Szeretem bekapcsolni a TV 2-t hétfõnként este tizenegy után. Nekem, az éji bagolynak még szinte délutáni az idõpont. Megeshet, hogy a hajnalban kelõ nagyközönség számára tûréshatáron túli, de talán remélhetõ, hogy a kultúrára szomjas nézõk még ilyenkor is fogadóképesek egy-egy magas színvonalú zenei mûsorra. S ha mégsem, tán nem restek a videót ébren tartani.

Legutóbb e csatornán új sorozatot hirdettek: Magyar zenepedagógusok portréit, a mûsor élére Párkai Istvánt, a most 70 esztendõs karvezetõé került. Hadd legyek cinikus: egy efféle életmû-szemle, élõ-szobor-állítás elõtt hajlamos vagyok megjósolni a kérdezõ és az ünnepelt sztereotípiáit. Különösen félni szoktam tanárok és karmesterek bemutatásától, hiszen a szerkesztõ - érthetõen - munka közben akarja õket elénk állítani, ám instrukcióik ilyenkor, a több éves gyakorlatból kiszakítva vagy érthetetlenek vagy esetlenek szoktak lenni a közönség számára. Ettõl való védekezésként egyes mûvészek megpróbálnak inkább "a közönségnek játszani", számukra érthetõt mondani, ami viszont idegen a próbák-órák szakmai szellemétõl.

A Párkai-portré süvítve elfújta minden aggályomat. A tanár úgy beszélt, mint egy mindennapos órán: amit és ahogyan mondott, azzal nem "gügyögött" a képernyõn túlra, érthetõ instrukciói természetesek voltak. Nem hatott beállításnak a kép, sokkal inkább észrevétlen beleselkedésnek - pedig hogy észrevétlenek nem lehettek a felvételkor a tévések, az biztos... A Párkait nem ismerõ arra gyanakodhat, hogy rutinos "tévés róka" lehet a tanár-karnagy, aki mint színész a pódiumról, úgy sugározza át személyiségét a kamerán. Holott Párkai István nem efféle tévés személyiség, sõt nem is könnyen megnyíló, fesztelen csevegõ alkat. Mindennek ellenére szûkszavúan, de nem fakón, pontosan, ám fanyar humorral átitatva úgy beszélt, hogy róla, munkájáról, egész szakmájáról és hivatásáról sok minden kiderült, miközben egyetlen patetikus frázis, széplelkû ködösítés sem hangzott el. A tanításban megélt, az évtizedek száz meg száz növendéke által sem elkoptatott lelkesedés, a pedagógia fényének, tüzének, frissességének magyarázatát õ abban adta meg, hogy különbözõ emberek különbözõ megközelítésmódokat igényelnek. Kimondta, hogy a Zenemûvészeti Fõiskolán tanuló "profik" sokszor megszokásokat reprodukálnak, ezért jobban élvezte azokat a tanfolyamokat, amelyeken a tanítványok "nagyon meg akarják tanulni", amit ott lehet. Beszéltek növendékek is, a portré hõséhez illõ puritánsággal, de azon átsütõ érzelmekkel. Antal Mátyás fogalmazott a legaprólékosabban, s eljutott a következtetésig: Párkai igazi mester volt. Megszólalt a kolléga, akivel a 70-es évek második felében átvették professzoruk, Vásárhelyi Zoltán katedráját: Maklári József. Ha nem lettem volna tanúja, tán kételkednék, hogy ilyesmi lehetséges: nem voltak riválisok. Partnerek tudtak lenni - ehhez két kiváló személyiség kellett.

Vásárhelyi maga is látható volt a hajdani fekete-fehér filmeken, amelyek a Televízió archívumában maradtak meg. Egyikükön Párkai még zongorakísérõként hallható. Majd sorjáztak a Liszt Ferenc Kamarakórus felvételei: a történelmi együttesé, amely harminc éven át hordta régi mesterek ismeretlen mûveit és századunk, sõt kortársaink alkotásait friss hegyi patakként a hatalmasan hömpölygõ kórusmozgalom folyamába. Spontán jött létre az énekkar, s vezetõje aszkétikus elhatározásából szûnt meg, amikor a diákok szabad szombatjai aláásták a próbák kialakult rendszerét, a kellõen alapos munkát. Milyen jó, hogy megvannak ezek a 10-20-30 éves felvételek! Hogy elkészültek, s hogy nem törölték le õket! Hogy volt közszolgálat, amely zenetörténetet is írt. Oly jó volna remélnem, hogy lesz is! Hogy efféle portrémûsorok, valamint koncert- és stúdiófelvételek készülnek továbbra is, a média-földcsuszamlás után. Hiszen az utóbbi évek Várbíró Judit stúdióvezetése alatt elkényeztettek bennünket. A Párkai-mûsor szinte csak kiragadott példa az élõkrõl (Farkas Ferenc, Lendvay Kamilló, Kurtág György, Forrai Katalin, Ujfalussy József, külön folyamban az operaénekesekrõl -például Kertesi Ingrid, Gregor József) és már eltávozottakról (Kodály, Ádám Jenõ, Szervánszky Endre) - egyik felsorolás sem teljes - készített portrék közül. A tisztán zenei programok sorából kiemelésre kívánkoznak a Liszt Ferenc Kamarazenekar Brandenburgi versenyei, Perényi Miklós Bach-szvitjei, s a Remekmûvek cím alatt legjelesebb elõadóink által felvonultatott alaprepertoár. Kettõs a haszon. Egyrészt tanul és gyönyörködik a ma közönsége, másrészt képzõdik egy archívum, amely a betûtõl mindinkább az audiovizualitás felé forduló világban nemcsak erkölcsi, hanem anyagi tõkét is tartalmaz. Ami értéket fölvesznek, videón, képlemezen, interaktív CD-n majd megjelenhet. Zenei világunk értékeinek tagadása, nem-felismerése csakis öncsonkításhoz hasonlítható.

De ne is fessük az ördögöt a falra, ne kuvikoljunk olyasmirõl, ami - remélhetõleg - nem fenyeget. Inkább adjuk át magunkat a Párkai-portréfilm nagy meglepetésének, virtuóz trouvaille-ának. Horváth Tünde szerkesztõ - néhány segítõtárssal a hajdani Párkai-tanítványok közül - megszervezte, hogy a Zeneakadémia kupolatermében, ahol az énekkar próbálni szokott, gyülekezzék össze több nemzedéknyi kórustag. Egy ürüggyel "odacsalta" a mestert - tán valami vágókép készítését tûzve ki célul. Látjuk felbaktatni Párkait a lépcsõn, s belépni az üresnek hitt terembe. Ám ekkor felzeng Kodály Nagyszalontai köszöntõje: "Amennyi fûszál van a tarka mezõbe', /Annyi áldás szálljon mesterünk fejére." Közelképben Párkai arca. Nem szökik könny a szemébe, de nagyon megilletõdik. Évtizedek kisugárzása vetül rá vissza hirtelen. Pályák, életek rendezõdnek a szólamokba, tanítás és emberség mozdítja a levegõt, nem is a testbõl, inkább a lélekbõl a torokba. A mester csak ennyit mond: "Azt a mindenit, hát ez sikerült!"