A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR legutóbbi fellépésén olyasmi történt, ami a hazai zenei gyakorlatban egyelõre ritkaság: a fõvárosi hangversenyélet legfontosabb helyszínén, nem altruisták, hanem a professzionizmus fõáramát képviselõ együttes elõadásában egész estét betöltõ mûsor hangzott el kizárólag a magyar zenetörténet kevéssé ismert alkotóinak kevéssé ismert mûveibõl. Az elsõ részben Goldmark Károly (1830-1915) a romantikát, a másodikban Istvánffy Benedek (1733-1778) a török hódoltság utáni hazai ébredés idõszakát képviselte.

Aki ROLLA JÁNOS és muzsikustársai kamarazenekari elõadásában meghallgatta Goldmark B-dúr vonósnégyesét (op. 8., 1860), különös mûfaji metamorfózis tanúja lehetett. A rendkívül határozottan formált, pregnáns dallam- és ritmusvilágú kvartettben amúgy is van valami alapvetõen reprezentatív, mutatósán virtuóz és szólisztikus, ami a kompozíciót a szónak a házimuzsikát nyomatékosító értelmében vett kamarazenétõl eltávolítja s a vérbeli pódiumzenék közé utalja. A kamarazenekari elõadásmód zengõ, fényes hangzása és a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjainak poénra kihegyezett, ízes és hangulatos, minden részletében örömteli elõadásmódja felerõsítette ezt a mutatós concertante-jelleget, s a darabot egy képzeletbeli mûfaji nyilvántartásban áthelyezte a divertimento rubrikájába. Hozzávetõleg az. a funkció és fajsúly született meg így, melyet a Liszt Ferenc Kamarazenekar repertoárján két remekmû, Dvořák E-dúr szerenádja és Csajkovszkij Vonósszerenádja képvisel legmagasabb rangon.

A második részben DOBSZAY LÁSZLÓ vezényletével, a SCHOLA HUNGARICA és NICHOLAS CLAPTON angol férfialt közremûködésével a Gyõri Székesegyház egykori zeneszerzõ-karnagyának nagyszabású kompozíciója, a Missa Sanctificabis Annum Quinquagesimum (1774) hangzott el: fényes kivitelû alkalmi kompozíció, mely a gyõri püspök aranymiséjére készült. A Schola Hungarica, hangszeregyüttessel kiegészítve, Dobszay László és Simon Albert vezényletével - stílusosan épp a Gyõri Székesegyházban - már 1986-ban elkészített egy Hungaroton-lemezt Istvánffy-mûvekbõl (a felvételen offertoriumok, himnuszok és más, kisebb egyházi tételek hallhatók), s mint a koncerthez mellékelt ismertetõbõl meg-, tudjuk, jelen est is egy hanglemezfelvétel jóvoltából jött létre: "a most bemutatott nagymise felvétele két héttel ezelõtt készült el". A hangversenyen hallott elõadás koncepciója a mû nagyszabású jellegét, energiáját, ünnepi hangzását hangsúlyozta, érzékelhetõen egy határozottan nem-régizenei, inkább a szimfonizmus ideálja felõl közelítõ elképzelést valósítva meg. Ezt fejezte ki és szolgálta a telt kórushangzás, a tételek sokszínûségét és kompozíciós ötletgazdagságát elõtérbe állító vokális elõadásmód éppúgy, mint a határozottan virtuóz zenekari kíséret. És alighanem ehhez a felfogáshoz igazodott a férfialt énekében következetesen jelenlévõ vibrátó is. A Liszt Ferenc Kamarazenekar lendülettel és többnyire pontosan játszott, a Schola Hungarica a tõle megszokott, egyedi elõadói stílussal és hangképzéssel, professzionista felkészültség és jó amatõröket jellemzõ lelkesedés keverékével járult hozzá a produkció sikeréhez. Dobszay László vezénylése és egész zenei jelenléte a mû mozgásenergiáit aktivizálta: azt a dinamikai és ritmikai felhajtóerõt, mely az Ist-vánffy-mise egyik fõ vonzereje és amely tételeinek többségét átjárja. (Február 17. - Zeneakadémia. Rendezõ: Liszt Ferenc Kamarazenekar Alapítvány és Egyesület)

Bizonyára akad, akivel megesett már, hogy étteremben csak elõételt rendelt, akár két fajtát is: hideget, meleget egymás után, kihagyván leves, frissen sült s minden más jelentõsebb fogás lehetõségét. De milyen lehet egy egész lakoma - kizárólag elõételekbõl? Szavak nélkül is minden bizonnyal ezt a kérdést tette fel s erre válaszolt az ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR ama koncertje, melyen az együttest a fiatal, versenygyõzelme óta mind szélesebb körben ismert karmester, HAMAR ZSOLT vezényelte.

