A Könemann sikeres németországi könyvkiadó és terjesztõvállalat, mely korábban mûvészeti könyvekre, magas színvonalú albumokra specializálódott. Tulajdonosa, Ludwig Könemann azonban néhány éve elhatározta, hogy zenemûrészleget hoz létre. Értesült a magyar muzsikusok jó hírérõl: úgy határozott, hogy eljön és itt keres szakembereket. A cégalapítás szándéka és a tett között szinte csak napok teltek el. Ludwig Könemann ugyanis nem valamilyen - így vagy úgy mûködõ - cég szerkezetét kívánta lemásolni, hanem azt várta, hogy jövendõ partnereinek saját elképzelésük legyen arról, mit és hogyan akarnak kiadni. Könemann csakhamar meglelte az ideális társakat, hiszen Máriássy Istvánban és Zászkaliczky Tamásban is érlelõdött már hasonló terv, s korábban, az Editio Musicánál (Zenemûkiadó Vállalat) már megfelelõ gyakorlatot szereztek nemcsak a mûvek közreadásában, hanem a kiadói tevékenységben is. 1992 õszén szavaztak bizalmat egymásnak. Máriássy és Zászkaliczky pedig közel egy évig minden ellenszolgáltatás nélkül dolgozott a kiadó megszervezésén és az elsõ kották közreadásán, miközben Ludwig Könemann jóformán "hozomra" folyósította a szükséges pénzt. Így alakult ki a Könemann Music Budapest, amely egy igen szûk, ám sokoldalú apparátust mozgat: a két fõszerkesztõ végzi a szakmai irányítást, mindenben közösen döntenek, és csak akkor hoznak végleges határozatot, ha már tökéletes összhang alakult ki közöttük. (Ez egyébként igen könnyen megy, jegyzi meg Máriássy, mert nagyon különbözõ emberek vagyunk.) Az ügyvezetõ igazgatói teendõket dr. Arató Éva közgazdász látja el, akinek egyebek között nem kisebb feladat jutott, mint eligazodni a honi bürokrácia útvesztõiben, méghozzá úgy, hogy a német partner is befogadhassa az innen érkezõ információkat. A cég pénzügyi stabilitásán is õrködnie kell, továbbá kézben kell tartania a német és magyar részrõl egyaránt bonyolult kereskedelmi és vámügyeket. (Egy tudományos mûhely ugyanis még ezekkel is kénytelen megküzdeni, ha például forráskutatásra szánja el magát. Ha a gothai könyvtárból szükségük van Philipp Emmanuel Bach-forrásokra - mesélik -, megrendelik ezeket, az ottani könyvtáros persze zsörtölõdik, nem szívesen vállalja az együttmûködést: tart tõle, hogy Budapesten miniatûr archívum alakul ki. Végül azonban megérkezik a csomag, és a vámhivatal vagy két hónapig ül a mikrofilmeken, a kiadónak addig tudomása sincs arról, hogy az anyag megérkezett. Azután némi adót vetnek ki, majd a tortúra folytatódhat, mert a forrást Finnországba kell küldeni, hiszen a közreadó, Spányi Miklós most ott dolgozik.)

A stáb egy mûszaki vezetõvel és három titkársági munkatárssal egészül ki héttagúra. A történet e részét azért tartottuk fontosnak rögzíteni, mert a magyar kulturális vállalatokat általában nem jellemzi az az igényesség és szabadság, amely a Könemann Music Budapestet.

