A filmzene mint új, sajátos törvényekkel rendelkezõ mûvészi kifejezõeszköz, már századunk elsõ felében több zeneszerzõ, például .Arnold Schoenberg, Alban Berg, Arthur Honegger, Eric Satie vagy Georges Auric érdeklõdését felkeltette. Csak a szûkebb irodalom jelzi azt az alig ismert tényt, hogy Richárd Strauss œuvre-jében is szerepel egy ilyen irányú "kirándulás": A rózsalovagból forgatott filmhez készített zene. Mivel ez nagyrészt az opera adaptációja, nem tartozik a komponista fontos mûvei közé. A filmzene mégsem érdektelen a Strauss-recepció szempontjából.

Lássuk az adatokat! A bécsi Pan-Film társaság 1925-ben a közel másfél évtizeddel korábban bemutatott Richard Strauss-operáéval megegyezõ címû (néma) filmet készített, Róbert Wiene vezetésével. Wiene rendezte 1920-ban az alighanem legkimagaslóbb német expresszionista filmet, a Das Kabinett des Dr. Caligarit is. A film és A rózsalovag operai premierjének kosztüm- és színpadkép-tervezõje azonos személy: Alfréd Roller. A forgatókönyvet az operalibrettó szerzõje, Hugo von Hofmannsthal írta, de ez jelentõsen eltér a zenés színpadi eredetitõl.¹ Emiatt szükségessé vált a zene kisebb-nagyobb átalakítása, a témák átcsoportosítása, sõt új zenék beiktatása is: azon jelenetek számára, melyek csak a filmben szerepeltek. A filmet 1926. január 10-én mutatták be a Drezdai Operában (ahol 1911-ben a zenemû premierje volt), a mozizenekarrá vedlett Staatskapellét Strauss maga dirigálta. Ezt követõen áprilisban még a londoni Tivoli Cine-mában is vezényelte a filmelõadás zenekarát. ² (A berlini elõadáson csak vendégként vett részt; a filmet ezen kívül - többek között -Bécsben és Frankfurtban is vetítették, nagyzenekari közremûködéssel). Richard Strauss Londonban az elõadás (1926. április 12.) másnapján a filmzene hat részletét lemezre dirigálta; a felvétel a vadonatúj elektromos technikával készült.

A filmanyag történetérõl a következõket tudtam meg a mûvet új életre keltõ dirigenstõl, Berndt Hellertõl: 196l-ben, az opera bemutatójának ötvenedik évfordulóján egy Prágában fellelt filmszalaghoz Bécsben másoltak egy hangcsíkot: egy mozizongorista játékát, mely a filmcímben Strauss-zeneként szerepelt. Heller tudomást szerzett a nitro-film egy példányának londoni létezésérõl is. Az 1980-as években az akkori NDK-beli Staatliches Bildarchiv támogatta a film rendbehozatalát és kiegészítését (Németország egyesítése után is folytatva az ez irányú erõfeszítéseket). A prágai (bécsi) és a londoni tekercs különbözõ hosszúságban volt vágva-montírozva, és mindkettõbõl hiányzott a befejezés, amelynek története a drezdai elsõ elõadás részletes mûsorából derül ki.

A tartalmi ismertetés segítségével a meglévõ két kópiából helyre lehetett állítani a filmtekercsek eredeti sorrendjét (a befejezés hiányát tudomásul véve). Heller egyébként rábukkant a film elõzetes reklámozásának egy részletére, amely a befejezésbõl Octavian és a Tábornagy párbaját ábrázolja. (Párbajszerû jelenetre az operában Octavian és Ochs között kerül sor, a Tábornagy - mint ismeretes - ott nem szerepel.)

A technikai elõkészítéshez tartozott még a némafilm köztes feliratainak, a részben elveszett szövegeknek rekonstruálása. A tizenkét megmaradt eredeti felirat mellett a hiányzókat az angol és a cseh változatból kellett németre visszafordítani, Hofmannsthal stílusában újrafogalmazni.

