Cinfalván született 1902. szeptember 25-én, és - lévén tili-toli határaink - szülõfalujában, a burgenlandi Siegendorfban üli meg, reményeim szerint jó egészségben, 95. születésnapját. Zeneszerzõ kortársaink doyenje, de korelnöke minden idõk magyar zeneszerzésének, alighanem a világzenének is; meglehet, tudatlanságom teszi, de nem ismerek zenei alkotót, ki e matuzsálemi életkort megérte volna. Már hallom, ez inkább szerencse, semmint érdem, én azonban jelentõs teljesítménynek tartom a "világcsúcsot". Kivált, hogy ezt a viharos 20. századot látta szinte teljes terjedelmében, megõrizve emberi méltóságát, mûvészi erkölcseit egyaránt.

Cinfalva szinte egy lépésnyire van Soprontól; zongoraórára, hangversenyre oda járt a jövendõ zeneszerzõ-pianista. Hanem Akadémiára már Bécsbe, a Lothringer Strasse közelebb esett a Liszt Ferenc térnél, meg aztán Burgenland is a határ túloldalára került, ha akkor még nem õrizte is szögesdrót meg aknazár. Hagyománytiszteletre Hans Gál, Josef Marx tanította, újításra Schoenberg köre. Virtuóz zongoramûvészt Paul Weingartner faragott belõle. Meghatározó élménye volt, hogy Bécsben 1922. januárjában hallotta Bartók 1. hegedû-zongora szonátájának õsbemutatóját; ettõl kezdve lesz híve, mondhatni, baráti jó embere a géniusznak.

Az egy faluban, de két országban élõ Takács Jenõ tevékeny életének, azt hiszem, a közvetítés volt a fõ tartama államok és földrészek között egyaránt. "Kicsiben" jó példája ennek, hogy 1925 tavaszán a Soproni Zeneegylet égisze alatt négy estbõl álló Korunk Zenéje-típusú ciklust rendezett, melyen zongorázott is. Oly korban, amikor városainkat a kortárs zene jóformán nem érintette meg, tûzte ki Bartók, Kodály, Debussy, Eisler, De Fallá, Hindemith, Milhaud, Reger, Pfitzner, Schoenberg, Stravinsky, Szymanowski, meg persze a saját mûveit, és mára elfeledett szerzõk alkotásait is.

Csakhamar globális méretekben vált közvetítõvé; 1927-ben Engel Iván utóda lett a Kairói Zeneakadémián, öt évig tanított zongorát és zeneelméletet, játszott egy csomó új zenét, mélyedt el az arab zenefolklórban. Õ fogadta a 2. arab zenei kongresszusra érkezõ Bartókot 1932-ben, Kairó pályaudvarán, kalauzolta a városban, a sivatagban - mindenfelé (együtt töltött idejüket egy sorozat fénykép õrzi). Innen Manilába vitt az útja, a Fülöp-szigetek fõvárosának egyetemén professzorkodott, közben gyûjtött népi hangszereket, népzenét, Európából alighanem elsõként. Fonográfhengereinek egy részét elpusztította a trópusi klíma, más részét a világháború. Csak a maradékot jegyezhette le utóbb Marius Schneider, a jeles etnomuzikológus. Hangszergyûjteménye - sajnos - a bécsi, nem pedig a budapesti Néprajzi Múzeumot ékesíti. Óraszám forgatta le Bartóknak a Csalán utcában a Fülöp-szigetek fejvadász törzseinek fonogramra rögzített énekét. "Ráérõ idejében" Kínában, Japánban koncertezett, Majd 1934-36 között ismét Kairó, a professzorság mellett a rádió zenei szaktanácsadója is.

De nemcsak keleti irányban távolodott el fizikailag - lélekben soha - az osztrák-magyar határvidéktõl. 1952-tõl 18 esztendeig tanított Cincinnati egyetemének College of Musicjában, s midõn nyugdíjba ment, örökös tanárának fogadta, "Fellow of the Graduate School" címmel tüntette ki az univerzitás, hol mûködése idején Schoenberg Mózes és Áronját is bemutatta a diákegyüttes.

Épp Amerikában turnézott 1938-ban, amikor a Harmadik Birodalom alattvalója lett, jóllehet német állampolgárságért nem folyamodott soha. Cinfalva-Siegendorf körül Ausztria náci megszállása nyomán ismét fordult egyet a határ. Hanem Takács Jenõ kettõt forgatott rajta visszafelé, s hazajött Magyarországra, egyelõre az Ostmarkra keresztelt német tartománytól csupán pár kilométernyire keletre. Szombathelyen - némely forrás szerint Sopronban is - tanított, 1942 és '48 között a nagymúltú Pécsi Városi Zeneiskolát igazgatta. A Székesfõvárosi Zenekar fiatal brácsását, bizonyos Maros Rudolfot õ csábította le Pécsre tanárnak. Pezsgett körülötte a zenei élet, barátjának tudhatta a város mûvészkolóniáját, közöttük olyan óriásokat, mint Martyn Ferenc és Weöres Sándor, meg persze a muzsikusokat is, mind. Kodállyal, mint emlékezõvel, Takács Jenõ szervezte 1945 októberében, a budapesti után második Bartók-gyászkoncertet. S szintén Budapest után másodikként hozta létre Pécsett a munkás zeneiskolát.

Voltaképp ez a tíz éve volt a mienk, s nem az õ hibája, hogy csupán ennyi, Tarantellája -valójában zongoraverseny -, bár bemutatóját Issay Dobrowen karmester "törvénytelen" származása miatt 1938-ban betiltották, számtalan sikeres elõadást élt meg, fõleg Ferencsikkel, mint partnerével. Nílusi legenda címû balett-egyfelvonásosát 27-szer adták elõ az Operaházban 1940 és 1947 között. Oly korban, amikor századunk zeneszerzõ szülötteinek darabjai négy-öt elõadásnál nem éltek meg többet, s az egynyári növények módjára voltak egy évadon át zöldülõ mûvészi hajtások.

Hanem 1948-ban, a lehetséges legkésõbbi pillanatban Takács Jenõ összepakolt, s ismét áthaladt néhány határon nyugat felé. Azóta egyhuzamban adósai vagyunk ennek a finom tollú, lírai és groteszk hangra egyaránt rezonáló alkotónak. Többnyire így bánunk mi azon mestereinkkel, akik inkább önmagukhoz maradnak hûségesek, semmint a változó államformákhoz (vö. Veress Sándor). Vagy húsz éve hallottam kamarazenéjébõl a Fészek klubban fél szerzõi estnyit (erdélyi magyar pályatársaival osztozott a Magyar Zenemûvészek Szövetsége által rendezett hangverseny mûsoridején). A Korunk zenéje, a Mini-Fesztivál 200 mûvébõl egyet sem ismer. Lelkiismeret-ébresztõ a Rádió, 1992 óta pedig a kõszegi Lajtha-tábor. Hány születésnap kell még ahhoz, hogy elsõ szülõhazája is elismerje nemzetközi hírû tudós alkotóját?

Illés Ádám felvétele