1. Zeneszerzõi tevékenységem, mely több mint húsz esztendõ óta kapcsolódik az elektroakusztikus zenéhez is, a nyolcvanas évek vége felé fordult a soundscape felé. A soundscape: mûalkotás a bennünket körülvevõ hangkörnyezetrõl. Mint ilyen, az ars acustica része. Létezik egyébként soundportrait is, és még jó néhány efféle ága az ars acusticának. A mûvészeti élet korunkban sokkal gyorsabban differenciálódik, sûrûbben hozza létre a maga újabbnál újabb produktumait, semhogy ezzel a terminológia, a közös nevezõre hozható képzõdmények elnevezése lépést tarthatna.

A magam részérõl teljességgel gyakorlati oka van annak, hogy az ars acustica elméletével (némileg módszeresen) foglalkozom. Ahhoz, hogy ezzel a viszonylag új rádiós prózai-zenei jelenséggel kapcsolatban kialakíthassam a saját zeneszerzõi elképzeléseimet, sok felvetõdõ kérdésre kellett válaszolnom. Mégpedig olyanokra, melyeket az alkotó munka elõtt (és közben is) magam tettem föl magamnak. Pontosabban és ugyanakkor képletesen is: a megmunkálásra váró anyag intézett kérdéseket hozzám. Mert - mint tudjuk - az anyag mindig "visszabeszél". Egy ily módon létrehozott gondolatépítmény persze igen szubjektív, általánosítható tudományos érvényre nem is törekedhet.

2. Az ars acustica a rádióban, rádiókban jött létre. Õsei között található a hangjáték (Hörspiel), a dokumentumjáték, a hangköltészet, a hangkollázs, a feature stb. Az ars acustica-darabok rendszerint nem hangjátékok a szó hagyományos értelmében. Nem a párbeszéd, a monológ, a bennük megnyilvánuló drámai cselekmény a mû lényege, habár alkotóik élhetnek e lehetõségekkel is. Intermediális, köztes mûfaj. (Mûfaj?) Jelentõs - sõt, központi - szerep juthat benne a zenének is, de ez nem feltétlenül követelmény. Jellegét, alakváltásait egy (meglehetõsen leegyszerûsített) modellel szeretném érzékeltetni.

Képzeljünk el egy vízszintes vonaldarabot. Ennek bal oldali végén helyezkedik el a szöveg-hangjáték család - zene nélkül. Az egyenes másik végpontján található a zene. Nos, az ars acustica az egyenesen bárhol elhelyezhetõ. Bárhol, mondanám - ha az eddigi gyakorlat nem mutatna némiképp mégis mást. Az ars acustica mûvelõi között akad ugyan jó néhány zeneszerzõ is, de az eddig létrehozott alkotások zömmel az egyenes bal oldali végpontja felé - tehát a nem-zenei kompozíciók felé sûrûsödnek. A komponista azonban zenei fogantatású darabot szeretne létrehozni. Ha tehát ilyesféle darabot alkotok, nem a zenén kívüli elemek köré-közé helyezem el a zenét, hanem zeneileg igyekszem megformálni az egész mûvet. Az így létrehozott hangzásfolyamat a zene eddig ismert fajtáin túlmutat (egyes kritikai megjegyzések szerint innen marad!), de akár tetszik, akár nem. mindenképpen eltér az eddig történetileg polgárjogot nyert mûfajoktól.

3. A hangzó világot - bármilyen hihetetlennek tûnik is - a maga összetettségében, összességében (és nem a zene mûfajaira leszûkítve) csak a 20. század második felében fedezte fel a mûvészet, míg az ember környezetének leképezésérõl, ábrázolásáról legalább húszezer éves barlangrajzok tanúskodnak.

Ontológiailag értékelhetõ változást nem hozott a fényképezés feltalálása sem - legfeljebb a leképezés vált pontosabbá. Az ábrázolás fejlõdésében akkor léptünk elõre, amikor megjelent a film, és az addig statikus kép megmozdult. A hangzó valóságot természetesen hallottuk mi már õsember-korunkban is (az állat is hallja), de csupán "zongorakíséretként" a szem dallamához, a látottak sorjázásához. Ezen az sem változtat, hogy a gondolati absztrakciót tükrözõ beszédet a hallásunkkal észleljük. És az sem, hogy bizonyos hangzások (az autó kürtjelzése, vagy a tûz ropogása) életfontosságú információkat szolgáltathatnak számunkra. A hangzó világ - mivel statikus képpé nem lehet "kimerevíteni" -a hangfelvevõ berendezések megjelenéséig nem volt rögzíthetõ. Az úgynevezett idõbeli mûvészetek (zene, dráma, tánc, énekelt költészet) állandó létezését persze biztosította a folyamatos, mai napig is élõ praxis - a hangrögzítés, a mozgókép-rögzítés elõtt is -, de a valóság hangjelenségeinek egésze, mint önálló produktum, még sohasem került a mûvészi gyakorlat középpontjába.

