olasz operájának meg a verizmus két-három divatos újdonságának elõadásmódját és színvonalát.

Budapest új színházalapításaival határozott nemet mond az osztatlan zenés színház átlagstílusára és kétes színvonalára. Hogy így történik, abba bizonyára különbözõ társadalmi és presztízsszempontok is belejátszanak. A székesfõváros a Népszínház felépítésével a könnyebb zenés színházi mûfajok otthonaként, egyszersmind a növekvõ városi közép, sõt tán alsóbb rétegek befogadására építteti, annak a viszonylag új és kevéssé mûvelt közönségnek a kielégítésére, amely a klasszikus, "nemzetiszínházi" drámával és nagyoperával egyelõre nem sokat tud kezdeni. Másfelõl már a kortársak is észrevételezték, hogy miközben az operának rezervátumot biztosít az operett mindent elsöprõ áradata ellen, az új Operaház reneszánsz luxusa az arisztokrácia és plutokrácia látványos elkülönülését is szolgálja a városi társadalom alacsonyabb rétegeitõl. Ezenkívül az Operaház még Budapest székvárosi rangját, ezáltal közvetve az önálló magyar államiságot is jelképezi, reprezentálja.

1900 táján Budapestnek az elõzõ negyedszázad során kialakult állami-városi tulajdonú színházi struktúrája elavult. Két, egymásnak ellentmondani látszó okból fejj az operett tovább kommercializálódott; legújabb, minden korábbit homályba borító tömegsikereinek immár végképp semmi közük nincs a népszínmûhöz, daljátékhoz, vígoperához - könnyû és komoly zenés színházi mûfajok útjai végérvényesen elválnak. Olyan horderejû átalakulás ez, hogy belerokkan a Népszínház. Városi kezelésével, nehézkes bérlõi rendszerével, vegyes mûsorával nem tud versenyre kelni az egymás után megnyíló, magántulajdonban lévõ, agresszív mûsorpolitikát folytató operettszínházakkal, s 1907-ben csõdbe megy. De ellenkezõ irányú áramlatok is érzõdnek a zenei-színházi mûveltségben. A polgárosodás, a mûvelõdés, a növekvõ társadalmi mozgékonyság fokozza az opera presztízsmûfaja iránti érdeklõdést értelmiségi és kispolgári körökben. Exkluzivitásában az Operaház nem tudja, s egy ideig még nem is akarja kielégíteni az új igényeket. A két fejlemény - hogy a régi daljáték otthontalanná válik s hogy nõ az operafogyasztási kedv - együttesen vezet új zenés színházi koncepció megjelenéséhez, magától értõdõen nem csupán, s nem is elõször Budapesten. Feltûnik a népopera eszménye. A "Volksoper" alacsonyabb társadalmi státusú, nagy létszámú csoportokat szolgál ki vegyes zenés színházi mûsorral, daljáték, operett, esetleg népszínmû mellett operával is, mégpedig nem csupán a mûfaj könnyed vagy legszélesebb körben népszerû alfajaival. Bizonyos mértékû szakosodás is jellemzi a népopera típusát, a színházon belül elkülönülnek a különbözõ mûfajokat ápoló énekes együttesek, a kórus és zenekar azonban egységes marad.

Emeltebb, népoperai igényû vegyes mûsorú zenés színházat Budapesten elõször Máder Rezsõ, korábbi operaházi igazgató, és Hevesi Sándor nyitott meg, 1907 õszén, magában a Népszínház épületében, a régi gesztió csõdje után.¹ Fõleg operettet és daljátékot kínálnak; legnagyobb sikert e körben az igazgató-karnagy, Máder Rezsõ A nagymama címû énekes vígjátéka aratja (Csiky Gergely nyomán): 65 elõadást ér meg. Elenyészõ számban tûznek mûsorra operát; Hevesi rendezésében Bizet Carmenjét 14-szer adják, és a szenzáció reményében bemutatják Domenico Monleone "ellen"-Parasztbecsületét a szerzõ vezényletével, többek közt Környey Béla közremûködésével (10 alkalom).

