A következõkben a Zene, a Költészet testvére kéri a megismerését tõled, amennyiben szellemed hajlandó erre. Tudom, hogy sokan adeo α μ ω ν ο τ, azaz nincsenek egyedül abban, hogy torz lelküktõl vezettetve óvják magukat a zenétõl, miként ezt egy nagy római kardinális tette a rózsákkal: virágzásuk idején egy épületet állíttatott magának vidéken, távol akárcsak egyetlen várostól is, azért, hogy ne érezze illatukat. Az ilyen ember füle rögvest felhólyagosodik a zene leglágyabb érintésére is, csakúgy, mint nemrégiben egy bizonyos angol nemes hölgy orcája, amellyel ugyanez történt, ha csak egy pillanatra is rózsaszirom érintette. De nem akarok olyan elhamarkodottan ítélni, miként Pindarosz teszi,¹ vagy az olasz, találóan kifejezve ugyanezt: "Akit Isten nem kedvel, az nem szereti a zenét." Mindazonáltal meg vagyok gyõzõdve arról, hogy az ilyen emberek természetükben igen rossz hajlamúak. Sõt, bennük oly érzéketlen ostobaság található, hogy nehezen fedezhetõ fel ott olyan érték, mint a jóság és az erény fénye. Úgy gondolom, hogy soha bölcs ember meg nem kérdõjelezte a zene jogos gyakorlását, mivelhogy ez mennyei ajándék, mely az embernek adatott, hogy dicsérje és magasztalja Teremtõjét. S egyúttal vigasztalódik általa a sok fájdalom és bánat közepette, melyek idõrõl idõre megkeserítik életét. Az isteni tanítás emlékezete és az Úr jótéteményei örökre megõrzõdhetnek az ének által, ahogy az írás által is, miként azt Mózes éneke^A tanítja, és az isteni zsoltárok, amelyekkel Izrael édes dalnoka pszaltériumával^B oly nagy hangon zengte a Hatalmas Teremtõ titkainak és számláihatatlan jótéteményeinek dicséretét. Így erõsbödött Isten szolgálata. (Ahogy ezt találhatjuk Sámuel második könyve 6. fejezetének 5. versében, csakúgy mint a 33., 21., 43., 4., 108. és a 3. zsoltárban. ² valamint az írás egyéb helyein, amelyeket a rövidség kedvéért mellõzök.)

Ám szektáink állítása szerint az énekhang és a hangszerek használata nem segíti elõ az istentiszteletet, ahogyan azt mi tesszük templomainkban antifónával, ^C tagolásokkal, ismétlésekkel, különbözõ ütemmértékekkel és hasonló eszközökkel.

Ami az antifónát illeti: ez nem ellenkezik, hanem éppenhogy egyezik Isten szavával, hiszen énekelve felelni a másiknak Miriam gyakorlata szerint is helyén való, aki mint prófétanõ és mint Mózes testvére énekével válaszolt a férfiaknak. ³ Az ismétlést tekintve a léviták énekében semmi sem volt ennél megszokottabb, Dávid 136. zsoltára pedig tökéletesen illeszkedik az ismétlés két legkifinomultabb alakzatához: a symplokéhez és az anaphorá-hoz. ⁴ A különféle tagolások és ütemmértékek pedig, amint ezt a legegyszerûbb óhitû is tudja, a héber vers természetéhez tartoznak. Ez több ütemnyi páratlan verslábból áll, melynek száma változó. Miként Szent Jeromos mondja: míg az egyik vers Szapphó, addig a másik Alkaiosz ritmusában szól. ⁵ És ugyan miben különbözik énekes és hangszeres zenei gyakorlatunk õfelsége kápolnájában, valamint katedrálisainkban Dávid, a papok és a léviták^D gyakorlatától? Hát mi nem adjuk tanújelét hangokkal és különbözõ instrumentumokkal hitünknek, mikor Istennek hálát adunk és hozzá imádkozunk? Amint Szent Jeromos mondja: "Donec reboet laquear templi".⁶ S a templom mennyezete ismét visszhangozza a zenét, amelyet - gáncsolják bár zsidó szertartásként -, tudjuk jól, már gyakoroltak az egyház õsi tisztaságában. De térjünk vissza ahhoz, amit elhagytunk.

