Kocsis Zoltán lemeze 13 év 12 koncertfelvételét tartalmazza: 11 közülük a Zeneakadémia nagytermében, 1 a pécsi Liszt Ferenc teremben készült. Akik ezekben az esztendõkben hangversenyre jártunk, talán joggal érezzük úgy: e megörökített percek, noha természetesen mindenekelõtt Kocsis mûvészetének dokumentumai, mégis a mi életünk részei is; a mieink, hiszen nem felejtettük el - sokszor évtizedek távolából sem - ezeket az estéket. A lemezen hallható elsõ szám, Schubert f-moll impromptuje (op. 142/4, D 935) mindjárt egy teljes koncert atmoszféráját idézi fel: Kocsis ezen az estén - 1977. március 2. - más Schubert-kompozíciót is játszott (B-dúr impromp-tu), meg Ravelt (Nemes és érzelmes keringõk; Couperin emlékezete), Wagnert (Trisztán-részlet) és Chopint (cisz-moll polonéz). Legfõképp azonban: a Schröder halálát Vidovszky László darabjának elõadása ott és akkor, a kortárs zenei rezervátum elszigeteltségébõl kiszabadítva, a Zeneakadémia nagytermének máshoz szokott, polgári ízlésû közönsége elõtt: tett volt a javából, kisebbfajta forradalom az akkor 25 éves zongoramûvész részérõl - kevés híján botrány is lett belõle, izzott a levegõ. Nem csoda, ha húsz év után is emlékszem a koncert ízére, hangulatára, de még arra is, hogy ezt az estét honnan hallgattam végig: a jobb oldalerkély egyik állóhelyérõl. Ilyesféleképp értettem a fenti mondatokban, hogy azok számára, akik e koncerteken jelen voltunk, e felvételek élménye: a miénk. Csupán egyetlen példát említettem, de ugyanígy hivatkozhattam volna a születésnapi hangversenyekre (május 30), melyeken Kocsis, immár sok éve, az "ajándék, mellyel meglepem […] magam magam" szomorúságának örömteli reciprokaként, ünnepelt létére ad ajándékot az õt ünneplõ közönségnek. Négy szám idéz a lemezen két ilyen estét: három Rachmaninov-tétel 1978-ból és Liszt Ferenc Szerelmi álmok-sorozatának 3. darabja, a Notturno az 1986-os születésnap mûsorából. Persze a példákat tovább is lehetne sorolni: alighanem mindenki, aki adósa Kocsis mûvészetének, talál a lemezen olyan dátumot és elõadást, mely személyes emlékeit eleveníti meg.

Mégsem nosztalgikus visszatekintés vagy üzleties gondolkodásmód által inspirált Best of…-típusú válogatás ez a lemez. Ha így volna, abban sem lenne semmi kárhoztatandó, ám a kísérõfüzet miniatûr esszéjével a mûvész arról tudósít: a CD gyöngyszemeit erõs gondolati szálra fûzte. Liszt szellemében - ad kezünkbe kulcsot írásának címe. Az elsõ mondat leszögezi: "a Liszt Ferenc által leglátványosabban képviselt attitûd hatja át nemcsak a lemez mûsorösszeállítását, de a mûvek elõadói megközelítését is." Nem szándékom valamennyi felvételt széljegyzetelni, ám többségükrõl kínálkozik legalább párszavas mondandó. A lemez élén a már említett f-moll Schubert-impromptu (amellett, hogy Kocsis megközelítésmódja ezúttal hangsúlyozottan "koncerttermi" virtuozitású) sajátosan feszült, dacosan ritmizált zongorázással lep meg, frappánsan elõlegezve így a tõle nagyon is távoli esztétikát képviselõ Csárdás obstiné makacs ismétlõdéseit, ama jellegzetes kíméletlenséget, mely Kocsis elõadásában a darabvégi diszkant-oktávmenetek csillogásának ellenpontja. A három Rachmaninov-kompozíciót (melyben mint egységben az A-dúr prelûd áll a "lírai középtétel" helyiértékén) briliáns virtuozitás és szimfonikus hangzásigény fûzi össze. Itt ismét sugallatos elõlegezésnek lehetünk tanúi: az E-dúr prelûd a Rachmaninov-mûcsoport zárótagjaként, mintegy fürdetve a hallgatót a pazarul zengõ hangzásban, méltóképp vezet rá a chopini g-moll ballada abszolút mûvészi maximalizmus" jegyében fogant, kivételes tökéletességû interpretációjának élményére. A balladát Kocsis nagy drámai zeneként olvassa, a mû ívét olyan - csak a Richteréhez hasonlítható - tartással formálva meg, melyet egyetlen szóval leginkább a tántoríthatatlanság magatartásának zenei megfelelõjeként jellemezhetünk. Orvos javallhatná gyógyszerként e felvételt mindazoknak, akik úgy hiszik: Chopin zenéje feminin...