Máder karakternélküli Vígoperája egyetlen évad után csõdbe megy, s ezzel véglegesen megpecsételõdik a régi Népszínház sorsa. Intézményként mindörökre megszûnik, épületét a Vallás- és Közoktatási Minisztérium veszi igénybe, s a Nemzeti Színházat helyezi oda. Zenei szempontból jelentõséggel bír az a fejlemény, hogy az állam saját kezelésbe vonja a Vígopera zenekarát; a jövõben a Nemzeti Színházban teljesít színházi szolgálatot az együttes, ezenkívül mint Országos Szimfóniai Zenekar mûködik Kun László keze alatt, a fõvárosban és vidéken. Állami kezelésben lévõ önálló hangversenyzenekarként 1911-ig él, akkor megszüntetik. Tagjainak nagy része az új Népopera kötelékébe lép. ²

Népopera-Városi Színház (1911-1918)

Máder Népszínház-Vígoperájának bukása után négy évvel indul újabb, jóval nagyobb horderejû népoperai vállalkozás: a Márkus-fivérek, Márkus Dezsõ operaházi karnagy mint szervezõ-igazgató, Márkus Miksa, a Magyar Hírlap szerkesztõje mint invesztor, valamint Márkus Géza építész-tervezõ 1911-ben kezdeményezi a Népopera felépítését. Tõkés vállalkozásként, haszonnal akarják mûködtetni. Népmûvelési szándékkal a fõváros a Tisza Kálmán téren ingyenes telket bocsát rendelkezésre. Az eredeti megállapodás szerint az ott felépülõ színházat a vállalkozók negyven évig használhatják, azután átmegy a fõváros tulajdonába. Ám a vállalkozás korai csõdje miatt az átvétel nem negyven, hanem négy esztendõ múlva bekövetkezik, már a világháború idején.

A Népopera tervének valamennyi paramétere spekulációs szándékról árulkodik. Hogy a befektetés minél elõbb megtérüljön, "amerikai tempóban" húzzák fel az épületet.

Közönséget az alacsonyabb státusú rétegekbõl szándékoznak verbuválni a vállalkozók, ezért a jegyárakat az operaházi árviszonyokhoz képest feltûnõen alacsonyra kell szabniuk: nyitás elõtti sajtójelentések szerint a helyárak 3 korona és 50 fillér között mozognak. ³ Ilyen olcsó árak mellett csak tömegközönség biztosíthatja a költségek megtérülését. Ehhez méretezik a befogadóképességet: a Tisza Kálmán téren az ország legnagyobb színházépülete nõ ki a földbõl; eredeti állapotában a vasbeton szerkezetû, amfiteátrum jellegû nézõtér 3100 embert fogad be. (Késõbbi átépítések 6-700 fõvel csökkentik kapacitását.) A rivalda másik oldalán sokkal takarékosabban mérik a teret, hogy a fajlagos költséget csökkentsék. A színpadot és a kiszolgáló helyiségeket botrányosan szûkre méretezik, ezzel mintegy eleve korlátozzák a kiállítás színvonalát és a színházmûvészeti ambíciókat. Lehetõség szerint takarékoskodnak a személyi kiadásokkal. Márkus Dezsõ igazgató kis létszámú, vegyes minõségû együttest szerzõdtet; a nyitó kommüniké szerint a színház 20 férfi és 16 nõi magánénekesen kívül 2 fõrendezõt, 4 karmestert, 1 karvezetõt, 2 korrepetitort, 70 tagú ének- és 60 tagú zenekart alkalmaz. Énekes társulata a vidéki nagyobb együttesekbõl elcsábított erõkbõl, valamint néhány kezdõbõl tevõdik össze; utóbbiak között ott van Basilides Mária. Elismerésre méltó formátumot képvisel Adler Adelina koloratúrprimadonna, valamint Bihar Sándor, a húszas éveiben járó basszista. Vezetõ karnagynak Márkus eredetileg Grosskopf Márkot szerzõdteti, azonban az 1914-es évadzárásig valamennyi jelentõs produkció a legnagyobb zenei nyereség, Reiner Frigyes nevéhez fûzõdik. Zenekarát, mely nem elsõ osztályú erõkbõl áll, Reiner Budapesten akkoriban feltételezhetõen példátlanul komoly betanító munkával magas szintû zenedrámai teljesítményekre ösztönzi, amelyek lelkes kritikai visszhangot váltanak ki.