Az orvosok a megmondhatói annak, hogy a zene gyakorlása meghosszabbítja az életet, felüdítve és élénkítve a lelket, mely iránt titkos rokonszenvvel viseltetik. Azonkívül az éneklés tágítja a mellkast és a légutakat is, valamint ellensége a mélabúnak és a csüggedtségnek, melyet Aranyszájú Szent János helyesen nevez az Ördög fürdõjének. ^E Sõt a zene gyógyírja néhány betegségnek is. Az itáliai Apulia vidékén bizonyosak abban, hogy a tarantellacsípést csak a zene gyógyítja. Az éneklés pedig fent említett jótéteményei mellett a legnagyobb segítség a helytelen kiejtés ellen, és lehetõséget ad a világos, tiszta beszéd elnyerésére, amint ezt több nagy szellem is megerõsítette számomra. Mi több, én magam is ismertem gyermekeket, akiknek dadogásán csak a zene segített.

Platón szerint az éneklés isteni és mennyei foglalatosság^F s hasznos a jónak és nemesnek elnyerésében.

Homérosznál az "énekeseknek a tisztelet és a csodálat jár valamennyi halandótól," ^G és tudjuk, hogy noha Lükurgosz a legszigorúbb és -keményebb törvényeket szabta ki a lakedaimóniakra, mégis mindig megengedte a zenei gyakorlatokat.

Arisztotelész állítása szerint a zene az egyetlen ösvény a szellem számára, hogy az erény és a jóság útjára lépjen. Ezért is sorolja a zenét azon négy legfontosabb gyakorlat közé, amelyre minden gyermeket oktatni kell. ^H

Tullius [Cicero] azt mondja, hogy az éneklés és a hangszeres játék a tudás tárháza és a szellem legkiválóbb pallérozója. Állítása szerint a zene hatása a szellemre nem más, mint: "Stabilem thesaurum, qui mores instruit, componitque, ac mollit irarum ardores, etc." (Biztos kincs, amely helyreállítja s kiegyensúlyozza viselkedésünket és csillapítja haragunk tüzét stb.) ^I

Egy ily kiváló mûvészet hasznosságának és dicséretének végtelen vizeire hajózhatnék, ám én pusztán csak rá akarok mutatni minderre, mert nem kívánom azt, hogy bármely nemes és úri ember - örömteli óráin és személyes felüdülésén túl - e mûvészet mesterének bizonyuljon, vagy hogy elhanyagolja fontosabb és súlyosabb tevékenységét. Bár vallom, hogy a muzsika gyakorlása a legnagyobb fejedelem számára is értékes és hasznos képesség.

VIII. Henrik nemcsak hogy saját szólamát tudta biztosan énekelni, hanem õ maga komponált négy-, öt- és hatszólamú mûveket, aminthogy Erasmus is tanúságot tett ebbéli képességeirõl egy bizonyos episztolájában^J

Hasonló módon Carlo Gesualdo, az itáliai Venosa hercege életének kései éveiben adta kiváló bizonyságát zenei tudásának és zeneszeretetének, a maga által szerzett oly sok kitûnõ dalban, melyet volt alkalmam megtekinteni.