Számomra három pillére van a lemeznek: az iménti Chopin-tolmácsolás az elsõ. Második a Parsifal középsõ felvonásának két részletét összekapcsoló átirat, a Viráglányok jelenete és a finálé. Túl a wagneri orkesztrális hatások kongeniális megjelenítésén és Kocsis játékának tónusgazdagságán, jelzés is e felvétel ebben az antológiában: egyedüliként képviseli a zongoramûvész átírói aktivitásának eredményeit. A Lebert & Stark zongoraiskola számára készült Liszt-darab, az Ave Maria hangzásának fokozatos kibontakozása székhez szegez: a mû nevezetes harangozás-effektusa (alcím: Római harangok) a zsigerekre hatón intenzív, gazdag terû basszusokban zongorát meghazudtoló színek sokaságát hívja elõ. A harmadik pillér a Velence és Nápoly három tétele: Gondoliera, Canzone, Tarantella. Mindhárom elõadását hosszan lehetne méltatni, kiemelni közülük azonban talán mégis a Canzonét érdemes. Koncertlemezrõl lévén szó, itt példaszerûen ragadható meg ama jelenség, mely Kocsis hangversenyein a legnagyobb pillanatok közös nevezõje: a formálást elemi lendület fûti és löki elõre, ez a hév azonban emocionálisan úgy ragadja magával a mûvészt, hogy közben nem szünteti meg a hangszeres kivitelezés kontrollját. És akkor nem beszéltünk a lemezt záró Kodály-mû, a Hét zongoradarab másodikjaként ismert Székely keserves érces billentésû parlandójáról, az elõadás sûrû levegõjérõl: valóban, ahogyan Kocsis játssza, úgy még ez a tétel is Liszt szellemét idézi.

A három versenymû-karakterû francia kompozíció egyazon CD-n való megjelentetése többszörösen is frappáns ötlet: a Balkezes zongoraverseny szökõévenként megszólaló, elõadót próbáló alkotás, Debussy Fantáziája igazi kuriózum, a három darab együtt pedig érdekes összevetésre ad alkalmat, Debussy esetében az alkotói pálya legkezdetére, Ravel két egyívású, párhuzamosan komponált koncertjével a mûvészi kibontakozás végkifejletére (no meg a két iker-mû hasonló vonásainak és kiáltó ellentétének sajátos keveredésére) irányítva a figyelmet.

A kísérõfüzetbeli ismertetõszövegek egyikének szerzõje (Max Harrison) szellemes bon mot eszközével véli megragadni a két Ravel-concerto pólus-ellenpólus viszonyát, mondván: a Balkezes fekete mágiája a kétkezesben fehérre vált. Kulisszatitkokba be nem avatottként csak találgathatom, vajon amikor az (egyébként kitûnõ) írás e fontos - mert mindkét Ravel-mû egészét érintõ - megállapítása papírra került, a zenetörténész ismerte-e már Kocsis Zoltán felvételét. Nem valószínû, hogy igen - akkor aligha írja le az inkriminált mondatot. Tetszetõs hasonlata amúgy sem igaz, az elõadás pedig (számomra legalábbis) mást sugall. Érdemes e szálon továbbhaladni, mert segítségével lényegre tapintva jellemezhetõ a két Ravel-felvétel. Elõzetes summázatként: Kocsis keze alatt a G-dúr zongoraverseny véletlenül sem hat "mágiaként", ami pedig a D-dúrt illeti, annak, igaz, az õ elõadásában is van mágikus lehelete - ám ez a mágia éppenséggel nem fekete, hanem fehér. A Balkezes zongoraverseny a Philips-felvételen súlyos és zord intelemként, de minden hangjában a humánum megnyilvánulásaként hat.

