(Edita Gruberova áriaestje - Budapest Kongresszusi Központ, 1997. január 30.)

Álmaimban olykor kritikák kísértenek, melyeket negyedszázada írhattam volna. Korunk realizmusától, olvasom az egyikben Edita Gruberova budapesti hangversenyérõl, idegen az ékítményes éneklés, az öncélú gégetorna; hiányzik belõle a tipikusság mozzanata, tudvalévõleg a realista mûvészet közvetítõ kategóriája egyedi és általános között.

Valóban: hol az az emberi, társadalmi valóság, amit mûvészileg tipikusan tükröz a kristályos háromvonalas f hát még az annál is magasabbra vetett asz földöntúli szikrája? Hol az a társadalom, az emberiség, amit statisztikailag relevánsan képvisel ez az énekesnõ, ez a hang, ez a tökély?

Vagy az lenne tipikus, az embert éppen az reprezentálná, ami kivételes? Ami a legmagasabb, legmélyebb? Himaláját a Mount Everest? Csendes-óceánt a Marianna-árok?

Az opera volt három évszázadon át az európai ember reprezentációjának egyik fõformája; stile rappresentativo, így nevezték el a Monteverdi-korban a színi ábrázolás szövegösszefüggésébe helyezkedõ zenét. Bármit mondjon a realizmus-elmélet, története során az opera-mûfaj a reprezentációt soha nem a társadalmilag-lélektanilag banálisan tipikus ábrázolására értette. Másutt emlegetem a lapnak ebben a számában az opera jellegzetes hiperboláját; az opera mindig kötelességének érezte, hogy boltozatot emeljen a valóság fölé, a magasból leereszkedõ, magasba visszalendülõ merész ívet, amely a valóságot megközelíti, de nem érintkezik vele.

Hiperbolikus, a valóságon túlemelkedõ, a lehetetlenig szökellõ követelményeket elõírni: ezt teszi az operazene kottája mint projektgrafikon. És az operai elõadómûvészet mindenkor kereste a technikát, ami felemeli a követelményhez. Két évszázadon át, az opera társadalmi fénykorában, mikor az elit mindenkori jelszavát - excelsior - elsõsorban az opera metaforájában fogalmazta meg, a kést alkalmazták az elõadói képességet elõállító technika drasztikus eszközeként, azzal zsarolták ki az emberi fizikumból az emberfeletti teljesítményt. Ma az operát az elit nem tekinti elsõrangú teljesítmény-jelképnek, különben már régen vegyületeket hívnának segítségül, hogy a vokális erõ minél nagyobb legyen (mint a súlyemelõknél), vagy hogy a hang minél légiesebb, könnyebb (mint a fejlõdésben visszatartott tornásznõknél).

Kés és anabolikum között, a 19. század elsõ felében ért fel sokunk szerint a legátszellemültebb pontjára az operai hiperbola, a romantikus olasz bel canto szoprán-primadonna szerepkörében. Ezt a szerepkört, ezt a primadonnát hallotta Budapest most, az Edita Gruberova névre hallgató fenomenális megtestesülésben. Ámultan figyeltem, hogy értsem, íme, üzenetek a magasból, miket talán felfogtam róla és arról, amit sok elmúlt és minden bizonnyal jövõbeni évtizedre szólóan egyszeri módon képvisel.

A primo ottocento koloratúr-primadonnájának fantasztikus ékítményes éneke folytonosan felszárnyal az ellenõrizhetetlen magasba - dallam és magasság madarat bûvöl elõ a képzeletbõl. A madár a lelket jelképezi. Nem a benned és bennem, a testi emberben lévõ mindennapi személyiség-lelket, amely vajmi ritkán szárnyal ily madárszerû szabadon; nem is ama másik egyetlent, vizek fölött lebegõt, aminek a testhez köze nincs. A primadonna hangjából az animula blandula parvula, a szegény, fehér kis lélek hangját hallani ki, ami még együtt él a testtel, az egyéniséggel, de valami kétséges, laza kapcsolatban; készül a nagy utazásra, de kötik még szakadozó vékony fonalak. Csábítja a túlnan, a súlytalanság, a korlátlan szabadság birodalma, ámde ahhoz, hogy oda beléphessen, át kell mennie a hídon, neurózison, a tébolyon, az eksztázison, az agónián. A madár-lelket, a hangot e kínzóan örömteli átmeneti állapot folyton a szélsõségekbe kényszeríti. Olykor szédült táncba kezd, csillagokat szór, a sztratoszférába suhan. Vagy mintha már nem is lenne, kilopakodik a tökéletes csend határára, önmaga tagadásaként, emlékeként: csak voltál királynõ, csak álmodod a boldogságot, leány. Magasabbra, messzebbre, gyorsabban. A sportbeli kiválásra ösztönzõ jelszót idézni helyénvaló. Mozgás, izomteljesítmény az éneklés is. De ahogy a beszéd kinetikája a szellemet fejezi ki, az éneklés gégemozgásai közvetlenül közvetítik a lélek mozgásait. A primadonna hangjában a lélek gyorsabban, messzebbre, magasabbra hatol, mint másoké - a miénk. Mindig a megsemmisülés, a feloldódás határpontján, a lélek mindig gyõzedelmeskedik - mindegy, a gyõzelmet életnek hívják-e, vagy halálnak, az élet másik formájának. Ha valaki nem hallotta a primadonnát, nem tudhatja, hogyan kapcsolódik az énekesi virtuozitás minõsége a virtushoz, az erényhez, a lelki erõhöz.

