Kevés olyan gentlemant ismerek, mint Cserján István. Azt hiszem, csak a szakmai kompetencia és a szakmai alázat különlegesen magasrendû keverékébõl jöhet létre olyan tökéletes úriember, mint amilyen õ.

1956-ban, húszévesen hagyta el Magyarországot. Zongoratanulmányait a bécsi Zenemûvészeti Fõiskolán fejezte be, ugyanitt karmesteri diplomát is szerzett, Hans Swarowsky növendékeként. Zenei képességeire, intelligenciájára hamar fölfigyeltek: a Theater an der Wien, a Bécsi Ünnepi Hetek korrepetitora volt, késõbb a Staatsoper-hez került, súgó, majd fõsúgó lett. A Salzburgi Ünnepi Játékokon hosszú éveken át dolgozott Herbert von Karajan mellett, a Húsvéti Ünnepi Játékokhoz még ma is õt hívják, ha megbízható szakemberre van szükség.

Amikor a Bécsi Operabarátok meg akarták õt nyerni egy vidám rendezvényükhöz, õ nemet mondott: a Staatsoper akkor még aktív dolgozójaként nem tartotta volna ízlésesnek, hogy más mûvészek "rovására " nevettessen... Annál nagyobb öröm, hogy immáron nyugdíjasként, úgy is, mint egy európai kitüntetés, az "Anerkennungspreis der Europäischen Wirtschaft friss birtokosa, elsõként a bécsi Magyar Kultúrintézet jó hangulatú estjén beszélt a nyilvánosság elõtt élményeirõl, megfigyeléseirõl. Az olvasó az itt hallottakból kap az alábbiakban ízelítõt.

A kérdéseket Michael Fischer-Ledenice, az ORF rendezõje tette fel, de bekapcsolódtak a beszélgetésbe az esten - Cserján zongorakíséretével - közremûködõ énekesek is: Ulrike Steinsky és Gáti István, a Bécsi Staats-, illetve Volksoper mûvészei.

Michael Fischer: - Lehet a súgást egyáltalán tanulni?

Cserján István: - Minden súgó-kollégám máshol kezdte. Egyszer ki akartam deríteni, hány súgó is él Ausztriában. Senki sem tudta pontosan. Fölhívtam egy barátomat a szakszervezetnél, és õ annyit mondott: "mindenesetre kevesebb, mint milliomos"... Régebben az útlevelekbe beleírták a foglalkozást is. Az én elsõ útlevelemben ez állt: "Musiker". Az katasztrófa volt! Úgy látszik, a zenészeknek nagyon rossz a hírük a vámosok körében, mert valahányszor beutaztam az országba - és teljesen mindegy volt, hogy keletrõl vagy nyugatról -, minden alkalommal ez ment: "aha, zenész. Hát akkor muzsikus úr, hol van a kofferecske?"... Amikor azután lediplomáztam, az került az útlevelembe, hogy "Kapellmeister". Az majdnem olyan rossz volt. Mert akkor meg az ment: "aha, karmester. Hát akkor mester úr, hol van a karocska?"... Amikor azután a Staatsoperhez kerültem, azt irattam be, hogy "Souffleur"! Na, attól kezdve nyugton hagytak. Fogalmuk sem volt, hogy az mi, azt hitték, valami édesség...

M. F.: - Tulajdonképpen mi a feladata egy súgónak?

- Utánanéztem 1990-es munkaszerzõdésemben. Ez áll rajta: "Maestrosuggeritore - elsõ zenei súgó (feladata az instrumentális és vokálishangkép szakavatott koordinációja, valamint a karmester zenei intencióinak áttevése [!] az énekes szólistákra és a kórusra)"...

M. F.: - Na de tényleg: az embernek az az elképzelése, hogy egy kedves, idõs nénike ott ül kötögetve a súgólyukban, és amint valaki elakad, õ elkezd idegesen keresgélni a súgópéldányban...

- Van egy világhírû kollégám, Monsieur Taupe Richard Strauss Capriccio címû operájában, aki meg is jelenik a színen, és azt mondja magáról: "én egy mágikus világ láthatatlan uralkodója vagyok". Ez rendkívül jól hangzik, de nem felel meg a valóságnak, úgyhogy erre a kollégára máris árulkodnom kell. Hiszen csak a közönség számára vagyok láthatatlan, az énekesek és a kórustagok nagyon is látnak engem. És ez a lényeg: a mi feladatunk, hogy az énekesnek az egész elõadás alatt mind akusztikusan - az elsõ szó vagy az elsõ néhány szótag bemondásával -, mind pedig optikusan - a helyes belépéseket megadó ujj-jelekkel - biztonságot adjunk.