A bécsi klasszikától a késõ romantikáig kilenc nyitány szerepelt a zenei menükártyán, az elsõ részben a német nyelvterület (Mozart, Mendelssohn, Weber, Wagner), a másodikban itáliai és orosz komponisták (Glinka, Rossini, Verdi, Csajkovszkij) termésébõl válogatva. Az est ugyanis A zeneirodalom leghíresebb nyitányai címet viselte, s az Interkoncert háromrészes, úgynevezett "Leg-bérletének" elsõ hangversenye volt. Milyen tehát egy effajta koncert? Kétségkívül jellemzi bizonyos hedonizmus, az élvezetek halmozásának gesztusa. Mivel azonban a nyitány-irodalom túlnyomó része kereken és zártan formált, önálló elõadási darabként is helytálló kompozíciókból áll, kifogások csak elméleti síkon fogalmazhatók meg. A mûfaji szempontból (esetleg) vitatható ötletnél fontosabb, milyen hatást gyakorol karmesterre és zenekarra a különleges elõadói helyzet, mely nem csupán egyetlen bevezetõ mûsorszámban érvényesíti, hanem egy teljes koncert idején át fenntartja az energia-átadásnak és zenei közlékenységnek ama különleges intenzitását, egészében azt a felfokozott interpretációs állapotot, melyet a nyitányok többségének megszólaltatása igényel.

Az ÁHZ-ra a szituáció felvillanyozólag hatott: temperamentum, zenélési kedv dolgában, úgy érzékeltem, az együttes kivételeset nyújtott, azt a pezsgõ hangulatot teremtve meg, mely a színpad világában a jutalomjátékokat jellemzi. Motorja, gerjesztõje volt ennek az energiának és lelkesültségnek Hamar Zsolt, aki pontos ütéstechnikájával, kifejezõ mozdulataival és zenélésének elegánsan gördülékeny koreográfiájával egyszerre kézben tartotta s ugyanakkor felszabadította zenekarát.

Ez az érem egyik oldala. A másik: van a Hamar-féle elegáns koreográfiának és az ÁHZ által ezúttal kapcsolt ötödik sebességnek veszélye is - a felületességé. Szuggesztívan felépített nagyformákat hallottunk (A nürnbergi mesterdalnokok; Rómeó és Júlia), atmoszférateremtõ (Szicíliai vecsernye) és sokszínû karakterekben gazdag elõadásokat (Oberon) - de ugyanabban a Szentivánéji álom-nyitányban, melyben a zene tartalmi rétegeit a megszólaltatás oly gondosan elkülönítette egymástól, az aprólékos szólamrajz már nem bontakozott ki plasztikusan; ugyanaz a Ruszlán és Ludmilla-nyitány, mely sodrával székhez szegezte a hallgatót, a vonóskar virtuóz perpetuum mobile-mozgásáról már nem tartotta fontosnak éles és egzakt hangzáskép kivetítését. Rossini Semiramisában is inkább a dinamikai építkezés beosztó hatásossága nyújtott élvezetet, mint - tisztelet pár jeles kivételnek - a szólók kidolgozása. A zenei mérkõzés tehát döntetlennel zárult, l-l: kitûnõ hangulat és élvezetes karakterformálás" - a kidolgozás sok apróbb-nagyobb csiszolnivaló-jával. (Február 19. - Zeneakadémia. Rendezõ: Interkoncert)

