E sorok írásakor befejezéséhez közeledik, megjelenésekor már véget ért VÁSÁRY TAMÁS Beethoven-sorozata a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA élén. A ciklus hetedik estjén a fõzeneigazgató kizárólag karmesteri minõségében lépett pódiumra, ez alkalommal ugyanis a concerto szerepét vonós kompozíció, a Hegedûverseny töltötte be, ÁGOSTON ANDRÁS szólójával. A versenymûvet keretezõ két zenekari alkotás a 3. Leonóra-nyitány és a 7. szimfónia volt.

Koherens mûsor: három egyértelmûen pozitív töltésû, dúr mû (C, D, A), ezen felül keletkezési idejét tekintve mindhárom azt az évtizedet reprezentálja, mely a Beethoven életmûvét tagoló, 19. századi gyökerû (ám a modern zenetudomány által sem elutasított) "három korszak" elmélete alapján mint középsõ alkotóperiódus (1802-1812) él a köztudatban. Sõt a programösszeállítás még a három szám elrendezésében is érvényesítette részben az összetartozók összekapcsolása, részben a kronológia elvét: a nyitány (1805) és a versenymû (1806) szinte egyívású, a második részt kitöltõ szimfónia (1812) a korszak tetõzõ alkotása.

Kétségtelen, hogy valamennyi említett összekötõ kapcson túl és azok felett, akad egy további, mely - ha egyetértõ elõadói értelmezéssel találkozik - szintén egybefoghatja a három mûvet: a hangulat feszültséggel haló telítettsége, a kifejezésmód felfokozottsága. Ezen a hangversenyen másképp történt, s ez a körülmény kínálta az est interpretációs savát-borsát. A hallgató erõs cezúrát érzékelhetett az elsõ kettõ és a harmadik mû sorszám között - vagyis a szünet ezúttal nem csupán formai, hanem habitusbeli választóvonalként is funkcionált. A nyitány megszólaltatása természetesen nem nélkülözte a szimfonikus költeményszerû felépítésbõl fakadó feszültséget, ábrázoló jelleget és drámát, ám a feszültség foka ezúttal talán szelídebb volt a szokottnál: sokkal inkább uralta az elõadást a himnikus öröm, a szabadulás ünnepének elõérzete, majd beteljesülése. Az elsõ rész meglepetését Ágoston András Hegedûverseny-értelmezése szerezte: tény, hogy Beethoven concertójával kezdõdött el a zenetörténetben a versenymû formai arányainak ama tágulása, mely nélkül Brahms vagy Bartók aligha írhatta volna meg a maga hegedûversenyét - ám a mély formai lélegzetvétel a szólisták többségét nem feltétlenül arra ösztönzi, hogy rádolgozzék a mû eredendõ hajlamaira - a papírforma a feszítés, a srófok meghúzása. Ágoston András figyelemreméltón kiszélesített tempókkal, egészében véve epikusan, a mû megszólalásmódjai közül döntõn a lírát elõtérbe állítva játszotta a Hegedûverseny nyitótételét, s a finálé sodrát is fékezte némiképp (kivéve a tételvéget megelõzõ szakaszt, ahol az elõadás a korábbiakhoz képest váratlanul feszült, virtuozitás terén is kivételes pillanatokat hozott). Ily módon egységes, a megszokotthoz képest különösen széles horizontú kép alakult ki a mûrõl. Hanglemezrõl hallgatva talán nem vonzana az effajta megközelítés, mely nyilvánvalóan kísérleti, s aligha arra való, hogy döntésként rögzítsék, hangversenyprodukcióként azonban élveztem, s örömömet fokozta a hegedûmûvész érzékien szép hangja, tiszta intonációja, éneklõ elõadásmódja.