Ám mindenki fölött áll, aki elviszi a kiválóság pálmáját, nemcsak a zenében, hanem mindenben, ami elvárható egy nagyszerû hercegtõl, a még élõ hesseni fejedelem: Moritz. ⁷ Motettáinak és egyházi mûveinek nyolc vagy tíz különbözõ sorozatát láttam, amelyeket kifejezetten kápolnája számára komponált, ahol is - a szertartások nagyobb dicsõségére, és sokszor csak a maga kedvtelésére - õ maga az orgonista. Túl azon, hogy igen jól beszél tíz-tizenkét nyelven, olyannyira egyetemes ismeretekkel rendelkezõ tudós, hogy bejõve a marburgi egyetemre - aminthogy ezt gyakran megteszi - bármely kérdésrõl, amelyet feltesznek neki (oly módon, miként ez a német és a mi egyetemeinken is szokás) a témák legkiválóbb professzoraival egy-két órás disputát rögtönöz, sokszor csak amúgy sarkantyús csizmájában. S már meg sem említem kirurgusi képességeit: õt tartják számon a legkitûnõbb csontkovácsként az egész országban. Azok a tehetséges, érdemekben gazdag férfiak, akik látták birtokát, pompásan felszerelt fegyvertárát, nagyszerû istállóját kiváló lovaival, élvezték vendégszeretetét és tapasztalták külhoni vendégeivel szemben tanúsított udvariasságát - nos õk minderrõl a legnagyobb elismeréssel vélekedtek.

Ám annak példái, hogy az embert természetes hajlamai szükségszerûen a kiválóság csúcsára juttatnák, igen szerények. Sõt, nagy fontosságú emberek sokszor nagyon is elsodródhatnak, s nem képesek helytállni becsületességben és kötelességeikben. Ha e derék és ajánlatos foglalatosságok az erény díszére válnának, még nagyszerûek is lehetnének, de sokan, mellõzve kötelességüket és feladataikat, fejüket jelentéktelenségekre és a legnevetségesebb gyerekes ténykedésekre adják. Miként Erópusz, a macedón király, aki kizárólag cukorkák készítésében lelte örömét, ^K Domitianus pedig felüdülése végett legyeket csapdosott, és az esetek többségében beszélni sem volt képes ezen igen komoly tevékenység közepette. ¹ Ptolemaiosz Philadelphosz nagyszerû kovács és kosárfonó volt, Alfonso Atestino, Ferrara hercege esztergálással és asztalos munkákkal szórakoztatta magát. Rudolphus, e késõbbi uralkodó kõkockák és órák készítésével foglalatoskodott. Az ilyen és ehhez hasonló dolgok elhomályosítják a méltóságot és fenségességet, s ennek következtében megvetést és középszerûséget vonnak maguk után. Tõled azonban nem kívánok többet annál, mint hogy szólamodat biztosan és az elsõ látásra énekeld, s hogy violádon ugyanígy játssz, vagy a lantot gyakorold, csupán a magad kedvére.

Véleményemet adnom arról, hogy a mesterek között kit kellene utánoznod és követned a leginkább, kissé nehéz, hiszen oly sok kiváló van közöttük. De megnyugtatásul, íme, megadom válaszom.

Motetták és az áhítatos muzsika dolgában mindenkit megelõzve ajánlom - úgy mint nemzetünk dicsõségére és emberi érdemeire nézvést is - fõnixünket, William Byrd urat, s nem tudom, hogy vajon van-e bárki vele egyenrangú. Biztos vagyok abban, hogy nincs nála kitûnõbb, még a franciák vagy az olaszok ítélete alapján sem. Márpedig õk idegenek dicséretében igencsak szûkmarkúak, hiszen ilyen téren nagyon önteltek. Byrd Cantiones Sacrae-ja, ⁸ csakúgy mint Graduale-ja⁹ röviden szólva angyali és isteni muzsika. Õ magának pedig természetadta indíttatása van a komolyságra és az áhítatra. Vénája nem igazán az áttetszõ madrigálokhoz vagy canzonettákhoz való, bár Virginelle-jébe, ¹⁰ s elsõ kötetének néhány más darabjába még az olaszok legkiválóbbika sem köthet bele.