Máriássy István és Zászkaliczky Tamás úgy tervezte, hogy a kiadó fõ tevékenysége és mûködésének gerince (legalábbis eleinte) a nagy klasszikus zeneszerzõk zongoramuzsikájának megjelentetése legyen. Ezek a mûvek persze nagyon sokféleképpen és (a papírtól a CD-ROM-ig) változatos hordozókon hozzáférhetõk szerte a világon. De nem abban a formában, ahogyan õk elképzelték: tisztán, a komponista kottaképét leghitelesebben megközelítve, mindenféle elõadói tanácstól mentesen. Nincs bõ választék az olyan Urtextbõl, amelyrõl nem kell lehámozni az évtizedek során rárakódott "véleményeket". "Bach és Mozart esetében ügyelnünk kell - mondja Máriássy -, hiszen sajnos nem áll rendelkezésre sok eredeti forrás, autográf, ami alapján igazán hiteles kottaszöveget lehetne létrehozni." Ám szorgalmas munkával mégis csak elérhetõ a körülményekhez képest ideális kottakép, amelyben semmi sincs, ami az elõadó szabadságát befolyásolná vagy korlátozná. A Könemann-kiadványok alapkoncepciója: amit kiadnak a kezükbõl, olyan legyen, mintha a maguk gyönyörûségére készítették volna.

Természetesen ehhez a kiadói eszményhez meg kellett szervezni a közreadói testületet. Ennek tagjai részben a zenetudomány, részben a zongoramûvészet berkeibõl verbuválódtak. A kevésbé gyakorlott közreadók szívesen beletanultak ebbe a munkába, ráadásul azonosultak a vázolt koncepcióval. Dolinszky Miklós zenetudós például örömmel vállalta a Haydn-kötetek sajtó alá rendezését, és most már a Schubert-kottákon dolgozik, míg Csalog Gábor zongoramûvész a Chopin-sorozaton. Kemenes András a Schumann-, Kocsis Zoltán a Debussy-összkiadás gondját viseli, Gyenge Enikõ pedig a Brahms-sorozat gazdája. Thomas Aßmus hannoveri karmester és muzikológus Grieg zongoradarabjait rendezi sajtó alá, Spányi Miklósé pedig talán a legizgalmasabb feladat: Carl Philipp Emmanuel Bach összes szóló zongoramûvét foglalja - az elõzetes számítások szerint - tizennégy kötetbe. A két fõszerkesztõ magától értõdõnek tartja, hogy szintén részt vegyen a tudományos munkában: Máriássy István Mozart és Beethoven zongoramuzsikájával foglalkozik, Zászkaliczky Tamás Johann Sebastian Bach zongora- és csembalómûveit adja közre.