Erõs kontrasztként robbant a második részben a 7. szimfónia. A mû megfogalmazása tökéletesen illeszkedett a Vásáry Tamástól mostanában megszokott, felajzott lelkiállapotot tükrözõ, gyeplõt-zablát nem tûrõn szuverén elõadások sorába. A nyitótétel lassú bevezetése és gyors szakasza a jelentõséget a zuhanásszerûen súlyos akcentusoktól kapta; a processziós a-moll Allegretto kandelábereiben magas hõfokon égtek és magasra csaptak a lángok. A gyorsulási folyamat a scherzóban kezdõdött, mely fekete és fehér éles ellentéteként állította egymással szembe a fõrész és a triószakasz karakterét, s a fináléban teljesedett be a ritmus- és tempóélmény paroxizmusig-fokozásával, mely a hallgató emlékezetébe idézhette Friedrich Wieck hírhedt mondását a részegen komponáló Beethovenrõl. Hogy baj-e, ha valaki részegen komponál, erre vonatkozóan a muzikológia mai állása szerint nem rendelkezünk tudományosan értékelhetõ válasszal, egy azonban bizonyos: Vásáry elõadása a maga (olykor még a korrekt artikulációt is kockáztató) elemi iramával és indulatával, ha részeg nem is, mindenképpen részegítõ volt - a fináléhoz kapcsolódó, mámort, sõt antik orgiát idézõ képzettársításokhoz illõ és méltó tolmácsolás. (Május 22. - Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR intézményes korszakában (1992 õsze óta) önálló mûsorpolitikai vonulatot képeznek azok a hangversenyek, melyeken az együttes nem a megszokott, 19-20. századi szimfonikus zenekari repertoárt ápolja, hanem igyekszik birtokon belül maradni az úgynevezett régi zene: a klasszika, sõt a barokk területén is. E hangversenyeket közös elképzelés fûzi egybe: az esztétika sajátos keverék-volta; az a konstruktív kompromisszum, mely úgy véli, a történeti elõadói gyakorlat számos tapasztalatát lehet és érdemes kamatoztatni modern hangszereken játszó, nem-specialista muzsikusokat tömörítõ együttes munkájában is.

Sorolhatnánk az olyan koncerteket (sõt koncertciklusokat), melyeket e szellem határozott meg, s melyek ezt az elképzelést sikerre vitték. Nyilvánvalóan ide tartozik a Fesztiválzenekar (e sorok írásakor) legfrissebb produkciója, Bach h-moll miséjének megszólaltatása is. A hangszeres alap a zenekar muzsikusainak nyomatékosan redukált válogatottja, a vokális felépítmény egy sokoldalú, ám a régi zene elõadása terén is érdemekben gazdag énekkar, a HOLLAND KAMARAKÓRUS (karigazgató: UWE GRONOSTAY), az eredeti tervek szerinti - a Koncert Kalendáriumban meghirdetett és a jegyekre kinyomtatott -szólista-névsor (Zádori Mária, Károlyi Katalin, Christoph Prégardien, Peter Kooy) a leghatározottabban régizenei orientációt tükrözött, de errõl tanúskodott a megváltozva háromfõsre csökkent, végleges vendég-lista is.

Nehéz pontosan megfogalmazni, miért hatott (legalábbis e sorok írója számára) a várakozásokhoz képest a hangverseny végül olyan elõadásként, mely bár tisztes, magas színvonalú, részletszépségekben gazdag, ám semmiképp sem olyan esemény, melyet jelentõsége, szuggesztivitása az emlékezetbe vésne. Alighanem több, egyszerre munkáló okról van szó. Ezek sorra vétele elõtt azonban, félreértések eloszlatása végett illõ hangsúlyozni: e h-moll mise-produkció kivitelezésben színvonala magasan a hazai átlag fölött helyezkedett el, nem arról van tehát szó, hogy a megszólaltatás ehhez képest okozott volna csalódást, hanem arról, hogy egyfelõl a mû presztízséhez, másfelõl a Fesztiválzenekar számos egyéb hangversenyének erejéhez-hiteléhez mérten bizonyult gyengébbnek a vártnál.

Legkevesebb bírálat a zenekar muzsikusait érheti. Tiszta, tagolt és intelligens játék dicsérte a SZÛTS PÉTER koncertmester személyében avatott régizenész által vezetett testületet. A hallottaknál kétségtelenül többet, izgalmasabbat vártam viszont az énekkartól. A Holland Kamarakórust létszáma és iskolázottsága alkalmassá tehette volna arra, hogy könnyed és mozgékony, az ellenpont logikáját, az egymásba kapcsolódva is független szólamok mozgását áttekinthetõ rácsszerkezetként felmutatva tolmácsolja a h-moll mise kartételeit. Ehelyett, számomra meglepõ módon, igényes hangképzéssel és makulátlan intonációval, de mégiscsak a megszokott tömbszerû énekkari hangzást hallottuk, igaz, karcsúsított kivitelben. Ez a romantikus értelmezésben gyökerezik, s mivel a kórus szerepe döntõ a h-moll misében, kissé efelé billentette a produkció (amúgy is érzékeny) stiláris egyensúlyát.

