Nehezen állok ellent a kísértéseknek, kéréseknek - kiváltképp a felkéréseknek. Különösen akkor, ha jó társaságba csöppenhetek azok elfogadása által; ha tudom, hogy olyan barátok közé kerülök, akik szeretik a szépet, tisztelik a becsületes teljesítményt, s maguk is azon munkálkodnak, hogy az élet kesernyés és reménytelennek tetszõ rohangálásai közepette megtalálják önmaguk és mások számára azokat a mellékösvényeket, melyeken elénk tárulhat a felemelõ, megindító, tiszta és gyönyörû hangok világa, a gondolatok, a szavak világossága, a képek harmóniája. Nem kétlem, hogy akik ma itt egybegyûltek, eme ösvény végigjárására szerezték be turistabakancsukat, s már régen eldöntötték, hogy nem hagyják magukat eltéríteni a választott iránytól, s elhatározásuk szilárdságát még a legdurvább erõszak sem kezdheti ki.

Amikor Felvégi Andrea felkért, hogy mondjak néhány bevezetõ szót az itt kiállított felvételekhez, kissé megszeppentem. Nem értek a fotómûvészethez, nem ismerem alaposan múltbéli és jelenlegi stílustörekvéseit - mit is mondhatnék, hiszen csak egyszerû nézõ vagyok. Ennél a mondatnál bátorodtam fel, hiszen én is azt vallom, hogy az egyszerû hallgatóknak írok, s nem a kritikának, a kollégáknak. Igyekszem örömöt szerezni elõadónak, közönségnek, s persze magamnak is. Mondani akarok valami szépet, tisztát, felemelõt, harmonikusát: olyat, amiben a hallgató felismeri önmagát, amiben örömét leli, néha könnyedén, néha fáradsággal - ha már rálépett arra a metaforikus ösvényre, amely (kár volna tagadni) olykor bizony nehezen járható.

Felvégi Andrea is ezen a kanyargós, szépségekkel teli ösvényen vezet bennünket. A sorsot alakító-formáló tízezer véletlen a zene világába vezérelte, s ezt nagy szerencsénknek tekinthetjük. Éles szeme, lelki érzékenysége, villámgyors cselekvõképessége s ugyanakkor szelíd és békességet sugárzó nyugalma még a legidegesebb, színpadias türelmetlenségben szenvedõ alanyokat is képes együttmûködésre sarkallni. Ahhoz is ért, hogy a közte és köztem lévõ, gyönyörûen csillogó, csattogó, villogó gépezet félelmetes és elidegenítõ hatását semlegesítse: járkál körbe figyelmesen, úgy tesz, mintha kissé unná az egészet, közömbösnek tetszõ dolgokról társalgunk, s aztán... aztán megjön az, amit más mûvészetekben, kicsit nagyképûen, ihletnek szoktunk nevezni. Megérzi, ki is az, akit fényképez, miben áll a tehetsége, személyisége, õszinte-e, rájátszik-e, kedves-e, utálatos vagy elbûvölõ emberrõl van-e szó.

Nemcsak érzi, de már tudja is. S akkor aztán nincs kegyelem, a gép szeme már az övé, a csodamasina azt csinálja, amit õ akar, az immár barátságosan csattogó expozíciók végén kész a mû. Meglátta, megragadta és megfogalmazta legjellemzõbb fizikai és lelki tulajdonságait ama mûvész személyiségének, akit kötelességbõl vagy éppen jókedvében lencsevégre kapott. Bátran tárja elénk a szépséget és rútságot, a jót és rosszat, a vonzót és taszítót, a szerénységet és gõgöt, a tehetséget és tehetségtelenséget. Briliáns formaérzékkel, ösztönösen és tévedhetetlen tudással. Ugyanazt csinálja, mint az elmúlt évszázadok portréfestõi: az ember érdekli, õt képezi le, csak éppen és mellékesen ábrázolja is, leírja, jellemzi is élményt adón. Az szinte közömbös, hogy ecset helyett a legújabb típusú japán csoda-fényképezõgéppel. Az a fotózás, amelyet Felvégi Andrea mûvel, nem ipar vagy a manapság oly divatos ezoterikus mûvészkedés, hanem vonzó, szívet melengetõ, örömöt szerzõ portrémûvészet.

Örülhet a Muzsika, hogy neki dolgozik, örülhetünk mi, muzsikusok, hogy köztünk forgolódik, s jó tudni, hogy õ is azt az ösvényt választotta, amelyen azok az emberek járnak, akik szeretik fotografáló tehetségét és mûvészetét.

(Elhangzott 1997. május 29-én az Óbudai Társaskörben, Felvégi Andrea fotókiállításának megnyitóján.)

Felvégi Andrea Szalay Zoltán felvételePetrovics Emil Szalay Zoltán felvételeKobayashi Ken-IchiroYehudi Menuhin és Alexander SitkovetskySzvjatoszlav RichterLehel GyörgyRolla János Felvégi Andrea felvételei