Ha valaki régen járt ott, alig ismer rá. A városközpont a világ legnagyobb építési területe. Az autóbusz a rendezett, gazdag Nyugatról sok emeletnyi mélységû gödrök között araszol át a Potsdamer Platzon, mielõtt a Brandenburgi kapuhoz érne. Középületek nõnek ki a földbõl. A Falból már csak egy negyven méternyi darab áll a Gropius Bau mellett - ezt mindenesetre kerítés védi. Restaurálni fogják, hogy ez a borzadály, a világ legjobban õrzött államhatára, amely 1961 augusztusa óta családokat, társadalmi rendszereket és kultúrákat választott el, s oly sok fiatal emberéletet követelt, akár a kínai Nagy fal, mûemlékké szelídülve turistalátványossággá lényegüljön át. Japán turisták fognak itt kattogtatni, hogy otthon megmutathassák: jártak a Falnál. Amikor 1989 novemberében az emberek elõször átmásztak rajta, s nyilvánvalóvá vált, hogy az NDK az akkori formában csak múló epizódja lesz a német történelemnek- ha nehezen múló is-, hangzott el Willy Brandt szájából az azóta történelmivé vált mondat, mely szerint összenõ, ami összetartozik. Amikor berlini barátaimnak ezt a mondatot citáltam, volt, aki lemondóan legyintett, és volt, akinek sejtelmes mosoly jelent meg az arcán. Egyikük szerint össze is nõtt, csak éppen ferdén. Hogy összenõtt vagy sem, és egyenesen vagy ferdén, annak próbáltam utánajárni abban a metropoliszban, amely negyven énig két metropolisz volt. Két kirakatváros. '89 után ott álltak két városra való infrastruktúrával, nyolc szimfonikus zenekarral, két nemzeti színházzal, három operaházzal. Mi történt azóta? Vajon összenõtt-e, ami összetartozik? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az az összeállítás, amely áprilisban hangzott el a Bartók Rádióban. Interjúkat készítettem a kulturális élet különbözõ területein mûködõ szakemberekkel. Ezeknek a beszélgetéseknek a részletei hangzottak el a mûsorban. Az alábbiakban két, zenei tárgyú interjú szövege olvasható.

Elmar Weingarten, a Berlini Filharmonikusok intendánsa

- Weingarten úr, ön korábban más berlini zenekaroknál is dolgozott, emlékszem elsõ találkozásunkra, 1991-re, amikor Ashkenazyval érkezett Budapestre. Azt hiszem, önnél jobban kevesen ismerhetik a berlini zenekarok helyzetét. Tulajdonképpen hány professzionális zenekar mûködik ebben a városban?

- Nyolc szimfonikus zenekar dolgozik Berlinben, ezek közül három operazenekar, de van még néhány kamarazenekar is, amely rendszeresen ad hangversenyeket. A hivatásos zenekari muzsikusok száma ezer fölött járhat.

- Hogyan változott meg a berlini zenekarok helyzete a két városrész egyesítése után? Történtek-e összevonások, zenekar-megszüntetések?

- A zenei életben egy kicsit másképp történtek a dolgok, mint például a színházaknál. A közönség nálunk nagyon erõsen kötõdik saját zenekarához. Ha az emberek mindig a legjobb színvonalú elõadásokat akarnák hallani, biztosan mindig a Filharmonikusok vagy a DSO koncertjeire mennének csak. De nem ez a gyakorlat. Sokan járnak a Rundfunksymphonieorchester hangversenyeire, vagy a mostanában nem éppen csúcsformájában lévõ Berliner Symphonieorchester estjeire. És ez annak köszönhetõ, hogy minden zenekarnak megvan a maga közönsége, megvan a maga kisugárzása. Ilyenformán minden együttesnek saját - különbözõ létszámú - törzsközönsége van. A kelet-berlini Berliner Symphonieorchester közönsége nagyon népes és hûséges, a Rádiózenekaré már sokkal kisebb, a DSO-é elég nagy, de persze nem veheti fel a versenyt a Filharmonikusok hallgatóságával. A publikum mindenütt nagyon hûséges. Egyszer egy közvéleménykutatás során kiderült, hogy a közönségnek mindössze 10-20 százaléka jár el több zenekar koncertjeire is. A politikai fordulat után tehát szó sem lehetett arról, hogy összevonják a zenekarokat, hogy megszüntessenek együtteseket, hiszen mindegyiknek megvan a létjogosultsága és a közönség nagyságától nem lehet függõvé tenni, hogy mi legyen a zenekarok sorsa. Itt csakis a minõség és a sokszínûség játszhat szerepet.