A szólistákról beszámolva elõször is fájlalnom kell, hogy csupán hárman voltak, s bizonyos számokban (duettek) a szólókat énekkari szólamcsoportok adták elõ. Magam eddig úgy tudtam, hogy a h-moll mise szopránszólistára is számít, s ezt az emlékemet erõsíti meg Wolfgang Schmieder Bach-jegyzéke éppúgy, mint a Neue Bach Ausgabe h-moll mise kötete. A koncerten hallott megoldásra nem találtam magyarázatot a zeneigazgatónak a mûsorfüzet élén közölt írásában sem (Gondolatok Bach h-moll miséjérõl), s a hangverseny napján megjelent zeneigazgatói napilap-nyilatkozat is inkább csupán az ötlet tényét közli, mintsem annak magyarázatát. Számomra ugyanis értelmezhetetlen az az állítás, miszerint a duettek "jobban elválnak az áriáktól, ha ezeket kis, úgynevezett ripieno-csoportok éneklik". Úgy gondolom, a h-moll mise a döntések ilyen mértékû szabadságát nem kínálja az elõadónak. A koncerten fellépett tercett számomra legvonzóbb tagja BARBARA HÖLZL: az õ orgánumát átszellemíti valami melegség és sajátos, egyéni szín, mely megszólalásait hatásossá teszi, súllyal ruházza fel és a személyesség erõterébe vonja. Egy árnyalattal kevésbé éreztem szuggesztívnek CHRISTOPH PRÉGARDIEN abszolút korrekt, érzékenyen tagolt, kifejezõ (és persze vokálisán is rendkívül kulturáltan részletezett) szólóit. Legkevesebbel PETER HARVEY ajándékozott meg: az õ baritonját a két másik énekes hangadásához képest keményebbnek véltem, és szólamformálásában is fel-felbukkant az a darabosság, mely távolságot teremt, a tartalom felõl a kivitelezésre irányítva a figyelmet.

A hiányérzet legfõbb oka azonban alighanem mégis a teljes produkció jellegét (hangzás- és tempóarányait, az egyes tételek karakterét, belsõ ritmusát, tagolását) meghatározó karmesteri koncepció. Itt és most, úgy látszik, a kompromisszum nem volt elég termékeny: csupán a köznap átlagát felülmúló repertoárelõadásra futotta belõle. FISCHER IVÁN keze alatt a keverék-esztétika elemei túlságosan kiegyenlítõdtek - ami ezúttal, mint már jeleztem, értelemszerûen a romantikus elõadási jegyek túlsúlyához vezetett. John Dryden állítólag azt mondta Shakespeare-rõl, hogy õ nem ábrázolta a természetet, hanem maga volt a természet. Nálam idõsebbek, akiknek megadatott Bárdos Lajos óráit látogatni, Bachhal kapcsolatos hasonló mondást tulajdonítanak a nagy elemzõnek: "Bachnál minden van" Fischer Iván vezénylése folyvást ennek az állításnak egyik tartalmi rétegét juttatta eszembe: azt a bachi gesztust, amely a késõbbi zenetörténetbõl öntudatlan jóslatként magába sûrít sok mindent, ami csak azután bontakozott ki. A Kyrie kromatikája abban a fegyelmezett, intellektuális olvasatban, ahogyan most hallottuk, a 20. század lehetõségeit sejtette, a késõbb Dona nobis pacemként visszatérõ Gratias-dallam emelkedõ sóhaja viszont épp ellenkezõleg, majdani szubjektívek és romantikusok: Beethoven vagy Schubert hangját. Bizonyos értelemben tehát összefoglaló, sokszínû elõadás volt ez, melyet számos értéke ellenére alighanem akkor tudtam volna igazán szeretni, ha a lehetõségek közül azok keverése helyett határozottabban választott volna. (Május 23. Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

Eddig mindössze egyszer nyílt módom tapasztalatokat szerezni GILBERT VARGA munkájáról: a jubileumi Bartók-év záróhangversenyét hallgatva. E produkció zártkörû volt, az Operaház nézõterén csak meghívott közönség lehetett jelen, élõ adásban közvetítette viszont a koncertet rádió és televízió. Magától értõdik, hogy vártam az alkalmat, amikor nézõtéren ülve finomíthatom észrevételeimet a külföldön született és nevelkedett, magyar származású karmester mûvészetével kapcsolatosan, annál is inkább, mivel az õ személyisége, tudása és beállítottsága a jelek szerint - a Fischer Ádáméval együtt - mostantól egy idõn át bizonyára meghatározó lesz a hazai zeneélet egy fontos mûhelye, az ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR munkájában (J. Gyõri László Gilbert Vargával és Fischer Ádámmal készített interjúját a 3. oldalon találja az olvasó).