A film tartalma: A Tábornagy öt éve a harctéren tartózkodik, az esküvõ óta magára hagyott feleségét az ifjú Octavian von Rofrano gróf szereti. Az Erkölcsbizottság is felfigyel erre. Ochs von Lerchenau³ báró vidéki kisnemes, házasodási szándékkal Bécsbe érkezik és hívatlanul megjelenik távoli rokonánál, a Tábornagynénál. Az ott idõzõ Octavian kénytelen leányruhába bújni; a Mariandlként bemutatott Octaviannak Ochs azonnal tenni kezdi a szépet. Az Erkölcsbizottság kémjei, Valzacchi és Annina cselt szimatolnak: tudósítják az állítólagos szobalány Mariandlról a Tábornagyot. Ochs jövendõbelijének, Sophie-nak Octavian adja át a báró megbízásából az ezüst rózsát, amely - régi tradíció szerint⁴ - a leánykérést szimbolizálja. Sophie és Octavian szerelemre lobbannak egymás iránt. A Sophie-val szemben bárdolatlanul, tolakodóan viselkedõ Ochs bárót Octavian karddal megsebzi. A Tábornagy megkapja az Erkölcsbizottság jelentését. Egy csatát még megvív, majd Bécsbe igyekszik. Egy vásári komédia megtekintése közben⁵ a Tábornagyné tudomást szerez a két fiatal szerelmérõl. Egy álarcosbálban "Mariandl" bizonyítékot nyújt Sophie apjának Ochs nõ-csábász voltáról. A féltékeny Tábornagy feleségét sejti az Octaviannal ölelkezõ, álarcos nõben, s kardot ránt a fiatal férfira. A nõ valójában a szerelmes Sophie. aki álarcát ledobva a párbajozok közé veti magát. A Tábornagy rájön tévedésére, s mikor hosszú esztendõk óta nem látott felesége belép, minden tisztázódik. Sophie és Octavian egymáséi lesznek.

Straussnak fenntartásai lehettek a történettel kapcsolatban, erre következtethetünk Hugo von Hofmannsthal szavaiból, aki a zeneszerzõnek ezt írja egyik levelében: "Sehol nem ismétlõdik meg ugyanaz (a zárójelenetben sem), ami az operában játszódik - esetlen jelenetben sem. [...] Csak étvágygerjesztõ lehet az operához." (1925. január 1.) A kiadónak, Otto Fürstnernek pedig így fogalmaz Hofmannsthal: "Csupán egy nagyon ügyetlen film adja vissza azonos vagy hasonló módon a színpadi mû cselekményét a néma vásznon. Egy olyan filmterv, mint az enyém A rózsalovaghoz, regényszerû eseményt rajzol meg, melyben az opera alakjai az opera tulajdonképpeni cselekményét megelõzõ történéseket élik át." (1925. január 6.)

A szövegíró ugyanitt "egyfajta melodramatikus potpourri"-ként jelöli meg azt az ügyes kézzel létrehozandó kísérõzenét, amely a még le nem forgatott filmhez készülne.

Richard Straussnak a filmmel kapcsolatos levele két mondatra szorítkozik. A librettistájának küldött sürgöny (1925. január 5.) idevonatkozó része ennyibõl áll: "Film einverstanden". Január 25-én pedig egy levélben (a címzett ugyanaz) egy szintén távirati stílusú mondat így fejezi ki megelégedését: "Das Rosenkavalierfilm perfekt, freut mich." Ez a szûkszavú reflexió arra utal, hogy Strauss aligha tulajdonított nagy jelentõséget a dolognak.

A zene filmes adaptációja Kari Alwin és Otto Singer⁶ munkája. Az opera énekszólamait elõször is hangszerekkel kellett helyettesíteniük: a Tábornagyné drámai szopránját angolkürt vagy oboa pótolja, az Olasz énekes szívhez szóló dallamát természetesen kürt és cselló játssza stb. A színpadi zenemû ismerõjét ez kevésbé hökkentheti meg, sokkal inkább a témák átértelmezése: a zene filmre alkalmazása, mondhatni, ollóval készült. Ismétlések, ugrások, kihagyások jelzik a másfél évtizeddel korábban született kompozíció könyörtelen idomítását egy megváltoztatott történet megváltozott mûvészi kifejezésrendszeréhez. Richard Strauss zenéjének a szöveggel, a színpadi történéssel való szoros kapcsolata itt törvényszerûen csorbát szenved. ⁷ A szükségessé vált új átvezetések, néhány ütemnyi átmenetek, harmóniai átértelmezések mellett Strauss a Couperin nyomán készített Táncszvitbõl is felhasznál egy részt (illetve annak felhasználásához hozzájárulását adja), valamint beiktat(tat) két, évtizedekkel korábban készült kis marcona darabot, s csak egyetlen teljesen új zenét, egy indulót komponál hozzá. ⁸