A budapesti hangversenyközönség az utóbbi években a hegedûjáték számos új bajnokának tapsolt: akadt közöttük egészen fiatal (tizenéves), mint Hilary Hahn és felnõtt korú, beérkezett mûvész, mint Maxim Vengerov vagy Dmitry Sitkovetsky. Sokféle zenei felfogás és elõadói alapállás jellemzi az új kor vonós atlétáit, az esztétika eltérõ számlálói alatt azonban közös a hallgatólagosan vállalt hangszeres követelményrendszer nevezõje: úgy tetszik, ma már hegedûvel a kézben a nemzetközi hangversenyezés jelképes (és valóságos) pódiumára lépni csakis olyan hang, technikai vértezet és állóképesség birtokában lehet, mely hanglemezfelvétel-tökéletességû produkciók létrehozására predesztinálja a muzsikust. Az a benyomásom, hogy manapság ez nem a legfõbb, hanem az egyetlen kötelezõ érvényû egyezmény: az elõadás ruhája legyen makulátlan, mentes a legapróbb porszemtõl vagy gyûrõdéstõl. Hogy azután aki a hangszeres produkciót mint öltönyt viseli, minõ gondolatokat, érzelmeket és indulatokat közöl, sõt hogy van-e neki egyáltalán effélékbõl sajátja, vagy megszólalásának célja csupán "csatlakozni az elõtte szólókhoz" - ez hovatovább már nem is másod- vagy sokadrangú kérdés: megszûnt kérdés lenni.

A hegedûsök új nemzedékének kimagaslóan sikeres képviselõje az indianai születésû, harmincesztendõs JOSHUA BELL, aki immár másfél évtizedes (!) nemzetközi karrierrel háta mögött ma a legünnepeltebb karmesterek partnereként s a legnagyobb lemezcégek egyikének sztárjaként koncertezik világszerte. A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR meghívásának eleget téve Brahms Hegedûversenyét szólaltatta meg KOCSIS ZOLTÁN vezényletével. A tolmácsolás mind zenei, mind hangszeres szempontból csak felsõfokon értékelhetõ: Kocsis alkalmazkodó érzékenységgel és a legrokonszenvesebb partneri tapintattal irányított, a Fesztiválzenekar színgazdagon és igényesen kísért (ha ugyan e szó a Brahms-versenymû esetében egyáltalán használható). Joshua Bell hegedülése szinte jellemezhetetlen, annyira minden lehetséges eszközzel bír s oly tökéletesen kiszámított rendben mûködteti ezeket az eszközöket. Hangja az erõ, a szín, a testesség és karcsúság valamennyi fokozatát ismeri, intonációja kristálytiszta, vonókezelése fölényesen választékos. Leginkább figyelemreméltó azonban az a párhuzam, mely Bélinél technika és zenélés között megfigyelhetõ: ahogyan a folyamatok dinamikája hullámzik; ahogyan az ívek kirajzolódnak s a fokozások eljutnak a csúcspontra; ahogyan a feszültségek a kellõ pillanatban oldódnak -mindez oly tökéletes fegyelemmel és tudatossággal felépített, mintha... - nos igen, e ponton érkezünk el a véleménynyilvánítás nehezéhez: mintha nem is ember mûve volna. Mikor e sorokat írom, a világhír csúcsán egy szegény bárány áll: Dolly, akit klónozással hívtak életre s aki egy másik bárány szakasztott mása, a megszólalásig s azon túl. Állítólag születhet belõle még akár tízezer is, de ha ez megtörténik, eljõ ama világ (mint félnek sokan), melyben bárány báránynak farkasa (hogy emberrõl szó ne essék). Vélem, az európai mûvészet legfõbb (vagy egyetlen?) csodája, hogy egyszerit, személyeset, megismételhetetlent nyújt - akár a természetes születés. Joshua Bell perfekt hegedülésében azt kerestem, ami az övé: apró túlzásokat, a kontroll pillanatnyi szüneteit, olykor egy parányi szeplõt, némi vonzó emberi esendõséget - dehogyis a hangszeres kivitelezés, csakis a zenei kifejezés területén. Hiába. Az egyetlen pont, hol a minden tekintetben megfoghatatlanul tökéletest nyújtó mûvész nem "csatlakozott az elõtte szólókhoz", a cadenza kérdése volt. Íratlan szabály Joachimét játszani, ismert okokból. Bell a maga-szerkesztette szólót illesztette a mûbe, ám az feleselt a kompozícióval, a romantikus pódiumvirtuozitás elemeit hangsúlyozván - olyasmit, ami a darab szellemétõl idegen. A hatalmas sikert a muzsikus egy Ysaţe-ballada megszólaltatásával hálálta meg.