A kiadói alapkoncepció fontos eleme: a kottakép ne "csak" hiteles, hanem tiszta és szép is legyen. A Kottamester Betéti Társaság magas színvonalú munkája ezt garantálja. A muzsikus számára közhely, a laikusnak nem, hogy a zenemûkiadásban minden vonalvastagságnak különös jelentõsége van, ezért a korrektori tevékenység is módfelett fontos. Zempléni László irányítja az erre szervezõdött csapatot - így megjelenés után kötetenként mindössze két-három sajtóhibát észlelnek. Varga Dezsõ mûszaki szerkesztõ felügyeli a kotta végsõ formájának kialakulását, a retusált film a Kossuth Nyomdába kerül, ahol megtalálták és megtanulták a kottanyomtatáshoz szükséges speciális technológiát. A papírt rendszerint a német partner küldi, mert az is különlegesség: sárgás mûnyomó, amelyen a kotta megbízhatóan olvasható. Máriássy István felelevenít egy látszólag mellékes mozzanatot: a német muzsikusok szervezetei tiltakoztak a zenemûkiadóknál a kölcsönanyagok minõsége miatt: a hófehér fénymásoló papír tükröz, rontja a szemet. Emlékszünk tavalyról a jogdíj nélküli sokszorosítások okozta hazai bonyodalmakra - ezek viszont az ország presztízsét rombolták. A kiadó éppen ezért nemcsak gyönyörködtetetésre szánja a kiadványait: az árakat tudatos politikával igyekeznek alacsonyan tartani, hogy ne legyen érdemes az illegális másoláshoz folyamodni. Minthogy a kölni Könemann terjesztõ és értékesítõ cég is, a kották nem csupán Európában kaphatók, de eljutnak a távol-keleti országokba éppúgy, mint Ausztráliába, ahol kivált sikeresek a Könemann-kiadványok. A kotta elõállítása a tudományos elõkészítéstõl a kinyomtatásig és a becsomagolásig magyar munka és a budapestiek ügye. A kereskedéshez már nincs közük, csak annyiban, hogy eladható terméket hozzanak létre; hogy olyan rövid és hosszú távú terveket készítsenek, amelyek az üzleti irányzatokkal egybevágnak - szögezi le Zászkaliczky. (A magyarországi terjesztés is a német központ itteni partnerének dolga.) A mérsékelt árak mellett nagy példányszámokat adnak ki. Zászkaliczky nem tagadja a mûvészet és pénz szókapcsolat létjogosultságát ebben a világban. Bár - jegyzi meg - hajdan is szerfölött kényesek voltak az egyensúlyra. A több mint kétszáz éves Breitkopf sem maradhatott volna fönn, ha nem adja el, amit kinyomtat. A Könemann Music Budapest "bombaüzletként" elsõ kiadványait regisztrálja, a Wohltemperiertes Klavier (meghaladta a százezres eladott példányt), a Mozart- illetve Beethoven-szonáták kottáit. Azután rövid idõ alatt bizonyították azt is, hogy nem csupán a népszerû mûvek segítségével képesek fönnmaradni, s hogy a Haydn-szonáták, majd a Carl Philipp Emmanuel Bach-sorozat kiadása - noha egyik sem úgynevezett nagy üzlet - ugyanilyen lényeges számukra. Megnyugtató érzés - állítja egybehangzón a két fõszerkesztõ -, hogy ma, Magyarországon kultúrából, annak is egyik legelhanyagoltabb, legkisebb érdeklõdést kiváltó ágából, a zenemûvészetbõl pénzt lehet csinálni, és csaknem hatvan embernek nagy szelet kenyeret adni. A cég mûködése az alaposan átgondolt finanszírozáson, tehát a beruházás és a megtérülés arányának pontos kidolgozásán alapul, és nem azon - mint sokan gondolják -. hogy Magyarországon olcsó a munkaerõ. "Mi - állítják - Ludwig Könemanntól megkapjuk azt a méltóságot, amiért nagyon is megdolgoztunk az elmúlt évtizedekben." Az európai normákkal összhangban tudják megfizetni a szellemi munkát, jóval a számítógépes normák fölött javadalmazzák a kottagrafikusokat, a korrektorokat pedig ugyanúgy honorálják, mint mondjuk Londonban.

Dolinszky Miklós 1993 õsze óta tizenegy kötetet adott közre. A Haydn-szonáták három, a Schubert-zongoradarabok két kötete jelent meg; nyomdában van a Haydn-zongoramûvek két kötete és egy-egy nagy Schubert-dalciklus (Die schöne Müllerin, Winterreise). A táncok valószínûleg két kötetben férnek el. "Valamennyi kötetemben van új, eddig publikálatlan kottaszöveg - mondja. - A Haydn-szonáták Christa Landon kiváló munkája ellenére is revideálásra szorultak, az új összkiadás jegyzetanyaga pedig jó huszonöt éve várat magára. A legtöbb publikálatlan szövegvariánst Haydn zongoradarabjaiban, fõleg az Esz-dúr variációkban közöltem. A második kötetben jelenik meg elsõ ízben a Die sieben Worte anonim, de Haydn által elismerõleg említett zongoraletétje. A Die schöne Müllerin közreadása önálló kutatásba torkollt, amely megerõsítette, hogy az egyes dalokon Schubert megjelenésük után tovább dolgozott. A dalciklus nem egy, a legutóbbi idõben felbukkant forrását én használhattam fel elsõként közreadás céljára - és kívánhat-e közreadó többet, mint hogy egy új leletet saját maga forgasson vissza a praxisba?"

