Idén második alkalommal rendezték meg a Földvári Napokat. A szerkesztõbizottság egyik tagjaként - Papp Márta, Farkas Zoltán és Strém Kálmán mellett - nyilván nem feladatom a rendezvénysorozat koncepciójának, tematikájának megítélése. Mindössze arra szorítkozhatom, hogy a hallgatóság soraiból szemlélve beszámoljak az eseményekrõl. Úgy tûnik, hosszú távon is eredményesnek bizonyulhat az alapgondolat: zeneszerzõk és zenetudósok együtt töltenek el néhány napot, melynek során délelõtt zenetudományi elõadásokat, este hangversenyeket hallgatnak. A koncentráltságot az elõadások és koncertek -nem túlságosan szoros, de mégis világos - tematikus, egymáshoz többé-kevésbé kapcsolódó szerkesztése teremti meg. Idén még új színfolttal is gazdagodott a kulturális kínálat: a Dunapart Mûvészeti Társaság képzõmûvészeinek kiállításával, mely a többi rendezvénynek is otthonául szolgáló Mûvelõdési Központban kapott helyet.

A zenetudományi konferencia elõadásai három téma köré csoportosultak:

1. a szerzõi hitelesség kérdése, 2. müvek és változatok, 3. a közelmúlt magyar zeneszerzése.

Az elsõ témakört - melyet egyébként szinte valamennyi elõadás érintett - Radnóti Sándor irodalomtörténész és esztéta, illetve Wilheim András állította elõadása középpontjába. Radnóti élvezetes történeti áttekintésben vezette végig hallgatóit a plágium-fogalom kialakulásának és tartalmi átalakulásának folyamatán. Rendkívül tanulságos gondolatokat indított el a mûalkotást létrehozó személy Szent Bonaventurától származó középkori másoló-kompilátor-kommentátor-szerzõ négyessége. Ugyancsak érdekes volt a modernitás három markáns vonulatának bemutatása, melyek különbözõsége abban rejlik, hogy gondolkodása középpontjába a mûvet, a szerzõt vagy a befogadót állítja. Wilheim az eredeti mû és annak átirata közötti, sokszor paradox viszonyt elemezte, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor az átirat - nagyobb ismertségre téve szert - a köztudatban "eredetivé" válhat. Hallatlanul izgalmas volt a speciális Marcel Duchamps-John Cage-relációk bemutatása, ahol minden kategória -mû, szerzõ, eredeti, átirat - megkérdõjelezhetõ.

A "mûvek és változatok" témakörrel is két elõadás foglalkozott. Izgalmas és talán kissé bizarr feladatra vállalkozott Szitha Tünde, aki a Sáry László mûveiben fellelhetõ egymásra utalásokat, áthallásokat elemezvén elmélkedett paródia és metamorfózis lehetséges mai formáiról - a szerzõ jelenlétében. Ügyesen és szemléletesen bizonyította, mennyire jellemzõen vannak jelen Sáry kompozíciós gondolkodásmódjában ezek az eljárások, s milyen zenei-gondolati egységet teremthetnek akár látszólag ("hallatszólag") különbözõ mûvek között is. Halász Péter Kurtág György életmûvébõl emelt ki részleteket: a sok szempontból speciális Kurtág-notáció két elemének, a hangmagasságok és idõtartamok rögzítésének különféle módozatait, változatait és azok eltérõ elõadási következményeit vette nagyító alá.

Mindkét témát érintette, igazából azonban egyikbe sem volt besorolható Dolinszky Miklós rendkívül gondolatgazdag, merész és - esetleg megkérdõjelezhetõ következtetései ellenére is - továbbgondolkodásra serkentõ elõadása. John Cage hagyományos kottaírástól eltérõ módon rögzített(?) mûveibõl kiindulva elmélkedett zene és élet kapcsolatáról, a - hagyományos értelemben vett - kultúrán kívüli zene lehetõségérõl és a zenei közlés ezzel adekvát vagy inadekvát módozatairól.

Három elõadás három portrét villantott fel a közelmúlt magyar zeneszerzésébõl. Kósa György kevésbé ismert arcáról, a zongoramûvészrõl szólt Gombos László elõadása. Sajnos az általa elénk tárt, rendkívül pontos és szemléletes kép továbbra is "ott maradt a falon", nem elevenedett meg igazán. Berlász Melinda Veress Sándor és Végh Sándor alkotói együttmûködésének krónikásaként, sok személyes motívumot megismertetõ - vagy sejtetõ - levélrészletet is segítségül híva, némileg életszerûbb arcképet adott a kezünkbe.

Tallián Tibor Maros Rudolf fiatalkori mûveinek elemzése során - azt hiszem - mindenki számára megelevenített egy portrét. Sõt nemcsak a portrét, hanem annak hátterét is elénk vetítette, hiszen az esztétikai vonatkozásokat mindig kapcsolatba hozta a kor aktuális kultúrpolitikai áramlataival. Rendkívül tanulságos volt végigkövetni, milyen módon segítette-hátráltatta a folyamatos stiláris, mûfaji és esztétikai kompromisszumkötés Maros egyéni alkotói arcélének kialakulását.

A koncertek mûsorösszeállítása részben rímelt a zenetudományi konferencia témáira, részben a múlt század és századunk - napjainkig ívelõ - lehetséges zenei kapcsolódási pontjait demonstrálta.