Kocsis Zoltán e koncerten négy önálló zenekari alkotást vezényelt a Fesztiválzenekar élén. Wagner mûve, A bolygó hollandi nyitánya a teljes hangverseny kezdetén kapott nyomatékot: kitûnõ produkció, tengermélyrõl feltoluló erõkkel, mítoszi lehelettel és robusztus hangzással. Utóbbi, a zenekari harsogás tán kissé túl is mutatott a Zeneakadémia nagytermének falain, tágasabb terek felé. Hézagkitöltõ válogatással örvendeztetett meg a mûsor második része, melyben Kocsis figyelemreméltó elrendezésben két ritkán hallható Debussy-mû közé ékelve vezényelt el egy szintén kuriózumnak számító Rachmaninov-tablót. Gigues - A holtak szigete - Tavaszi körtánc: aligha kritikusi belemagyarázás, hogy e három tétel egyetlen összefüggõ, fiktív nagyforma kialakításának szándékával került egymás mellé, hiszen a karmester arra kérte közönségét, hogy csak az utolsó darab után tapsoljon. Az elsõ mû elõadása a zene sajátos hangulati kettõsségét, mozgás és enyhe melankólia keveredését hangsúlyozta, a másodikban a hatalmas, démoni fokozás lehetõségét aknázta ki a karmester, míg a befejezõ tétel oldásként hatott és frissességével szerzett örömöt. Kocsis Zoltán betanításában mindhárom századfordulós darabnak döntõ, mondhatni, formaalkotó elemévé vált a színezés érzékenysége, a dinamika aprólékos kidolgozása, a hangzás rétegezettségét feltáró, egyszerre elemzõn intellektuális és ugyanakkor spontán elõadásmód. (Február 22. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

A nyitott szemû hangversenylátogató a kottalapok mögött új arcokat fedez fel az AUER VONÓSNÉGYES koncertjén, majd önmagát ellenõrizendõ a mûsorfüzetbe pillant, s bólint: valóban tagcsere történt, két pult mögött is. A primárius és a brácsás változatlanul SIPOS GÁBOR és GULYÁS NAGY GYÖRGY, szekund-szerepkörben azonban az együttesben most hallottam elõször BERENTÉS ZSUZSA, csellista-poszton TAKÁCS ÁKOS játékát. Az elsõ szó az aggodalomé. Korán kezdik Auerék a fluktuációt (ha jól számolom, a szekundban a mostani a harmadik játékos): üdvös, ha egy kvartett tagjai legalább egy évtizedig bírják együtt, hiszen ha a tagcserék idõ elõtt s netán több szólamban is megindulnak, az veszhet el, ami egy vonósnégyes aranytartaléka - a saját megszólalásmód.

A kritikus elfojtja aggodalmát, hallgatni kezdvén a koncert nyitószámát, Weiner Pastorale, fantázia és fúga címû kompozícióját. Ez oszlatja a hirtelen támadt nyugtalanságot: a pastorale-ban meggyõzõ a magyaros duktus és a franciás színek keveredése, az elõadást energia táplálja és ritmikai mozgalmasság fûszerezi. A fantáziában a parlandós deklamáció szabad lélegzete vonz, a magyar fúgában a lendülettel párosuló pontosság, a dús hangzás és az örökmozgó-ritmika életteli zakatolása.

A mûsor középpontjában nagy próbatétel: Bartók 6. kvartettje. Ez lehûti a kritikusi lelkesedést - az elõadás mintha hátraarc volna az Auer Vonósnégyes korábban már elért eredményeihez képest. Igaz, az interpretáció rugalmasan követi a mû kifinomult ritmikai-metrikai rendszerét éppúgy, mint a többszörösen hajtogatott nagyforma felépítését. A problémák nem a lélegzet, inkább a hangzás körül sûrûsödnek: az Auer Kvartett korábban gonddal kiérlelt, összecsiszolt megszólalásmódja most sokszor szétesõ, elemeire bomló. Az effektusok nem eléggé karakteresen vállalják önmagukat: megrekednek a félénk félúton. Egyetlen példa: a 4., Mesto tétel ama két szakasza, melyben Bartók senza colore játékmódot ír elõ: e részletekben a vonósnégyes tagjai inkább bátortalanul, mint színtelenül játszanak. A 6. kvartett, úgy látszik, megszenvedte a tagcserék zökkenõjét, és további érlelést kíván.