M. F.: - De ennek persze helyes ütemben kell történnie.

- Az operai súgást akár alkalmazott matematikának is nevezhetjük. Hajszálpontosan a zene ritmusában kell történnie, mégpedig felütésként, egy idõben azzal, hogy a karmester az "Einsatz"-ot adja, amelyszükségképpen ugyancsak felütés. Ez Itáliából származik, ahol az énekesek már a szerep tanulásakor súgóval dolgoznak. Ott nagyon gyakran zongorista vagy karmester ül a súgólyukban. Hál' istennek, ma már a Bécsi Staatsoperben is ez a gyakorlat.

M. F.: - A súgónak tehát rendkívül muzikálisnak kell lennie.

- Nemcsak a hangjegyeket kell abszolút biztonsággal ismernie, hanem azt is pontosan kell tudnia, mit jelentenek a karmester mozdulatai. Ez persze nem mindig teljesül... A jó súgó azonban kitalálja a karmester - hogy is mondják? - "mûvészi szándékát"...

M. F.: - Miután a Staatsoperhez kerültél, még hónapokig nem súghattál önállóan, hanem – úgymond - "megfigyelés" alatt tartottak.

- Õszintén megmondom, elsõ produkciómban történt is velem egy rendkívül tanulságos "gikszer". Ez egy Traviata volt, amelynek a próbáin is részt vettem, a próbaszínpadon az énekesekkel egy szinten ülve. A súgólyukban viszont az ember a padlóval helyezkedik elegy vonalban. A próbaszínpadon nem volt ott a kórus, és nem voltak jelen a statiszták. Tehát minden nehézség nélkül meg lehetett találni a szereplõket. Az elsõ elõadáson azonban abból az alsó perspektívából kellett volna megtalálnom a Gastont éneklõ énekest, egy bizonyos Mario Guggiát. A Flóránál zajló ünnepségen mindenki frakkba volt öltözve, és Guggia nem volt éppen nagy növésû... Nem találtam! Meglehetõs kétségbeeséssel felsúgtam a mondatát, de hiába: Guggia nem szólalt meg. Fõnököm, Homola fõsúgó, aki egész idõ alatt mellettem ült és engem figyelt, halálos nyugalommal - hisz élt õ meg ennél sokkal nagyobb "baleseteket" is - csak ennyit mondott: "Kolléga úr, annak ott mélyen a szemébe kell néznie, máskülönben nem énekel."... Ebben a pillanatban értettem meg, milyen hallatlanul fontos, hogy a szemünkkel mindig a színpadon legyünk.

M.F.:- A híres Kari Dönchrõl mesélték mennyire szerette, ha jóli súgnak neki, amit persze nem mindig ismert be.

- Amikor fiatal súgóként Dönchnek egy próbán elõször súgtam, persze nagyon meg akartam mutatni, mennyire felkészült vagyok. Amit csak lehetett, súgtam neki. Egyszer csak rám nézett és így szólt: "nagyon kedves, de én most nem akadtam el, én most alakítok."... Ebbõl is látni, milyen fontos éreznünk, mit jelent egy-egy énekesnél egy-egy szünet: megakadt-e, avagy - mint Dönch oly szeretetreméltón fogalmazott - éppen "alakít". Ezt persze csak a színházban lehet megtanulni.

Ultike Steinsky: - A jó súgó nem akkor lép közbe, amikor az énekes már kizökkent a szerepbõl, hanem azt ismeri fel idõben, hogy mindjárt ki fog zökkenni. Ezt vagy az énekes tökéletesen üres arckifejezésébõl veszi észre, vagy abból, hogy az énekes túl korán vesz levegõt, és ezáltal túl korán akar belépni.

