Amikor a zene hirtelen megszakadt, elõadókra s hallgatóságra sötétség borult és csak egy irreális, stilizált fénycsóva gyúlt egy pillanatra ki, sokszorosan érvényesnek tûntek a mûsorfüzetben leírt szavak: "a mai szemlélõ vissza-tekintõ pillantásában egy-egy fragmentum, a Lazarusé pedig éppenséggel, túlmutatni látszik önmagán" (Christine Blanken). Mert nem csupán a Bécs városa által újonnan alapított, nagyheti-húsvéti OsterKlang Fesztiválnak, de az egész ausztriai Schubert-évnek is alighanem egyik legkiemelkedõbb esemény volt az a szcenikus elõadás, amelyen a zeneszerzõ egyetlen, töredékben maradt oratóriuma szólalt meg.

A Lazarust (D 689) számos rejtély veszi körül. Töredékessége nem feltétlenül befejezetlenség abban az értelemben, ahogyan arról a híres h-moll szimfónia esetében beszélünk. Titokzatossága azonban még Schubert életére nyúlik vissza, hiszen oratóriumáról barátainak sosem tett említést. Az 1820. február 20-án datált fragmentumra a zeneszerzõ halála után fivére talált rá, õ azonban csak a teljes egészében fennmaradt elsõ felvonást hozta nyilvánosságra. Neki, Ferdinandnak is meg kellett azután halnia ahhoz, hogy a második felvonás nagyobb része elõkerüljön, egyes partitúraoldalak nem éppen megnyugtató körülmények közül (például egy élelmiszer-kereskedõ csomagolópapír-készleteibõl...). Az ily módon kibõvült, "teljes" töredéket az újonnan megtalált részletek felkutatója, Johann Herbeck mutatta azután be 1863 húsvétjának ama hangversenyén, melynek Brahms is lelkes tanúja volt.

A Lázár avagy: A feltámadás ünnepe töredékességének okáról a Schubert-irodalom a legváltozatosabb találgatásokba kezdett; ezeknek spektruma Schubert hitbéli "aggályaitól" egészen zeneszerzõi "meghasonlásáig" terjed. Muszáj volt mítoszt keríteni ama pontocska köré, amely oly különös módon látszik véglegesíteni az autográf torzó voltát. E pont történetesen egy olyan "Und" után lett odatéve, mely éppen felütéssel kezdene bele egy ária középrészébe. Hogy ez az utolsó (?) megzenésített szó egy teljesen kiírt partitúraoldal utolsó hangja s hogy ez az utolsó (?) oldal egyben egy teljes "Lage"-nak vagyis hajtogatott kottaívnek is utolsó oldala, az a teóriagyártókat nem zavarta. Pedig Schubert talán nem csak a Lázár halálát megidézõ, elsõ felvonást, hanem a fõhõs sírjánál játszódó másodikat is a végéig zenésítette meg; ténylegesen komponálatlanul talán "csak" a harmadik rész, maga a feltámadás maradt. Talán. A fennmaradt töredék zenei gazdagsága mindenesetre nemcsak hogy nem sejteti a zeneszerzõi invenció elapadását, de egyenesen azt bizonyítja: Schubert rendkívüli odaadással dolgozott a mûvön. Az autográf partitúra letisztázott jellege nem hagy kétséget afelõl sem, hogy a Lazarus megrendelés nyomán, a bemutató biztos tudatában íródott. Hogy ez az elõadás, melynek - ismét csak: talán - 1821 húsvétján kellett volna megvalósulnia, miért nem jött létre, nem tudjuk. Mint ahogy azt sem, hol hangzott volna el. Ha tudnánk, megoldást lelnénk további rejtélyekre.

Otto Erich Deutsch mûjegyzéke a Laza-rust "szenisches Oratorium"-nak jelöli; hogy azonban Schubert gondolt-e szcenikus elõadásra, az legalábbis kétséges. A templomokban látványos díszlet-építmények elõtt játszott "azione sacrá"-knak Bécsben a 17. század óta ugyan volt hagyományuk, sõt éppen a komponistaként is tehetséges I. Lipót császár írta itt az elsõ német nyelvû, nagyheti "sepolcro"-t, a 18. század végére mégis a koncertszerûen elõadott oratóriumok gyakorlata indult virágzásnak. Többek között éppen a "Heiliges Grab"-okat érintõ jozefinus tilalomnak köszönhetõ az a népszerûség, amelynek a haydni Krisztus hét szava a keresztfán vagy a beethoveni Krisztus az Olajfák hegyén a 19. század eleji böjti-húsvéti szezonokban örvendett. Hogy August Hermann Niemeyer (1754-1828) 1778-ban megjelent "geistliches Drama"-jából Schubert a gyér számú szcenikai utasítást is átvette, az persze utalhat a színpaddal való kacérkodásra, mégis: okunk van feltételezni, hogy a zeneszerzõ fantáziájának éppen a színpadi akció majdnem tökéletes hiánya adott szárnyakat. Drámájában a hallei teológus a Megváltót "mint cselekvõ és beszélõ személyt" ugyanis föl sem lépteti; részben, mert bizalmatlan az énekesekkel szemben ("akiknél a jó hang gyakran az egyetlen, ami jó"), részben, mert szerinte a vallásos zene célja "a hideg meggyõzõdésnek az érzelem melegségéig való ábrázolása, felkeltése, fölemelése". Ez a klopstocki nyomdokon haladó, pietista felfogás, mely a bibliai történetet ismertnek tételezi és csak a lelki történésekre koncentrál, Schubertet egyik legvarázslatosabb partitúrájára ihlette. Nem elsõsorban azért, mert áttörte a dráma metastasiánus szerkezetét, recitativo és ária különbségét szinte teljes mértékben a lírai expresszivitás oltárának áldozva, hanem sokkal inkább, mert mindeközben zeneileg olyan eredeti megoldásokra talált, amelyeknek más schuberti mûfajokban egyszerûen nincsen párja. Föllelhetõk itt persze a Schubert-zene jól ismert szépségei is, például Lázár fivérének, Nátánaelnek áriájában, amelynek a "mennyei gyõztes" után törekvõ, daktilusos kísérete, majd az oboán tovaillanó búcsúdallama jól érezné magát valamely dal zongoraletétjében is. Másutt - igen sokszor - viszont Schubert évtizedekkel elõzi meg korát: Máriának fivére, Lázár békés haláláért fohászkodó áriájában a kürtök és klarinétok Andantino sostenuto, 3/4-es ringása már-már a wagneri természetzenék tágasságát idézi; Lázár egyik jelenetének áhítatos dallama ("Ich segne, wer des nahen Todes Botschaft bringt") Berlioz, Liszt és ismét csak Wagner középkori-keresztény hangvételeit elõlegezi; Jemina, a "feltámadás leánya" pedig szinte szó szerint a Lohengrin transzcendentálisan magas vonós és fafúvós állásainak kíséretében beszéli el, miként köszöntötték õt halála pillanatában a mennyország angyalai; de az oratórium második részét nyitó "ombra"-jelenetben is, amikor a szadduceus Simon, Lázár sírja láttán, megrendül hitében, Schubert sötét színezetû zenekara és harmóniái Glucktól legalábbis Berliozig merészkednek.