A legnyugtalanítóbb tapasztalatokat azonban a mûsor második részét kitöltõ Beethoven-mû, az op. 74-es Esz-dúr vonósnégyes hozta. Ami a karaktereket illeti, az Auer Kvartett közelítésmódja nagyon is vonzó: a mû élénk lendületébõl és drámai kontrasztgazdagságából indul ki. A koncepció megvalósításakor azonban az együttes zsákutcába téved: a dús, erõs és zamatos hangzás helyett újra és újra forszírozás és préselés kerül elõtérbe (ebben meglepõ módon régi tag, a primárius jár élen), mely a tónust salakossá, az intonációt jégen csúszkálóvá teszi. Kár a kivitelezés csorbájáért, mert - ismétlem - a formálás és karakterizálás körvonalai ezúttal is hitelesnek bizonyultak. (Február 23. - Óbudai Társaskör. Rendezõ: Continuo Alapítvány)

A magyar zeneélet szeretettel emlékezik a sok évvel ezelõtt autóbaleset áldozatául esett furulyamûvész, Baranyai Zsolt személyiségére és muzsikálására. Az õ alakja elõtt tisztelgett az a hangverseny, melyet hajdani muzsikustársak, a BUDAPESTI FURULYAEGYÜTTES tagjai adtak. Baranyai egy alkalommal Párizsban vásárolt egy kottát, mely nem a furulyás kamarazenei repertoár fõ korszakait, a reneszánszt és barokkot reprezentáló mûveket tartalmazott, hanem játékos kedvû 20. századi francia szerzõk: Albert Roussel, Darius Milhaud, Jacques Ibert, Pierre-Octave Ferroud, Henri Martelli, Georges Auric, Francis Poulenc furulyaegyüttesre írt (vagy alkalmazott) kompozícióit vonultatta fel. Mint bevezetõjében MALINA JÁNOS elmondta, valójában ez a kotta adta a hangverseny ötletét, e köré csoportosította a kvartett a többi - régi és új - darabot. Malinán kívül az együttesben BALI JÁNOS, STADLER VILMOS és KÁLLAY GÁBOR szólaltatta meg a furulyacsalád magas és mély hangú apraját-nagyját, a koncerten közremûködött még (barokkcsellón) VÁLYI CSILLA, (csembalón, ütõhangszereken és furulyán) KLEMBALA GÉZA.

Régi és 20. századi francia és magyar furulyazene- hangzott az est alcíme. Az együttes Ockeghem, Borlet, Machaut, Brumel chansonjaival és ballade-jaival kezdte, 16. és 17. századi francia, majd magyar táncokkal folytatta (utóbbiak Czidra László feldolgozásában hangzottak el), hogy a mûsor az elsõ rész végén a szvit és a triószonáta mûfajáig terebélyesedjék Hervelois, Hotteterre és Boismortier mûveiben. A második rész, a mûsor századunkbeli fejezete sem azonnal a franciák felé fordult: bevezetõként megszólalt néhány magyar kompozíció. Soós András Háromszólamú intenciók gyûjtõcímmel összefoglalt miniatûrjei az egyszerre agyafúrtan komoly s ugyanakkor szelíden játékos komponálásmód lehetõségét példázták - a cím által keltett várakozás ellenére két furulyán, a harmadik, intencionált szólamot a két reális szólam súrlódásaiból varázsolva elõ. A tudós zeneszerzõ, Gárdonyi Zoltán Szonatinája mosolyra fakasztón gyermeki kedélyû és ártatlanságú klasszicizáló zenével lepte meg a hallgatót, Kállay Gábor Változatok egy magyar népdalra feliratú ciklusa pedig kerekdeden formált, karakter- és ötletgazdag tanulmány, melybõl kitûnik, hogy a szerzõ "régi motoros": belülrõl ismeri a furulyaegyüttes kompozíciós és elõadói lehetõségeit. A hangulatosan tolmácsolt francia kompozíciók legfõbb tanulsága számomra az, hogy amit a zenében színnek nevezünk (s amirõl a köztudat azt tartja, hogy értelemszerûen mindenekelõtt hangszerösszetétel függvénye), milyen nagy mértékben táplálkozik magából a harmóniából és a dinamika árnyalataiból - e darabokban ugyanis rendre megszületett az, amit közkeletûen franciás színvilágként tartanak számon, holott a furulyaegyüttes hangzása enyhén szólva nem a századforduló és századelõ pasztelljével fest emlékezetünk vásznára.