Korábban - mint sokan mások - Dolinszky Miklós is fontoskodásnak, választékosabban szólva marginális tevékenységnek tekintette a közreadást. (Mellesleg kár volna tagadni a zenetudomány felelõsségét a széleskörû elõítélet elterjedésében.) "Az elõítélet számomra tarthatatlannak bizonyult. Maguk a filológiai problémák is izgalmasak, már csak azért is, mert a filológia tulajdonképpen praktikus teória: amikor például egy Schubert-tánc három változata közül kettõt megtartok, egyet mellõzök, akkor egyúttal egy egyszeri érvényességû választ adtam arra a kérdésre, hogy hol van a határ variáns és önálló mûegyed között. A legfontosabb tehát az a felismerés volt, hogy a szöveggel való foglalatoskodás tõkéje elsõsorban nem a megszólaltatáskor kamatozik - a zenetudomány aligha csupán az az ancilla praxis, aminek az elõadói gyakorlat elsõségét hirdetõ korban tudni szeretné magát. Szembesülnie kell szerzõ és mû, mû és szöveg, szöveg és szerzõ, valamint mindezeknek a befogadóval való viszonyát érintõ elvi kérdésekkel, amelyekre a polgári kor néhány évszázadában megvolt az érvényes válasz, de hogy e válaszok ma már érvénytelenek, azt korunk mûvészetfilozófiája mutatja, ahol a kérdések már újrafogalmazódtak. Nagyon fontos a sok és az elõbbi felsorolásban, mert mellérendelõ viszonyokat jelez a fenti fogalompárok között, ott tehát, ahol korábban hierarchikus viszonyokat feltételeztünk. Ma már nemigen gondoljuk, hogy a szerzõ oka a mûnek, sem pedig, hogy a hangzó zene okozata a kottának. Van a szerzõ, van a mû, van a kottaszöveg, és van a befogadó, egymás mellett, de külön, és valamilyen kapcsolat létrejön közöttük, de például a szerzõ életrajzából éppoly kevéssé vezethetõ le a mû, mint a mûbõl a kotta, vagy mint a kottából a megszólaltatás. (NB. ezért jó, hogy a kiadó soha nem közöl elõadói javaslatokat: az ilyesmi egyszerûen nem a közreadó kompetenciája.) A mûvészetrõl való mai gondolkodás, ha még szemérmesen, félig kimondva és szekularizált formában is, visszatér a sokáig naivnak tartott középkori elképzeléshez, melyben a szerzõnek a Szentlélek diktál. Van intenció tehát, csak nem a szerzõtõl ered, mert a szerzõ maga is egy tõle független sugallatot közvetít. Szerez - hozzájut valamihez, ami nem az övé."

