Az akadémikus zenetudomány mai fellegváraiban az Egyesült Államok (Németországból importált) szövegkritikai neopozitivizmusa diktál. Vele szemben Franciaország a sok évtizedes orosz-francia szellemi kölcsönhatások folytatójaként ad üdítõ alternatívát. Saussure nyelvtudományi strukturalizmusa az orosz forradalmi mûvészet elméletében (Jakobson, Propp, Bahtyin, Tinyanov) és gyakorlatában (Majakovszkij, Ejzenstejn. Mejerhold, Tatlin, Rodcsenko), majd a mai szemiotikai közelítésekben (Lotman, Greimas, Moles. Ruwet, Nattiez) nyer új meg új értelmet, ahol az avantgarde elméleti és alkotói ága ismét egymás szövetségese, vagy éppen egy személyben egyesül (P. Schaeffertõl Boulezen át F.-B. Mâche-ig).

E közelítések lényegét a zene szemszögébõl három varázsszóval jellemezném: zeneegész, emberegész, világegész (az utóbbi kettõt Lukács Györgytõl, illetve József Attilától kölcsönöztem, bár ma divatos szóval holisztikust is mondhatnék). A zene tehát nem önmagában, hanem emberi jelentések hordozójaként válik érdekessé; de ezeket a jelentéseket nem a zene egyes elemei, hanem hangzó egészének belsõ szerkezeti tulajdonságai hordozzák. "Immanens", de éppen ezáltal "transzcendens".

Ennyiben a mai francia mûvészetelemzésnek legalábbis virtuális kapcsolatai vannak a kelet-európai, marxizmus által is inspirált esztétikákkal, az orosz Aszafjevtõl a cseh Jiráneken át a magyar Lukács Györgyig, Szabolcsi Bencéig és Ujfalussy Józsefig. ("Legalábbis" virtuális: Aszafjevet például újabban több nyelvre is lefordították.)

Grabócz Márta különleges érdeme, hogy a virtuális találkozási pontokat összekötötte, s ezzel hírvivõként jelent meg egy olyan szellemi közegben, amelyben a keleti összefüggések részben ismeretlenek voltak, noha aktuális igényeivel találkoztak. Ezek az igények ismét az alkotók oldaláról is jelentkeztek, miután a szerializmus, majd a számítógépes zene elvont-matematizált világa hiányérzetet szült, új fogékonyságot teremtve a zene hordozta emberi gesztusok iránt, és magukban a számítógépesített zenei mûhelyekben vezetett olyan eszközök kifejlesztéséhez, amelyek - a hagyományos zenei játékmódokhoz hasonlóan - újra lehetõvé teszik a zenei folyamatok közvetlen, "gesztuális" vezérlését.

Itt Grabócz Márta egyéni adottságai elõtt új lehetõségek nyíltak. Már Magyarországon, igazából még a Zenemûvészeti Fõiskola zenetudományi tanszakán végzett tanulmányai során kereste a kapcsolatokat a kortárs zeneszerzéssel, másrészt a modern technika és természettudomány megnyitotta új kutatási lehetõségek iránt érdeklõdõ fiatal muzsikusokkal. Kutató és szervezõ volt egy személyben. Az õ informális elõkészítõ munkájának köszönhetõen kapott helyet az MTA Zenetudományi Intézetében a - részben önkéntes ingyenes közremûködõkre építõ - "kísérleti zenetudomány" szellemi mûhelye. De óceánjárásra tervezett hajója hamar megfeneklett volna a sekély hazai vizeken. Franciaország az a hely, ahol koncepciói igazából kibontakozhattak. A Sorbonne, ahol doktorált; a kutatást és alkotást, fizikát és esztétikát összekapcsoló IRCAM, a számítógépes zene Mekkája; végül a Strasbourg-i Egyetem, ahol jelenlegi oktatómunkáját kongeniális szellemi közegben végzi. Így tevékenységében kiemelkedõ szerephez jut egyrészt a kortárs zeneszerzõk mûveinek - személyes, kollegiális kapcsolatokra is építõ - elemzése, másrészt az a nemzetközi hatású tudományszervezõ munka, amellyel a zenei szemiotika egymást követõ konferenciáit szervezi - olyan közremûködõk bevonásával, akik a zenének nemcsak az elemzésére, de a létrehozására is képesek.

Ez a háttér teszi érthetõbbé az elõttünk fekvõ két kötet különlegességét. Az egyik: "Liszt zongoramûveinek morfológiája", alcíme szerint "A program hatása a hangszeres formák fejlõdésére", amely eredetileg még 1986-ban, az MTA Zenetudományi Intézet kiadványaként jelent meg, de már akkor francia nyelven, fölismerve, hogy ezekre a gondolatokra leginkább a francia szellemi területen fogékonyak (s itt nem pusztán nyelvterületre gondolok). Mostani új, immár párizsi kiadása (amely egyébként az elsõnek lényegileg változatlan reprodukciója) egyszerre tükrözi ennek a fölismerésnek a helyességét, s másrészt az "orosz-francia tengely" lehetséges találkozását a "német-amerikai tengellyel", amennyiben az új kiadáshoz Charles Rosen írt melegen méltató elõszót.

