Csak egy van, idõtül

S az õ erejétül

Aki békével marad;

Nem fél kaszájától,

Nem sebes szárnyától,

Üdõ rajta elolvad:

Az tündöklõ hírnév,

Mely dicsõsségre rév,

Az mindenkor megmarad.

(Zrínyi: Az idõ és hírnév)

Mikor egy langyos nyári estén Thomas Mann hõse, Felix Krull, az akkor még pincérfiúként szolgáló szellemes szélhámos ellátogat egy elegáns párizsi étterem teraszára, és összetalálkozik hasonszõrû jó ismerõsével, Venosta márkival, egy igen fontos fecsegésnek lehetünk tanúi. A márki, két falat bélszín között, ezt mondja polgárhõsünknek: "Ön tehát, amint nem csupán itt és most látom, hanem mindig is láttam, jó családból való. Mi nemesek - bocsásson meg, hogy ezzel a rideg szóval élek - egyszerûen »családról« szoktunk beszélni, jó családból csak polgárember származhat. Fura világ! - Tehát jó családból való, és olyan életpályát választott, amely kétségkívül el fogja vezetni a származásához illõ célokhoz, ez azonban fõként azon múlik, hogy közlegénysorban kell kezdenie a szolgálatot, és átmenetileg olyan állásokat betölteni, amelyek a kevésbé éles szemût megtéveszthetik afelõl, hogy nem alsó néposztályból való emberrel, hanem álcázott gentlemannel van dolga. Jól mondom? - Apropó: nagyon helyes, hogy az angolok világszerte elterjesztették a »gentleman« szót. Mert ezzel megjelölhetünk olyan valakit, aki ugyan nem nemesember, de megérdemelné, hogy az legyen, jobban megérdemelné sok másnál, aki az, s akit németül írt levelek borítékán »Hochgeboren«-nak címeznek, míg a gentlemannek csak »Hochwohlgeboren« jár - »csak« -, pedig az utóbbi még több is a »wohl« szócskával... Ihr Wohl! Egészségére! [...] A »Hochgeboren« és a »Hochwohlgeboren« címzésekkel pontosan úgy vagyunk, mint a »család« és a »jó család« kifejezésekkel, teljes az analógia..."¹ Eddig a márki. A szónoki fecsegésben a két társadalmi réteg életformája és -stílusa közötti különbség rejtõzködik. Témánkhoz kissé közelítve: a "noble" és a "gentleman" hasonló, ám szükségszerûen gyökeresen különbözõ figurája. A nemes ember számára mindaz adva van, amitõl születésétõl fogva "noble". Ennyi elég számára. A "Hochgeboren"-ség mindent egy csapásra ad meg neki. A gentlemannek viszont el kell érnie mindazt a megbecsülést, ami az elõbbi számára adott. A latin "gentilis" az ugyanazon nemzetséghez, néphez tartozó egyént jelöli, míg a "nobilis" jelentése a híres, kiváló, ismert, elõkelõ. Mindezt, ha önerejére támaszkodva is, de kellõ erudíció segítségével a "gentilis" el tudja érni. "Hochgeboren" ugyan nem lesz - de gentleman igen.

Az úriember, aki kitûnik képzett elméjével, kifinomult stílusával és egyéb dicséretes erénnyel, elnyeri a megbecsültséget és a tekintélyt. A legnagyobb kiválóságok viszont akár "visszajátszhatják" azt a ballépést, hogy nem születtek nobilisnak: rangot kaphatnak, miként Goethe, vagy akár mint Francis Drake, a kalózzseni. Mármost pusztán az marad kérdés, hogy milyen erényekkel pótolható az eredendõen el nem nyert elõkelõség?

A puszta külcsillogással elérni kívánt "noble" állapot kizárólag nevetség tárgyává teszi az embert, miként Jourdain urat, aki bourgeois-ból gentilhomme akar lenni, de a kiválóság halvány szikrája sem tud felcsillanni benne. Hiába tehát vagyona, a szélhámos márki szemében "paraszt" marad. A "noble"-nak nem született számára ahhoz, hogy gentlemanné váljon, az egyedüli út a belsõ erények felépítése, melyek kiválóan reprezentálhatóak kifelé, a külvilágban tapasztalható erényeket pedig belsõ értékké kell alakítani. E kettõ együtt alkotja a leendõ gentleman számára is - Habermas kifejezésével élve - a reprezentatív nyilvánosságba való belépést. Miként Saint-Simon herceg ajánlja: "Mindig viselkedj úgy, ahogy látnak." Mindez válhat a tökéletes képmutatás mintaképévé, de a valódi kiválóság kohójává is. Értékétõl függõen, ami van, azt láttatni kell, mert ami nem látható, az nincs.

A gentleman ideálképét azonban a nemes ember figurája adja meg, pontosabban, az udvari ember alakja. Hiszen az egyén lehetõsége minden abszolutizmusban a centrumhoz való viszonyulásában nyilvánul meg. Aki nem képes magát kellõképpen reprezentálni, az az udvarban nemcsak kiszorul a társadalmi perifériára, de becsületessége is megkérdõjelezõdik, így minden valamirevaló (értsd: noble vagy gentleman) embernek el kell sajátítania az udvari élet illendõségét, ennélfogva a szó szoros értelmében udvariassá kell válnia.