A koncert, melyrõl beszámolhatok, sokkal kedvezõbb tapasztalatokat kínált, mint a pár hónappal ezelõtti protokoll-est. Négy mûvet hallottunk: az elsõ két kompozíció a nagyromantikát idézte fel, a második részben hallott két mû a századforduló és a századelõ stiláris erjedését és forrongását - mellékesen két abszolút ritkaságot szólaltatva meg. Berlioz Római karnevál-nyitánya az est élén azt az alapgesztust körvonalazta, mely azután a teljes hangversenyen meghatározó maradt: az intenzív kifejezés, feszes formálás és igényességre törekvõ megmunkálás hármasságát. Volt tömörsége és hõfoka a vonóshangzásnak, éltek és kommunikáltak a fúvósok megmozdulásai. Gilbert Varga vezénylésében a mozdulatok eleganciája mögött most a zenei folyamattal való állandó együtthaladás törekvését is sikerült felfedeznem.

LENDVAY JÓZSEF fölényes hangszeres tudással és a mû zsánerei közt is otthonosan mozogva szólaltatta meg Paganini h-moll hegedûversenyét, érzékenyen reagálva a nyitótétel katonás hangulataira és az Adagio cantilénájára, legtermészetesebben azonban talán mégis a La campanellát tolmácsolva. Sokszínû, minden regiszterben egészséges és erõteljes hang, magától értõdõ eleganciával mûvelt jobb- és balkezes akrobatika, tûz és lendület jellemezte (hosszú ünneplést és két ráadást gyümölcsözõ) teljesítményét.

A hangverseny második részének eredetileg meghirdetett mûsora sem nevezhetõ épp sablonosnak (Muszorgszkij: Egy éj a kopár hegyen; Szkrjabin: Az extázis költeménye), ám a helyszínen a programfüzetbe pillantva kellemesen meglepõdhetett, aki híve a 20. század zenéjének, és egyetért az ÁHZ repertoárjának gazdagításával. Charles Ives különös atmoszférájú, titokzatos darabja. A megválaszolatlan kérdés inkább nevezhetõ híres, mint ismert mûnek: többen beszélnek róla, mint ahányan magát a kompozíciót hallották. Budapesti hangversenyteremben szinte csak szökõévenként szólal meg (legutóbb 1994 novemberében, a Forrás Kamarazenei Mûhely estjén hallottam Vajda Gergely vezényletével), így hát a mûsorváltoztatást (Muszorgszkij helyett Ives) a karmesteri vállalkozókedv, a nyitás ígéretes jeleként értékeltem. A siker egyelõre csak az érzékeny megszólaltatás szintjén mutatkozott, a fogadtatásén nem: az ÁHZ közönsége nem szokta az efféle kísérletezõ hangot, s nem is igen tudta, mire vélje, amit hall (a körülöttem ülõk közül sokan azt a pillanatot sem érzékelték, amikor az elõadás ténylegesen megkezdõdött, azt hívén, még elõkészületek zajlanak). Annál lelkesebb fogadtatásban részesült a Szkrjabin-poéma, noha annak formafolyamatában alkalmasint nehezebb eligazodni, mint az íves-darabéban, s noha túlérett utóromantikus harmóniavilága is próbára teszi a puritánabb ízlést. Gilbert Varga vezényletével a darab olyan elõadásban szólalt meg, melyet hallgatva nem lehetett nem észrevenni a szokottnál gondosabb felkészítést, a szólamok kidolgozottságát, a tónusok érzékeny kikeverését, az újra és újra elíziósan egymásba fûzött, feloldást nem lelõ, véget nem érõ fokozások dramaturgiájának áradó indulataival és érzelmeivel párosuló, biztos szakmai kontrollt. (Május 25. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