Bármily élesen tûnjék is szembe a spekulációs szándék a Márkus-féle kezdeményezésben, az operapolitikai célkitûzés, vagyis hogy olcsón népszerû operát kínáljon óriásközönségnek, nemcsak bátornak, de mûfajtörténeti és mûvelõdésszociológiai szempontból több okból is idõszerûnek látszik a 20. század elsõ évtizedének végén. Külföldi példák mellett (Bécs, Berlin-Charlottenburg) a népoperai terv aktualitását mutatja, hogy a század elsõ évtizedében növekszik a magyar királyi Opera látogatottsága, és bizonyos népoperai vonásokat árul el repertoárja is. Vajon miért marad el szinte teljes mértékben a Népoperától várt anyagi siker, s miért marad korlátozott az erkölcsi is? Lehettek a fiaskónak külsõ okai, például az általános, gazdasági és politikai indokú színházi dekonjunktúra, amely hónapokkal a megnyitás után beköszöntött. Bizonyára rontotta a sikerkilátásokat az igazgató láthatólag kapkodó operai mûsorpolitikája. De hozzá tartozik az igazsághoz, hogy az operamûfaj a tízes években nem váltotta be azon sikerígéreteket, amelyeket az új olasz iskolával, Puccinival, Strauss-szal tett a század elsõ évtizedében. A tegnap átütõ, minõségileg megalapozott sikerét, Puccinit a Népopera nem játszhatta magyar nyelven, mert a jogokat az Operaház birtokolta. 1914. április 17. és 21-én, valamint 25. és 28-án két-két alkalommal a Bohéméletet, illetve a Toscát eredeti nyelven adják elõ, Hermann Jadlowker és olasz énekesek közremûködésével. Más, újkeletû, népszerûnek remélt darabok bemutatói rendre fiaskónak bizonyulnak. Nyitódarabjuk, a sajtó által Massenet-epigonnak minõsített Nouguès Quo vadisa után (1911. december 7., a Népopera elsõ elõadása) Giordanóval és Kienzllel állnak elõ a Tisza Kálmán téren; két évaddal késõbb utolsó modern bemutatójuk Wolf-Ferrari: A madonna ékszerei. Ebben az évadban Clement Károly egyfelvonásosával eredeti operabemutatót is abszolvál a Népszínház (Radda, Gorkij Makar Csudra címû novellája nyomán). Tegyük hozzá, hogy a játszási sorozatok nagysága a Népopera kevéssé sikeres bemutatói esetében is többnyire felülmúlja az operaházi kvázi-bukások alkalmával elérteket, A Quo vadis elsõ és egyetlen évadjában 24 alkalommal került az óriás nézõtér elé, Giordano Szibériája 13 elõadást ért meg, Kienzl mûve, a Forradalmi szerelem azonban már csak nyolc, A madonna ékszerei pedig csak 3 alkalommal került elõadásra.⁴

Lokális operatörténeti jelentõségre a Népopera saját mûsorából csak a Parsifal bemutatója emelkedett, 1914. január 1-én, az elsõ napon, amelyen a mû kikerült a Bayreuthon kívüli elõadást tiltó szerzõi jog hatálya alól. A Budapesten elképzelhetõ legjobb megoldást választották azzal, hogy a Bánffy Miklós által két évvel azelõtt nyugdíjazott egykori nagy operaházi Wagner-énekeseket, Anthes Györgyöt és Krammer Terézt hívták meg a fõszerepekre. A Parsifalt Reiner Frigyes vezényelte; 9 alkalommal adták 1914 áprilisáig. Nem állíthatjuk, hogy csak a szenzáció keresése vezette a színházat a Parsifal bemutatójánál. Abban az évadban még további három Wagner-operát tûztek mûsorra: a Lohengrint (8), a Tannhäusert (2) és a A nürnbergi mesterdalnokokat (2 alkalommal).