- Mindig is vallottam: nem azért kapom a fizetésemet, hogy "katasztrófa" esetén a dolgokat visszazökkentsem a normális kerékvágásba, hanem hogy eleve megakadályozzam "katasztrófák" bekövetkeztét. Amikor Birgit Nilsson egy régi Otto Schenk-rendezésben Lady Macbethet énekelte, a nagyáriája elõtt le kellett jönnie egy lépcsõn, annak alján leülnie, az alsó lépcsõfokokon hátratámaszkodnia és fölfelé néznie. Fontos tudni, hogy az énekes szeme mindig nagy, ha a nézõtéri erkélyre néz, és mindig kicsi, ha a karmestert figyeli. Egyszóval Nilsson hátratámaszkodott - és Verdinél ott vannak azok a nevezetes elõütemek. Többnyire három van belõlük, de gyakran csak kettõ. A Lady áriájában mindenesetre három ilyen bevezetõ ütem van, és én egyszerre csak azt látom, hogy a második ütemben - "mhhhhhh" - Nilsson levegõt vesz... A szemei viszont fölfelé, a galéria fele néztek, úgyhogy számomra nem maradt más, mint hogy - pssz! - erõsen rápisszegjek. Mire Nilsson - "phhhhhh" -abban a pillanatban kieresztette a levegõt, és aztán persze helyesen lépett be, fantasztikusan énekelt, a közönség tombolt. A szünetben jött az ügyelõ: "Cserján úr, Frau Kammersängerin Nilsson kéreti az öltözõjébe!". Odamentem, õ meg a nyakamba borult. "Honnan tudtad, hogy be akartam lépni?!" - kérdezte. Mire én: "ha Ön levegõt vesz, én automatikusan libabõrös leszek."... Tényleg így van, most is libabõrös vagyok, ahogy rágondolok.

M.F.: - Nemcsak a Bécsi Staatsoperben dolgoztál rengeteget, hanem a Salzburgi Ünnepi játékokon is, Karajan mellett.

- 1970-ben egy megbetegedett olasz kolléga helyett kellett a Karajan vezényelte Otellóba azonnal beugranom. A következõ évben azután a Ponnelle rendezte, híres Figaro házasságára került sor, Karajan pedig egy széket tetetett a színpadra, leült, és engem figyelt. Mondhatom, öt perc után enyhén ideges lettem... Utána nem mondott semmit, de nyilván megfeleltem, mert munkakapcsolatom az Ünnepi Játékokkal mind a mai napig tart.

M. R: - Miben nyilvánult meg számodra Karajan varázsa?

- Ezt magamban - talán kicsit furcsán - így határoztam meg: amikorõ kezébe vette a karmesteri pálcát, a világban minden a helyére került. Õ csakis és kizárólag zenélni akart. Ezért is rendezett a végén olyan sokat, hogy azok a mestermûvek, amelyeket dirigált és amelyeket valóban kiválóan uralt, ne eshessenek semmiféle rendezõi modernizmus vagy más zavaró tényezõ áldozatává. Tényleg varázslatos operakarmester volt. Nagyon keményen próbált az énekesekkel, egészen pontosan meg tudta mondani, mi az elképzelése, de nagyon pontosan hallotta azt is, hogy mennyire képes a mindenkori énekes ezt az elképzelést megvalósítani, amivel azután meg is elégedett. Õ volt az általam ismert utolsó karmester, aki az énekeseknek mindig azt magyarázta: "Ne engem nézzenek! Ha Einsatzra van szükségük, nézzék a súgót!". Amikor egy nagyon neves énekesnõ egyszer azt mondta neki: "de nekem annyira tetszik, ahogy Ön dirigál, Maestro!", õ így felelt: "jöjjön el holnapután a hangversenyemre, de itt ne engem nézzen!".

M. F.: - Más sztárdirigensekkel is dolgoztál, olyanokkal, mint Bernstein vagy Böhm.

- A Staatsopernél eltöltött 27 év alatt valóban korunk minden neves szólistáját és karmesterét testközelbõl ismerhettem meg. Õk kérdezték is, hogy nem akarnék-e többet korrepetitorkodni, de nemet mondtam, mert számomra sokkal fontosabb volt, hogy este, amikor a függöny fölmegy, ott lehessek. Hiszen az egész ház egész munkája erre a pillanatra irányul.

U. S.: - Az a furcsa, hogy mi, énekesek, nemcsak zenei problémák esetén nézünk segítséget kérõn azonnal a súgóra, hanem akkor is, ha a színpadi történésben következik be valami rendellenes, ami pedig egyáltalán nem az õ dolga.

