Összeomlik a nemzetközi hanglemezpiac? - tette fel a kérdést a Muzsika júliusi számában Mikes Éva, a Decca, a Philips és a Deutsche Grammophon leépülésérõl és átszervezésérõl szóló írásában. Beszélgetésünk Evans Mirageasszel, a Decca alelnökével, Mikes Éva cikkének megjelenése elõtt készült, ezért nem fogalmaz meg olyan kérdéseket, amelyek az ott olvasható lehangoló gondolatokra reflektálnak. Az alábbi interjú talán mégis ad okot némi bizakodásra. Mirageas fiatal ember, aki a vállalatnál a közelmúltban lezajlott õrségváltás során került jelenlegi beosztásába. Solti Györgyöt kísérte el budapesti lemezfelvételére.

- Mit kell tudni ahhoz, hogy valakibõl meghatározó ember váljék egy olyan világcégnél, mint amilyen a Decca? Mi ön elsõsorban: közgazdász, zenész, zenetudós vagy menedzser? Mi a legfontosabb egy ilyen állás betöltésekor? Jó ösztön, amellyel megérzi, kik azok a muzsikusok, akikkel érdemes együttmûködnie?

- Mindenekelõtt nagyon kell ismerni a repertoárt. Egy klasszikus zenére szakosodott lemeztársaság nem korlátozhatja mûködését - például - a múlt századi zenekari irodalomra. A Decca egyébként inkább operafelvételeirõl ismert, de híres régizenei projectjeirõl és a huszadik századi zenét bemutató lemezeirõl is. A kamarazenétõl az operáig minden mûfajban készítünk felvételeket. A másik nagyon fontos követelmény egy ilyen állás esetében: az ember szeresse és tisztelje a mûvészeket, tudja, mire van szükségük ahhoz, hogy a legjobbat nyújtsák. És persze tudnia kell azt is, hogy mi a társaság érdeke. A harmadik követelmény az üzleti élet alapos ismerete. Más kulturális intézményekkel és vállalkozásokkal, például egy szimfonikus zenekarral vagy egy múzeummal ellentétben nekünk profitot kell termelnünk. Ha nincs hasznunk, vége az üzletnek. A hanglemezszakma a mûvészeti élet egyetlen olyan területe, ahol a mûvészetnek és a kereskedelemnek egyformán fontos szerepet kell játszania. Nehéz megteremteni a kettõ egyensúlyát. Kivált a mai gazdasági helyzetben, a piac mai állapotában.

- Mára a világ nagy részén befejezõdött az a változás, mely a kompaktlemez megjelenését követte. A zenerajongók áttértek az új hanghordozóra: kicserélték lemezeiket CD-kre. Kompaktlemezen már minden hozzáférhetõ. A cégek ontják az új kiadványokat, mi pedig ott állunk az üzletben, és nem tudunk választani hetven Mozart-Requiem és száz Beethoven-szimfóniaciklus között. Mit tehet a lemezcég, hogy az õ felvételét vásároljuk meg?

- A Decca helyzete nagyon szerencsés abból a szempontból, hogy olyan sztárokkal dolgozik, mint Solti György, Riccardo Chailly - hogy csak két jelenleg is aktív karmestert említsek, de a cég történetét egy sereg nagy dirigens írta, velünk együtt. Decca-mûvész továbbá Luciano Pavarotti, Cecília Bartoli, Renée Fleming, akinek most ível felfelé a pályája. Cégünk mindig megteremtette a maga új énekes-generációját, melynek képviselõivel új felvételeket készíthetett. Nem tudok más vállalatok nevében nyilatkozni, de mi ezt a hagyományt kívánjuk õrizni. Most énekeseket soroltam fel, ez azonban nem jelenti azt, hogy a valóban elõtérbe helyezett operalemezeinken kívül megszûntünk volna kamarazenével, zongoramûvészekkel, hegedûsökkel és a zenekari repertoárral foglalkozni. De figyelmünket elsõsorban a vokális zenére és az operára összpontosítjuk. Hiszen minden nemzedék a maga felvételét akarja hallani egy-egy operából. Igaza van: nem várhatunk nagy sikert Beethoven Ötödik szimfóniájának új felvételétõl, de a Traviata új, nagy mûvészekkel igenis siker. Ezt mutatják az eladási számok is. Solti és Angela Gheorghiu új CD-je a mûrõl - lehet, hogy ez az ötvenedik Traviata a piacon - ötvenezer példányban fogyott el másfél év alatt.

- Hány eladott példánytól kezdve sikeres egy komolyzenei lemez?

