- Legújabb mûvedben Végh Sándornak állítasz emléket. Kapcsolatban voltatok egymással?

- Egy zenésznek, aki tart valamit magáról, Végh Sándorral kapcsolata van. Ha nem is személyesen, legalább játékának ismerõjeként. Nem szokványos értelemben vett gyászzenét írtam, hiszen nem köznapi ember elmúlásáról van szó - s nincs is szó elmúlásról. Lenyûgözõ személyes élményt õrzök Végh szombathelyi kurzusáról. Mint amikor nagy mûvekben Mozart kimond egy egész tételt beragyogó gondolatot, olyan volt a tanítása. A foglalkozáson a hangszert ügyesen kezelõ, tudálékos lány hegedült, akinek játékában Végh jócskán talált kifogásolnivalót. Amikor szelíden mondott neki valamit, a kislány védekezni kezdett, logikusan érvelve, mit miért csinál. Végh egyszer csak így szólt: "Nem kell olyan sokat tudni!" Miközben a hatásszünetben épp gondolkodni kezdtünk szavain, folytatta: "Csak azt a néhány nagyon fontos dolgot. Azt viszont tudni kell! A többi mind annak a variánsa. Maga seregnyi variációt tud."

- Búcsú Glenn Gouldtól címû darabodban is emléket állítasz egy nagy muzsikusnak...

- Magam csak utólag figyeltem föl a kettõ közti analógiára. A Gould-darabot négy harsonára írtam, a mostanit rézfúvós ötösre. Gould zongoramûvész volt, Végh hegedûs és karmester, a rezek tehát egyikükkel sem állnak összefüggésben. De a királyokat rézfúvókkal szokták köszönteni és búcsúztatni...

- A kotta olvastán a zenei anyagban nem találok semmit, ami Végh Sándorra utalna.

- Nincs is, legföljebb a melegség utal rá, amely belõlem személyét illetõen kikívánkozott. Érzelmes ez a zene, ami nem gyakori nálam. Általában a konstrukció módjai foglalkoztatnak: minden hangom mögött döntés áll, mely azt szolgálja, hogy a hang a helyére kerüljön, hogy "ne szemeteljek". Így - noha nem vagyok érzelemszegény - nem a lelket tolom elõre komponáláskor. Ennél a darabnál magam is csodáltam, hogy szinte áradni kezdett belõlem a meleg zene, amely persze - remélem - nem szentimentális.

- Végh Sándorra gondolva tehát, szokott hangodnál érzelmesebben kívántál rézfúvókon megszólalni. Felkérés is inspirálta a mûvet, vagy csak utóbb kért darabot tõled a Brass in the Five?

- A két dolog egyszerre történt. Kértek egy kvintettet, s amikor az elsõ néhány hangot leírtam, jött Végh halálhíre.

- Ha Végh Sándor ma élne, akkor is megszületett volna a mû?

- Akkor is. Lehet, hogy utólag emlékének ajánlottam volna.

- Mindenképp ezt a címet adtad volna?

- Nem, azt kifejezetten Végh Sándor miatt adtam. A nemes szójátékokhoz mindig is volt affinitásom - gondolj Capriccio disciplinatocímû darabomra, amelynek címében a szeszély és a fegyelmezettség ellentmondása rejlik, vagy az Elidegenített idézetekre, hiszen valami vagy szószerinti idézet, vagy elidegenítetten már torzítás. Az …es ist vollendet… cím egyik jelentését a mai németek talán már nem is értik (Mozart korában még értették). Mozart f-moll fantáziáját eredetileg Flötenuhrra írta a Müller-féle Kostkabinet megrendelésére, egy generális mauzóleumába, ahol az minden órában elhangzott. Errõl a mûrõl a korabeli kritika azt írta: "vollendetes Werk". Ebben a szóban benne van az Ende-vég -és egy minõségi megjelölés a tökéletesség - Vollendung - értelmében. Az én címem arra utal, hogy befejezõdött egy élet, s egy tökéletes élet fejezõdött be.

- Stílusváltás, epizód vagy egy második réteg megjelenése munkásságodban e darab?

- Nem ismerem a jövõmet. Ha viszont múltamból keresek magyarázatot, azt mondhatom: ez a mû egy idõ óta érik. Concertinómban van egy olyan rézfúvós csúcspont, amilyet soha azelõtt le nem írtam. Korábban inkább vonzott az állapot "megzenésítése", mint az, hogy valahonnan valahová haladjak. Idegenkedtem a fejlesztési technikától, mert ellentmondott zenei igényeimnek, Több kompozíciómban elõfordult már magatartásváltozás, de egyelõre csupán szigetszerûen.

- Itt ez végigvonul, s csak egyszer törik meg, hogy dramaturgiailag pihentessem az anyagot. Ott annyiban, amiképp az oltár elõtt álló pap egy pillanatra civillé válik, mikor letörli homlokáról a verejtéket. Ám mindennek következménye van: ez az epizód tér vissza a darab végén annak kifejezéseképp, hogy mintegy leáll az élet, majdnem illusztrálva, amint kileheli a lelkét, elhagyja ezt a szférát Végh.

- Ez az epizód mintegy triószerûen áll a darab közepén.

- Igen, bár annak kicsit rövid.

- Ám hiába védekezel Beethovennel szemben, a trió kódásodására nála látunk példát elõször.

- Persze. Az ellen kell védekeznie az embernek, ami mélyen uralja lényét. Azt is vélhetem, hogy az érzelmileg befolyásolható, érzékenyen reagáló emberek kerülnek a propor-ciós kánonok közelébe...

- Engedj meg egy tapintatlanul lélekbúvár kérdést: félsz-e olyan darabot írni, amely kitárja a lelkedet? S egy provokatív másikat: fiatalnak látszol, de mivel elmúltál 60, indokolt belegondolni, vajon a következõ évtizedek olyan öregkori lírát teremhetnek-e, amely ezt a hangot teljesíti ki a proporciós kánonok fölé is emelve?

- Az én alkatomnak nagyobb szüksége van fegyelemre. Triviális hasonlattal élve: akit vonz az ital, attól elképesztõ teljesítmény, hogy csak két decit igyék, s a többirõl lemondjon. Nekem hosszú ideig konstruktív fegyelmezõ erõre volt szükségem, hogy kordában tudjam tartani magam.

Gyerekkoromban láttam egy kertészt, aki úgy öntözött, hogy befogta lovát a kútból vizet húzni. A ló körbe járt, s végül már egyenesen nem is tudott menni. Annyit gyakoroltam a fegyelmet, hogy most már nyugodtan elengedhetem magamat, mert arrafelé megy a gépezetem, amerre kell. Ez válasz mindkét kérdésedre. Talán még párosítani is tudom majd a konstrukciós gondolkodást és az érzelmesebb hangot.