Nem tagadom: némi szorongással araszolgattam május 2-án délután a Merlin Színház felé. Mintha a mondabeli Artúr király félelmetes varázslója mérgezte volna a kedvemet, homályos balsejtelmekkel kanyarodtam a cseppet sem szívderítõ udvaron át a bejárathoz. Az étterem sem vidított, ellenkezõleg. Ez is az avantgarde terrorja, futott át egy pillanatra az agyamon. Itt kötelezõ bevágni minimum egy vodkát, s könnyednek, felvilágosultnak lenni - átkoztam a pillanatot, amikor otthon az öltöny mellett döntöttem valami jó-pofi lezser ruhadarab helyett. És természetesen vissza-visszatérõen eszembe jutott kritikus kollégám tavalyi értékelése. Õ irgalmatlanul leszedte a keresztvizet a Merlin-fesztiválról. Nem voltam akkor jelen az eseményeken, nem tudhatom, mennyire ragadta el Farkas Zoltánt az indulat - azt azonban tudom évek tapasztalata alapján, hogy véleményünk rendszerint elég közel áll egymáshoz. Magyarán: ugyanarra vagyunk allergiásak. Legfeljebb ki-ki máskor engedi ki a düh-szelepet.

Az elõjelek ezúttal sem látszottak különösebben kedvezõnek. Suttogások terjedtek zenész-körökben szervezetlenségrõl, arról, hogy mi minden nem lesz kész az elõadás napjáig. Mindezek mellett pedig elég bosszúságra adott okot a sorozat címe. "Új Zenei Szemle" - ilyen nevet csak az adhat, aki nagyon naiv és tájékozatlan a múlt ügyeiben. Ez a három szó tudniillik a lehetõ legkellemetlenebb asszociációt kelti generációk számára. Az ötvenes évekbeli folyóiratra emlékeztet, Szabó Ferenc beszédeire, a Bartók-életmû nagyobb részének elutasítására, karrieristák mérgezett nyálára. Lehet, hogy a Merlin Színházban rendezett koncertsorozat igazi Szemle, lehet, hogy Zenei, és lehet, hogy az Új jelzõt is joggal érdemli meg - a hármat együtt azonban egyelõre nem kellene használni. Vannak szókapcsolatok, amelyek egy idõre foglaltak - ez is közéjük tartozik.

Rutinos olvasó bizonyára sejti már: ennyi negatívum után hamarosan drámai kontrasztnak kell következnie. Kijelentésnek, amelyben a recenzens visszavonja eddigi értékelését, a mosóporreklámok jólismert receptje szerint valahogy így: "de most itt..." Nos: a rutinos olvasó ezúttal sem téved. Az aggodalmak már az elsõ koncert elején halványulni kezdtek - s hamarosan végleg szertefoszlottak. Nem állítom persze, hogy a világon minden a legnagyobb rendben zajlott - de a selejtszázalék bõven a fesztiválok megszokott átlaga alatt maradt. A mûsorok nagyjából az elõre meghirdetett program szerint alakultak, az undorító hakniszellem alig kísértett - még a nagyobb együtteseket is sikerült többé-kevésbé tisztes produkcióra bírni, népiesen szólva: gatyába rázni.