Modern népoperai üzem azonban nem rendkívüli mûvek bemutatóiból él meg, hanem a törzsrepertoárból. A népszerû alaprepertoárt állítja ki a Népopera is az elsõ két év bemutatóinak többségén: A trubadúr, Mignon, Rigoletto, A sevillai borbély az elsõ évadban, Traviata, Hoffmann meséi, Lammermoori Lucia, Carmen, Az álarcosbál, Faust a másodikban jut színpadra. Olyan elõadásban, melyek, fájdalom, sem a közönség, sem a vállalkozók reményeit nem teljesítik be. Budapesten ez idõben a törzsrepertoárt közepes együttessel és szegényes színpaddal már Krecsányi Ignáctól sem igen fogadja el a közönség a Budai Színkörben, nemhogy az Operaházat versenyre kihívó Népoperában. Márpedig az új színház saját énekesgárdája néhány kivételtõl eltekintve a közepes színvonalat is alig üti meg, s a bemutatókat hevenyészetten, szegényesen állítják színpadra akkor, mikor az Operaházban épp Bánffy és Hevesi ad leckét modern operarendezésbõl. Nem csoda, hogy a várt népoperai siker elmarad, s az intézmény nem lát maga elõtt más távlatot, mint azt, amelyre nagy méretei amúgy is predesztinálják: vendégjátékok színterévé lesz.

Márkus tervei között különben a vendégévadok nyilván kezdettõl ott szerepelhettek. Már 1912 márciusában szenzációt kelt a Gyagilev-féle Orosz Császári Balett fellépése. Utóbb két ízben szervez többhetes tavaszi operai vendégstagionét a Népopera. 1912 április-májusban Arturo Vigna olasz társulata szerepel 18 alkalommal, Az álarcosbál, Bohémélet, Traviata, Rigoletto, A trubadúr, Aida, Tosca olasz nyelvû elõadásaival, május második felében pedig tíz estén át Wagner-ciklus zajlik a dessaui Hoftheater zenekarával, nemzetközileg jegyzett énekesekkel: Eva van der Osten, Anna Bahr-Mildenburg, Paul Bender, Heinrich Knote, Maud Fay, Anton Van Rooy, Erdõs Richard, Mme Charles Cahier, Fritz Feinhals, Frieda Hempel, Berta Morena, Zádor Dezsõ, Durigo Ilona. 1914 tavaszán ismét nagyszabású vendégévadot rendeznek: májusban Antonio Caranta társulata 9 olasz és francia operát játszik összesen 23 ízben, majd Max Preger német operatársulata következik vegyes mûsorral: Tannhäuser, Bohémélet, Lohengrin, A sevillai borbély, Tosca, Der eiserne Kreuz (Oberleithner), Rigoletto, A zsidónõ.

Háziegyüttesének gyengeségére vall, hogy a második évadban elharapódznak a szólista-vendégszereplések a Népopera saját elõadásain. 1912 októberében 15 operaelõadásból 10-en szerepel vendég (5 mûvész); novemberben 15-ször játszanak operát, 8-szor felemelt helyárak mellett; vendég lép föl (alkalmilag 2) 13 elõadáson, vendég nélkül csak két délutáni elõadás zajlik.⁵ A korszak legmagasabban jegyzett nevei ragyognak a színlapon: Frieda Hempel, Maria Labia, Grazia Pareto, Selma Kurz, Lydia Lipkowska, Marie Gutheil-Schoder, George Baklanoff, Friedrich Vogelstrom, Marguerita Sylva, Leo Slezak (az õ kedvéért tûzik mûsorra a Hugenottákat), Titta Ruffo (rögtönzött Hamlet-bemutató), Alessandro Bond, Sigrid Arnoldson, Raymonde Delaunois, Alfred Piccaver, Maria Jeritza. Mindezek mellett és elõtt pedig Hermann Jadlowker, akinek a Népopera valósággal saját színházává lesz; évadonként 15-25 alkalommal énekli itt olasz és francia lírai és spinto szerepeit, de Tannhäusert és Parsifalt is.