A némafilm színészei közül Michael Bohnen, kora ismert énekesegyénisége emelhetõ ki, õ jeleníti meg Ochs báró alakját. (Nem ez volt egyetlen filmszerepe.) Strauss számára az általa megformált operai figura jelentette (a komponista Bohnennek ajándékozott fényképén olvasható ajánlás szerint) "a világ legjobb Ochsát", neki készítette egy Goethe-megzenésítését is. Bohnen a film forgatása idején a Metropolitan tagja volt. A Rózsalovag színészeirõl lényeges megjegyezni, hogy mozdulataik az egykori udvari etikett elõírásait tükrözik. ⁹

A drezdai matinén jelentkezõ szinkronizációs problémákon különféle megoldásokkal próbáltak meg úrrá lenni, Londonban pedig állítólag a vezénylõ zeneszerzõ rendelkezésére bocsátottak egy szerkezetet, mellyel a vetítési sebességet lehetett elõadás közben módosítani.

Lényeges dokumentumot szolgáltat a londoni lemezfelvétel, mely eltért a kottától - a drezdai bemutató után csupán három hónappal! A felvétel módot nyújtott az újbóli elõadás elõkészítésén dolgozó Berndt Hellernek arra is, hogy a zene tempójából a filmvetítés szükséges sebességére vonatkozó következtetéseket vonjon le. (Ezek szerint másodpercenként húsz kockában állapítható meg a vetítési gyorsaság.)

A filmzene Strauss által vezetett drezdai és londoni elõadása jelenti az adaptáció szentesítését a komponista által. Fontos írásos dokumentum e szempontból az a londoni interjú is, amelyet Strauss a Musical Mirrornak adott. Ebben kijelenti: nem egyezett volna bele operájának filmváltozatába, ha nem lett volna meggyõzõdése, hogy lehetséges mûvészi kapcsolat zene és film között. A mû létjogosultságának szerzõi alátámasztása lényeges indicium az örökösöknek a film mai elõadását érintõ aggályaival szemben.

Heller készített egy számítógépes programot, melynek segítségével a film é*s az "élõben" játszó zenekar szinkronizációjára optimális lehetõség nyílik anélkül, hogy a karmester, a muzsikusokat mintegy sorsukra hagyva, szemét a vászonra kényszerülne szegezni. Asszisztensének az a feladata, hogy az elõadás alatt a számítógépben futó filmet és a vásznon éppen megjelenõ képet egy-egy kis monitor segítségével felügyelje és összehangolja. A zenekart irányító dirigensnek apró fülhallgató továbbítja a komputeres impulzusokat.

Heller a Yale Egyetemen folytatott tanulmányai során, 1974-ben találkozott elõször A rózsalovag-filmmel. A filmzenének addig - évtizedek óta - csak egy zongorás változata volt ismert. Ezt az 196l-ben, Bécsben felvett hangcsíkot Heller összehasonlította a kottával: kiderült, hogy a filmet aláfestõ zene fele egy rutinos pianista improvizációja Strauss modorában (ami a némafilm-korszakban szokásos eljárás volt).

Mivel az említett Yale-beli elõadásra kikölcsönzött partitúra a washingtoni Library of Congressben immár nem volt fellelhetõ, munkájához Heller a kiadótól megkapott zenekari anyagot, használta. Az 1. trombita hiányzó szólamát az opera alapján kiegészítve újból létrehozta a filmzene vezérkönyvét.

A hetvenéves, rekonstruált némafilmet az új nagyzenekari partitúra alapján játszott Strauss-zenével eddig 1993-ban Olaszországban (Siena) és 1996 decemberében Ausztriában (Tiroler Landestheater) mutatták be, Berndt Heller karmesteri közremûködésével. 1993 decemberében a New York-i Avery Fisher Hallban került sor egy elõadásra.