De haladjunk sorjában. A május 2-i, délutáni dalest magasra helyezte a mércét. Csengery Adrienne baráti- és növendéki köre mutatkozott itt be. Nagy nyeresége a magyar zenei életnek, hogy ez a kiváló énekesnõ, akinek nevéhez oly sok bemutató kötõdik, egy idõ óta kurzusokat vezet, fiataloknak adja át tudását. A jelek szerint igen eredményesen dolgozik ezen a területen is. A mûsor összeállítására sem panaszkodhattunk - egyetlen kivétellel. A Svédországban élõ SIMAY PÁL dalával felesleges volt megnyújtani az amúgy sem rövid programot. Illyés híres verse a zsarnokságról, amelynek svéd fordítására készült ez a kompozíció, a költeményeknek abba a kategóriájába tartozik, amelybe például a Talpra magyar. Politikai töltése bizonyos helyzetekben óriási. Ilyen értelemben nyugodt lélekkel mondhatjuk: zseniális alkotásról van szó. Mert csakis zseni képes egy adott szituációban a közösség érzéseit és gondolatait olyan erõvel kifejezni, hogy sokak, nagyon sokak úgy érezzék, a költõ helyettük beszél. Ha azonban elmúlnak a "nagy" idõk, jönnek a szürkébb hétköznapok, nem feltétlenül az efféle verseket szavaljuk kipirult arccal. És százszor is meg kell gondolni, mikor és hogyan lehet, hogyan szabad ezeket megzenésíteni. Simay zenéje ebben az értelemben meggondolatlan. Kicsit illusztratív, kicsit terjengõs - egyszóval jelentéktelen. Szerencsére nem túlozza el a pátoszt, de ez egyetlen erénye is. Ettõl a mûsorszámtól tehát szívesen eltekintettünk volna (a közönség reakcióiból ítélve azt hiszem, joggal beszélhetek fejedelmi többesben). A többivel azonban - legyenek régiek, újabbak, netán egészen frissek - mind lelkesítõen jó volt találkozni. HAJDÚ MIHÁLY, SUGÁR REZSÕ, HUZELLA ELEK és KÓSA GYÖRGY dalait hallva csak arra gondolhatott az ember, micsoda pazarlás és gondatlanság, hogy efféle zenéket évtizedekre el tudunk felejteni. Kosa most, az évforduló hatására némileg reflektorfénybe került - de mi lesz jövõre? Ismét teljes csend? És mi lesz Sugárral? Megengedhetjük azt a luxust, hogy ilyen nagyszerû darabokat, mint a Szépség koldusa, generációk ne halljanak? Lehet, hogy a hatvanas-hetvenes évek avantgarde-törekvései mellett egy idõre háttérbe szorulhatott az efféle, kétségkívül "hagyományosabb" hang, de most, a posztmodern korban talán nyitottabbak lehetünk a régi értékekre. Hiszen a "posztmodern" sok tekintetben eleve prae-modern. Visszaállítja jogaiba a tonalitást (csak más a megvilágítás, legalábbis a jó daraboknál). Ezt az eszményt követi az Ausztriában élõ ERÕD IVÁN, humoros-groteszk és komolyabb mûveiben egyaránt (engem inkább az utóbbiak ragadtak magukkal ezúttal). Teli van "hagyományos" harmóniával a zeneakadémista MEGYERI KRISZTINA Weöres-ciklusa is. Az "Arany ágon ül a sármány" kezdetû dal például a lehetõ legegyszerûbb basszusmenettel indul, tonikával-dominánssal, majd az a-e inga f-c-re, az d-a-ra vált, miközben a dallam kicsit modális (dóros) ízû. Ezután érdekesen keveredni kezdenek a hangok, mintha kiszabadulnának az a-moll erõterébõl. Fûszeres disszonanciák jönnek létre - majd megint elõbukkan az alaphangnem. Kiválóan végiggondolt