A nyitókoncerten a Forrás Kamarazenei Mûhely fiatal, de egyre imponálóbb hazai és nemzetközi eredményeket felmutató tagjai játszottak. Programjuk a múlt század második felétõl a századelõn át jutott el a jelenig. Brahms e-moll szonátája mellett Schoenberg op. 9-es Kamaraszimfóniájának Webern-féle, 5 hangszerre készült átirata és két õsbemutató szerepelt: Vajda Gergely fuvolára és klarinétra írt 3 pantomim címû mûve, valamint e sorok írója Schattenspiel címû klarinét-zongora-cselló triójának hét tétele. A második napon Kovács István énekmûvész zongorista partnerével, Hegedûs-Gönczy Katalin nallépett fel, Csalog Gábor pedig Kemenes András társaságában adott négykezes hangversenyt. Az énekes mûsorán Schubert dalai képviselték a klasszikus repertoárt, Erõd Iván két dala, Sosztakovics 66. Shakespeare-szonettje, Kodály és Schoenberg egy-egy dala pedig e századot, illetve napjainkat.

A fiatal, de szinte hétrõl hétre ismertebbé váló énekes mûsorösszeállítása mindenképpen rendkívül figyelemre méltó. Jelzi, hogy a daléneklés lassan bár, de nálunk is követelni kezdi magának azt a helyet, amelyet a világ meghatározó zenei központjaiban magától értõdõén betölt. Kovács István elõadómûvészi teljesítményérõl általában elismerõ véleményeket hallottam, ezért lehetséges, hogy a hangképzésére vonatkozó fenntartásaim azzal magyarázhatók, hogy nem voltam eléggé ráhangolódva erre az interpretációra. A két zongoramûvész hangversenyének második részében hallott Schubert-kompozíciókkal -kapcsolatosan azonban véleményem messzemenõen megegyezett hallgatótársaiméval: zeneileg-technikailag egyaránt rendkívül magas színvonalú elõadásokat élvezhettünk.

A Componensemble Serei Zsolt vezényelte koncertjérõl nem illõ sem pozitív, sem negatív észrevételt tennem. Mint hasonló kortárs zenei együttes vezetõje, pontosan ismerem - és Sereivel együtt többször szóvá is tettem - azokat a lehetetlen, elfogadhatatlan és megalázó állapotokat, amelyek közepette egy-egy ilyen produkció megszületik. Ha kell, századszor is elismétlem: a magyar zenei élet szégyene, hogy - miközben szinte minden döntési helyzetben lévõ bizottság, kuratórium, országos vagy helyi hatáskörû kultúrpolitikai testület tagjai, akik között ráadásul szép számmal zeneszerzõk is akadnak, õszintén támogatják a kortárs zene ügyét - a magyar kamara-bemutatók meghatározó részét felvállaló két kamaraegyüttes anyagi-szakmai háttere évek óta teljesen megoldatlan. Mindezek után csak regisztrálni tudom: manapság szokatlanul hosszúnak számító koncertjén a Componensemble Sáry László Hangnégyzet ét, Maros Rudolf Triójá t, Vajda János - Maros Rudolf emlékére írt - Pentaton címû mûvét, Vidovszky László Soft errors címû darabjának két verzióját és Brahms op. 11-es D-dúr szerenádjának Serei Zsolt által készített, igen érdekes rekonstrukcióját szólaltatta meg.

Kissé hálátlan feladat jutott Gyöngyössy Zoltán fuvolamûvésznek és Kemenes András zongoramûvésznek: õk a zárónap erõsen megfogyatkozott közönsége elõtt játszottak. (A publikum mentségére: ezen a napon kezdõdtek a Soproni Régi Zenei Napok, sokan oda voltak hivatalosak. Jövõre a két rendezvény már részben sem fogja fedni egymást.) Szerencsére az elõadás ezt egyáltalán nem sínylette meg: a két mûvész a szokott nagy kedvvel és szellemességgel játszott. Az elsõ részben Szervánszky Endre három kompozíciója szólalt meg, Csengery Adrienne (ének), Soltész Ágnes (hegedû) és Papp Sándor (brácsa) közremûködésével. A "közelmúlt magyar zeneszerzése" témakört illusztráló félidõ egyaránt szolgáltatott példát arra, mennyire indokolt, ha erre a periódusra többnyire szemlesütött hallgatás a mai válasz, illetve mennyire nem indokolt az idõtálló, ma is elevenen ható mûvek számûzése a koncertmûsorokból. A második részben Schubert kompozíciói a "mûvek és változatok" témára rímeltek: az Arpeggione-szonáta fuvola-zongora átirata, valamint az "Elszáradt virágok" címû dal, illetve az erre készült fuvola-zongora mû. Úgy érzem, a második "Földvári Napok"-at végigülõ, pártatlan résztvevõ elégedetten távozhatott. Bízom benne, hogy nekünk, szerkesztõknek sikerül jövõre is legalább ezt a színvonalat tartani, netán meghaladni.

S ha zeneszerzõk és zenetudósok folyamatos közös gondolkodása, egymás nézõpontjának, szempontrendszerének jobb megismerése segít felszámolni zenei életünk egyik - ha nem is legnagyobb, vagy legtöbb gondot okozó - feszültségforrását, már ez sem lebecsülendõ eredmény.

Szitha Tünde, Wilheim András, Farkas Zoltán, Sebõ FerencDolinszky Miklós, Kovács SándorSerei ZsoltHangversenypillanat Felvégi Andrea felvételeiTallián Tibor