- Hogyan finanszírozza a város ezt a hatalmas zenei életet? Nyolc szimfonikus zenekart eltartani nem két pfennig.

- Ez egyfelõl nagyon sok pénzbe kerül, másfelõl azonban Németországban nagy hagyománya van annak, hogy a zenekarokat nem magáncégek szponzorálják, hanem állami támogatásból gazdálkodnak. És ez jól is van így. Az persze jogos kérdés, hogy ennek a támogatásnak ilyen mértékûnek kell-e lennie. Ebben az összefüggésben én nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy Berlin város költségvetésében a kultúrára fordított összeg nem haladja meg a két százalékot. Ez szinte szégyenletesen kevés ahhoz képest, amit szociális támogatásokra, közlekedésre és más célokra költenek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekre a területekre nem kell közpénzeket fordítani, de amikor a takarékosságról szóló viták közben a kulturális szubvenciók leépítését szorgalmazzák, el kell gondolkodni ezeken az arányokon. Megfontolandó, hogy a zenekaroknak saját költségvetésük mekkora részét kell kigazdálkodniok. Ha egy zenekar költségeinek csak tíz százalékát képes elõteremteni, az nagyon kevés. A Filharmonikusok ötven százalék fölötti summát "termelnek meg", ami egyszerûen fantasztikus. Az egészséges arány valahol a tíz és ötven százalék között van. A többi zenekarnak is körülbelül ilyen arányra kellene törekednie.

- Engedje meg, hogy egy kicsit visszatérjek a fordulat utáni idõszakra, Vajon milyen válaszokat adtak a berlini zenekarok a megnövekedett konkurenciára? Történtek-e olyan próbálkozások, hogy egyik vagy másik zenekar repertoárjának módosításával akarta piaci helyzetét javítani?

- Volt és van ilyen törekvés. Minden zenekar arra törekszik, hogy mûsorát érdekesebbé tegye, olyan programokat játsszon, amelyek illenek hozzá és saját profilt adnak. Már a Deutsches Symphonieorchesternél tettem erre kísérletet. Ez a zenekar állandóan új, ismeretlen mûveket tanul és mutat be. Nagy sikereket ért el például azzal, hogy a harmincas-negyvenes években a német koncertpódiumokról kiszorított mûveket is felvette mûsorára.

- Az úgynevezett "elfajzott" zenére gondol?

- Én ezt nem elfajzottnak, hanem kiszorított zenének szoktam nevezni. Ez lett a DSO mûsorának egyik sarokpontja. De ugyanezzel próbálkozott a Deutschlandradio zenekara és a Rundfunksymphonieorchester. Ugyanakkor a specializálódás, az új profil kialakítása a nagy szimfonikus zenekarok esetében nem könnyû, hiszen egy ilyen együttesnek állandóan szembesülnie kell a szimfonikus irodalom nagy mûveivel, a repertoárdarabokkal. Egy színház különösebb nehézség nélkül megteheti, hogy profilt vált, egy zenekarnak azonban állandóan repertoáron kell tartam a mûveket, amelyeket a többiek is játszanak. A specializálódásnak tehát megvannak a határai. Ráadásul a költségvetéshez való saját hozzájárulást nem segíti elõ, ha egy zenekar például csak új zenét tûz mûsorára. Szerintem éppen fordítva kellene ennek történnie: a kultúrpolitikának kellene azokat a törekvéseket támogatnia, amelyek révén több új zene szólalhatna meg. Kulturális politikai döntést kellene hozni errõl, de úgy tûnik, ezt az illetékesek mostanában nem tartják aktuálisnak.

- Emlékszem, a fal ledöntése után a Filharmonikusok ingyenkoncerteket rendeztek a kelet-berlinieknek, akik korábban nemigen hallhatták önöket. Vajon a két városrész egyesítése után hogyan alakult át az önök publikuma? Sokan járnak át a volt Kelet-Berlinbõl?