Ami a praxist illeti: a szerkesztõk a kedvtelésbõl muzsikálókra és a zenét különféle fokon tanulókra is gondolnak. Lassan teljessé válik zongorapedagógiai sorozatuk: a Step by Step. Kötetei azokat a darabokat tartalmazzák, amelyek szerte Európában standarddá váltak, többségük jól ismert "sláger" - õk azonban mindezt kiegészítették néhány, az egész világon hozzáférhetetlen mûvel. Tízegynéhány olyan gyûjteményt állítottak össze, amelynek segítségével a növendék egyedül is dolgozhat, akár a szakiskola befejezéséig, és a zongorapedagógus is elláthatja növendékeit megfelelõ és fõként változatos etûd- illetve elõadói repertoárral. A polifóniát például - nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon - a növendékek az invenciókkal kezdik. Márpedig Bach kétszólamú invenciói hihetetlenül nehezek. A Könemann olyan anyagot szerkesztett egybe, amely tulajdonképpen bevezet a polifon gondolkodásmódba. Ezek a kották is Urtext jellegûek, hiszen - némely konzervatív vélemény ellenére - a szerkesztõk úgy vélik: a zongora vagy bármely hangszer tanításakor már a kezdet kezdetén hozzá kell szoktatni a növendékeket az önálló, biztonságos kottaolvasáshoz. Nem mankóra van szükségük, hanem arra, hogy megtanuljanak járni. Lakos Ágnes fogta össze ezt a sorozatot, Kemenes András pedig részt vett bizonyos kötetek szerkesztésében. Említtessék meg az is, hogy létrejött egy zongorakivonat-sorozat is, amelybe egyebek között a Bach-passiók, a Karácsonyi oratórium, Händel Messiása, Mozart Requiemje került. A kamarazenei darabokat azoknak szánják, akik otthon amatõrként zenélnek. Hegedû-, cselló- vagy fuvolakottáik kifejezetten arra inspirálnak, hogy a házimuzsikálás ismét divatba jöjjön. Ezt sugallja a sorozatcím is: Violin (Cello, Flute) Meets Piano. A dalok közreadása legközelebb egy Muszorgszkij-összessel folytatódik.

Formailag is változatosan dolgoznak. Amikor például elkészülnek Mozart zongoratermésének teljes kiadásával (ez négy nagy album), a paperback-változat anyagát díszkötésbe burkolják, arany betûkkel fölülnyomják, dobozba foglalják a kottákat. Mozart után Brahms és Haydn következik. Kicsit aggódnak Beethoven miatt: zongoramûvei csak kilenc vastag kötetben férnek el... Az elegáns kiadványok az igényes gyûjtõk számára kínálnak érdekességet.

Már-már gyanakodni kezdünk: itt minden túl szép, túl sikeres és túl ideális. Ekkor azonban egy fiaskó történetével lepnek meg. Azt gondolták, utánnyomásban kiadnak olyan operapartitúrákat, amelyek alig hozzáférhetõk - azoknak az elsõ kiadású kottáknak a lenyomatait, amelyeket még a szerzõk: Mozart, Beethoven, Verdi és a többiek tartottak kézben. (Máriássy István például Franciaországba utazott, hogy a Carmen unikális elsõ példányát átvegye reprint céljára, kézben hozza el Budapestre, személyes felelõsséget vállalva a partitúráért.) A kiadványokon természetesen föltüntették a változatlan utánnyomás tényét. Azt remélték, hogy a Breitkopf, a Ricordi és mások üdvözölni fogják, hogy fölelevenítették az eredetiket. Ám épp az ellenkezõ hatást váltották ki: a német kiadók rossz néven vették az akciót. Mint kiderült: egy német törvény kimondja, hogy egy kiadó (cég) egy másik kiadó (cég) nevét nem használhatja föl. Fájó szívvel bár, de lemondtak a sorozat folytatásáról.