Berndt Heller Salzburgban, Berlinben és az USA-ban végezte tanulmányait. 1975 óta a berlini Mûvészeti Fõiskola (Hochschule der Künste) filmzene szakának docense. Hosszú ideje foglalkozik filmzenék felkutatásával és játszhatóvá tételével. Megemlítendõ budapesti fellépése is: 1991-ben a Petõfi Csarnokban Gottfried Huppertz zenéjével, a DEFA Szimfonikus Zenekarral adta elõ Fritz Lang "Metropolis" címû filmjét (1926). Magyar zenekar élén (Magyar Szimfonikus Zenekar) - más mûvek mellett - Fritz Lang 1924/25-ben készült, Die Nibelungen címû filmjének szintén Gottfried Huppertz által írt zenéjével szerepelt Németországban és Ausztriában. Heller rekonstruálta ezen kívül (többek között) Friedrich W. Murnau Nosferatu-filmjét Hans Erdmann zenéjével (1922) és Walter Ruttmann 1919-tõl kezdve készített, Max Butting és Hanns Eisler zenéjével aláfestett absztrakt filmjeit.

JEGYZETEK

1. Külsõ nyomásnak engedve a végsõ operai szövegkönyv is számos változtatáson esett át. Hofmannsthal többek között e szavakkal emlékszik vissza a nehézségekre: "Furcsa arra gondolni, amint... az elsõ énekesnõ a Tábornagyné szerepét visz-szaküldi az igazgatónak, kérve, hogy felmentést kapjon a darab kétértelmû atmoszférájában« való fellépés alól." (H. v. Hofmannsthal: Der Rosenkavalier. Zum Geleit. 1927)

2. A drezdai bemutató és az azt követõ londoni vetítés már a film elkészülte elõtt tervbe vétetett. Hofmannsthal levelében (1925. december 19.) rábeszéli a komponistát az elsõ elõadás zenei vezetésére, ugyanakkor megindokolja azt is, miért nem tanácsolja neki a londoni dirigálást. Strauss eredetileg nem akart sem Drezdában, sem Londonban vezényelni.

3. Az operában: Ochs auf/Lerchenau

4. Ez a "hagyomány" Hofmannsthal leleménye.

5. Színház a színházban-szituáció: a deszkákon a Rózsalovag szereplõit figurázzák ki.

6. Kari Alwin (1891-1946) bécsi zeneakadémiai professzor, zeneszerzõ és karmester (Alwin volt például az Intermezzo címû Strauss-opera spanyolországi - Barcelona, 1925 - bemutatójának dirigense), annak az Elisabeth Schumann-nak férje, aki európai és amerikai operaházak ünnepelt Mozart- és Strauss-énekesnõje volt. Ottó Singer (1863-1931) Strauss-mûvek zongorakivonatának készítõje, melyeket maga pianola-szalagra is játszott. Richard Strauss ugyan rossz véleménnyel volt róla mint zenészrõl, jellemzõ módon mégsem akadályozta meg Singernek a mûveivel kapcsolatos tevékenykedését.

7. Példaként említem Ochs báró operaszínpadi kérkedését, melynek zenei anyagából a filmben Jelenet a Práterben" lett, közvetlenül a Tábornagyot ábrázoló, más darabból a filmbe iktatott zene után.

8. Az eredeti kompozíció megnevezése: "Militär-marsch - Als Einlage zum Rosencavalierfilm", a hangszerelés befejezésének keltezése: "Garmisch, 18. Oktober 1925". A másik három betoldott zenét illetõen: a Couperin-darab (AV. 107,1923) Wirbeltanz címû hatodik számáról van szó, valamint az AV. 100-as számozású "Königsmarsch"-ról (1906) és az AV. 89-es "Kampf und Sieg"-rõl (1892, ezzel a címmel 1931-ben használta fel Strauss a darabot).

9. A cselekmény, mint ismeretes, a 18. század közepén, Mária Terézia uralkodása idején játszódik.

Jelenet a filmbõl (1925/26). Österreichisches Filmarchiv