Az emberi beszéden kívüli hangzásvilág egy részét (például a madáréneket, visszhangot, vihart) a zene olykor programszerûen utánozta, a beszédet pedig a saját képére formálta - a kultikus énektõl az operáig, A hangfolyamatok rögzítése azonban új lehetõségeket kínált fel korunknak, mégpedig egy olyan mûvészeti ág kifejlesztésére, mely a hangzásfolyamatokból (és nem feltétlenül csak a zenébõl) hozza létre vizualitás nélküli akusztikus struktúráit.

Az új mûfaj kialakításában a rádió szerepe vitathatatlan. A hangjáték létrejötte csak az egyik kiindulópont. Az ars acusticához a rádiómûvészet öntörvényû fejlõdése vezetett el.

4. A zenei fogantatású ars acustica létrejöttéhez azonban a zene öntörvényû fejlõdése is hozzátette a magáét. Idézem John Cage-et, aki 1937-ben így nyilatkozott: "Azt hiszem, a zaj használatának a zene létrehozásában játszott szerepe folyamatosan növekszik egészen addig, míg el nem érkezünk az elektromos eszközök segítségével alkotott zenéig - ezek az eszközök zenei célokra minden elképzelhetõ hangot elérhetõvé tesznek majd. A zeneszerzõ nem csupán a hangok összességével, de az idõ teljességével is szembesülni fog."

Az eszköztárat egyébként jóval korábban a futurizmus zeneszerzõi is bõvítették, akik már századunk tízes éveiben zajzenét komponáltak. Az ugrásszerû változás azonban az ötvenes években következett be - a konkrét zene és az elektronikus zene megjelenésével. A konkrét zene zajokból, az elektronikus zene pedig szintetikus hangokból építkezett, mígnem a késõbbiekben a két irányzat egybeolvadt. Századunk harmadik harmadára tehát már sok minden készen állt ahhoz, hogy az alkotók továbbléphessenek. A számítógép bekapcsolódása, a digitális hangfelvételi technika kifejlõdése, kezelhetõsége megkönnyítette még az alkotófolyamat létrejöttét is.

Úgy tûnik azonban, hogy kezdeti buktatóinkat éppúgy nem kerülhettük el, mint a film hõskorának alkotói, akiket eufória töltött el már annak láttán is, hogy az addig statikus kép megmozdul (ami persze még korántsem volt filmmûvészet). Hasonló eufóriát kelthettek az elsõ hangrögzítõk produktumai is. Bizony, a mai alkotók - például a soundscape-ek mûvelõi - is igen gyakran beérik a környezethangok statikus sorjáztatásával. Pedig a statikus pontok egymás mellé helyezése nem hoz létre folyamatot. A folyamathoz kohézió kell, gravitáció, vonatkoztatások, struktúra, dinamikus mozgásokkal teli téridõ. Ha ezekrõl az alkotó megfeledkezik, a mû esetleg úgy hat majd, mint egy olyan hangjáték háttérzaja, amelybõl kifelejtették a szöveget, a cselekményt.