Sajátos atmoszférája volt a koncertnek elõadói értelemben is. A muzsikusok érezhetõen nem a makulátlan hangszeres kidolgozásra helyeztek súlyt, sokkal inkább a közös játék fesztelenségére, a természetes egyszerûségnek ama - valóban házimuzsikálást idézõ -légkörére, melyben zokszó nélkül elfogadható néhány apróbb pontatlanság, hiszen itt és most nem a virtuóz perfekció, hanem a körkép a lényeg. Aki e hangversenyhez adekvát módon közeledett, úgy hiszem, mindenekelõtt mûfajokra és hangvételekre figyelt, a panorámára, melyet a válogatás felvillantott s a kérdésre, melyre megfelelt: mire volt képes az emberi lelemény a középkortól napjainkig, néhány kifúrt fadarab és némi helyesen adagolt levegõ segítségével? (Február 24.-Francia Intézet. Rendezõ: Francia Intézet)

Nagy zeneszerzõ születésének vagy halálának kerek évfordulóján a koncertezõ elõadómûvész számára (ha a jubileumi eseményeken részt kíván venni) két út kínálkozik: vagy a szóban forgó komponista kevéssé ismert mûvei közül válogat, vagy az ismerteket adja elõ újszerûen. CSALOG GÁBOR a Schubert-évfordulón, úgy tetszik, a két utat egyszerre járja: néhány nap különbséggel két ízben lépett fel a Régi Zeneakadémia közönsége elõtt, a koncert elsõ felét mindkétszer rövid, (viszonylag) kevéssé ismert darabokból állítva össze, a második részben pedig mindkétszer egy-egy nagy szonátát szólaltatva meg a posztumusz mûvek hármasából (c-moll, D 958; B-dúr, D 960). Jelen beszámoló a második estrõl szól.

Fokozatosságot és világos tagolódást véltem felfedezni a hangverseny felépítésében, mûsorterv és elõadói megnyilvánulások terén egyaránt. Mivel az elsõ rész darabjai két elkülönülõ tömböt alkottak, a teljes koncert három fejezetre tagolódott. A nyitó válogatás a maga több rövid tételével és a stilizált tánczene kötõanyagával a legkönnyebb fajsúlyt képviselte; a második tételcsoport megmaradt ugyan az egytételes zongoradarab mûfajánál, ám azon belül már három ismertebb - és igen-igen jelentõs - kompozíciót választott (c-moll alleg-retto D 915; esz-moll zongoradarab D 946/1; C-dúr zongoradarab D 946/3), távlat és érzelmi tartalom dolgában is nagyot lépve elõre, szervesen készítve elõ a szünet utáni szonáta hangvételét és dimenzióját.

A tudatosságot sejtetõ felépítés által felkínált lehetõségeket a mûvek árnyalatváltásaihoz igazodó zongorázás teljesítette be. Az elsõ blokk élménye számomra a líra mozzanata: az ellágyulásoké, a képlékeny formálásé. A részleteket nagyítólencse alá helyezõ, hangsúlyoknak különös jelentõséget adó, egy-egy fordulatra rácsodálkozó, harmóniai elszínezõdéseket kiemelve meghallgattató elõadásmód a középsõ mûsorrész három darabjában sem változott, ám a jelenlévõ, akár a víz fokozatos jéggé dermedését, folyamatában figyelhette, mint kapnak a gesztusok szilárd vázat, csontrendszert és izomzatot, hogyan erõsödik a ritmikai tartás, hogyan rendezõdik tömör mag köré a formálás egésze. Végül a nagy szonáta, a nevezetes B-dúr a maga mennyei arányaival és vándorlás-képzetével. Ha a koncerten a lírától indultunk, Csalog zongorázása itt egyszerre jutott el epika és dráma vidékére, egyrészt a mû szélsõséges dimenzióit vállalva magától értõdõén (lásd az indítás különlegesen széles és lassú mozdulatát), másrészt a kompozíciót belülrõl feszítõ erõs ellentéteket hangsúlyozva. Ez utóbbi, a drámai zongorázás frappáns példája volt, ahogyan a mûvész a két belsõ tétel középrészeit értelmezte. Az Andante sostenuto férfikari faktúrájú triószakasza a keretrész tragikus révedésére a himnuszdallam meglepõen élénk menetelésével válaszolt, a Scherzo Desz-dúr középtagja viszont éppen e folyamat fordítottját játszotta el, megakasztva a pergést s egy pillanatra messze tekintve. Drámai fordulatokban a finálé elõadása sem szûkölködött: itt kiemelném az elõször f-mollban, majd b-mollban megjelenõ, pontozott ritmusú formarész sodrát, szuverén tempóértelmezését és elemi indulatát. (Február 25. - Régi Zeneakadémia. Rendezõ: Budapest Music Center)