Márkus vendégpolitikája a zenei sajtóban ellenérzést kelt. Részben a nemzeti operakultúra sérelmeit emlegetik, részben fölróják, hogy a színház elárulja eredeti népoperai célkitûzését: extrém magas jegyáraikkal a vendég-évadok nem a "nép" operaigényét keltik fel vagy elégítik ki, hanem az Operaházzal igyekeznek versengeni, s a tehetõsebb közönségréteget elcsábítani. ⁷ Mûvészi szempontból azonban a vendégszereplések némelyike nagy hasznot hoz a magyar operakultúrának: hivatkozási alapul szolgál, mércét ad sok késõbbi honi próbálkozás megítéléséhez. Másrészt a vendégjátékon valamicskét keres is az igazgatóság.

Egyéb szakmai elvárásokat - például hogy fiatalokból neveljen saját énekesegyüttest - a Népopera nem teljesíthet, már csak az Operaház nyomasztó financiális túlereje következtében sem: az ígéretes fiatalokat az iskola elvégzése után az Operaház vagy azonnal szerzõdteti, vagy egy-két évad után veszi el a Népoperától.

Kényes pontja a mindenkori népoperai koncepciónak az opera és az operett együttélése. A szakkritika erre mindig különös figyelmet fordít, és vészharangot kongat, ha az operett-kontingens növekedni kezd. Ami a Márkus-féle Népoperát illeti, saját (nem stagione) mûsorában a nyitás utáni elsõ hónapokban az opera vagy túlsúlyban van, vagy egyensúlyt tart az operettel. 1911 decemberében 22 operaelõadással szemben 6 operett áll, a következõ két hónapban a következõ arányokat kapjuk: 20/19, 20/12.

1912 szeptemberében az arány 23/11 az opera javára, azonban az operamûsort 14 Hoffmann meséi-elõadás terheli. 1912 õszének további hónapjaiban 15-16 operát és 20-23 operettet játszik a Népopera, 1913 tavaszán már csak 9-10 opera szerepel a havi mûsoron, 18-27 operett ellenében. Mélypontra süllyed a népoperai mûsor az 1913 júniusi, egész havi revüszériával (Gyerünk csak!). Végül a saját operamûsor összeomlik: 1913 õszétõl havonta 4-11 alkalommal játszanak operát, 20-30 operettel szemben.

Évadonkénti mûsorának elemzése elsõ pillantásra mintha mégis azt mutatná, hogy a Népopera egészében véve hûséges maradt az operához: Márkus mindhárom szezonjára körülbelül 120 operaelõadás jut. A látszat azonban csal. Az elsõ évad ugyanis négy hónappal rövidebb a következõknél (csak december végén kezdõdik), az operamûsor tehát aránylagosan jóval gazdagabb, mint a késõbbi, 10 hónapos, teljes évadokban. Másrészt a harmadik évadban több mint egyharmad részben vendégtársulatok teljesítik az opera penzumot.

Nem vizsgáljuk a Népopera operettmûsorát, csupán annyit szögezünk le, hogy az igazgatóság pénzügyi várakozását az sem teljesítette. Operai szempontból ezt szerencsének kell mondanunk: eseteges nagy operettsikerek százas elõadásszériái megfojtották volna a magasabb mûfajt. Mindenesetre az operett sikertelensége siettette a Népopera csõdjét. Már az 1914-es év elején veszélyes helyzet alakult ki, sajtóhírek szerint Márkus Dezsõ színházát csak a világháború kitörésekor meghirdetett pénzügyi moratórium mentette meg a csõdeljárástól. Operát mindenesetre ezentúl csak szórványosan játszik: 1915 március-áprilisban Hermann Jadlowker vonzerejére építve a törzsrepertoár elnyûhetetlen darabjaiból 8-8 elõadásból álló operaciklust rendez. Évekre ezek voltak az utolsó operaprodukciók az épületben.