- Ha azt kérdezi, hány eladott példány hozza vissza a készítés költségeit, arra nehéz válaszolni, hiszen ez az összeg lemezenként eltérõ. De a Traviatából, ha az énekes népszerû marad, négy év múlva már hetven-nyolcvanezer darabot tudunk eladni. Ez kiugróan magas szám. Persze minden egyes új felvétellel kockázatot vállalunk. Ugyanakkor be tudjuk biztosítani magunkat az énekesek szólólemezeivel. Ezekbõl - például Pavarotti esetében - két-, három-, sõt akár ötszázezer is elkel. Ha készül egy ráfizetéses operafelvétel, egy szólólemezzel meg tudjuk teremteni az ellensúlyát.

- Nyilván a kockázatvállalás kategóriájába tartozik, mégis, ha van igazán vonzó új irány a Decca repertoárjában, akkor az az Entartete Musik sorozat, amely egyszerre leletmentés, repertoárbõvítés és küldetés. A nácik által elfajzottnak nyilvánított zenék újrafelfedezése és kiadása. Hogyan fogadja a közönség ezeket a lemezeket?

- Óriási sikert arattunk a kritikusok körében: nem csupán az ötlettel, de a kiadványokkal is. Az eladási statisztikák persze nem hoztak szenzációt. Azért folytathatjuk a sorozatot, mert a német rádiókkal együttmûködve készítjük a lemezeket: õk állják a felvételi költségeket. Ennek zenetörténeti és politikai jelentõsége is van, hiszen az, hogy a német rádióállomások veszik fel a mûveket, politikai tettnek is felfogható. Ugyanakkor merész tett is, mert bár a rádiók állami támogatással dolgoznak, ismeretlen darabok esetében mindig számolni kell a kockázattal, hogy nem vásárolják meg a lemezeket - éppen azért, mert ismeretlenek a mûvek. Sokat köszönhetünk a zenei újságíróknak, akik recenziókat írnak a sorozat darabjairól és népszerûsítik õket. A legnagyobb eredmény, amit elértünk: a lemezek megjelenése után sorra mûsorra tûzik ezeket a mûveket. A mi érdemünk csak annyi, hogy rávilágítottunk e zenék létezésére, elõástuk õket az ismeretlenségbõl. Sok igazán nagy mû van közöttük, csak nem tudtak róluk az emberek. Legnagyobb élményeim közé sorolom, hogy láthattam Berthold Goldschmidtet röviddel halála elõtt, operája, a Der Gewaltige Hahnrei bemutatóján. Operaigazgatók, karmesterek és hangszeres mûvészek lemezeink hallatán döntöttek úgy, hogy elõadják az Entartete Musik sorozatban megjelent mûvek egyikét-másikát. Számunkra pedig kezd világossá válni, hogy a huszadik század végén milyen keveset tudunk századunk zenéjérõl. Hogy a második világháború elõtt nemcsak Stravinsky és Schoenberg létezett. A New York Times kritikusa fogalmazott úgy, hogy mi csak a túlélõk zenéjét ismerjük. De volt a zenének egy olyan világa, amely feledésbe merült. Mindazt, amit a század zenéjérõl gondoltunk, át kell értékelnünk. Újra kell írni a zenetörténetet. Hozzá kell tenni Braunfels, Schulhoff, Hans Krasa, Haas, Křenek és mások nevét. Egy egész generációét.

- A Decca a Polygram-csoporthoz tartozik. A lemezvásárló úgy látja, óriási a gyártók közötti verseny, a piac megtelt, ugyanazok a mûvek jelennek meg különféle elõadásokban. Van-e kommunikáció a cégek között? Vagy háború ez, életre-halálra?

- Versenytársak vagyunk és barátok. Bolondok lennénk, ha a három cég nem egyeztetne. De függetlenek vagyunk, saját költségvetéssel és saját mûvészgárdával. Balgaság volna, ha mindhárom cég elkészítene egy új Don Carlos-felvételt, és elárasztaná velük a piacot. Mindhárom megbukna. De az együttmûködés szép példája az a munka, amely éppen itt és most folyik. A Fesztiválzenekar a Philipsszel áll szerzõdésben: a Solti-lemez felvételére "kölcsön kaptuk" õket.

- Ez a Philipsnek is jó reklám...

- Persze, hiszen segít eladni az õ lemezeiket. Ugyanakkor szép gesztus is, hiszen ez jelentõs lemez lesz. Solti egykori tanárai elõtt tiszteleg.

- Az, hogy valakibõl sztár lesz vagy sem. nem csupán tehetség dolga. A lemezcégek "fölépítik" csillagaikat. Hogyan mûködik ez a gyakorlatban?