- Az Ariadne Naxosban korábbi produkciójában a komédiások jelenetei valóságos tánckoreográfiával voltak megrendezve, ami ördögien nehéz volt, hiszen ezek a részek zeneileg is nagyon bonyolultak. Én természetesen minden mozgást bejelöltem a zongorakivonatomba, és a rendezõ meg is kért, hogy legyek az énekesek segítségére, irányítsam õket kézmozdulatokkal, valahogy úgy, mint a repülõtéri kifutópályán... Az elsõ próbán azonban a két tenor úgy ment egymás mellett, mintha sziámi ikrekként nõttek volna össze. A rendezõ rám szólt, hogy rosszul mutogatok nekik. Közben én egyáltalán nem is mutogattam. Kiderült, hogy Brighella véletlenül Scaramuccio színpadi utasításait kapta meg, és ezeket tanulta be. Persze ezért mentek mindenhová együtt... Rémes volt!

M. F: - Hogyan fest tulajdonképpen a munkahelyed?

- Az egyetlen dolog, amiért milánói Scala-beli kollégáimat irigylem, az ottani súgólyuk. A Scala súgólyuka úgy le van süllyesztve, hogy a nézõtér felõl egyáltalán nem látható, csak a színpadról, amely azon a helyen persze lejtõsen van kialakítva. Csodálatosan látni a súgót, és ami még ennél is fontosabb: nem merül fel soha a vita, hogy "belefér"-e a súgólyuk a rendezésbe, avagy sem. Manapság ugyanis egyre több díszlettervezõ akarja - úgy tûnik, esztétikai okokból - kiküszöbölni a súgólyukat, és aztán ilyenkor történik az, ami a mi Wozzeck-elõadásunknál fordult elõ: utólag kellett a súgólyukat a díszletbe valósággal beleékelni, mert persze kiderült, hogy mégis szükség van rá. Egy repertoár-színházban, ahol tíz hónapon keresztül szinte minden este mást játszanak, nem lehet lemondani a súgólyukról.

M. F.: - A rendezõi színház azonban az operajátszásra is hat, aminek következtében a súgót egyre gyakrabban számûzik a színpad közepérõl a szélére. Lehet egyáltalán oldalról súgni?

- Az én kissé együgyû válaszom: autót sem lehet a csomagtartóból vezetni. Hozzá kell tennem: a mi szakmánknak nincsen nemzetközi normája, az igények különbözõk, és nagyon gyakran olyanokat alkalmaznak súgónak (például hangjukat elvesztett énekeseket), akik inkább szociálisan szorulnak rá, mintsem szakmailag alkalmasak erre a munkára. Ebbõl adódóan az egyes házaknál eltérõ minõségben és változó megbízhatósággal súgnak. A mai énekesek persze fantasztikusan felkészültek.

U. S.: - Ennek ehhez semmi köze! A legjobban felkészült énekesnek is lehet "black out"-ja. Elég a legkisebb technikai részlet, amely elvonja a figyelmet, vagy ha az ember egészségileg nincs teljesen rendben, és ezáltal bizonytalan: ha csak egy pillanatra elgondolkodom, hogy most mi következik, máris kieshetem a szövegbõl. Ilyenkor egy oldalt álló súgó nekem például semmit sem használ. Hiszen a dolog értelme éppen az, hogy mi halljuk õt, és ne a közönség! De már önmagában a tudat, hogy a súgó ott van elõttünk, segít. Ilyenkor többnyire nincs is szükség rá, csak amikor nem áll ott, akkor derül ki, hogy mennyire hiányzik.

- Emlékszem egy Mesterdalnokok-elõadásra Karl Ridderbusch-sal. A II. felvonásbeli orgona-monológ csodálatos zenekari bevezetése alatt egyszerre csak azt éreztem, hogy a színpadon leírhatatlanul penetráns pörköltillat terjeng. Hogy a Staatsoper óriási épületében miként szökhetett fel ez a szag az étkezdébõl az alsó színpadon keresztül a súgólyukig, az máig megfejthetetlen... Mindenesetre láttam, hogy Ridderbuscht nagyon dühíti a dolog. "Nyugi, nyugi!", súgtam oda neki, õ meg belekezdett: "Was duftet doch der Flieder"... Utána fölmentem hozzá az öltözõbe, õ meg azt kérdezte: pörkölt volt, vagy hagymás rostélyos? Pörkölt volt.