KOMLÓS KATALIN fortepiano-estjeirõl szóló kritikákban többször olvasható volt már a Muzsika hasábjain, milyen fontos eleme e koncerteknek, hogy összekapcsolják az élményt az ismeret-átadással, a szó nemes értelmében vett szórakoztatást (miért is ne volna szabad szórakozásnak tekintenünk egy Philipp Emanuel Bach-, Haydn- vagy Mozart-mû meghallgatását?) a - soha nem erõszakos, sõt legtöbbször észrevétlen - didaxissal. VASHEGYI GYÖRGY együttese, az ORFEO KAMARAZENEKAR nagy figyelmet szentel a régi zene angliai fejezetének, így aligha szerzett meglepetést, hogy Komlós és a fiatal muzsikusok zenekari fortepiano-hangversenyén a "tananyag" a korai angol klasszika és a kontinens zenéjének kapcsolata volt. Ez alkotta az est fõ gondolati szálát, azt a vörös fonalat, melyre felfûzhetõ James Hook (1746-1827), Johann Christian Bach és Mozart egy-egy billentyûs versenymûve. Ezt az alapvetõ összefüggést oldotta és fûszerezte William Boyce (1711-1779) egy nyitánya az elsõ részben, majd a második rész élén a "kiegészítõ tananyag": Mozart három templomi szonátáján szemléltetve egy jellegzetesen olasz praxisnak a salzburgi zeneéletre gyakorolt hatása.

Komlós Katalin játéka a Boyce-nyitány és a templomi szonáták friss-energikus elõadásában voltaképpen a continuo feladatkörét töltötte be. A három versenymû magánszólamában meghatározó szerephez jutott a hangszeres könnyedség: a jobb kéz dallamainak tagoltsága és beszédessége, a bal kéz kísérõ-figurációinak sablonoktól mentes olvasata. Hook D-dúr concertóját Komlós érzékelhetõen nem kívánta gazdagabbnak vagy mélyebbnek ábrázolni a valóságosnál (nyilvánvaló, hogy a jelenlegi összefüggésben a darab feladata éppen a köznyelvi stílusréteg képviselete volt), ám természetesen így is kialakult az Andante hangulatának bensõségessége, hatottak a táncos ihletésû rondófinálé ízes, népies karakterei. E hangverseny legfõbb élménye egyfajta közlekedésben való részvétel volt: annak megfigyelése, ahogyan az elõadó az egyik nagyságrendbõl a másikba lépett. Ez történt Hook után a "londoni Bach", Johann Christian Esz-dúr fortepiano-versenyében. Itt az elõadásmód egyértelmûvé tette: a hangokban mester szól hozzánk -még nem egy Mozart szuverenitásával, de már semmiképp sem az iménti köznyelven. Sõt: mû és elõadás egy ponton, a lassú tétel kivételesen személyes, megérintõ közvetlenségével és érzelemgazdagságával a kvalitások legbelsõ, csak választottaknak megnyíló termébe is átvezetõ folyosót mutatott. Végezetül Mozart. Hook és Christian Bach után az ugrás túl nagy lett volna, ha harmadikként a legnagyobb Mozart-koncertek egyike szólal meg. A szokás szerint szintén Komlós Katalintól származó ismertetõ nyilván nem véletlenül idézte a K. 415-ös C-dúr versenymû szerzõi minõsítését, mely a darabot középúton járó kompozícióként jellemzi. Az oldott és magabiztos elõadás is a kiegyensúlyozottság, az emelkedett derû szellemét társította a nyitótétel ünnepélyességével, az Andante kontemplatív békéjével és a mûvet záró Allegro táncos lendületével.

Hogy a fortepiano hangját ne nyomja el, az Orfeo Kamarazenekar ezúttal nyomatékosan csökkentett létszámmal, kis együttesként lépett pódiumra. Ilyen körülmények között természetesen nagyító alá kerül a hangszeres játék minõsége. Csak a legnagyobb elismerés hangján méltatható az a szinte koncertrõl koncertre megfigyelhetõ fejlõdés, amely a mûhely munkájának gyümölcse. Játékuk igényes, pontos, Vashegyi Gvörgy lendülettel és a mûvekben otthonosan tájékozódva vezényelt - inspiráló és méltó volt tehát a kíséret, melyet éppoly örömmel hallgattam, mint a szólóhangszeres produkciót. (Május 27. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