- Akkoriban azt gondoltuk, sokkal gyorsabb lesz majd az átalakulás, és a közönséget hamarabb átcsábítja majd keletrõl a megnövekedett kulturális választék. A Filharmonikusok esetében azonban van még egy probléma: a bérlettulajdonosok száma amúgy is olyan magas, hogy az új igénylõk várólistára kerülnek, és legalább hat évig kell várniuk a bérletükre. De azt is meg kell mondanom, hogy a kelet- berliniek érdeklõdése sem olyan óriási. Az egyesítés után nagy volt az eufória, de a lakosságnak csak egy kis százaléka jár koncertre. Ráadásul van még egy szempont, amire nem gondoltunk. Sok kelet-berlinivel beszéltem, akik a Filharmónia épületét szörnyûnek találják. Számukra a terem nem elég díszes, nincsenek csillárok. A Schauspielhaus atmoszféráját sokkal megfelelõbbnek, tartják hangversenyek helyszíneként. A szocializmusban mindig azt hangsúlyozták, hogy Beethoven és Brahms a polgári zenekultúrát képviselték, ugyanakkor egy teljesen inadekvát teremben szólaltatják meg zenéjüket. Ezt progresszív és demokratikus gondolkodású emberként sosem fogom megérteni... A zene kereteit azonosítják magával a zenével. A Filharmónia arénaszerû terme, amelyben mindenki jól lát és hall, elfogadhatatlan a számukra. Csupasznak és ridegnek érzik az elõcsarnokot, nem vonzza õket a terem. Generációknak keli majd fölnõniük ahhoz, hogy ez megváltozzék. A Staatsoper közönségének nyolcvan százaléka nyugati, õk jobban meg tudják fizetni az irgalmatlanul magas jegyárakat. De õk is elsõsorban a szélsõségesen konzervatív stílusú, arany, vörös díszítésû épület miatt járnak oda, amelyben jobban érvényesülnek az estélyi ruhák és a dekoltázsok.

- Vajon megindult-e valamiféle csere a zenekari muzsikusok között? A kelet-német zenekarok bérszínvonala jócskán elmaradhatott a nyugatiaké mögött - ez a keletieket nyilván arra késztette, hogy "odaát" vállaljanak munkát, amit persze a szakszervezetek - gondolom - megpróbáltak megakadályozni. Tehát van-e munkaerõmozgás a zenekarok között?

- A Filharmonikusoknál a statútum rögzíti, hogy próbajáték után csak próbaidõre lehet fölvenni bárkit. Éppen most hagyott itt egy volt NDK-s bennünket, aki nem felelt meg a követelményeknek. De Lipcsébõl felvettünk egy zenekari tagot, majd meglátjuk, hogyan muzsikál. Ami a többi zenekart illeti, az a benyomásom, hogy sokkal több nyugati zenészt vesznek fel, mint ahány keletit itt, nyugaton. Ezt nem egészen értem, hiszen például a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarban nagyon sok tehetséges kelet-német játszott, fõként vonósok. Az NDK zenei képzése sok szempontból jobb volt, mint az NSZK-é.

- Mennyire sikerült kiegyenlíteni a gázsik közötti különbségeket?

- A keleti bérek még nem érték el a nyugatiakat, de ez már csak idõ kérdése: nem is éveké, hónapoké.

- Ön berlini lakos, értelmiségi. Az ön életében mit jelentett az a történelmi fordulat, amely itt az elmúlt években lezajlott? Mennyire használja ki például a kulturális élet megnövekedett lehetõségeit?

- Azt gondolom, a világ legérdekesebb dolga tanulmányozni azt, ami itt történt. Ez a német egyesítésen belül is egyedül álló, hiszen az emberek közvetlenül is megtapasztalhatták, ami a szomszédban történt. A hannoveriek például egy órán belül Magdeburgban lehetnének, de nem mondanám jellemzõnek, hogy a két város lakosai vennék a fáradságot, hogy átmenjenek és megnézzék, mi van odaát. Itt nagyon jól tudjuk, mi történik Kelet-Berlinben, hiszen átjárunk. Imponálóan fejlõdik a város keleti fele. Mindenütt üzletek létesülnek, egyre vonzóbbá válik az élet a másik oldalon. A legfontosabbnak a mentalitás megváltozását tartom. Amikor még a DSO-nál dolgoztam, Kelet-Berlinbe költözött az irodám. Voltak egykori kelet-berlini kollégáim, akik egészen másképp gondolkodtak a munkáról, mint mi. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy rosszabbak vagy jobbak. Csak volt, amire azt mondták, ez nem megy és kész. Ilyen persze nálunk is van, de az üzleti szférában ilyenkor az emberek mindent megpróbálnak, hogy az a valami mégis menjen. Persze itt is ott is vannak ellenpéldák, de ez a mentalitásbeli különbség mégis érezhetõ.

