Solti György utolsó képviselõje volt annak a különleges jelentõségû magyar karmester-generációnak, melynek tagjai új mércét teremtettek szerte a világon, kiváltképp Amerikában. Az Egyesült Államok zenekarai nemzetközi összehasonlításban akkor emelkedtek kimagasló színvonalra, amikor Pittsburghben, késõbb Chicagóban Reiner Frigyes, Clevelandben Széli György, Philadelphiában Ormándy Jenõ, Dallasban, Minneapolisban és Detroitban Doráti Antal, Chicagóban Solti György volt a korlátlan hatalmú zenei vezetõ. E karmesterek megalkuvás nélkül, hihetetlenül áldozatos és aprólékos munkával nevelték zenekaraikat. Ebben az összefüggésben meg kell említeni Fricsay Ferenc nevét is: õ Európában - Németországban - maradt, ott folytatván hasonló hatású tevékenységet. E korosztály szellemi gyökerei könnyen kitapinthatók, hiszen tagjainak döntõ többsége a budapesti Zeneakadémián nevelkedett, ahol Bartóktól, Kodálytól és Weiner Leótól lehetett megalkuvástól mentes elveket tanulni.

Solti György egész életében építõ-nevelõ munkát folytatott: müncheni, frankfurti fõzeneigazgatói korszaka a háború utáni évekre esik - itt a romok között kellett ismét megteremtenie az operajátszás feltételeit. Ezután hívták Londonba, a Covent Garden operaház vezetõjének. Itt új helyzettel szembesült. Angliában ez idõ tájt még nem élt a némethez hasonló operai hagyomány, csupán különféle fesztiválok és rövid elõadás-sorozatokra összeálló operatársulatok mûködtek. Megszületett a döntés (Sir Michael Tippett nemrég írta meg érdekes emlékeit e vitáról): alakuljon Londonban is nemzetközi jellegû, folyamatosan mûködõ operatársulat. Több éves munkájával Solti emelte a Covent Gardent arra a színvonalra, amely ezt az operaházat ma is jellemzi. Chicagói zeneigazgatóként - Reiner Frigyes munkáját folytatva - tizenhét éven át vezette a város zeneéletét, aminek eredményeként a zenekar tovább fejlõdött, ma pedig a világ legkiválóbb együtteseinek egyike.

E korszakában Solti Györgyöt ellentmondást nem tûrõ, energikus vezetõként ismerték: olyan muzsikusként, akit a zenészek tisztelnek, de tartanak is tõle. Utolsó éveiben, amikor már csak vendégkarmesterként mûködött, új oldaláról mutatkozott be: bámulatot keltett idõs korában is fiatalos lendülete, kifogyhatatlan ereje, türelme és kedvessége. Nagy öröm, hogy végül sikerült õt hazahívnunk, s hogy vállalta: 1997-tõl a Budapesti Fesztiválzenekar vendégkarmestere lesz. A Fesztiválzenekarnak nagyon sokat jelentett ez az együttmûködés - még ha a huszonnegyedik órában jött is létre. Solti a zenekarral európai turnéra utazott, s végül Budapesten készítette utolsó lemezfelvételét, mely e sorok írásakor még megjelenésre vár.

Talán sikerült jóvátennünk, hogy Magyarország korábban méltatlanul bánt Soltival. Õ maga fogalmazott így: "kétszer közölték velem, hogy nincs rám szükség, két pofon elég volt". A magyar zeneélet nagyon sokat veszített azáltal, hogy nem dolgozott idehaza folyamatosan sem Solti György, sem kiváló kortársai közül bárki más. Szélit, Ormándyt, Reinert, Fricsayt nálunk csak a lemezgyûjtõk ismerik. Doráti és Solti vendégként néhányszor eljött ugyan Budapestre, de legfontosabb tehetségét, az építõ munka képességét e korosztály - sajnos - külföldön kamatoztatta.

Mindnyájunk emlékezetében megmarad néhány hangversenyének emléke. Számtalan kiváló felvétele között szerencsére ott lesz az egyetlen Magyarországon készült lemez is. Solti ezen három mesterének mûveit vezényli: Kodály Psalmusát, Bartók Cantata profanáját és Weiner Szerenádját.

Fischer Ivánnal Felvégi Andrea felvételei