A komponálást tekintve elsõsorban Ludovico de Victoriát említem, aki a legjobb ítélõerõvel megáldott, finom és érzékeny szerzõ. Õt követi Orlando di Lasso, a nagy és kitûnõ komponista, aki közel negyven esztendõt töltött a bajor herceg udvarában. Több kötetnyi latin és francia nyelvû mûvét adta ki, tehetsége elmélyült és kifinomult. Latin nyelvû mûvei közül a Hét bûnbánati zsoltár a legremekebb darab, illetve az a francia nyelvû kötet, amelyben a Susanna un jour található. Ezen a dalon azóta sokan csiszolták találékonyságukat.

Luca Marenzio mindenki közül kitûnik invenciózus madrigáljainak üdítõ légiességével. Több kötetnyi mûvet jelentetett meg, mint bárki valaha, és az igazat megvallva, nincs egy rossz sem ezek között. Bár néha az oktávok és kvintek kettõzésének hibájába esik - ami, meglehet, talán a nyomdász tévedése -, ahogyan a Meg kell halnom mind e bánattól utolsó zárlatában a tenor és a basszus szólamában. A kis dal befejezése - természetéhez híven - egy félkottányi szünettel bámulatosan mûvészi. A Tirsi, a Veggo dolce mio bene, a Che fa hogg' il mio sole, a Cantava vagy az Amaryllis édes éneke olyan dalok, melyeket a múzsák sem szégyellhetnének, ha õk szerzették volna. A termetre alacsony, barna Marenzio jó ideig a pápa kápolnájának orgonistája volt, majd Lengyelhonba utazott, mert összekülönbözött a pápával egy hölggyel való szerfölött közeli viszonya miatt. (A hölgyet késõbb a lengyel királyné Luca Marenzióval hívatta magához, s énekhangja, valamint lantjátéka révén Európa egyik legkiválóbb asszonya lett.) Ám visszatérése után Marenzio oly mértékben elhidegültnek érezte a pápa iránta tanúsított érzéseit, hogy sértett büszkeségébe belehalt.

Az idõsebb Alfonso Ferabosco, elmélyült szelleme és ítélõképessége révén, senkinek alárendeltjévé nem vált egész életében, hasonlóan ma is élõ fiához. Amit alkotott, az a legnagyobb mértékben kimunkált és alapos, különösképpen airjei, bár egyébként Thomas Morley mester bírálja õt. De Morley I saw my lady weeping és Nightingale címû airjei -mely utóbbin egyébként Byrd mester és õ találékonyságuk megmérettetéseképpen baráti versengést folytattak - sem szívhezszólóbbak és meggyõzõbbek, mint Ferabosco mûvei.

Most pedig saját mesteremet, a modenai Horatio Vecchit idézem föl neked, aki dallamainak tökéletessége mellett változatosságában a legmegnyerõbb, s ez valamennyi mûvét egyedülálló módon megszépíti. Ugyanoly szépek öt- és hatszólamú madrigáljai, mint azok a Nürnbergben megjelent canzonetták, amelyek között például a Vivo in fuoco amoroso, Lucrezia mia és az Io catenato moro van. ¹¹ Ez utóbbiban, egészen kitûnõ érzékkel, több félkottán át vezet negyedmozgást, amely felidézi a láncszemek sorát. A S'io potessi racor'i mei sospiri kezdetûben pedig a sospiri szó negyednyi szünetekkel való többszöri megtörésével a sóhajtozásba hajlítja a szót. ¹² Az ehhez hasonló különféle gyönyörûséges ötletei - miként a Fa mi un canzone címûben - bárkit álomba tudnának ringatni, akár még fényes nappal is. ¹³

Az a nagy mester pedig, ki nem hosszú ideig a velencei Szent Márk székesegyházban teljesített szolgálatot, ^M ragyogó és emelkedett tehetségére nézve nem marad el senki mögött. Míg élt, jókedélyét megõrizve egyike volt korunk legszabadabb és legmerészebb alakjainak. Áhítatosságuknál fogva legremekebb mûvei a Bûnbánati zsoltárok.