Grabócz Liszt-elemzései (amelyek zeneesztétikai ihletõjeként a szerzõ elsõsorban Ujfalussy Józsefre hivatkozik) új hidat vertek az immanens zenei formaszerkezet és a narratív program között, kimutatva egyrészt, hogy az "abszolút zene" maga is bizonyos programszerûséget rejt magában, másrészt hogy a kifejezett programzenén belülre kerülve új formálásmódok lehetõségét nyitja meg. Már maguk a liszti tématípusok (mint induló, pásztorai, eroico, religioso, bel canto, lagrimoso) korabeli emberi viselkedésminták, gesztusok, s így programszerûség hordozói; de a nagyforma új típusa is - a "fejlõdésregény" analógiájára - a narrativitás eredményeként jön létre az Erpf által Entfaltungsformnak, "kifejlõdõ formának" nevezett szerkezetben.

A másik kiadvány Grabócz Márta kapcsolatteremtõ koncepcióját gyakorlati szervezõként is megmutatja. Neve a címlapon nem is egyszerûen szerkesztõként, hanem "irányítóként" szerepel ("sous la direction de Márta Grabócz"). A Strasbourg-i Egyetem szellemi mûhelyében szervezte meg 1995 áprilisában a Modellek: esztétika, analízis, szemiotika címû kollokviumot, a zenetudományon túl a kortárs zeneszerzés, színház, festészet, film elemzõit és mûvelõit hozva össze, s eredménye ez a kötet, amely A modellek a mûvészetben - Zene, festészet, film címet viseli.

A sokféle közelítést egy valami összeköti: a mûvészeten belüli szerkezet és a mûvészeten kívüli világ kapcsolatának kutatása, legyen az utóbbi az elõbbinek akár a forrása, akár tagadásának és megújításának indoka. Ezt foglalja össze Grabócz tömör bevezetõje, majd konkretizálja Dániel Payot Adorno-Mahler-problémák kapcsán, Bemard Vecchione zene és retorika összefüggésében, Thierry Poirot a "narratív nyelvtan" zenei megjelenésében, Jean-Louis Leleu Debussy hangrendszert megújító komponálásmódjában (Lerdahl "generatív elméletével" vitázva). Francois Courtot zeneszerzõként is új módszert javasol zene és költészet kapcsolatának megteremtésére, amely a hangzó vers formáinak egyfajta zenei transzpozícióját hozza létre, a "figurák" gesztuális értelmezésével. Hasonló problémát érint Gérard Assayag és Georges Bloch tanulmánya ("Kvantifikáció és zenei alkotás"), elsõsorban F.-B. Mâche alkotói módszerét elemezve: a hangzó szöveg szonogramjának gazdag rendetlensége a "kategoriális percepció" elve szerint szervezhetõ a kottaírás megkívánta rendbe. Christiane Cheyrezy F.-B. Mâche Temboctoujának színpadi megvalósításával foglalkozik: ezt két színes fénykép is illusztrálja. Daniel Charles "nomád zenék" koncepciója, Chatwin The Songlines-jától ihletve, ahol ausztráliai bennszülöttek dallamok segítségével találják meg mindig megújítható ösvényeiket, egy mindig megújítható zenei rend "nomád szabadságát" tételezi, figyelme központjában Cage zenéjével. Francois-Bemard Mâche "Szomorú reggelei" egy világtól elvonuló 17. századi zenészrõl szóló film (Alain Corneau: A világ minden reggele) kapcsán vetik föl: "A misztikusok szerint az igazi zene a csend. Audiovizuálisán telített materialista társadalmunk nem esik-e kísértésbe, hogy õket kövesse, persze csak képzeletben?" Mâche maga más utat választ, mûveiben és írásaiban is, a "Zene, mítosz, természet" óta: a zene határainak radikális kiterjesztését a természeti akusztikum, benne akár a "zoomuzikológia" széles mezõire. Pierre Haffner az afrikai filmmûvészetrõl szólva ugyancsak a "sem modell, sem iskola, sem hagyomány" alaphelyzetét tartja a mûvész elõnyének. Claude Gagean festõmûvészként a "modell nélküli festészet" lehetõségét kutatja. Reprodukcióit közli a kötet, egyiküket, a La Fontaine -t, a címlapon. Záróakkord: a tenger és a kert. Jacques Viret a víz és a "fehér hang" (= fehér zaj) kapcsolatával foglalkozik, ahol a "tenger" (Ja mer) és az "anya" (la mère) mindennek a kiindulása, a még-mindent-tartalmazó õsanyag, amelybõl a zene immár nem folytonos, hanem elkülönülõ hangjai differenciálódnak. Pousseurrel szólva a "gazdag rendetlenség" és a "banális rend" kettõsségének problémája ez, amelyek kapcsolata szerencsés esetben egy "gazdag rendhez" vezethet - akár úgy, mint a "fasor" Marie-Odile Biry-Fétique festészetében, ahol a fényképtõl a festményig vezetõ utat az olvasó reprodukciók segítségével követheti.

Így, "sous la direction de Márta Grabócz", a kötet maga is Entfaltungsformmá válik, a befejezés pasztorális-himnikus kiteljesedésével. Az olvasóra tett összhatásban így vitathatatlanul részt vesz a lírai elem, maga is partokat kötve össze.

A szerzõ-szerkesztõ nagylelkûen néhány példányt hazai könyvtáraknak ajándékozott, így olvasói élményeimet bárki ellenõrizheti.