Babits Mihály is figyelmeztetett, kétségbeejtõ az a sivár közöny, amellyel a magyar eldobja az értékeit. Ez a közöny az elmúlt évtizedekben csak fokozódott, miközben jelentõs magyar életmûvek születtek. Talán még nem késõ, még van remény arra, hogy igazán felfedezzük õket. A hazai zenetörténetnek és -tudománynak is óriási adósságot kell törlesztenie. Az 1945 utáni magyar muzsikának ma már klasszikusai vannak - szinte a feledés szélén. Ez vezette a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia elnökségét, amikor Kortárs magyar zene (1945-1995) címmel pályázatot hirdetett a háború utáni magyar zenemûvészet történetének átfogó igényû feldolgozására. A kiírás szerint pályázni lehet továbbá bármely jelentõs kortárs magyar zeneszerzõnk mûvészi pályafutását és munkásságát feldolgozó monográfiával is. A pályázat meghirdetését az Akadémia zeneszerzõ tagjai - Farkas Ferenc, Jeney Zoltán, Kurtág György, Ligeti György, Petrovics Emil, Soproni József, Szõllõsy András, Vidovszky László és az idõközben elhunyt Durkó Zsolt - egyhangúlag támogatták. A kezdeményezés hátterérõl Domokos Mátyás irodalomtörténész, a Széchenyi Akadémia ügyvezetõ elnöke osztotta meg gondolatait a Muzsika olvasóival.

Domokos Mátyás bevallotta, korábban a pályázat irodalmi megfelelõje teljes kudarcot hozott: egyetlen mû sem érkezett rá... Szerinte ez nem a kiírás, hanem az irodalomtörténész szakma csõdje volt. Az Akadémia reméli, hogy a zenetudósok viszont kihasználják a lehetõséget (a visszajelzések azt mutatják, hogy a pályázat iránt komoly érdeklõdés mutatkozik). Domokos Mátyás úgy véli, képtelenség - más európai országokban elképzelhetetlen lenne -, hogy olyan életmûvek, mint például Maros Rudolfé, Szervánszky Endréé vagy Járdányi Pálé feldolgozatlanok, a világ számára hozzáférhetetlenek legyenek, és nagyrészt homályban maradjanak. A szétesett magyar könyvkiadás ugyanakkor nem fog a zenetörténészek segítségére sietni. Szomorú, de ma már nem rendelnek, nem indítanak a kiadók életmû-sorozatokat. S nem valószínû, hogy manapság két kézzel kapnának mondjuk egy Durkó Zsolt-monográfiáért. Ez bizony nagy baj. Ezért is írt ki az Akadémia pályázatot.

Az akadémikusok nem mózesi kõtáblát várnak a pályázóktól az elmúlt évtizedek magyar zenéjérõl, hanem hogy azt fogalmazzák meg, amit éreznek, ahogyan õk látják ezt a korszakot, a különbözõ komponisták életmûveit - mûfaji megkötöttség nélkül, legfeljebb húsz szerzõi ív terjedelemben. Az elemzések szubjektivitása teszi majd a tanulmányokat érdekessé, persze a hitelesség eléréséért érveket kell felsorakoztatni. A háború utáni magyar zene megítélésében óriási felfogás-és értékelésbeli különbségek léteznek, de az érvek a kívülállók, nem zeneértõk számára általában rejtettek, csak "zátonyokként" bukkannak fel itt vagy ott.

A magyar zene térképét kellene tehát megrajzolni. De a zsûri nem "tankönyvszerû" pályamunkákat szeretne olvasni, igaz, olyanokat, amelyeket lehet tankönyvként is használni - a kettõ nem zárja ki egymást -, és amelyek nemcsak a muzsikustársadalom számára érthetõ nyelven íródtak. Illyés Gyula jegyezte meg: "Petõfit minden szolgalegény érti, a magyarázói egymást is alig"... Domokos Mátyás nem hiszi, hogy ne lehetne a mûvészetekrõl magas szinten, de érthetõen beszélni. A zene tekintetében ennek jó hagyományai vannak Magyarországon, gondoljunk Szabolcsi Bencére és a többi kiváló esztétára.

A pályázat kiírásában meglehetõsen magas összegû díjak szerepelnek. Az Akadémia a gyõztest egymillió forinttal jutalmazza, a második helyezett hétszázötvenezer, a harmadik félmillió forintot kap. Ezenfelül a díjnyertes és kiadásra érdemes munkák megjelentetésérõl a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia külön szerzõi honorárium ellenében gondoskodik. Domokos Mátyás azt mondja, jelentõsek a díjak, mert jelentõs pályázatokat várnak: szakmai szempontból tisztességeset, becsületeset. A pályadíjak mellesleg - Domokos Mátyás szerint - csak a mûvészeti élet elszegényedése miatt tûnnek magasnak. Ha ma valaki annyi pénzt lop, amennyit a gyõztesnek szánnak, bele sem kerül az újságokba... A pályázatra nem volt külön keret, a pénzt az Akadémia a költségvetésébõl szorítja ki. A munkák zsûrizésére szakembereket kérnek fel, és természetesen számítanak az Akadémia tagságára is. Addig még sok idõ van, hiszen a pályázatok beadási határideje 1998. december 1. (cím: Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia, 1051 Budapest, Roosevelt tér 9. 1245 Bp. Pf. 1000). Domokos Mátyás elárulta: ha csak egyetlenegy jó mû érkezik, azt már sikerként könyvelik el. Nem azért, mert az irodalmi pályázat kudarcba fulladt, hanem azért, mert egyetlen kiadható kötetért is érdemes próbálkozni. Az Akadémia kezdeményezése nyilván nem tudja teljes egészében orvosolni az elmúlt évtizedek közönyébõl fakadó problémákat, de ez nem is lehet célja. Mégis, tenni kell valamit. Akármilyen patetikusan hangzik, a magyar kultúra védelmérõl, jövõjérõl van szó. Nem elég ezt folyton hangoztatni. A kínaiak azt mondják: "egyetlen gyertyát gyújtani többet ér, mint átkozni a sötétséget". A Széchenyi Akadémia most egy szál gyertyát gyújtott a háború utáni magyar zenéért. A következõ szál a képzõmûvészeté.