a kompozíció: hangulatos, ügyes, minden régieskedése ellenére igazi "mai" zene. Csupa tercbõl, moll-dúrterc váltakozással szõ zenét ORBÁN GYÖRGY, Weöres-ciklusa (Öt dal) elsõ tételében, s ezzel ér el bámulatosan finom, enyhén ironikus lebegést, hogy aztán a ciklus további részében clownos, fanyar tétellel, játékos ritmusokkal tágítsa a kört - amelynek centruma azonban változatlanul a szelíd irónia, az intellektuális humor (az, ami a régi nagyok közül talán csak Dohnányinak volt sajátja - igaz, teljesen másféle zenei köntösben). VAJDA JÁNOS Morgenstern-versekre írt ciklusa (amelyet korábbi négyrészes formája után most hét plusz négy részre bõvített formájában hallhattunk) ugyancsak "humorosnak" tûnik az elsõ pillanatban. Az ember olykor a hasát fogja a nevetéstõl. Egy vissza-visszatérõ refrénben például az énekes újra és újra megkérdezi: "Kann ein Engel Berge steigen?". A kínzó dilemma harmadjára a Végzet hatalma zenéjével szól. S negyedszerre megkapjuk a hiányzó választ: "Nein". Itt a vége, fuss el véle. Mindez azonban nem olcsó geg. A dalciklus zenei világa a nagy barokk passacagliák fenségesen tragikus légkörétõl a kuplék frivol könnyedségéig terjed. S éppen e sokszínûségével válik elképesztõen hatásossá. Felszabadultan röhögünk, miután már-már torokszorító pillanatokat éltünk át. Nem szeretnék nagy szavakat használni. Ezért inkább csak azt mondom: jó ez a mû. Nagyon jó. Olyan zene, amely ki fogja állni az idõ próbáját. Úgy, ahogy a most hallott igen korai - negyvenes évekbeli LIGETI-dalok. A három kompozíció mindegyike frenetikus hatású, az elsõ azonban (à la Napoleon elvtárs) még egyenlõbb az egyenlõk közt. Hihetetlen, mit tudott a fiatal Ligeti szinte tanonc-korában. Régi vesszõparipám, hogy a magyar zene "magyarsága" igazából nem népdal-idézetekben fogható meg, hanem abban, hogyan értelmezi egy komponista a modalitást. Mennyire használja ki a különféle skálák, moduszok, egzotikus sorok karakterizáló lehetõségeit - egyáltalán: mennyiben tulajdonít érzelmi töltést az egyes hangsoroknak. Ligetinél a d-c-asz-g-f sor a maga fura nagyterc-kisszekund alapsejtjével (c-asz-g) egyfelõl borzongatóan idegenszerû, szinte távolkeleti, másfelõl nyomasztóan erdélyi. Szomorú, de nem petyhüdt. Egy kemény világról ad hírt; emberekrõl, akik nálunk, elfajzott nagyvárosiaknál jobban tûrik az életet. Akik nem hisztiznek, nem kapnak lépten-nyomon idegösszeroppanást (mivelhogy ez elegáns és úri dolog). Különös módon ugyanez a légkör áradt a koncert zárószámából is, SELMECZI GYÖRGY dalából (Gyertek lányok). Félelmetesen nagyszerûnek tûnt ez a darab a szerzõ és Csengery Adrienne elõadásában. Eleinte azt gondolhattuk, az ismert népdalszöveghez társított muzsika kissé parodisztikus. Ahogy azonban teltek a másodpercek, úgy vált a mû inkább nyomasztóvá. Mintha a szöveggel felidézett bensõséges falusi világnak immár csak a romjait szemlélhetnénk. Harmonikus falusi élet helyett cifra rongyos nyomorúságot. Mintha szép népviseletbe öltözött parasztlány helyett a hajdani ruha koszos rongyait viselõ, kirúzsozott, megvénült örömlány kelletné magát...

