Hosszú hónapok óta tudtuk, nincs visszaút. Most mégis elevenünkbe hasít: milyen fiatalon halt meg Durkó Zsolt! Három éve, amikor hatvanadik születésnapját köszöntötte zenei és tágabb szellemi világunk, arra gondoltam: akinek ebben a korban még nincs õsz hajszála, hosszú alkotó évtizedek elõtt áll. Kíváncsi is voltam, milyen lesz az idõs Durkó Zsolt? Kíváncsiságomat fokozta, hogy Durkó életmûve nemigen korszakolható. Petrassi-nál, a római Santa Cecília Akadémián folytatott tanulmányai óta alapvetõen egységes zenei nyelvet beszélt, amely - nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatokban is - markánsan a sajátja volt, s (több nemzedéktársával ellentétben) még az utóbbi években sem suhintotta meg a századvégi nosztalgizálás.

Mindezt az is átérezheti, aki egyetlen hangját sem hallotta, csak látta Durkót. Egyenes, sudár, karcsú alakja, enyhén - de nem gõgösen, inkább a szellem ünnepélyességével - fölfelé tartott feje, csak kiválasztottjai elõtti oldódása, de sohasem közvetlenkedése belsõ értékrendjének nemes konzervativizmusát tükrözte. Ez tartotta távol a zenei külvilágra való folytonos rugalmas reagálástól is. S hogy milyen erõteljes személyes zenei hangja, mi sem mutatja inkább, mint hogy e maga köré font burok sem engedte elöregedni zenéjét. A 60-as években a - szakmailag igen erõs - hazai zeneakadémiai neveltetésbõl hangjában szinte megbotránkoztatóan konzervatívként került a római mesteriskolába. Onnan olyan újítóként tért vissza, aki - épp alapvetõ képzettségének is köszönhetõen - a bombasztikus újdonságkeresés helyett tudatos építkezésbe foghatott: a magyar hagyomány mûvészi zenénkbe addig integrálatlan elemeit korszerûen ültetve az európai szimfonikus és kamarazenei nyelvbe. Tudta, hogy nem Bartók és Kodály örökségét kell hígítania, s ami még fontosabb: talált helyette új inspirációt s ahhoz megvalósítási formákat. A vokális népzene és a konkrét folklór helyett hangszeres anyagot (például a verbunkost), de azt alapkövéig lebontotta, s új épületet emelt belõle. A sajátos megvalósítási forma pedig az organismi és a psicogramma szerkesztésmód és hangvétel kettõssége volt. Durkó nem kívánt a szûkebb szakma divatjához tartozó kortárs zenei fesztiválok üdvöskéje lenni, ám ami partitúráiból áradt, volt annyira friss és megragadó, hogy nemzetközi zeneszerzõi versenyek díjait arassa le velük (Róma, Montreal, Budapest), s ugyanez hozta a párizsi Tribune Internationale des Compositeurs magas helyezéseit, majd a Választott mû kitüntetõ címet a Halotti beszédért. Talán nem véletlen, hogy a "keleti végekrõl" érkezõ szuverén hangra a legfogékonyabbak a "nyugati végek", Nagy-Britannia és az Egyesült Államok antennái voltak. Onnan érkezett a legtöbb megrendelés (BBC, Fires of London, Capricorn, Nash Ensemble, Koussewitzky Alapítvány), s olyan értõ elõadók termettek brit földön, mint a karmester, Lionel Friend, akit még magyar nyelvû oratorikus mû elõadásával is szívesen bízott meg Durkó. Abban az idõben, amikor magyar szerzõ még szinte kizárólag itthon jelentethette meg mûvét, õt már a Boosey and Hawkes adta ki, majd annak hanyatlása után a Chester.

Durkó életmûve olyan gazdag, mint kevés, akár nála évtizedekkel hosszabb alkotóidõt kapott kollégájáé. Búcsúnk így nem ragadhat ki egyes kompozíciókat, s fontos, hogy a mûvektõl ne is búcsúzzunk! Mindannyiunknak megvannak a magunk emlékezetes pillanatai, tételei, egész kedvenc darabjai munkásságából. Nekem leginkább költõien kikevert színfoltjai, amelyek a törékeny alkatú poétát idézik föl. Termékenysége mûgonddal párosult. Hangjai sohasem alkotnak masszát, s nem téved motorikus izgalomkeltés vagy olcsó illusztrativitás mezsgyéjére. Milyen lett volna az öreg Durkó? - kérdeztem az imént. Kérdésemet feszíti néhány mondata, amelyet végzetes betegsége elsõ kórházi kezelésébõl hazatérve hallottam tõle. A szomszéd ágyon haldokló feküdt. Szívverését az õrzõ gépei hangosan kijelezték. A zeneszerzõ azt hallotta e jelekbõl, hogy az egyenletes szívverés kvintolákká, szeptolákká változott, amikor a beteg állapota kritikussá kezdett válni. "Elgondolkodtam: mi ilyen kvintolákat és szeptolákat írtunk..." - mondta. Nem tiszteletlenségbõl idézem e szavakat. Durkó kvintolái és szeptolái már úgyis a zenetörténet maradandó lapjaira vésõdtek. De eltûnõdöm: ha ereje engedi, vajon milyen hangzó következtetéseket vonhatott volna le e szomatikus tapasztalásból?

Durkó egyik nagy meglepetése egy különös "kompozíció": a Magyar Zenemûvészeti Társaság, s annak "rondótétele", a Mini Fesztivál. A csöndes, elvonuló alkat íme a közért is maradandót tett. Legyen hálás, rangján tisztelõ utókora!