Február 3-án - egy nappal 88. születésnapja elõtt - Baltimore-ban elhunyt Jámbor Ági zongoramûvésznõ. Majdnem ötven évet töltött az Egyesült Államokban, és bár néhányszor (a hatvanas és hetvenes években) hazalátogatott, ezek a rövid utak sohasem a koncertpódiumnak szóltak, hanem részint a családnak, részint pedig egy újabb keletû érdeklõdésnek, a népzenekutatásnak. Az egykori csodagyerekre, az Edwin Fischer-tanítványra, aki Kodálytól is vett zeneszerzés-órákat, az 1937-es varsói Chopin-verseny díjnyertesére nem sokan emlékezhetnek ma már Magyarországon.

Õ maga meglehetõsen közömbös volt azzal szemben, amit "karrier"-nek szokás nevezni. Többszörös emigránsként néhányszor sikeresen újrakezdte a koncertezést: a II. világháború elõtti években Hollandiában élt férjével, Patai Imre fizikussal, a háború után Svédország, majd Amerika következett - mindenütt hamarosan felfigyeltek kivételes muzikalitására és ragyogó technikájára.

Elsõsorban Bach-játékosként tündökölt: néhány fennmaradt lemezfelvétele egy "prehistorikus", szégyentelenül romantikus Bach-felfogásról tanúskodik, amelyet azonban szokatlanul erõs szenvedély tesz meggyõzõvé. Ormándy Jenõhöz nem más, mint Bruno Walter ajánlotta be. Mint késõbb elmesélte, Ormándy senkit sem hallgatott meg, aki ajánlólevéllel kopogtatott nála. Azt azonban már mégse tehette meg, hogy Bruno Walter szavát semmibe vegye, így adott neki tíz percet. Ági ezután évekig visszatérõ szólistája maradt a philadelphiai zenekarnak.

Egy idõ után azonban a koncertezés rizikója helyett mégis a biztos állást választotta. A Philadelphia melletti patinás leányiskola, a Bryn Mawr College hívta meg tanárnak, ami azért volt szokatlan, mert ebben az iskolában nem folyt rendszeres hangszeroktatás, és Áginak a zongora mellõl felállva zenetörténeti elõadásokra is vállalkoznia kellett. Ekkoriban ébredt fel érdeklõdése az etnomuzikológia iránt. Az akkoriban még alig ismert magyarországi cigány népzenét választotta kutatási témául, és magyarországi látogatásai során gyûjtõutakra is indult. A sok új felfedezés hatása alatt egyre kevesebbet zongorázott nagyobb nyilvánosság elõtt, legszívesebben otthon játszott barátainak és tanítványainak, vagy a telefonon keresztül távoli (nemegyszer nagybeteg) szeretteinek, vagy karácsony este - a városi börtönben, egy ütött-kopott pianínón, a raboknak...

Az embertársaival szembeni elkötelezettség számára mindig több volt puszta frázisnál. A vietnami háború idején aktív részese volt a háborúellenes mozgalomnak, és amikor Szent-Györgyi Albert megírta békéért kiáltó "Psalmus humanus"-át, Ági komponált felkavaró erejû zongoraközjátékokat a felolvasáshoz. (Szent-Györgyivel még Budapesten, a náciellenes ellenálló mozgalomban együtt dolgozva ismerkedett meg.) Ezekben az években egyre több zenét írt, fõleg zongorakíséretes dalokat, német szövegre, késõromantikus stílusban, de mégis személyes hangot találva.

Az utolsó években visszavonultan élt. A jelen egyre kevésbé volt fontos számára, de a múltról nagy lelkesedéssel be- szélt: Edwin Fischerrõl, aki mindig számon tartotta, hogy növendékei biztonságos környéken laknak-e Berlinben, mit olvasnak és milyen gyakran járnak múzeumba; arról a felejthetetlen délutánról, amikor Albert Einsteinnel szonátázott, vagy arról, hogy egy évig a hollywoodi filmsztár, Claude Rains felesége is volt. Két héttel halála elõtt még - emlékezetbõl - végigjátszotta Mozart d-moll zongoraversenyének mindhárom tételét, egy közeli barát kísérte második zongorán.

Távoztával megint eggyel kevesebb lett azoknak a száma, akik egyaránt elsõ kézbõl ismerték egy letûnt kor borzalmait és mély humánumát, és az utóbbit saját évtizedes munkájukkal terjesztették, ahol és amilyen módon csak lehetett.