5. Tehát eseménysor kellene - vagy valami más? De mi az a más? A hangzó anyag miféle megformálása eredményez mûalkotást? Az ars acusticában tisztán zenei formák nem alkalmazhatók. "Köztes" mûfajról lévén szó, jó volna kompatíbilis válaszokat találni valamiféle játékszabály-rendszer felállításához. A szabálygyûjtemény valószínûleg hézagos lesz, de azokat a fontosabb útbaigazításokat talán tartalmazza majd, melyeknek az alkotó hasznát láthatja. 5.1. Azzal kezdem, hogy a hangzó valóság egyszerû "leképezése" kevés az üdvösséghez. A sûrítés formáló erejére szorulunk, amikor környezetünk hangjelenségeibõl építkezünk - mint ahogyan a cinema verité sûrít, alkotójának szándékait követve. Innen már csak egy lépés: a ritmus. 5.2. A ritmus a mûvészi formálás alapja. Érvényessége a legapróbb részletektõl a hangzásfolyamat egészéig terjed. Nem kisebb egységek tánc- vagy indulószerû metrizálására gondolok. Az ebben a mûfajban erõltetettnek ható metrikus ritmika itt többnyire komikus hatást is kelt. Ami nélkülözhetetlen, az a forma ritmusa, a tempóváltások, a szimmetria-aszimmetria, a gyorsuló-lassuló ritmika. Mindezek egyébként prózai-drámai mûre éppúgy vonatkoztathatók, mint zenei kompozícióra. Jól meg kell komponálnunk egy hangzásfolyamat 5.3.: kontrasztjait és 5.4.: többszólamúságát. A zenei polifónia olyan szerkezeteivel, mint például a fúga vagy a kánon, itt nem megyünk semmire, de a drámai többszólamúság alkalmazásának fontos szerepet juttathatunk, ez alatt a hangzó események polifóniáját értve. 5.5. Az ellenpont szerepét is a drámai ellenpontozás oldaláról kell megközelítenünk, nem pedig zenetörténetileg kialakult értelmezéséhez igazodva. 5.6. A hangszín, a mélység-magasság, a színminõségek tudatos alkalmazása szintén lényeges szerephez juthat: a mû "hangszerelése" szempontjából. 5.7. A kompozíció egységét szolgálhatják egyes hangzás-elemek, hangzás-motívumok variációi, visszatérései is. Kerüljük azonban iskolás, mesterkélt, merev alkalmazásukat. Legjobb, ha implicit módon alkalmazzuk ezeket.

Egy példa a variációra:

A zenei fogantatású ars acustica sem csupán zenei hangokból áll, hanem zenén kívüli környezethangokból is. Ahogyan egy dallam variációja nemcsak alakváltozással, hanem jelentésváltozással is jár, ugyanúgy változik egy konkrét környezethang is, ha az eredeti hangzásmotívumot az elektronika segítségével megváltoztatjuk - azaz moduláljuk. A hangzásmotívum egyébként egy zeneileg értelmezett motívummal szemben minõségileg más jelentésváltozáson megy át. Változás elõtt nyelvileg meghatározható, konkrét jelentéssel bír (például az esõ hangja, amint magát az esõt jelenti). Elektroakusztikus moduláció után azonban - ha a változás elég nagy - ezt a konkrét jelentését el is veszítheti. Helyébe - fokozatos változtatás-elváltoztatás után - egyre inkább zenei jelentés, zenei funkció lép. Egy mû zenei egységét, szervességét tehát az a variációs technika is elõsegítheti, amely a konkrét hangzásokat elvonatkoztatás útján zenei hangzásokká alakítja át.

6. Miután ennyi "játékszabályt" felsoroltam, joggal fogalmazódik meg a kérdés: mi itt az új? Évszázadok mûvészetét tanulmányozva, abból bárki leszûrhet efféléket! Azt azonban senki sem vitatja, hogy századunk technikája a mûvészet elõtt is új lehetõségeket nyitott meg. A technika nem determinálja a mûvészetet, de erõsen befolyásolja azt, mivel a technika is "visszabeszél". (A gótika ég felé törõ építészetét - a felfelé törekvés szellemi irányultságának mûvészi megvalósítását - az a technika tette lehetõvé, amelyik alkalmas volt az addiginál lényegesen nagyobb terek lefedésére).

7. Van ennek a mûfajnak jövõje? Nem tudom. Ebben a pillanatban a válasz nem is érdekel... A felelet majdnem olyan nehéz, mintha a mûvészet, a társadalom, az emberiség jövõjét illetõ kérdésekre kellene válaszolnom. De a jelennel szívesen foglalkozom - egy olyan mûfaj jelenével, melynek praxisa tanult mesterségemhez tartozik. A rádió talán visszanyer vele valamit abból, amit a televízió elvett tõle. Ha nem is éppen annyit, amennyit szeretne, de ezzel - azt hiszem - nem kell törõdnünk. Ami engem illet, nyugodtan, csendben dolgozom tovább...

(A Magyar Rádió Fittler Katalin által szerkesztett sorozatában, 1997 márciusában elhangzott szöveg szerkesztett, tömörített változata.)

Decsényi János: Decsényi János: Kövek (Soundscape No. 1) - a vezérkönyv 7. oldala