- Ez minden mûvész esetében másképpen zajlik. Mindenki pályája más pillanatában szerzõdik egy lemezcéghez. Legfontosabb, hogy intenzíven együtt dolgozzunk az illetõvel. Ha valaki nem akarja, hogy sztárt csináljanak belõle, nem tehetünk semmit. Együtt kell mûködnünk a mûvész ügynökségével. Manapság a sztárjelöltnek rengeteget kell utaznia, koncerteznie, híres zenekarokkal kell fellépnie fontos helyeken. A lemez önmagában nem elég, de ha az illetõ ügynökségével úgy szervezzük, nagyon szisztematikusan és intelligens módon föl lehet építeni egy karriert. Mondok egy példát: Renée Flemingét, akinek, azon kívül, hogy rendkívül okos és érdekes személyiség, csodálatos hangja van. Tavaly készített egy Schubert-dallemezt Christoph Eschenbach kíséretével. Az idén ugyanezzel a mûsorral turnézik a legfontosabb amerikai fesztiválokon és Salzburgban. A CD most jelent meg, és a turné idején már kapható. A lemez és a koncertek egymás hatását erõsítik. Ezt a módszert egyébként a popszakmában dolgozó kollégáinktól vettük át. Ez persze a mi mûfajunkban nem olyan egyszerû, mint a popzenészeknél, hiszen a szimfonikus zenekarok nem játszhatják sokszor ugyanazt a mûsort, mert rájuk un a közönségük, a turnék pedig körülményesek.

- Az elõbb a popszakmától ellesett trükköket említette. Az a benyomásom, hogy az önök szakmája sokkal kommerciálisabbá vált. Lehet, hogy csak a kívülálló volt naiv, vagy a lemezcégek voltak szégyenlösebbek, de mintha ma több lenne az üzlet és kevesebb a mûvészet, mint korábban.

- Igen és nem. Azt szokták mondani: a klasszikus lemez az úriemberek üzlete volt, a lemezcégek tulajdonosai pedig gazdag családokból származtak, nem volt szükségük több pénzre. De ha tanulmányozza a mûvészet történetét, ez mindig is üzlet volt. Ami tényleg megváltozott az elmúlt másfél évtizedben, az a komolyzene iránti érdeklõdés robbanásszerû növekedésével magyarázható. A világ sokkal kisebb lett. Hatalmas új piacok nyíltak meg Koreában, Japánban, és ki tudja, mi történik majd Kínában? Lehet, hogy ez lesz a világ legnagyobb piaca. Most sokkal jobb helyzetben vannak a kis, független cégek. A lemezkészítés technikai szempontból már nem drága. Néhány ezer dollárral bárki új vállalkozásba kezdhet. Korábban a felszerelés csillagászati összegekbe került. Nem nehéz a terjesztés sem. Ki tudja, öt év múlva árulunk-e még lemezeket, vagy az interneten áruljuk majd felvételeinket? Valami még a mi életünkben történni fog. A sok cég megjelenésével a verseny fokozódik. A piac is kitágult, de a verseny még ennél is erõsebbé vált.

- Adott egy ötletet. Mondjuk, szakmát váltok, és ezután a lemezkiadásból próbálok megélni. Mit tanácsol: mi az, amivel különbözhetem a konkurenciától? Nyilván azt fogja mondani, ne a Decca repertoárját adjam ki. De végül is a probléma az, hogy minden cég katalógusa olyan, mint a másiké. Nyilván ismeretlen dolgokat kellene elõszednem, de azok meg a nyakamon maradnának…

- Attól tartok, elkésett. A Naxos és a Marco Polo lemezcég tulajdonosa és néhány kis angol kiadó megelõzte, Neeme Järvi pedig már mindent lemezre vett. Azt tanácsolom, maradjon a szakmájában!

- Mielõtt találkoztam önnel, végiglapoztam a Decca aktuális katalógusát. Úgy tetszik, tiszteletre méltón sokat tesznek a kortárs zene népszerûsítéséért.

- Ha nem próbáljuk meg támogatni a kortárs zenét, a jövõ esélyeit rontjuk. Persze kockázatot vállalunk vele: mindig nehéz döntés elõtt állunk, ha mai zenét veszünk fel. De mégis eleget kell tennünk ennek a kötelezettségünknek. Nem készíthetünk sok felvételt. Az Argó, a Decca kortárs zenei cége, évente kiad legalább egy-két lemezt. Olyan mûvekkel próbálkozunk, amelyek a hagyományos, hangversenyteremben is elhangzó kortárs zene és a jazz, vagy a népzene határmezsgyéjén helyezkednek el. Ezeket elég eredményesen el lehet adni. Vagy vannak véletlenek, mint Górecki harmadik szimfóniája, amelynek népszerûsége a poplemezekével vetekszik. Ezeknek a hasznából fedezni tudjuk azoknak a CD-knek a veszteségét, amelyeket mûvészi értékük miatt tartunk fontosnak, de amelyekbõl csak néhány ezer példányt tudunk eladni. Ha nem adnánk ki ezeket a lemezeket, nem nevezhetnénk magunkat komolyzenei lemezcégnek.

Evans Mirageas Suzie Maeder felvételeSolti György a DECCA új Szerelmi bájital-felvételének közremûködõivel Terry Lott felvétele