A Muzsika olvasói számára nemrég Devich Márton foglalta össze a hajdani Postás Szimfonikusok, majd Magyar Szimfonikus Zenekar, jelenleg MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR életében az utóbbi hónapok során lezajlott, több mint ígéretes változásokat (A hangszerek az álmokért szólnak, Muzsika 1997/5). A riportban megszólaló új zeneigazgató, LIGETI ANDRÁS egyik legfontosabb terve a hosszabb távú, jelentõs mértékû színvonal-emelés. Talán nem hat frivol fordulatként, sõt az olvasó remélhetõleg épp a közelítésmód komolyságát érzékeli, ha azt írom: pár héttel a riport megjelenése után, az alábbi beszámoló alapjául szolgáló koncertre azzal a tudatos szándékkal mentem el, hogy a magam emlékezetében rögzítsem a reménybeli fejlõdés startpontját, azt a színvonalat, melyen a MATÁV-zenekar 1997 tavaszán muzsikált. Hadd lehessen majd egy-két évad múltán, az akkor hallhatókat összemérni az emlékekkel.

A mintavétel közege Beethoven négy kompozíciója volt. A zenekart az elsõben (3. Leonóra-nyitány) fõszereplõnek, az ezt köve-tõ kettõben (G-dúr és F-dúr románc) kísérõnek, a második részt kitöltõ negyedik mûben (C-dúr mise) a kórus és szólisták partnerének tekinthetjük. Az együttes pillanatnyi kondíciója Ligeti András dinamikus vezényletével valamennyi mûsorszámban egységes képet mutatott. A vonóskar máris jobb, mint az elmúlt évadok során: a hangzásnak határozottan van magja, a tónusok erõteljesek - a zenekar e részlegében a közeljövõ feladata nyilvánvalóan a hajlékonyabb mozdulatokra is képes, fokozottabban árnyalható megszólalásmód elérése lehet. Mint kollektíva, a fúvóskar is helytáll (igaz, kevésbé fényesen, mint a vonósok tömbje), a szólók azonban itt olykor határozatlanok, máskor a kidolgozás, a hangminõség terén hagynak kívánnivalót maguk után. A teljes hangverseny alapélménye azonban mindenképpen olyan zenekar játéka volt, mely megfelelõ alapokkal szolgál a közeljövõ ambiciózus munkájához.

Ligeti András feszültség és temperamentum felõl közeledve, a mû dramaturgiáját a zene drámai mozdulataiban és eltérõ dinamikai síkjaiban értelmezve tolmácsolta a nyitányt. KISS ANDRÁS szólóit a két románcban sajátos kettõsség tette kissé ellentmondásossá. A tempóértelmezés, a frazeálás, a dallamvonalak arányosságát, nyugalmát elõtérbe helyezõ elõadásmód hangsúlyozta a két kompozíció lekerekített, klasszikus jellegét, a hang lebegése azonban (mintha a kommunikációban a kimondott szavak és a kézmozdulatok egymást cáfolnák) izgalommal fodrozta a sima felületeket, és egy romantikusabb értelmezési ideál felé mutatott. Sajnos mindkét elõadást beárnyékolta az ezúttal nem épp makulátlan intonáció.

A Kismartoni misének mostoha sors jut a hangversenyeken - annál fontosabb volna, hogy a mû ritka elõadásai valóban felvillantsák a mû frissességét, az adott korban újnak számító vonásait: azokat a jellegzetességeket, amelyek a C-dúr misét a Missa solemnis méltó elõdjévé avatják. A MATÁV Zenekar és az együttes vendégeként fellépõ BUDAPESTI KÓRUS (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) együttmûködése nem maradt adós a mû temperamentumával, energiáival, ám talán épp az elõadásmód sodra söpörte el egy differenciáltabb produkció lehetõségét: a megszólaltatás mind hangzás, mind formálás tekintetében túlságosan foltszerûnek bizonyult - elkelt volna a gondosabb tagolás, az árnyaltabb részletezés. A hangzás kollektív tömbjeibe ékelõdõ négy szólóhang, FEKETE VERONIKA. PÁNCZÉL ÉVA, DARÓCZI TAMÁS és SÓLYOM-NAGY SÁNDOR éneke egységes felfogásról tanúskodott és kiegyenlített színvonalat képviselt, az elõadás egésze által megrajzolt képen lényegeset nem változtatva. (Május 28. - Pesti Vigadó. Rendezõ: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Lelket tápláló - ám a kritikusi kenyérkeresõ tevékenység penzumaként is vonzó, mert tömören s egyértelmûen jellemezhetõ - áriaestet adott a Ritkán hallhatjuk sorozat utolsó vendégmûvésze, POLGÁR LÁSZLÓ. A háromrészes bérlet házigazdája, a WEINER-SZÁSZ BUDAPESTI KAMARA-SZIMFONIKUSOK együttese a koncertmester, TUSKA ZOLTÁN vezetésével az énekes produkciókat egy-egy zenekari számmal keretezte: elsõként ezekrõl számolok be.