Kocsis a G-dúr koncert saroktételeit a szerzõi szándék szellemében divertissement- és toccata-funkcióval zongorázza. A tempók rendkívül élénkek, a ritmika még olyankor is játékos, ha épp nem tagolják metrumváltások vagy megtorpanások, hanem perpetuum mobileként õröl. Kocsis pompásan érti a raveli szinesztézját: a kristályos billentés pezsgõ és bugyborékoló hangözöne újra és újra a sziklán permetté porladó vízsugár képzetét kelti. A hangszeres elõadásmód érzéki örömének a stílusértelmezés játékossága ad szellemi távlatot: a fanyar-csúfondáros jazz-elemek hangjából Kocsis is felszínre segíti a Gershwin-rokonságot, de zongorázása nyomán tetten érjük Stravinsky hatását éppúgy, mint a népzenei elemeket. A magánszólamot a partitúra szimfonikus egységébe ágyazó mûben a Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével egyenrangú kamarazenei partner, virtuóz szólókkal járul hozzá az elõadás színeihez. Természetesen Kocsis olvasatában is szigetet képez az Adagio assai középtétel ihletettsége és sallangtalanul egyszerû kantilénája. Felhívom a figyelmet az eleganciára, mellyel a zongoramûvész didaxis nélkül, finoman, de félreérthetetlenül jelzi a folyvást 3x2 = 6-ot állító jobb kéz és a vele szemben kitartóan 2x3 = 6-ot hangoztató bal kéz hemiolás metrum-lebegtetését.

Noha a két mû közti különbség okán kézenfekvõ, megállapításként a recenzióból mégsem maradhat ki, mert hatásként oly elementáris: a Balkezes zongoraversenyt mintha nem ugyanaz a muzsikus játszaná, nem ugyanazon a hangszeren. Kocsis billentése - ez elõadásának egyik bravúrja -, miközben átütõ erejû, soha nem szûnik meg plasztikus lenni, s a legszélsõségesebb barbaro-pillanatokban sem lépi át a kontrollálhatóság határát (e szempontból a nagy Bartók-tapasztalat alighanem busásan kamatozik a Balkezes zongoraverseny megszólaltatásakor). Közismert, hogy a D-dúr concerto kivételes állóképességet, rendkívüli virtuozitást, s mint mondják, nem akármilyen erejû kezet követel (Marguerite Long, Ravel mûveinek elkötelezettje nem is tudta megtanulni a darabot). Kocsis felvételén a zongora szimfonikus birtokbavétele mind a színek, mind a regiszterek tekintetében felidézi azt az érzékcsalódást, mely a mû valóban sikerült elõadásainak nélkülözhetetlen eleme: az öt ujj egyszerre mindenütt ott van és minden funkciót ellát, a pörölycsapásbasszusoktól az éneklõ diszkantdallamon át a középregiszterben zsongó arpeggio-kíséretig.

