Néha nincs kínosabb feladat, mint kitalálni egy jó kezdõmondatot. Hiszen az elsõ néhány szó egyfajta alaphangulatot sugall. Megadja vagy legalább sejteti a recenzió "tonikáját". És cseppet sem mindegy, hogy sokbés moll, semleges-ünnepi C-dúr, vagy netán varázslatos E-dúr a késõbbi modulációk kiindulópontja.

Az idei Mini Fesztivál koncertjeinek krónikása ugyancsak törheti a fejét. Dúrra-mollra egyaránt volna jó oka. Amolyan bartóki dúr-mollban, mondjuk egy szép gamma-akkordban lehetne talán meghatározni a tonalitást. Döntse el az olvasó, a moll vagy a dúr tercet érzi-e erõteljesebbnek.

(Január 31, péntek este fél nyolc - Svájci-magyar est). Míg gyülekezik a Vigadóban a közönség, van idõ átfutni a mûsorfüzet utolsó oldalain közölt statisztikai kimutatást - s persze felidézni gondolatban néhány korábbi fesztivál emlékét. Az úgynevezett "nemzeti" estek - vagy fél-estek -, úgy tûnik, elmaradhatatlan kellékei az ilyen új zenei seregszemléknek. Ördög tudja, jól van-e ez így. Nem biztos, hogy a mai világban a "nemzeti" hovatartozás volna az a tényezõ, amely alapján közös nevezõre lehet hozni egészen különbözõ világlátású komponistákat. Egy konzervatív hajlamú svájci és német (horribile dictu: belga) közt ugyan miért volna kisebb szellemi rokonság, mint az egyazon országhatárokon belül élõ, de totálisan eltérõ értékrendet követõ mûvészek között? S egyáltalán: mitõl svájci a svájci? Van svájciság a zenében? Német-svájciság? Francia? Esetleg zenei rétoromanitás? A kérdést persze nem lehet elintézni egy türelmetlen legyintéssel. Mert ha a mai albán zeneszerzésrõl lenne szó, valószínûleg minden további nélkül belátnánk, hogy a nemzeti est adta keret nagyon is jó forma egy számunkra kevésbé ismerõs kultúrával való ismerkedésre. Vagy azért, mert tényleg jelentõs a különbség a "miénk" és az "övék" közt - vagy azért, mert sokkal kisebb, mint hittük, s erre a korábbi információhiány miatt éppen ilyen alkalommal döbbenhetünk rá.

Ami mármost az ezúttal bemutatott svájci zenemûveket illeti, azokból alapjában véve azt a tanulságot szûrhette le a lankadó figyelmû hallgató, hogy az igen gazdag és szép ország alkotói nem feltétlenül gazdagok szép ötletekben. Változatlanul hódít a poszt-weberni stílus, legfeljebb itt-ott most már neotonális részletekkel illik megspékelni (RUDOLF KELTENBORN: Trió). Akadnak ettõl kissé messzebbre távolodó, szürke háttérre piszkosszürke foltokat festõ alkotók (ROLAND MOSER: Quatre cadres harmoniques). A legszínvonalasabbnak talán THÜRING BRÄ M vonósnégyese tûnt (sokkal kevésbé Dalsorok címû trombita-szólómûve). Igazi profi alkotás ez a kvartett, nem bosszant ömlengéssel, hosszadalmas üresjáratokkal. Csak sava-borsa kevés.

KOCSÁR MIKLÓS Hang-szín-játékok címû kétfuvolás opuszában mindenesetre feltûnõen több a vitamin és a fûszer. Kiválóan megoldott, karaktergazdag kamaradarab-füzér ez. Játékos és nem fontoskodó. A hangzás mindig tetszetõs, a szólamszövés logikus, de nem merev szabályokat követõ. Egészen pompás a szûk prímkánonként induló tétel, amelynek szólamai semleges-sejtelmes egészhangú sort adnak ki. De remek az utolsó elõtti tétel vibrálása, az utolsó kicsit bartóki szvit-ízekre (az op. 14 harmadik tétele!) emlékeztetõ futamozása. Csak megint a befejezés! Ebben változatlanul nem értem a szerzõt. Mire jók ezek az ötvenes évekbeli divertimentókat eszünkbe juttató, energikus zárógesztusok?...

HORVÁTH BARNABÁS tavaly nagy meglepetést szerzett igen jó kvartettjével. Idén csalódást keltett az Egy dallam körutazásával. Én nemigen fizetnék be olyasfajta túrára, amelyen ez a szegény dallam végigvándorolt. Noha kétségkívül akadtak szebb pillanatok, egyik-másik ritmus-osztinátó primitívsége dunaújvárosi lakótelepek mûvészi szintjét idézte. A forma is inkább darabosnak tetszett. Elhagytuk az egyik lakótelepet, kis búzamezõ-erdõsáv után megérkeztünk a másik hasonló városkába.