Kain Péter, a berlini Deutsche Oper dramaturgja

- A Deutsche Oper Berlin volt nyugaton az egyetlen operaház, a keleti oldalon két opera mûködött, a Staatsoper Unter den Linden és a Komische Oper. Nyugaton a Deutsche Oper volt a Staatsoper megfelelõje. Ez a társulat reprezentálta az itteni operajátszást. Az a városrész, amelyben most beszélgetünk, Charlottenburg, egykor nem tartozott Berlinhez. Itt gazdag polgárok laktak, akik megengedhették maguknak, hogy - minden állami segítség nélkül, polgári adakozásból - operaházat építsenek maguknak. 1912-ben, Deutsches Opern-haus néven nyílt meg a színház. 1935-ben Goebbels intézkedésére beépítettek egy páholyt a Führernek. 1944-ben az épületet lebombázták. 1945-ben a társulat már a Theater des Westensben, Städt-ische Oper néven játszott. 1958-ban pályázatot írtak ki az operára. 1961. szeptember 24-én Mozart Don Giovannijával nyitották meg, Fricsay Ferenccel a karmesteri pultnál.

- Egy hónappal a fal után…

- Igen, ez meg is magyarázza, hogy miért építették ekkorára a Deutsche Opert. 1885 férõhelyes a színház. Azzal számoltak, hogy a közeli városokból és Kelet-Berlinbõl is jön majd közönség. Amikor 1961. augusztus 13-án felépítették azt a borzalmat, megváltozott a város jellege, és ettõl az operáé is. A Deutsche Oper állami operaházként mûködött. Híres ensemble-ja volt, elsõsorban nem a nagy sztárok énekeltek a falai között, bár járt itt Callas és Tebaldi is, de a színház fõ értéke az együttese volt. Berlinnek akkoriban ez volt az igazán színvonalas, nemzetközileg is jegyzett operaháza. A Linden-operaház produkcióit nemigen jegyezték a világban. A Komische Opert annál inkább. Õk csak németül játszottak, és kivételezett helyzetben voltak, mert megengedhettek maguknak hat-nyolc hónapos próbaidõszakokat is. Amikor már át lehetett menni a város keleti felébe, gyakran jártunk a Komische Oper elõadásaira. 1989-ben Berlinnek hirtelen három operaháza lett.

- Van elég nézõjük?

- Az emberek anyagi helyzete romlott. Egy csapásra kevesebb látogatónk lett. Nyugatról a közönség eleinte keletre ment, a Staatsoperbe és a Komische Operbe, mert azt is meg akarta ismerni. Ma már - szerencsénkre - visszatért.

- Tudomásom szerint vita folyt arról, hogy kell-e három operaház?

- A politikai döntés végül az lett, hogy megmarad mind a három.

- De sokáig szó volt róla, hogy az egyiket be kell zárni…

- Damoklész kardjaként lebegett felettünk a bezárás veszélye, hiszen bezárták a Schiller Színházat, a nyugat-berlini nemzeti színházat is. Azt fontolgatták, hogy a Deutsche Oper Berlint is bezárják. Ez körülbelül ezer ember elbocsátását jelentette volna. Most, 1997 február végén elmondhatom, éppen a közelmúltban kaptuk meg a hivatalos értesítést arról, hogy Götz Friedrich szerzõdését meghosszabbítják 2001-ig. De egy fontos változás történt: sokkal kevesebb pénz áll a rendelkezésünkre, mint a korábbi években. 1994-ben 88 és fél millió márka szubvenciót kaptunk. 1999-ben ez 76 millióra csökken.

- A színház arra kényszerül, hogy például a nyugdíjba vonuló munkatársak státuszát ne töltse be. Tizenkét táncossal kevesebbet tudunk már csak foglalkoztatni, mint mondjuk két éve. Ehhez tudni kell, hogy a költségvetésünk nyolcvanhat százalékát költjük fizetésekre. A többibõl kiállítottunk évi hat operát és két balettet. Ma már csak négy operára és két balettre futja a pénzünkbõl.

- Gondolom, szponzorokat azért sikerül találniuk.