Ez a töredékként is szinte kimeríthetetlen szépségû partitúra Richard Hickox vezénylete alatt - a Salzburgi Camerata Accademica és a Bécsi Kamarakórus tolmácsolásában - eszményien kelt életre. De ideális volt a többségében fiatal, ám máris nemzetközileg jegyzett szólistákból álló szereposztás is: Kurt Azesberger (Nátánael), John Shirley-Quirk (Simon), Janice Watson (Mária), Melanie Diener (Márta), Pamela Stephen (Jemina); a tenor címszerepet csodásan megszólaltató, "schuberti korban" lévõ - azaz 31 éves - Rainer Trostról pedig könnyen elhihetõ, hogy John Eliot Gardiner egyik sokat foglalkoztatott énekese. Az elõadás helyszínéül szolgáló Odeon - az egykori terméktõzsde kopottságában is gyönyörû, neoreneszánsz terme - mind akusztikailag, mind atmoszférikusan a templom és a koncertterem közötti átmenetet testesítette meg. A színpadi utasításban elképzelt bibliai táj a legegyszerûbb eszközök révén tárult a nézõ elé: a padló mûgyep-borítása a "virágos pázsitot", egy középen álló, ácsolt faépítmény Lázár házát, majd sírját jelképezte; még az "árnyas pálmafákat" is beleérezhette a közönség a terem impozáns korinthoszi oszlopaiba.

Schubert Lazarusának e legelsõ színrevitelére az Odeon háziegyüttese, a Serapions Theater vállalkozott, vezetõje, Erwin Piplits irányításával. Róluk, minden konvencionális színjátszást és "mintha"-effektust kizáró, különleges színházukról volt már alkalmam írni az 1996-os Bécsi Ünnepi Hetekrõl szóló beszámolómban. Piplits - ígéretéhez híven -"óvatos" rendezõi elképzeléssel "ölelte körül a schuberti-niemeyeri drámát": a színpadi mozgások némán szertartásos lassúsága, a gyolcsruhák tört fehérje (jelmez: UlrikeKaufmann), a megvilágítás szelíd fényei mintegy meghosszabbításai lettek az itt felcsendülõ Schubert-zene olvadékony hangzatainak. A halálából feltámasztott Lázár története egy ilyen keretben beavatási rítusként jelenik meg: egy végtelen hosszúságú gyolcslepelt elõbb az átváltozás labirintusaként feszítenek ki, majd az útvesztõn végighaladva, lassú forgásokkal a fõhõs testére tekerik, hogy miután a halott Lázárt is befedték vele, végül a feltámadás utáni szeretetlakoma asztalára terítsék. A "Feier der Auferstehung" ugyanakkor a természet újjászületésének ünnepe is: az elõadás elején elvetett gabonaszem, az azt éltetõ öntözõvíz Lázár halálával terméssé fejlõdik, hogy a feltámadáskor kenyér és bor alakjában szülessék újjá, "egy fermentációs folyamat eredményeként".

Amikor a fivérét a halálba is követni akaró Márta indulatos e-moll áriája a 24. ütemnél megszakad, elõadókra s hallgatóságra sötétség borul és csak egy irreális, stilizált fénycsóva gyúl ki egy pillanatra, Lázár barátai egy hosszú asztal gondos összeállításába kezdenek. A háttérben ismét megszólal az a h-mollt és H-dúrt váltakoztató kórus, amely az elsõ felvonás végén a halottat búcsúztatta ("Allgnädiger, heile du uns'rer Seelen Wunde!") . Utolsó hangjaira bejön középütt a fõhõs, kezében egy kancsó borral s egy kosárral, mely zsemlyékkel van tele.

Elõadók és hallgatóság még elszorult torokkal gyûltek az asztal köré.