E folyamat történetisége Baldassare Castiglione (1478-1529) nagy jelentõségû mûvével, az II cortegiano (Az udvari ember) címû könyvével veszi kezdetét, mely 1528-ban jelent meg. E mû hatása közel egy évszázadra meghatározó erejû volt valamennyi európai udvarban, s általa jött létre az egyetemesen elfogadott normatív udvari élet etikettje. Castiglione mûvét csak egyetlen késõbbi munka szárnyalja túl népszerûség dolgában: Balthasar Grácián (1600 k.-l658) spanyol jezsuita tudós könyve, az Oraculo manuál (Az életbölcsesség kézikönyve). E mû sikerét elsõsorban a nappályáján felfelé ívelõ francia udvarban aratta, miután megjelenését követõen (1637) Amelot de La Houssaye elkészíti francia fordítását 1680-ban, s a következõ nyolcvan év alatt összesen huszonhárom kiadást ér meg az "orákulum". A kor udvaronca tehát nem egyszerûen csak benne él az udvar világában, hanem szorgos munkával el kell sajátítania annak írott törvényeit. A 17-18. században e két említett mû mellett tornyosulnak a legkülönbözõbb tankönyvek, melyek már címükben is különféle társasági és érvényesülési témákat érintenek. Már csak az érdekesség kedvéért is érdemes néhányat idézni ezekbõl: FARET: A nemes ember, avagy hogyan kell tetszést aratni az udvarban; DE LA SALLE: A jómodorról; CALLIÈRES: AZ uralkodóval való beszélgetés módja; REFUGE: Értekezés az udvarról.

E mûvek nyomán kristályosodik ki az udvarias ember ideálja, aki a társasági életben önmagát tudja reprezentálni. E reprezentációs önértelmezésbe szorosan beépül a mûvészet, illetve annak etikai aspektusa: a színház a tökéletes udvari embert, az honnète homme figuráját reprezentálja. A színpad tehát nem egy másik világot jelenít meg, hanem éppen az evilági társas-udvari élet ideálját adja. Nézõtér és színpad egymásba épül, s a theatrum mundi világa megtöbbszörözõdik. Mindenki részese a színjátéknak, s maga a színpadi játék is szereplõ e színjátékban. Mindenki szereplõ és nézõ egyszemélyben.

A kor csúcserénye a honestas, a becsületesség. Az tudja elnyerni e fõerényt, aki kötelességeiben makulátlanul helytáll, azaz méltó módon megközelíti az ideált, s megvalósítja magában annak "földi mását". Az ily módon univerzálissá váló ember a becsület, a kötelességek teljesítése s a tökéletesség erényeivel lép a teátrum színpadára. Egyetlen méltó jutalma lehet: a kiválóság, ennélfogva a hírnév elnyerése. Csak a hírnév tud túllépni a porhüvely romlandó világán, hiszen az "üdõ rajta elolvad"...

Az angol gentleman számára a legfõbb orákulum Henry Peacham The Compleat Gentleman címû, 1622-ben megjelent könyve volt, mely genezisét tekintve egyértelmûen visszavezethetõ Castiglione majd' egy évszázaddal korábban megjelent mûvére. Egy hatalmas különbség azonban megkülönbözteti Peacham mûvét a Castiglionéétõl: az eszménykép itt nem az udvar zárt világában élõ udvaronc, hanem az önmaga lábán megálló, erényekkel ékeskedõ kiválóság, aki a maga erejétõl vezettetve jut el a kitûnõség csúcsára. Peacham, ha úgy tetszik, a protestáns humanista, akinek eszményképe a belsõ indíttatásból eredõ erudíció, amely szorgos munkával érleli meg gyümölcseit.

Természetesen a humanista erudíció egyik legsarkalatosabb pontja a mûvészetekkel való foglalkozás, mely minden magára valamit is adó úriember egyik legfõbb kötelessége, és azon dolgok közé tartozik, amelyek elvárhatók még a legnagyobb fejedelemtõl is. A mûvészet kitüntetett szerepe kapcsolja össze Peacham mûvét a korabeli francia és spanyol udvari orákulumokkal, hiszen a mûvészet gyakorlása nem pusztán kellemes idõtöltés és hasznos ténykedés, hanem a világszínházban eljátszandó szerepek egyik legfõbb közvetítõje. A kifinomultság és az ízlés alapvetõ erkölcsi-esztétikai ideáljai a mûvészetben, illetve annak mûvelõiben rejlenek. Tehát nem egyszerûen arról van szó, hogy a jó ízlésû embernek hasznos dolog a mûvészet gyakorlása, hanem csak a mûvészet gyakorlásával válhat valaki jó ízlésûvé. íme, megszületik az ideális esztétikai alany, akinek bárminemû kiválósága kapcsolatba hozható saját mûvészi tevékenységével. Peacham azonban több helyen megjegyzi, hogy semmiképpen nem azt várja el olvasóitól, hogy egyként kiválónak bizonyuljanak a mûvészet gyakorlásában, hiszen akkor el kellene hanyagolniuk egyéb fontos és komoly kötelességeiket. Így szivárog be a mû gondolataiba a protestáns erkölcs hasznosságfogalma. Mert mindennek addig van csak fontos szerepe, míg nem lép túl a maga hasznán. A mûvészet tehát korántsem kizárólag az élvezetek világa, hanem az ember kiteljesedésének ideális eszköze. Nincs kitüntetett helye az erények világában: a kötelességek teljesítését nem helyettesítheti. A pályája elsõ csúcsához közeledõ angol polgári világ hasznos erényeihez kapcsolódik a mûvészi tevékenység.