Legutóbbi koncertjén elsõ alkalommal hallottam karmester nélkül játszani a WEINER-SZÁSZ BUDAPESTI KAMARA-SZIMFONIKUSOK együttesét: az elmúlt években, mikor a fiatal muzsikusokból alakult társulat még Weiner-Szász Kamarazenekar néven hangversenyezett, Gémesi Géza és Végh Sándor irányítása alatt volt módom megfigyelni produkcióik jellegzetességeit. Ha nem rebesgetik már az idõ tájt is, hogy a karmester nélküli munka az együttes tervei közé tartozik, akkor sem lett volna nehéz kitalálni ezt, tapasztalván a kivételes ambíciót, mely játékukból sugárzott.

Mûfaji szempontból és stilárisan egyaránt sokszínû, a kamarazenekart számos szerepkörben bemutató mûsort állított össze az együttes. Szerepelt a programon barokk szvit (Händel: Alcina), bécsi klasszikus concerto (Leopold Mozart-trombita verseny), ismét barokk mû, ám ezúttal a kettõsverseny mûfajából (Vivaldi-concerto trombita- és oboaszólóval), majd a második részben kortárs magyar szerzõ mûve (Farkas Ferenc: Musica giocosa), végül pedig századunkbeli klasszikus - kétszeresen is: mert egyrészt idõtállónak bizonyult, másrészt a húszas évek neobarokk-klasszici-záló vonulatát képviselõ - opusz (Stravinsky: Apollon musagéte). Az effajta zenei sokszínûség alkalmas arra, hogy hallgatása közben körüljárható portré formálódjék az elõadókról. A Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok már eddigi estjeiken is magasra helyezték a mércét, azóta azonban, úgy hallom, sikerült tovább emelniük. Ambíciót említettem az imént - ez hatja át muzsikálásukat most is, a korábbiaknál még határozottabban, a játék minden paraméterére érvényesen, hangszeres kivitelezés és kifejezésmód területén egyaránt. Az együttes elõadásmódja csiszolt és elegáns, feszesre srófolt és virtuóz; a megmozdulások egységesek és fegyelmezetten kollektívák - nem is igen lehetnek mások olyan határozott irányítás alatt, mint amilyen TUSKA ZOLTÁN koncertmesteré.

Mindezek mellett - és ellenére - már a soktételes Händel-operaszvit karaktergazdagságát nyugtázva is örömmel állapítottam meg, hogy a perfekció igénye nem tereli Weiner-Szászékat sem a reprezentatívan felfényezett, krómosan csillogó hangzás, sem a merevség zsákutcájába: a tónus képlékeny, a ritmizálás mindvégig rugalmas maradt, a sok tétel valóban sokféle karakter ruháját ölthette fel. Fogékony a zenekar az olyan kevert kifejezésbeli árnyalatok iránt is, mint amilyen az érzékeny ritmizálással és kristályos harmóniákkal megszólaltatott Stravinsky-balettzene fátyolos hangulatvilága, idézõjeles antikvitása. Stílushûen és alkalmazkodón kísér az együttes a klasszika s a barokk közegében egyaránt. Jó volt hallgatni VELENCZEI TAMÁS intelligens, örömtelién gikszermentes és éneklõ hangú trombitajátékát a Leopold Mozart-koncertben - nagyra értékeltem, hogy a mû éppen a maga helyiértékén szólalt meg, sem többnek, sem kevesebbnek nem mutatkozván annál, ami. Hasonlóan kellemes perceket szerzett -fõként a megfogalmazás lendületével és tömörségével - a Vivaldi-kettõsverseny; kár, hogy mivel e kompozíció a reflektorfényben fürdõ trombitaszóló mellett csupán árnyékként szerepelteti szegény oboát, keveset hallhattam BECZE SZILVIA (amúgy kifogástalan) játékából. Farkas Ferenc 1983-as keltezésû Tréfás zenéje, a Musica giocosa szelíd humorú, üdítõn könnyed elõadásban szólalt meg, mintegy jelezvén folytonosságát ama vonzalomnak, melyet a Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok a kortárs zene iránt eddig is tanúsítottak. (Március 5. - Pesti Vigadó. Rendezõ: Pesti Vigadó)

Dobszay LászlóJoshua BellAz Auer vonósnégyes Felvégi Andrea felvételei