1915 nyarán uborkaszezon-botrányt vált ki a hír, hogy a Népopera épületében varietét rendeznek be. Novemberben azután az épület a fõváros tulajdonába megy át; 1916 augusztusától Beöthy László, 1917 szeptemberétõl Faludi Gábor, a Vígszínház igazgatója bérli.⁸ Faludi intézkedésére átalakítják az épületet, és megfosztják eredeti nevétõl, amit a jelen már nem igazol: ⁹1940-ig a Tisza Kálmán téri színházat Városi Színháznak fogják hívni. Falai között 1918 márciusától ismét játszanak operát: Flotow Mártáját, ugyanazon szerzõtõl az Alessandro Stradellát, valamint a Hoffmann meséit, majd a Traviatát és a Mignont összesen havi 8-10 alkalommal. Ettõl azonban a Városi Színház nem kerül beljebb a magyar zenés színház történetének középpontja felé onnan, ahol pár sikeres évad kivételével egész léte során tanyázik: a fõvárosi zenei élet legkülsõ perifériájáról.

A Népopera gyors bukásának meg kellene érlelnie a tanulságot: modern körülmények között nem számíthat sikerre a vegyes mûsorú, operát-operettet keverõ népopera-koncepció, a fõvárosban a 19. század elején, vidéken késõbb is létezett vegyes színházüzem felújítása. Népoperai körülmények között, operettszériáktól sújtott repertoárban, szegényes színpadi kiállításban, közepes együttessel az operamûfaj társadalmi és mûvészi presztízsnövelõ hatását csak korlátozott mértékben fejtheti ki. A kényszertársbérlet másik érintettje, a modern operett pedig már rég túl van azon, hogy a másik mûfaj közelsége "nemesítõ" hatással lenne rá. Elkerülhetetlen hiánnyal zárul a pénzügyi mérleg is, legalábbis magánvállalkozásban. Hiszen két énekesegyüttest kell eltartani (opera, operett), de egyiket sem lehet száz százalékosan kihasználni, illetve kizsákmányolni - márpedig vállalkozói hasznot egyedül a személyzet kizsákmányolása biztosíthatna. Közületi támogatás nélkül a népopera ugyanúgy életképtelennek bizonyul, mint bármely elit-operaház.

JEGYZETEK

1. Berezeli A. Károlyné: A Népszínház mûsora, Budapest 1958. (Színháztörténeti füzetek 20.)

2. Retkes Attila: Az Országos Szimfóniai Zenekar mûködése. Kézirat, MTI Zenetudományi Intézet.

3. Zenealap III. 11 (1911. nov.), 249.; Zenevilág, XI, 9-10 (1911. okt.), 7.; Zenelap XXVI, 1-2 (1912. jan.), 8.

4. Jónás Alfréd: A Népopera-Városi Színház mûsorának repertóriuma. Kézirat, OSZK Színháztörténeti tár MS 102.

5. Jeszenszky Sándor: "A Népopera krónikája október-november", Zeneközlöny XI, 4 (1912. nov.), 133.; uo. XI, 8 (1912. dec.), 281.

6. Zeneközlöny X, 20 (1912. máj.), 652.; ellenvélemény: A zene IV, 6 (1912. jún.), 138.

7. Jeszenszky Sándor: "A Népopera krónikája", szeptember 1-30, Zeneközlöny. XI, 1 (1912. okt.), 37.

8.Magyar Színmûvészeti Lexikon.

9. "Névváltozás a Tisza Kálmán téren", Zenei szemle I, 3(1917. máj.), 98.