- Támogat bennünket a baráti körünk, és mostanában kezdtünk szponzorpénzeket is bevonni a finanszírozásba. Ez két-három éve még elképzelhetetlen volt. Most, A bolygó hollandi-elõadásunk plakátja lesz az elsõ, amelyen feltüntetjük, hogy a "Baráti körünkön" kívül még egyes cégek is támogatják a produkciót.

- Hogyan változott a Linden-opera helyzete az elmúlt években? Ott új mûvészeti vezetés vette át a házat, Barenboim személyében rangos mûvész áll a színház élén. Önök nyilván éles harcban állnak egy-mással a közönségért. Van-e mégis valamilyen együttmûködés például a tervezésben, a repertoárépítésben?

- Õszintén szólva mi elvesztettük állami operaház-szerepünket. Az egykori császári operaház pedig, reprezentációs célokra is alkalmas épületével, kétszáz éves múltjával "igazi" állami operaház lehet, ha majd újra Berlin lesz a fõváros. Mióta Barenboim a vezetõje a színháznak, nagyon "feljöttek", fejlõdésük ugrásszerû. A Staatsoper szubvenciója egyébként magasabb, mint a mienk, szemben a mi 88 milliónkkal õk 91 milliót kapnak. A Komische Oper pedig 63 és félmilliót.

- Összköltségvetésük mekkora hányadát kell önmaguknak elõteremteniük?

- Ez egészen új szempont, korábban erre egyáltalán nem kellett odafigyelnünk. 1989 elõtt 84-87 százalékos volt a látogatottságunk, most 68-70 százalékos. Persze ez abból is fakad, hogy a városban most három operaház van, s a város ugyan hárommilliós, a környéken további kétmillióan élnek, ötmillió embernek pedig egyáltalán nem sok a három operaház, mégis megoszlik a közönség. Azzal nem tudunk teljesen egyetérteni, hogy a Staatsoper többet kap, pedig a befogadóképessége mindössze 1300 fõs. Ha nálunk sikerül eladni a jegyek 75 százalékát, már többen jönnek be, mint a Staatsoperbe 100 százalékos látogatottsággal.

- Hadd térjek vissza az elõbbi kérdésre. Nyilván át kellett gondolniuk a mûsorpolitikájukat, amikor a politikai változások következményeképpen hozzáférhetõvé vált mindhárom operaház a teljes város számára. Ha nem a Don Giovannik versenyét akarják létrehozni elkerülhetetlen, hogy egyeztessék mûsorukat, vagy legalábbis odasandítsanak a konkurens házakra, hogy ott vajon mi folyik…

- Nemcsak sandítunk, hanem a három operaház igazgatója rendszeresen megbeszéli a bemutatókat, sõt, azt is, hogy a párhuzamosan repertoáron lévõ operákat is úgy tûzzék mûsorra, hogy lehetõleg elkerüljék, ami egyszer már elõfordult: mindhárom házban ugyanazon az estén a Varázsfuvolát játszották. Tehát egyeztetik a repertoárt, egyeztetik a bemutatókat. Azt viszont nemigen tudjuk elfogadni, hogy megpróbálnak bizonyos profilt ránk erõltetni. Nekünk azt szánják, hogy elsõsorban a modern repertoárt játsszuk. Mi amúgy is játszunk modern operákat.

- Ezt a Szenátus írta elõ a színháznak?

- Ezt még csak beszélik, nem hivatalos program. Mondanom sem keli, mi történne, ha valóban ezt a feladatot kapnánk. Még több pénzre lenne szükségünk, hiszen a majd 1900 helyet esténként biztosan nem tudnánk megtölteni. Hozzá kell tennem, hogy vannak kortárs mûvek, amelyek a megfelelõ dramaturgiai és közönségszervezõi munkának köszönhetõen 60-65 százalékos házzal mennek, ami azt jelenti, hogy egy este több mint ezer ember nézi meg õket.

- Mekkora az átjárás az énekesek között? Említette, hogy ennek a háznak az erõssége az együttes volt. Megvan-e még ez az együttes?

- Igyekszünk megõrizni az ensemble-szellemet. Elõfordul, hogy ugyanaz a mûvész énekel nálunk, mint a Staatsoperben, de például a Wagner-elõadások esetében ugyanazok szoktak Bayreuthban, Chicagóban, Párizsban, Bécsben és Berlinben is fellépni. Egyébként pedig arra törekszünk, hogy ne legyenek összetéveszthetõek a házak.