A kolozsvári Anonymus együttesnek ezúttal bizony nem volt szerencséje, hogy egy ilyen koncert után lépett a közönség elé. Hosszú percek teltek el, míg az ember akklimatizálódott a dalest magaslati levegõje után ehhez a kicsit szmogos talajszinthez. KÖNCZEI ÁRPÁD Ostinatoja tipikus példája azoknak a daraboknak, amelyekben minden rendben van - csak éppen minek. A formálás folyamata logikus és elsõ hallásra jól követhetõ, a motivikus szövés átgondolt, kevés alapelembõl építkezõ: amit a szerzõ egy kis-szekund-nagyterc sejtbõl, meg egy szinkópás ritmusból kifacsar, azt tanítani lehetne. Mély benyomást azonban az efféle zene nem kelt, létét nem tudja a hallgató számára indokolni. Hasonló az eset CORNEL TARANU Prolego-ménes címû kamara-alkotásával. A zenei nyelv a hatvanas-hetvenes évek avantgarde-jára emlékeztet. A háttérbõl a korai Webern-darabok organikus kromatikája sejlik fel, glissandókkal, effektusokkal spékelgetve. Van világos repríz és sok motivikus csûrés-csavarás, profi módon. Nem bosszankodunk, hogy hülyeségekkel traktálnak, de nem is érzünk vágyat arra, hogy még egyszer végighallgassuk a darabot. OLÁH TIBOR zenéjénél (Kalandozások hármashangzatokkal) aztán a bosszankodásra is van bõven ok. A régebben sok-sok jó mûvet alkotó szerzõnek nem áll jól ez az újféle "minimalista" hang. Elkeserítõen vérszegény "kalandokon" igyekszik végigvezetni bennünket, kiindulva a C-dúrból és tükörképébõl, az f-moll hármasból. Ide rakosgatja a hangokat, meg oda. Aztán megint vissza a c-hez. Szegény fúvósok bánatosan fújdogálnak, figyelmesen nézve a kottát. Talán jobb volna, ha legalább hibáznának egy alaposat. Történne végre valami... A zárószám, SZEGÕ PÉTER Arcades-ja szerencsére javít valamit a kedvezõtlen benyomáson. Szegõ zenéjének van költõi ereje, sodra. A hangzás sokhelyütt Varèse rézfúvós-ütõs színeire emlékeztet. Ebben a rideg világban szólal meg a mû közepe táján egy erõsen népi ízû hegedû. Kár, hogy Szegõ is hajlamos elmerülni az úgynevezett motivikus munkában - egy dallamfoszlányka ide-oda rakosgatásában. Isten tudja, miért gondolják sokan, hogy ez volna a logikus zenei formálás sine qua nonja.

Sok a jóból is megárt: a késõ esti koncertre, töredelmesen bevallom, nem mentem el (s ugyanúgy a vasárnapi zárókoncertet is kihagytam). Azt hiszem, a Merlin-fesztivál egy kicsit túl sokat markol ennyi mûsorral. Nincs olyan elvakult újzene-barát, aki sorozatban napi három koncertet intenzív figyelemmel tudna követni. A jövõben picit lehetne lazítani. Azt az ötletet azonban, hogy egy koncerten fõiskolások is bemutatkozhassanak, feltétlenül tovább kellene vinni. A május 3-i délutáni koncert ismét örömöt szerzett a nem túl nagyszámú (ám nem is reménytelenül csekélyke) hallgatóságnak. Tehetséges fiatalok mûveit hallhattuk, többnyire színvonalas elõadásban. Talán csak SÁRY BÁNKnak nem volt ezúttal szerencséje. Az õ négy kórustétele igen nyugodt, intonációban biztos, dagasztásokat mellõzõ, szép énekhangokat felvonultató, a hoquetus-szakaszokat gondosan kidolgozó elõadást igényelne - ezúttal viszont kissé amatõr interpretációt hallhattunk.