Karmester és zenekar érdeme, hogy a hangszerelés sok infernálisan mély effektusa ellenére a hangzás sohasem válik zsúfolttá vagy tömötté: ami sötét és súlyos, az nem szükségszerûen nehézkes - mondja a felvétel. Úgy érzékelem, a formaértelmezés nem a tiszti rapszódiaforma kéttagúságának hatását hangsúlyozza, hanem a mûben szintén (vagy még inkább) benne rejlõ, boltozatos háromtagúságot s (a jazz jelenléte ellenére) a mû alapvetõen romantikus fogantatását, ellentétben a G-dúr koncert klasszicizáló jellegével. A teljes felvétel összhatásával kapcsolatosan azt érzem meghatározónak, amit már bevezetõben is jeleztem: Kocsis keze alatt - én legalábbis így hallom - a La Valse kezdetére utaló sötét színek, a paroxizmusig-fokozásnak a Boleróra rímelõ hajlama, a középsõ formaszakasz mixtúráit kísérõ brutális csizmatrapp vagy a nagyon is konkrét jelentéssel bíró, Dukas-i gyökerû 6/8 fékezhetetlensége nem valamely "fekete mágiaként" összegezõdik, hanem olyan nagy erejû emberi kiáltásként, mely a '30-as évek elején egyáltalán nem volt korai (akadt, aki már '24-ben hallani vélte, hogy "a föld dübörög"). Persze távol álljon tõlem, hogy e megállapítással a mûbe bármit is belemagyarázzak, mindössze annyit állítok, hogy a nagy alkotó, akarva-akaratlan, mindig azt írja, ami a levegõben van...

A Római díj idõszakából származó Debussy-fantázia: harmadik szín a lemezen, az elsõ kettõhöz nem hasonló. Kocsis karmesterként is találkozott már a mûvel: õ vezényelte a Fesztiválzenekart 1993 májusában Budapesten, amikor a Fantázia zongoraszólóját - magyarországi bemutatóként - Mocsári Károly adta elõ. Szólista és zenekar tavaszias hangulatot, szûrt fényeket és sok folthatást hív elõ a partitúrából, s a tempóértelmezést, a ritmizálást, sõt a formálás egészét is mintha az átmenetek szelídsége, észrevétlen fokozatossága határozná meg.

A zongoraszóló körülfonja a zenekart, behatol szövetébe, átsiklik rajta, majd újra felszínre bukkan - Kocsis egyszerre játszik szólistaként és kamaramuzsikusként. Érdekes megfigyelni, hogyan vegyülnek az elõadásban (mint persze magában a mûben is) az érett Debussyt jósló és a késõbbi alkotóra - talán - nem jellemzõ vonások. Nyilvánvalóan az utóbbiak érdekesebbek: ilyen a hangvételnek a gyors tételekben olykor meglepõen nyílt, áttétel nélküli (bocsánat a szóért:) optimizmusa, s az a szintén nyíltan vállalt líra, amely a Lento e molto espressivót jellemzi. Ezeket a kedély- és érzelem-megnyilvánulásokat a zeneszerzõ késõbb aligha alkalmazta ilyen tisztán, átpártolván a keverék-lelkiállapotokhoz.