M. F.: - És hogyan fest belülrõl egy súgólyuk?

- Körülbelül akkora, mint egy biedermeier éjjeliszekrény... A szék benne állítható magasságú, és úgy kell ülnünk, hogy a hajunk érintse a tetejét, máskülönben a hajunkon kívül semmit sem látnak belõlünk. Van egy nem nagyon gusztusos kinézetû uborkás üvegem, amelyre az van írva: "Tartalmas lehelet"; ebben gyûjtöttem össze mindazokat a tárgyakat, amelyek az elõadások alatt a súgólyukban landoltak... Mindenki tudja, hogy amikor a Don Giovanniban megjelenik a Komtur, az õt kísérõ ködöt szárazjéggel állítják elõ. Ez a szárazjég persze egyenesen a súgólyuk felé ömlik, rossz szaga van, rossz íze, és ráadásul láthatatlanná is tesz. Ez csak annyiban zavart, hogy ha az énekesek nem látnak engem, némi idegesség vesz erõt rajtuk. Ezért aztán a következõ elõadásra hoztam magammal egy elemmel mûködõ, kis zsebventillátort, amelyet be is kapcsoltam, mihelyt a köd megindult felém. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a köd szétvált, akár a Vörös-tenger Mózes elõtt, a Komturt megszemélyesítõ énekes pedig annyira el volt bûvölve, hogy elfelejtett énekelni... Azóta minden újításomat elõre bejelentem.

M. F.: - Az újításaidról jut eszembe, hogy A cigánybáróban egyszer a balettnek is súgtál…

- De ezt nem szabad továbbmesélniük... Kölcsönkértem az egyik táncosnõtõl egy pár balettcipõt, amelyet felköttettem a kezeimre, és úgy "tipegtem elõ" a Császárkeríngõt... A táncosok roppant fegyelmezett népség, senki sem nevetett, de a corps de ballet nyílegyenes sorában valami remegést mégiscsak lehetett látni...

M. F.: - Hogyan boldogulsz a sokféle nyelvvel? Hiszen maguk az énekesek is rengeteg felõl jönnek. Tulajdonképpen hány nyelvet tudsz?

- Mindig össze kell számolnom, de hatot-hetet bizonyosan. Viszont amikor a Ruszalkát - csodaszép rendezésben - csehül játszottuk, azt úgy tanultam be, mint egy papagáj. Szó szerint lefordíttattam magamnak, hogy minden értsek, de magát a szöveget valóban úgy mondtam, mint egy papagáj. Meg is kérdeztem Peter Dvorskyt, hogy érti-e. Azt felelte: jobban, mint Prágában... Ez persze nagyon hízelgõ volt számomra.

Gáti István: -És A kékszakállú herceg vára?

Cs. I.: -A Kékszakállúban dolgozni persze rendkívüli öröm volt, nemcsak azért, mert az anyanyelvemen súghattam, hanem mert nagyon szeretem a darabot. Sajnálom, hogy már nincsen mûsoron.

M. F.: - Melyek egy súgó számára a legkiemelkedõbb feladatok?

- A nagy elõadások, a nagy egyéniségek természetesen kiemelkedõ emlékeim, de nekem személy szerint a legcsodálatosabb élményt mindig az nyújtotta, amikor õsbemutatók létrehozásában volt szerencsém részt venni. Ilyenkor nincsen hanglemez, nem lehet más énekesek modorosságaira hivatkozni; egyszerûen megkapjuk a kottaanyagot, és a darab újonnan keletkezik. Az ensemble-atmoszféra, az összetartozás érzése sohasem olyan erõs, mint õsbemutatók alkalmával. Valóban nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan mûvek Staatsoper-beli õsbemutatóiban mûködhettem közre, mint Gottfried von Einem operái, vagy Penderecki A fekete maszkja, amely elõbb Salzburgban, késõbb Bécsben került színre, fantasztikus elõadásban. Hasonlóképpen boldoggá tesz, hogy a Staatsopernél töltött utolsó évadomban is sor került egy õsbemutatóra, Schnittke Gesualdójára. Ez utóbbinak pedig az a Dr. Richard Bletschacher volt a szövegírója, aki engem annak idején fölfedezett mint az ugyancsak az õ librettójára készült Erõd Iván-opera, a Selyemhernyók korrepetitorát. Bletschacher hozott a Staatsoperhez, és hogy aktív korszakom utolsó õsbemutatója éppen az õ szövegére komponált Schnittke-mû volt, azzal, úgy érzem, bezárult egy kör.

Fordította és bevezette: MESTERHÁZI MÁTÉ