Fehér fényû ragyogás helyett amolyan cigarettafüstös félhomály derengett. MATYÓ TAMÁS Concerto da camerája szinte minden ízében az aszkétikus egységességû Sáry-darab ellentétének tûnt. Sok-sok ötletet vonultat föl benne a komponista, nem egyszer érdekes színeket, karaktereket, de alig gondol és visz valamit végig. Mintha visszariadna a hosszabb felületektõl. Túlzottan bízik abban, hogy egy alapdallam állandó ismételgetése összefüggést teremt a részek közt. Ez azonban mesterkélt összefüggés - a "téma" pedig eleve nem tartozik a szerencsés pillanatban kitalált dallami alakzatok közé. TOMPA BALÁZS kürtre-zongorára írt Bevezetése és Scherzója, s az utána következõ LÁSZLÓFFY ZSOLT-darab (Concerto angelico) nem hagyott markáns benyomást maga után. Az elõbbi alapjában véve ügyes és gördülékeny, de mélységekbe nem hatoló növendékmunka, inkább csak a végefelé (a Scherzónál) válik érdekesebbé, egyénibbé (itt olykor mintha kocsmazene foszlányait hallanánk egy hangfüggönyön átszûrõdve). Az utóbbi nagyon logikusan felépített, arányos elrendezésû, D-dúrból induló, moduláló, visszatéréses zene, kerekded, tetszetõs, de hogy "angyali" volna, nem mondanám. Igen erõteljes viszont GYÖNGYÖSI LEVENTE Quintettje. Mint oly sokan a fiatalok közül, Gyöngyösi is kacérkodik jazzes elemekkel. Nem csinálja rosszul, sõt. Érdekes a hangzás (a kegyetlenül kemény Hammond-orgona színekkel), sodró a ritmus, lenyûgözi és nemes értelemben szórakoztatja a hallgatót a virtuozitás (fõleg az orgonáé). Jazznek persze a dolog nem elég "Ebony". HORVÁTH BALÁZS Autópálya-leágazás címû szaxofon-kvartettje (hogy felrúgva a kronológiát, a koncert zárószámára ugorjunk) minden esetre "feketébbnek" tûnt. Ez egy kitûnõ, fölényes szakmai tudással megírt, roppant jól hangzó és a hangszereseknek láthatóan örömöt szerzõ kompozíció - ha CD-n hozzáférhetõ lenne, bizony megvenném, hogy fáradtabb pillanataimban felüdítsem magam vele. Kevésbé lennék költekezõ kedvemben BARTINAl GÁBOR Szonátájának esetében. Ez az oboa-zongora darab elég haloványnak tûnt, nehéz és gondosan kidolgozott zongoraszólama ellenére. Érdekes jelenség különben, hogy az akadémista komponisták manapság milyen virtuóz zongoraszólamokat írnak - az esetek többségében maguknak. Becsületükre legyen mondva: le is tudják játszani. MEGYERI KRISZTINA Lorca-versekre írt ciklusában a zongora szinte túlhabzó. Vonzó és változatos, gazdag zene ez - de nem annyira kiérlelt, mint a szerzõ korábban említett Weöres-dalai. Ami a virtuozitást illeti, KOVÁCS ZOLTÁNnak járna babérkoszorú. Egyenesen elképesztõ, milyen zongoraszólamot kanyarított Scherzójában a kürt szólama mellé. Kovács alighanem õstehetség, árad belõle a zene, hihetetlen érzéke van az arányok iránt. Amint fáradni kezd egy anyag, azonnal vált, pregnáns hangsúlyokkal élénkít. Talán az évek során megszûrni is megtanulja majd ötleteit.

A Camerata Transsylvanica esti koncertjérõl nincs sok mondanivalóm. Két ismert SZÕLLÕSY-darab (IIl. Concerto és Tristia) közt egy PENDERECKI- és egy TOGOBICKIJ-mûvet hallhattunk. Pendereckirõl nem mondhatom, hogy csalódást keltett. Az utóbbi évtizedekben hozzánk eljutott alkotásai alapján semmi érdekeset nem várok már tõle. Ezt a semmit aztán megbízhatóan teljesíti is. Üres és unalmas, még csak nem is igazán profi a klarinét-vonóskari Sinfonietta. Togobickij - ki merem mondani - nagyságrenddel jelentõsebb alkotó. Az Anna Ahmatova-versekre írt kantáta igazi mélységeket felvillantó zene. Méltó Ahmatova nálunk sajnos még mindig nem eléggé ismert és méltányolt költészetéhez. Nagy kár, hogy ezúttal a koncertlátogató nem kapott az oroszul énekelt darab mellé magyar fordítást. Bizonyos, hogy még többet értettünk volna a mûbõl. Elvégre ki tud orosz szöveget nálunk hallás után követni? A szépemlékû oroszórákon Szása Tüskevicsrõl tanultunk - ha tanultunk valamit egyáltalán. Én hovatovább a cirill betûkkel is zavarban vagyok.