Az operát azonban mégsem kell nélkülözniük: elsõ nagy könyvtervük 1998 szeptemberében egy német (illetve angol, francia) nyelvû operalexikonban ölt testet - tájékoztat Batta András. Ez abban különbözik az eddigiektõl, hogy egyrészt kalauz és lexikon sajátos keveréke lesz, másrészt rengeteg, többnyire eddig publikálatlan képpel illusztrálják. Érdekes régi díszlet-ábrázolásokkal, az elõadásokat elõkészítõ mûhelymunka fotóival. A könyv a szerzõket alfabetikus sorrendben tárgyalja, a mûveket a címszón belül kronologikusan. A zenét könyvmûvészeti alkotássá formálják, méltóképpen a többi Könemann-albumhoz. Az átfogó munka csaknem ezer oldalnyi szövegét két kötetbe szerkeszti Batta, számítása szerint legalább ezer képet közölve. A címszavak zömét a magyar zenetudomány jelesei készítik, például Wagnerrõl Kroó György ír, az olasz operairodalmat Kovács János tárgyalja, a 19. századi orosz operák világába Papp Márta vezet be. Néhány magyar operaszerzõt és világkarriert befutott magyar énekest is szerepeltet a lexikon. A budapesti szerkesztõség titkos vágya, hogy a körülbelül ötvenmárkás áron, nagyon magas példányszámban megjelenõ kiadvány magyar változatát is nemsokára közreadhassák. Terveik szerint a Könemann Music Budapest könyvkiadói tevékenysége zeneszerzõi életrajzokkal és mûismertetésekkel folytatható. A készülõ lexikon-kalauz egyes fejezetei kiválóan alkalmasnak látszanak a könyvvé való bõvítésre. A cél: bevezetni az olvasót abba a világba, amelyben a komponista élt, bemutatni szellemi és tárgyi környezetét - olvasmányos szöveggel és sok illusztrációval, de tudományos igénnyel. "Olyan könyveket szeretnénk - ismétlik meg -, amilyeneket magunk örömmel forgatnánk, de közgazdász vagy bölcsész barátaink is szívesen olvasnának."

Vajon az a generáció, amely a teljes életmûveket bemutató irodalmat "örökli", olvas-e majd szépen metszett, nyomtatott kottát a finom, vajszín papírról? Vajon az "Internet-galaxis" nem fenyegeti-e a zenemûkiadást? -kérdezzük végül szinte kötelességszerûen. Van-e jövõje még ennek a tevékenységnek?

Dolinszky Miklós így válaszol: "Más mûvészetek felismerései, ha néha késõbb is, de a zenében is mindig lecsapódnak. Itt vannak például a nagy szerzõi összkiadások, amelyek tipikusan Marx és Darwin századának termékei - azé a századéi, amelyben a szerzõ és mû közötti birtokviszony, az ok-okozati kapcsolat már és még szilárdnak tetszett. Másfelõl itt van a számítógép, amely nyilvánvalóan mellérendelõ viszonyokat jelenít meg, és felszámolja a könyvkultúra alapját képezõ hatalmi imperatívuszt. De az összkiadások az utóbbi évtizedekben maguk is változtak, és a muzsikus sokszor valóban csupán nyersanyagot kap kézhez, amelybõl neki magának kell válogatnia és döntéseket hoznia. Ez már a számítógép észjárása. Persze ez is kétélû dolog: egyrészt jó, mert önállóságra kényszeríti a szájbarágós kották révén elkényelmesedett elõadót, és ezzel visszahoz valamit a régi korok szabadságából, másrészt ha az elvek megváltoznak, az elõbb-utóbb óhatatlanul megváltoztatja a médiumot is. Ezzel azt akarom mondani, hogy a hagyományos, könyvtípusú publikációs forma nem semleges médium, hanem vele együtt valamennyire a szellemet is elfogadtuk, amely egykor létrehozta. Elképzelhetõnek tartom, hogy egy-két évtized, és a muzsikus komputeren hozzáfér az eljátszandó darab forrásaihoz, s a saját játszópéldányát közvetlenül azokból készíti el."

Batta András, Máriássy István, Zászkaliczky Tamás azonban egybehangzón állítja: a számítógép nem öli meg sem a könyvet, sem a kottát. Fölelevenítik: õk - szintén kötelességszerûen - megkérdezték Ludwig Könemanntól, szándékában áll-e CD-ROM-on is megjelentetni például az Operalexikont. A tulajdonos - aki egyszemélyben üzletember és romantikus álmodozó - határozott nemmel válaszolt: szerinte a könyvek létjogosultsága sosem szûnik meg. (A kézirat egyeztetése napján jelent meg a Könemann Music Budapest 100. kiadványa. Gratulálunk.)

Zászkaliczky TamásMáriássy IstvánDr. Arató ÉvaVarga DezsõEgyütt a kiadó vezetõsége Felvégi Andrea felvételei