Függelék gyanánt említek a recenzió végén két olyan kiadványt, melyen Kocsis a szólófelvételeket és versenymûveket felvonultató CD-k után ismét más minõségben: kamaramuzsikusként, elfeledett (vagy félreértett) mûvek felfedezõjeként, illetve újból átíróként jelenik meg. A Kreisler-gyûjtemény ismerõs lehet a fekete lemezek egykori gyûjtõjének: az analóg változat a régi Hungarotonnál 1982-ben látott napvilágot, akkor In the Style of… címmel foglalva össze századunk nagy hegedûvirtuóza és sikeres ráadásdarab-szerzõje, Fritz Kreisler (1875-1962) saját stílustanulmányait illetve átiratait, Rameau-tól és Corellitõl Weberen és Mendelssohnon át Albenizig és Rachmaninovig. A megjelenés idején módom volt egy másik Csaba-Kocsis lemezzel, Bach hat hegedû-zongoraszonátájának (BWV 1014-1019) felvételével együtt recenzeálni a Kreisler-antológiát (Muzsika 1983/3, 47-48.). Az akkor leírtakat értékítélet tárgykörében legfeljebb ismételhetem, néhány apró újdonság hozzáfûzésével. A lemezhez mellékelt, Kreisler mûveinek filológiai zûrzavarában rendet vágó, ezúttal is Kocsis által írt ismertetõ nagyrészt azonos a hajdanival, a vége felé azonban néhány fontos megállapítással bõvül - mint ahogyan gazdagodott maga az új kiadás is: két, az 1982-es válogatásról lemaradt darabbal (Lili' uokalani és Stephen Collins Foster egy-egy kompozíciója). Másfél évtizede a magyar zeneéletben még meglepetésként hatott az addig fõként megfellebbezhetetlen klasszikus értékek és kortárs zene felé forduló Kocsis portréján a könnyedség, a ráadásdarabokat is befogadó ízlésbeli tolerancia friss vonása - az azóta eltelt idõben (részint az új Fesztiválzenekar kávékoncertjeinek spiritus rectoraként) a zongoramûvész-karmester sokszor tanúságot tett nyitottságáról, a legkülönfélébb stílusok és életmûvek iránti vonzalmáról és azokban való jártasságáról. Ám a Kreisler-lemezt ma is érdemes újra feltenni: Kocsis és partnere, az azóta nyugati fesztiválokon karmesterként otthonos, hegedûjét sajnos egyre ritkábban kézbe vevõ Csaba Péter hajdani kamaramuzsikálásának - valamit a század-eleji nagyok játékának zamatos hangzásából és ritmikai szabadságából is átmentõ - virtuozitása és könnyedsége, a zenei arcok és álarcok váltogatásának játékossága ma is örömöt szerez a hallgatónak.

Nem volna ildomos elhallgatni, hogy a legutóbbi Perényi-Kocsis lemez bevételeivel a két mûvész a Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálatot támogatja. A fõszereplõ itt természetesen a csellista, akinek Kocsis egy szám kivételével zongoramûvész-partnere (Dvořák ritkaságnak számító, két hegedûre, csellóra és harmóniumra komponált, op. 47-es Bagatelljeit Perényi Kocsis, Keller András és Pilz János társaságában szólaltatja meg. A lemezen nemcsak kamaramuzsikusként, de átiróként is ott Kocsis keze nyoma: tõle származik Sibelius Valse Triste-jenek és Debussy La plus que lente-jának cselló-zongora változata (Kocsis jegyzi a miniatûr repertoártörténeti áttekintésként értékelhetõ kísérõszöveget is, A mellõzött gordonka címmel).

Nagyobbrészt szintén átirat a koncertlemezen szereplõ többi kompozíció: Bach BWV 853-as prelúdium és fúgáját Kodály, Chopin op. 25, no. 7-es etûdjét Glazunov, Liszt 1. Elfelejtett keringõjét Busoni alkalmazta cselló és zongora kettõsére. A szerkesztõi koncepcióval kapcsolatos kifogásként említhetné a recenzens, hogy ebben a léptékben és ebben a mûfaji kontextusban, még ha záródarabként funkcionál is, furcsán hat Debussy ciklikus mûve, a Szonáta. Ám a kifogás elméleti: Perényit és Kocsist Debussy-elõadóként lemezen hallgatni olyan nyereség, mely minden kételyt elhallgattat. A CD hangszeres és zenei színvonalát az a perfekció és az az intenzitás jellemzi, melyet a Perényi-estek hallgatói e koncertek összetéveszthetetlen atmoszférájaként ismernek: nagyívû, súlyos dallamformálás (Bach) és személyes hangon deklamáló, fájdalmas kantiléna (Chopin); nosztalgiafátylas déja vu -hangulat és tépelõdés szürke recitativója (Liszt); lepkeszárny-könnyedség (Popper) és halálvalcer-atmoszféra (Sibelius), kedéllyel feltálalt szláv ízek (Dvořák) és illatokkal-neszekkel terhes, ibér éjszakák vibráló párája (Debussy). Perényi salaktalan tónusát, makulátlan virtuozitását, Kocsis zongorajátékának fantáziagazdagságát és az interpretációk mesteri felépítését figyelve, a hallgatót csupán a taps figyelmezteti újra és újra, másképp el se hinné, hogy a felvételek koncerten készültek...