FARKAS FERENC-et csak bámulni lehet. Túl a kilencvenen lankadatlan az alkotóereje, és csodálatos dalokat ír. Nála minden hangköznek, melodikus gesztusnak, modális fordulatnak megvan a maga jelentõsége. A Margaréta címû dalban például a terceké a fõszerep. Két dúrtercet hallunk, a kettõ mégis dúr és moll játékot teremt mindjárt a dal elején (hiszen a kezdõ g-h után a b-d mintha mollosítaná a g-tonalitást). Ez a lebegés azután végigkíséri a dalt. Minden motívum ugyanannak a sejtnek a variánsa, fordítása - tanítani lehetne az egyszerûséget és találékonyságot. Egy másik dalban viszont az üres kvint adja meg az alaphangulatot (Add a kezed - Szép Ernõ versére). Mind közül a legszebb talán az ugyancsak Szép Ernõ-versre alkotott Milyen? a maga tercekben-kisszekundokban gördülõ unisonójával, majd quasi kánonjával, s a szóvégi csattanó váratlan akkordikus kiemelésével. Igazi, letisztult öregkori stílus ez, olyan, mint az aszúbor. Áttetszõ, aranyló, zamatos.

BALASSA SÁNDOR 57-ik opusza (Nyírbátori harangok) ugyancsak italfélét juttathat eszünkbe - de nem olyat, amelyet pincében kell érlelgetni. Hanem bizony a szépemlékû Bambit, a csatos üvegével. Akárki akármit mond, jó íze volt annak. Ha nem ment ki belõle a szénsav, akkor nagyon is üdített a maga narancsos ízével. A rossz nyelvek persze rebesgették: kátrányból készült. De mi, gyerekek, nem törõdtünk a pletykával. Megsirattuk, amikor eltünedezett az üzletekbõl, s jött helyette a Cola. Balassa most a bambis idõk zenéjét igyekszik feltámasztani. A harsány-optimista induló-hangot, a vidám úttörõ nótát. Csillebérci levegõ árad pentatonos dallamaiból, a hetyke nyitó kvartlépésbõl. Tá-tá tití tá ritmust titi-titi tití tá követ, ahogy illik. Nem mondható, hogy a dolog hatástalan, hiszen Balassa mindent tud a fúvósokról, amit tudni lehet. Gyõzi szénsavval.

(Február 1, szombat, este fél nyolc, német-magyar est). Az igazat megvallva, ezen a napon már délután ötkor is volt bemutató. BEAT FURRER A vakok címû operájának koncertszerû lemezpremierjét azonban elõre megfontolt szándékkal elmulasztottam. Új lemezzel ismertessen meg a rádió. A Mini Fesztivál eseményeit felesleges ilyen álságos dolgokkal bõvíteni. És különben is: sok a jóból is megárt. Két rendezvény egyazon napon néha próbára teszi a hallgató teherbíró képességét. Hát még a kritikusét. Különösen akkor, ha a mûsorok eleve elég hosszúak. Márpedig a Mini Fesztiválnak ez mindmáig betegsége.

Az esti német-magyar bemutató elsõ felét például úgy, ahogy van, el lehetett volna hagyni. A "nemzeti" estekrõl a svájciak ürügyén korábban mondottak a németekre méginkább érvényesek. Komolyan gondolhatja bárki is, hogy egy ilyen szerteágazó, elképesztõen gazdag múltú és cseppet sem szegényes jelenû kultúráról ilyen fórumon bármiféle kép adható? Egy-egy szerzõt, csoportosulást kellene inkább bemutatni. Az, mondjuk, életképes ötlet, hogy Stockhausen-zongoramûvek töltsenek ki egyszer egy félidõt. Annak azonban kevés értelme van, hogy egy ma már szinte klasszikusnak számító STOCKHAUSEN-opusz (IX. zongoradarab) után következzék holmi zavaros, csimbókos, régi DDR-avantgarde-hagyományok jegyében fogant DITTRICH-kompozíció, majd tökéletesen lapos csellószóló (ENGELMANN: Mini-music to S. Palm) és egy finoman szólva felejthetõ ROBERT WITTINGER-opusz.