Legutóbb, Mozart-kompozíciók megszólaltatása kapcsán fenntartásokat kellett megfogalmaznom - örömmel jelenthetem, hogy ezúttal a hiányérzet hiányzott. Az elsõ rész divertimentóját, a lírai szépségekben bõvelkedõ, K. 251-es D-dúr darabot a kamarazenekar, mondhatni, féltõ gonddal tolmácsolta: az elõadásban sok-sok gyengédség, részletekbe feledkezõ figyelem nyilvánult meg. Lágyan énekelt Dienes Gábor oboaszólója, az elõadás egészét játékosság és komolyság folytonos, szép váltakozása uralta. A hangverseny befejezõ számában, Schubert 5. szimfóniájában a dallamokat szökellõen könnyed ritmusok hordozták - a két saroktétel és a scherzo tempóértelmezése a manapság elterjedt élénk pulzusú, felfokozott temperamentumú tolmácsolások osztályába sorolt. A fõként Mozart-mûveket felvonultató esten kiváltképp hatásosan érvényesült az Andante con moto megfogalmazása: Tuska Zoltán és muzsikustársai a tétel fõtémájának harmóniamenetébõl, lejtésébõl meggyõzõen segítették felszínre a Schubert-zenében ezúttal egyértelmûen megmutatkozó mozarti inspiráció szellemét.

Kis túlzás volt fent áriaestnek neveznem Polgár László mûsorát: összesen két koncertáriát hallottunk tõle (Mentre ti lascio, o figlia, K. 513; Per questa bella mano, K. 612), s e kettõhöz csupán ráadásként, a kitartó tapsra adott válaszul csatlakozott harmadik szám. Miként azonban olykor a sok is lehet kevés, ugyanúgy keltheti máskor a kevés a teljesség érzetét - ez történt most. A két ária nem kontrasztot képez egymással, hanem lelkiállapotnak, hangulatnak hasonló talajában gyökerezik, s a ráadás csak tovább erõsítette az alaptónust, a teljes vokális produkciót él- tetõ egységesség érzetét. Miközben a Mentre ti lascio, o figlia átszellemülten tiszta elõadását hallgattam, arra gondoltam: ha a következõ áriát is ugyanebben a szellemben tolmácsolja Polgár, akkor a ráadás aligha lehet egyéb, mint az In diesen heil'gen Hallen, Sarastro E-dúr áriája A varázsfuvola 2. felvonásából. Így lett - nem mintha a kritikusnak látnoki képességei volnának, hanem mert az interpretációs alapszituáció eltéveszthetetlenül egyértelmû volt. Polgár mindhárom számot egyazon emelkedettség lelki burkába zárta, vokális és színpadi eszközök dolgában abszolút sallangtalanul énekelte, a teljes azonosulás állapotában. Az ilyen elõadást hallgatva, mely még a nyugtalanságot vagy az elszakadás fájdalmát is bölcs és nemes mértéktartással éli meg, a hallgató már-már elsuttogná

a tarthatatlan állítást: a nagy mûvészet egyszerû. Mire elsuttogná, belátja, hogy butaság: a nagy mûvészet hol egyszerû, hol meg nem - most történetesen egyszerû arcát mutatta. De Polgár László éneklésének különlegesen tartalmas, gazdag letisztultságában minden hang mögött ott érezni, hogy ez az egyszerûség folyamat eredménye, rengeteg tapasztalat és tudás munkál benne és mögötte. Befejezésül illõ megemlékezni a Per questa bella mano obligát nagybõgõszólójáról: nehéz játszanivalóját BUZA VILMOS szép hangon, pontosan és érzékenyen adta elõ, kiérdemelvén a produkció végén egy barátságos köszönetnyilvánítás mozdulatát, mellyel az énekes mintegy a közönség számára is jelezte, elégedett fiatal partnere teljesítményével. (Június 3. - Zeneakadémia. Rendezõ: Maestro Koncertiroda)

Christoph PrégardienA Holland KamarakórusPeter HarveyKomlós KatalinVashegyi GyörgyPolgár László Felvégi Andrea felvételei