A primadonna hangja fenomén, a görög szó eredeti értelmében. Megjelenít, láthatóvá, hallhatóvá, az érzékek számára hozzáférhetõvé tesz valamit, ami máskülönben rejtõzködik; az itt és ott, az innensõ és a túlsó part között közvetít, a testi természet világát és a szellemit köti össze, egyikben képviseli a másikat. A hang a testi természet adománya; ebbõl fakad varázslata, bûbája, faszcinációja. Bámuljuk a primadonnát, a természet kitüntetettjét, a kiválasztott hölgyet. Látjuk benne a szerencse nemtõjét, aki azért kapott, hogy adhasson, kincseket szór elénk (hangja gyöngyözik), virágokat dobál (fioritúrák) a gyönyörök kertjébõl. Ám mit ér az adomány, a kincs, a tálentum, ha föld alá rejtik. A primadonna a tálentum legalázatosabb szolgálója. Hogy akrobatikus mutatványait a hangadás láthatatlan, izomként nem tudatosított szervével végzi, csak erõsít meggyõzõdésünkben: éjt nappallá téve dolgozik azért, hogy tálentumát õrizze és gyarapítsa. Máskülönben hogyan tudná oly szélsõséges feladatokra alkalmassá tenni hangadó szerveit, melyekkel mi többiek a magunk módján, artikuláltan vagy tagolatlanul, mindenesetre spontán-természetesen fejezzük ki magunkat? Adottság mit sem ér méltóság nélkül - a koloratúrszoprán méltónak bizonyul az adományra, innen fellépésének méltósága. Királynõ; Adél is az, legalábbis tudja álmodni, hogy az lesz - a színpadon.

Igen, a primadonna szerepet keres, amiben tündököl, amiben megnyilatkozik, ami felrepíti. Ösztönei parancsára mindent kockára tesz a szerepért: biztonságát, életét. Alig tudja visszatartani türelmetlenségét, hogy megnyilatkozhasson, áriák elõjátékainak, accompagnatók közjátékainak végét alig várja ki, tizedmásodpercekkel megkurtítja a zenekar kicsengését, hogy mondhassa: itt vagyok, én vagyok. Máskor úgy elengedi, elrabolja a ritmust, hogy eláll a lélegzetünk az ijedelemtõl, ott van-e, van-e egyáltalán. Kacérkodik talán? Nem, azért kell néha várni, hogy megszólaljon, mert másra gondol, arra, ami elénekelhetetlen. Aztán hirtelen átlép a belsõ néma lélekfolyamból a dallam idõfolyamába, mosolyogva vagy könnyesen, aszerint, mit tapasztalt, mirõl ad hírt, és egyszerre mindennél jelenvalóbban, sürgetõbben ösztökél elõre az egyelõre csak általa ismert végkifejletig. Ahova az ária végére bennünket is elvezet, könnyed vagy tragikus rapszódiái mögött rejlõ végtelen nyugalmával és biztonságával, a lélek vezetõje, a nagy tanítónõ.

Hányan vagyunk? Négyszer annyian, mint hatvan éve, mikor a költõnek sok volt már a kétmilliárd is. Ennyibõl, ennyihez képest az egyén, az egyetlen, nem is létezik. Edita Gruberova, aki január végén eljött Budapestre, hogy elénekeljen négy áriát, statisztikailag megfoghatatlan. Nincs.

Kívüle mégis ki volt azon az estén a budapesti kongresszusi központban?

Felvégi Andrea felvétele