Mindazonáltal az angol monarchiában egyúttal udvari erény is a mûvészetekben való jártasság: a mûvészetükben legkiválóbb professzionális (értsd: kenyérkeresõ) polgári származású mûvészek kiváltságokat és jogokat kaphatnak. Így vált például William Byrd a Châpel Royal Gentleman-jévé, I. Erzsébet jóvoltából. Lám, a gentleman nemcsak kifinomultságot és jó ízlést rejt magában, hanem kézzelfogható (és évjáradékkal járó) rangot és megbecsültséget is.

Henry Peacham alakjáról túl sok adat nincsen, jószerével ez az egyetlen mûve, mely ismertté tette nevét. Annyi bizonyos, hogy szerzõnk 1576-ban született, s igen elõkelõ tanulmányokat folytatott: a Cambridge-i Trinity College baccalaureatusa 1595-ben, majd magister fokozatot szerez 1598-ban. Késõbb Thomas Howard, Earl of Arundel fiainak tanára, akiket követ a kontinensen megtett hosszú utazások során. Ennek következtében lesz tanítványa a modenai Orazio Vecchinek, aki zeneszerzésre okítja Peachamet, s õ a The Compleat Gentlemanben érezhetõ odaadással említi meg mesterét. E tanulmányoknak legkésõbb 1605-ben be kellett fejezõdniük, Vecchi ekkor bekövetkezett halála miatt. 1613 és 1614 között Franciaországban, Itáliában, Vesztfáliában és Németalföldön tesz utazásokat. 1615-ben tér haza véglegesen Londonba. Bizonyos, hogy közeli ismeretségben állt John Dowlanddel, az angol késõreneszánsz legkiválóbb lantmûvészével és air-szerzõjével. Mûvének a zenérõl szóló fejezetében csak õt nevezi Masternek és Doctornak egyszerre: Master Doctor Dowland. Feltehetõ, hogy szintén ismerte William Byrdöt, akit az angol zene pboenixének tart. Peacham maga is gyakorló komponista volt, négy- és ötszólamú madrigáljait "Thalia's Banquet" címmel adta ki 1620-ban. Fõmûve, a "The Compleat Gentleman", l622-es megjelenése után olyannyira népszerû lesz, hogy 1626-ban, majd 1627-ben ismét kiadják, s ez maradt fenn egyedül, mint a szerzõ legnevezetesebb munkája. Peacham 1643-ban halt meg.

Kétségkívül mûvének egyik legtanulságosabb fejezete a zenérõl szóló, amelyben tetten érhetõ a protestáns zenefelfogás ótestamentumi eredeztetése éppúgy, mint a késõ reneszánsz zenei eszményeinek humanista szellemû elismerése, így a zene jótéteményeit bizonyítandó, egyaránt hivatkozik az Ótestamentum legkülönbözõbb helyeire és az antik auktorok idevágó fejtegetéseire. Zenei értékítélete egészen elsõrangú, a kor hatalmas irodalmából biztos kézzel emeli ki a valóban legnagyobb hatású szerzõket. S figyelme eközben mindig arra irányul, hogy példáinak említése a kiválóság és nagyszerûség dicséretévé legyen, miáltal érzékeny olvasója, reményei szerint, valódi gentlemanné válik. Célja pedig ugyanaz, mint majd a másfél évtizeddel késõbbi Graciáné lesz: "Sok szép tükörös példák forognak elõttünk, amellyekben mint eleven könyvekben megláthatjuk, mint mehessünk böcsületre. Válogass bennek, viseld minduntalan szemeden, ne csak hogy utánnok, hanem hogy elõttök is járhass." ²

_______________________

JEGYZETEK

1. Thomas Mann: Egy szélhámos vallomásai. III. könyv, IV. fejezet. Lányi Viktor fordítása. Budapest, Dunakönyv, 1994. 214.

2. Balthasar Gracián: Bölcs, és figyelmetes udvari ember. Elsõ század, LXXV. maxima. Faludi Ferenc fordítása, 1750. In: Faludi Ferenc: Téli éjszakák. Budapest, Magvetõ 1978, 142.

William Hogarth: Az elõadás. 1733-34. RézmetszetWilliam Hogarth: A reggeli fogadás. Az aranyifjú útja sorozatból. 1732-35