A mûsor magyar felének összeállítását is meg lehet kérdõjelezni. Az rendjén való dolog, hogy a fesztivál idõnként régebbi kompozíciókat is felelevenít. Olyan mûvekkel, mint DURKÓ artisztikus Ikonográfia 2-je, nem árt újból s újból szembesülnünk. Nem mondanám azonban ugyanezt nyugodt lélekkel SZOKOLAY Révélation címû kórusára. Úgy hiszem, minden kétségtelen erénye, õszinte és nemes szenvedélye ellenére nem tartozik a szerzõ maradandó alkotásai közé. Hogy REMÉNYI ATTILA két cimbalomra írt kánonjai valójában mennyire régiek - nem közölte az ismertetõ. Csak annyit tudhattunk, a mûveknek nem most volt a premierjük. Túl régi keletkezési idõre azonban már csak a komponista aránylag ifjú korára való tekintettel sem gyanakszom. Igaz, Reményi "mai" neoromantikájáról ezek a darabok még mit sem tudnak. Helyenként bartókosan osztinátós-ritmikus ez a muzsika. Az alapelv a fejlesztés és kontraszthatás elve: a kezdõhang után kromatikus szomszédai kapnak szerepet, szekundok után a terc hangköz emelkedik ki, a staccatós fõrésszel a középrész vonalas motivikája áll szemben (a felfelé induló halk skálamenetek olyanok, mint a füst az áldozati oltáron). Minden nagyon végiggondolt és ügyes, s a témák magyaros jellege elsõ hallásra egyértelmû, de sehol sem tolakodóan harsány. Különösen finom e tekintetben a második darab, a maga nekilóduló és sokszor megtorpanó, dúdolgatós lá-ti-dó dallamkezdetével, újra és újra hangsúlyozott tonális szintjével, félbemaradó végével.

Sajnos úgy hozta a sors, hogy éppen a koncert egyetlen igazi õsbemutatójával kapcsolatban fogalmazhatom meg a legtöbb fenntartást. Nem szeretném elvetni a sulykot. Eleve bevallom: az az irány, amelyet BOZAY ATTILA és néhány társa újabban követ, számomra nem rokonszenves. Bizonyos okokat persze érteni vélek. Megértem, ha a manapság mindent maga alá gyûrni látszó tengerentúli ál-kultúra ellen valaki fel akarja emelni a szavát. Nekem is sok a Barbie, a Walt Disney, a hamburger. Az sem különösebben szívderítõ, ahogyan egyes felvilágosult hölgyek a dohányfüstön edzett szopránjukkal prédikálnak az egyedül üdvözítõ "toleranciáról" (magyarán: arról, hogy az õ és elvbarátaik minden szélsõséges hülyeségét köteles vagyok ájult tisztelettel fogadni). Emellett az is egyre jobban aggaszt, hogy akadnak a Duna-Tisza táján néhányan, akik eleve idegesek már attól a szótól is, hogy "magyar". Mindebbõl azonban számomra nem következik az, hogy a Talpra magyart meg lehet, és meg szabad zenésíteni olyan módon, ahogyan Bozay tette. Bizonyára a szerzõ nemes szándékával homlokegyenest ellentétben, bennem ez a fajta dallamosság csakis az ötvenes évekbeli kantátákat idézi. Nagyon remélem, az a kor semmiféle ideológiával nem tér vissza. Se vörössel, se zölddel, se pántlikás háromszínûvel.

(Február 2, vasárnap, délután 5 óra - elektroakusztikus zene) Ezúttal a rombuszok uralkodnak a mûsorfüzetben négyzet vagy kör helyett. Ezek jelzik ugyanis, hogy nem magyarországi bemutatókat (ennek szimbóluma a kör) vagy õsbemutatókat (négyzet) hallhat a délutáni idõpont ellenére aránylag szép számú publikum, hanem "hangversenytermi" premiereket. Közülük a legterjedelmesebb, DECSÉNYI JÁNOS nagyszabású akusztikus költeménye (Jobb lesz a darvakkal... ?) egy rádiósorozat részeként hangzott el nemrég. Miután maga a sorozat, a vállalkozás megérdemli, hogy külön írásban számoljunk be róla, talán megbocsátható, ha a darab értékelését is késõbbre halasztjuk. A másik két mûrõl elég röviden szólni. SUGÁR MIKLÓS megint írt egy tetszetõs és könnyed kompozíciót (Fanfár -trombitára és elektronikára). A játszanivaló hálás az elõadó számára, a megszületõ hangzás üdítõ a hallgatónak. PÓCS KATALIN marimbára és szalagra írt mûve sápadtabb, egysíkúbb. A szerzõ saját kezû ismertetõje magvas filozófiai problémákat sejtet a hangzatok mögött. Felteszi például a kérdést: "létezhet-e - és ha igen, mi módon - kapcsolat egy különös, távoli világgal, ahonnan nincs visszatérés?" A felelet talán így hangozhatna: "létezhet, de semmiképp sem marimba és hangszalag segítségével".