Meglehet, elkelt volna rövid ismertetés a késõ este bemutatott SELMECZI-operarészlet elé is. Az Alexander Blok színmûve nyomán készült opera (amelynek két képét hallhattuk, egyelõre elõzetesként, a szerzõ zongorakíséretével), eléggé kacifántos szituációt ragad meg - ebbõl bizony nem sokat lehetett felfogni. Az azonban kiderült, hogy Selmeczi mûhelyében egy kivételesen nagy darab készül. Csak készüljön is el rendesen, s mutassa be valamilyen tisztes színház. Hogy ne mondjam: például maga az Operaház... Mondjuk, röviddel VAJDA JÁNOS Leonce és Lénája után. Ez ugyanis kétségkívül haladottabb stádiumban van már (ha hitelesek az információim, lényegében kész, csak a hangszerelése nem teljes). Ha az opera jót akar magának és a közönségnek, azonnal lecsap rá. Emlékezhetünk, Vajda Manója mekkora siker volt nemrég. A Leonce és Léna még nagyobb lesz - ahogy ezt a mostani pici ízelítõ fogadtatása is sejttette. Csak a legnagyobb lelkesedéssel lehet errõl a darabról írni. Sziporkázóan szellemes, bravúrosan megírt muzsika. Szorongató bevezetõ után egyszer csak virtuóz Mozart-nyitány mosolyogtatja meg az embert, utóbb cirkuszi harsányságú részlet következik, akad kuplészerû dallam, Puccinis áradás. S mindez pergõn, oldottan, pompás hangszereléssel és elképesztõ szövegkezeléssel, prozódiai leleménnyel. Annyira nagyszerû és muzikális a prozódia, hogy paradox módon ez az egyetlen aggályom a mû további sorsával kapcsolatban. Vajon átmenthetõ-e mindez más nyelvekre is? Meg tudja alkotni a szerzõ a magyarral egyenrangú német, angol változatot? Ha igen - garantálom a világsikert. Még két opuszról kell beszámolnia a krónikásnak. A szombat éjjeli koncerten, szünet után, immár igencsak megfogyatkozott publikum elõtt került sor KÕMÍVES JÁNOS Zenét, Maestro, ha kérhetem címû "sztereofon románcának" (ez a szerzõ meghatározása) itthoni premierjére. Felemás benyomást hagyott maga után a Párizsban élõ komponista mûve. A szöveg - elborzasztó. Jelentéktelen álirodalom. A melodráma-forma, nem tehetek róla, taszít. Kõmíves zenéje sem gyõzött meg a zenekíséretes bánatos beszéd életképességérõl. Inkább azt éreztem, a komponista rengeteg remek zenét pazarol el egy halva született mûfajra. S furcsa véletlen, a következõ napon, délután ugyanez a gondolat járt a fejemben. Ezúttal egy gimnazista zeneszerzõ (ráadásul leány!) hegedûre, zongorára és narrátorra írt passióját ismerhettük meg. Egyértelmû elismerés illeti a sorozat szervezõit, hogy alkalmat adtak VARGA JUDITnak arra, hogy a fesztivál közönsége elõtt bemutatkozzon. Biztos, hogy rendkívüli tehetség, nagy ígéret. Talán egyszer még rendes passióval is megajándékoz bennünket. Olyannal, amelyben énekelnek a hegedû és zongoraszó mellett. A prózai fecsegést tessék a kritikusokra hagyni.