Honfitársunkról, a legnagyobb ma élõ európai mesterek egyikérõl, Peter Philipsrõl sem feledkezhetek meg ehelyütt, aki a brüsszeli helytartói udvar orgonistája. Igen sok kitûnõ dallal, motettával és madrigállal ajándékozott meg bennünket, s összességében az itáliai modor követõje.

De oly sok kiváló szerzõ van még, kik egyenrangúak az elõbb említettekkel (úgymint Boschetto, ^N Claudio de Monteverdi, Giovanni Ferretti, Stephano Felis, Giulio Rinaldi, Philippe de Monté, Andrea Gabrieli, Cipriano de Rore, Pallavicino, Geminiano és más, még élõ mesterek), hogy különbözõ mûveiket ehelyütt vizsgálni már hosszadalmas és szükségtelen lenne. Inkább hagyatkozz füledre és képzeletedre, hiszen a fent nevezett szerzõket az utóbbi harminc-negyven esztendõ legkiválóbbjainak tartják.

Elkerülve, hogy unalmassá váljak, szívesen mellõzöm angol komponistáink - doktor Dowland mester, Thomas Morley, Alphonso, Wilbye, Kirbye, Weelkes, Michael East, Batesonr Deering és sok más - kiválóságát és nagyszerûségét bemutatandó gondolataimat. De szerzõink képességeik dolgában a világon senki mögött el nem maradnak (hozzátéve, hogy többségük kifejezetten olasznak tartja magát.) Mindezek mellett a sokrétû zeneelmélet tanulmányozása - az arányra, a konszonáns és disszonáns hangzatokra, a hangközök és a tagolások változatosságára, a kimeríthetetlen invencióra irányuló szemlélõdés - csiszolja az emberi elmét. Sõt, merem állítani, hogy nincs a világon még egy ajánlatosabb és erényesebb tudomány sem, amely nagyobb gyönyörûséggel és ártatlan felüdüléssel gyakorolna hatást a szabad és nemes lélekre, vagy amely jobban kiegyensúlyozná az elme állapotát.

Az árkádiai Kynaithai polgárai elvesztették a zenében lelt örömüket, mikor erõszakossá vált kedélyük és háborúba keveredtek, amint errõl Polübiosz pontosan megemlékezik^O És gondolom, hogy ennek következtében egész Árkádiában elrendelték, hogy mindenki jobban tenné, ha harminc évig zenei gyakorlatokat folytatna.

Az õsi gallok pedig - akiket Julianus barbároknak nevezett^P - a zenei gyakorlatok révén váltak a legudvariasabbá és -kifinomultabbá.

Sõt, véleményem szerint a retorika sem gyakorol nagyobb hatást a szellemre, mint a zene. Mert hiszen nem használja-e fel a zene ugyanazon alakzatokat, mint a retorika? Mi más lenne a fordítás, ha nem antistropha? Az ismétlések anaphorák, az ellenpont meg éppen hogy antimetabola. S a szenvedélyes dallamok nem prosopopoeiák-e? ¹⁴ Ugyanígy említhetnék még számtalan hasonló természetû figurát.

Hogyan ejt bámulatba bennünket a zene, mikor disszonáns hangzatokból a legszívhezszólóbb harmóniát hozza létre? S ugyan ki tudná megmondani annak okát, hogy ha két cserép-, réz-, vagy ezekhez hasonló edény közül az egyik színültig tele van, a másik pedig üres, akkor õket megkondítva a létrejövõ két hang pontosan egy oktávot fog kitenni? ¹⁵ És miképpen lehetséges olyan rokonszenv a hangok között, hogy amikor két ugyanakkora méretû lantot azonos módon - egyaránt mély G-re vagy bármely más húrra - összehangolunk és egy asztalra fektetünk, akkor csak az egyiket megszólaltatva a másik, érintetlen hangszer válaszol társának?