(Február 2, vasárnap, este fél 8) Ezen az estén nem panaszkodhatunk: van újdonság bõven. LÁNG ISTVÁN hárfadarabja kezdi a sort (A harmadik változat). Alapjában véve ez is olyan, mint Láng számos szólóhangszeres mûve. Sokféle karaktert vonultat fel, szövése a szabad tizenkétfokúság jegyében fogant, s alaposan kihasználja a hangszer sajátos effektus-lehetõségeit. Ezúttal ez fõként a pedállal elérhetõ mini-glissandókat jelenti.

HOLLÓS MÁTÉ sem okoz meglepetést. Csöndes trombitaszó hárfával címû darabja a felirat minden ígéretét valóra váltja, csöndes is, meg valóban hárfán és trombitán szól. Voltaképp nagy tudással és ízléssel teremtett zene. Kezdete Debussy módján csónakázó-ringató, sok modális ízzel; késõbb mintha íves megválaszolatlan kérdését tenné fel ismét, de rövidebben a trombitás. Csak az összkép marad valahogy mégis halovány. Nincsenek markáns tematikus gondolatok, egyedi színek, amelyek mélyebben bevésõdnének a hallgató emlékezetébe.

A harmadik mûsorszám a Mini Fesztivál eddigi gyakorlatához képest merõben szokatlan módon JENEY-darab: a külföldön már bemutatott, idehaza viszont újdonságnak számító Etwas getragen feliratú vonósnégyeskompozíció. Az, hogy a fesztivál elérkezettnek látta az idõt bizonyos nyitásra a köréhez tartozó alkotók felfogásától meglehetõsen távol esõ mûhelyek felé, egyértelmûen üdvözlendõ. Szép, nemes gesztus. Mint ahogyan azt is elismeréssel kell illetnünk, hogy Jeney elfogadta a kinyújtott kezet. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy jól élt-e a kínálkozó alkalommal. Végül is számot kell vetni azzal a környezettel is, amiben egy-egy mû elhangzik. Elõfordulhat, hogy mû és környezet erõsítik egymás hatását. Itt nem ez történt. A Jeney-zene másfajta koncentrációt, más beállítódást igényelt, mint a koncert összes többi mûsorszáma. Azaz igényelt volna. Mert az igazsághoz tartozik, hogy a közönség nemigen hangolódott rá. Ha politikai tárgyalásról lenne szó, alighanem úgy jellemezhetnénk az eseményt, hogy a felek kölcsönösen ismertették álláspontjukat. Igazi közeledés nem történt, és ezért én most nem egyértelmûen a fesztivál szervezõit és publikumát hibáztatnám.

Egy nagyon régi és korát a legkevésbé sem meghazudtoló PONGRÁCZ ZOLTÁN-mû (Gamelán zene) után a második koncertfélidõ ismét újdonsággal kezdõdött: BÁNKÖVI GYULA Álom és valóság címû hegedû-zongora duóját hallhattuk. A kompozícióban valóban van valami szürreális, azaz, álomlogikaszerû. Csapongó, rapszodikus, roppant színes, de alaposan kidolgozott, finomra csiszolt átmenetekkel.

Finomság - talán ez lehetne a legtalálóbb jelzõ SOPRONI JÓZSEF új, Rilke-versekre készült dalaira is. Az utóbbi években Soproni zenéje egyre inkább magaslati levegõjû. Nem ad hálás feladatot az elemzõnek. Nincs könnyedén felfejthetõ hangrendszer, nincs szavakra fordítható szimbólumkészlet. És mégis, a rend jelenléte állandóan érzõdik. Õsi zenei jelképek is feltünedeznek (pontozott ritmus-sor a münsteri királyról szóló dalban). Karnyújtásnyira van hát a "titok", és mégis megfoghatatlan. Mint minden valóban jelentõs mûvészi alkotásnál.

RÁNKI GYÖRGY hallatlanul szórakoztató Pentaerophoniája és egy viszonylag friss, de mégsem elõször elhangzó DUBROVAY-darab elõadását rögzítheti még a '97-es Mini Fesztivál krónikása. Az elõbbirõl aligha kell bármiféle értékelést fogalmazni, életképességét igazolták az eltelt évek. Dubrovay Cimbalomversenyt is valószínûleg repertoáron marad, már csak a cimbalmosok miatt is, akik nincsenek elkényeztetve versenymûvekkel. Színvonalas, fantáziadús, kontraszt- és színgazdag kompozíció, amely azonban idõnként talán túl közel kerül Bartók Divertimentójának hangvételéhez, ezen belül is fõként a felhõtlen harmadik tételéhez.

Geiger György és Sugár MiklósSomogyi Péter és Baranyay László Felvégi Andrea felvételei