De befejezésképpen - feltéve, hogy valamennyi mûvészet hatását tekintve a megfelelõ nagyrabecsültséget és elismerést kapja - ezt a jó tudományt nem azok között tartjuk számon, amelyeket Lukianosz hiábavalóságuknál és haszontalanságuknál fogva a poklok kapuja elé számûz, hanem azok között, amelyek pégai ton kalon, vagyis létünk jóságának és boldogságának forrásai. Ezért a zene kegyes Teremtõnk magasztalásának elsõrendû eszköze, mert növeli áhítatunkat, gondjainkban megkönnyebbülést ad, elûzi a lélek szomorúságát és fájdalmát, egyetértésben és barátságban tartja az embereket, csillapítja a dühöt és az indulatot, s végül a legkiválóbb gyógyír a melankólia okozta kórok ellen.

Fordította: Pintér Tibor

H. PEACHAM JEGYZETEI

A    Deuteronomium 32.

B    Hasonlíthatatlanul csodás hangú, háromszög alakú 72 húros instrumentum volt ez.

C    Az egyik kórus válasza a másiknak.

D    Krónikák II. 5: 12, 13

E    De angore animi

F    Daimonion pragma - Állam, 531c

G    Odüsszeia VIII. 480. (Devecseri Gábor fordítása)

H    Politika, 1337b

I    Cicero: Tusculumi beszélgetések I,

J    Farragine Epistola

K    Cuspinianus: De Caesaribus et Imperatibus

L    Suetonius: A cézárok élete VIII.

M    Giovanni Croce

N    Nyolcszólamú motettái 1594-ben Rómában jelentek meg.

O    Históriák IV. 20. P Epistola LXXI.

A FORDÍTÓ JEGYZETEI

1.    Pindarosz: Püthiai ódák I. 13-14,

2.    Peacham hivatkozása nem világos.

3.    Exodus 15: 20, 21.

4.    Zenei-retorikai figurák. Az anaphora (fölvezetés, fölvitel) Johann Gottfried Walther meghatározása szerint: "Amikor egy mondat vagy akár csak egyetlen szó a különös nyomaték kedvéért egy kompozíción belül többször megismétlõdik." (Musikalisches Lexicon, 1732.) Symploké. szintén ismétléses figura.

5.    LIII. Epistola

6.    LXXVII. Epistola 11. "Et aurata Templorum tecta reboans."

7.    "Tudós" Móric hesseni õrgróf, akinek udvari kórusában énekelt a gyermek Schütz, aki késõbb az említett marburgi egyetem joghallgatója lett. Az õrgróf anyagi támogatásával jutott el 1609-ben elsõ ízben Velencébe, hogy Giovanni Gabrielinél tanuljon.

8.    Valószínûleg a Cantiones quae ab argumento sacrae vocantur címû motettagyûjtemény, amelynek 18 darabja származik Byrdtõl.

9.    Gradualia MI. 1605, 1607.

10.    Szövege Ariostóból vett angol fordítás.

11.    Io catenato moro (Leláncoltan halok meg).

12.    Peacham leírása mindkét mûnél a szófestés retorikai alakzatát (madrigalizmus) adja. Sospiri: sóhajok.

13.    Vecchi mûvének címe pontosan: Fa una canzone. A mû refrénje, melyre Peacham hivatkozik:

Falla d'un tuono ch'invita al dormire

Dolcemente facendola finire.

14.    Zenei-retorikai figurák. A századforduló idején már több traktátusban is kidolgozzák a zenei-retorikai figurák tanát, amelyek közül Peacham néhányat bizonnyal ismert. (Például: Burmeister: Hypomnematum Musicae, 1599., Musica Poetica, 1606., Nucius: Musices Practicae, 1613. stb.)

15.    Az itt elmondott kísérlet alapja az ismert püthagoraszi anekdota a hangközök rendszerének megtalálásáról.

Mielich: A bajor udvari zenekar. (Lassus: Bûnbánati zsoltárok - A kéziratos kódex miniatúrás elsõ oldala. 1570)