HUBAY HEGEDÛGYANTA:

(Hirdetés a 30-as évekbõl)

Kedves gyerekkori emlék: ülök a szülõi könyvszekrény elõtt a parketten, és valami könyvet lapozgatok. Tartalmát majd jó tíz év múlva fogom (talán) megérteni. Falom szememmel a képeket, böngészem a képaláírásokat, próbálok érzékeimmel felfogni valamit abból, amit eszemmel még nem tudok befogadni. Jó tíz év elteltével talán kézbe veszem újra a kötetet, és megértem - vagy nem, de az is lehet: a történelem már régen elsodorta a könyvet is, könyvszekrényt is. Mégis, az élmény megragadott, egy benyomás rögzõdött, valami tudásféle is megmaradt: a nautilus-csiga kõbe-fagyott spirálja, a Hold kráterei vagy Mona Lisa híres mosolya.

Az utóbbi években fenekestõl felfordult hazai könyvpiac egyik jellegzetes terméke az ajándék-könyv vagy - másik funkciója felõl megközelítve - dísz-könyv. A nagyformátumú, vastag, díszes albumok, szóljanak a világ történetérõl, valamelyik földrészrõl, majmokról vagy harci repülõgépekrõl, szinte mind külföldi kiadvány jól-rosszul magyarra fordított, szerencsés esetben némileg aktualizált változata. A munka fõ vonzereje (a hazai közreadó számára), hogy nemcsak a kész szellemi terméket, hanem a színes képek filmjét is készen szállítja a külföldi kiadó, így a magyar változat költségeinek jelentõs része megtakarítható. Igaz, ennek az általános magyar mûveltségtõl és tájékozottságtól teljesen idegen képanyag az ára. Lehet ez azonban pozitívum is, hiszen szokásaink nem kis része a konzervativizmus kényelmébõl származik. A díszkönyvek fényes külseje azonban nem ritkán gyenge, vagy egyenesen silány tartalmat takar. A kötetek által nyújtott, külföldön gyûjtött-szerkesztett (német, amerikai, ritkábban angol vagy francia eredetû) mûveltségi anyag legtöbbször messze alatta marad annak, amit az efféle könyvekért pénzt áldozni hajlandó vagy képes, látókörét szélesíteni kívánó hazai réteg egy-egy ilyen nagy, összefoglaló munkától várna. Azt hinni vagy remélni pedig, hogy ezek a könyvek a hazai újgazdagok mûveltségi színvonalát emelhetnék: merõ naivitás. Reményeink szerint polgárosodó társadalmunk feltörekvõ rétegei - tudjuk - nem elsõsorban olvasmányaik révén kívánnak a tradicionális (kis- vagy nagypolgársághoz) felzárkózni.

Zenei díszkönyvek is bõven tenyésztek az elmúlt években. Attól kell tartanunk, hogy nagyobbik részük eddig nem tudott semmi lényegessel hozzájárulni a hazai zenei mûveltség emelkedéséhez. Lehet: a vélemény egy kicsit sommás, de végül is ez a kép igazolódik már csak azoknak a munkáknak az alapján is, amelyekrõl a Muzsika recenziót közölt. Azonban mégsem szabad véleményalkotásunkban megfeledkeznünk azokról a mai gyerekekrõl, akik ma nézegetik a képeket, és szereznek új, talán elsõ ismereteket történelemrõl és archeológiáról, furcsa állatokról vagy különös hangszerekrõl.

Jó tizenöt esztendeje kerültek Budapestre egy szép angol zenei képeskönyv, a Musical Instruments ofthe Word (Bantam Books, Toronto-New York-London 1976.) elsõ példányai. Nagy örömmel és õszinte belefelejtkezéssel forgattam, lapozgattam, nézegettem e kiadványt, úgy, mint a gyerekkor képeskönyveit. Sokszor tudtam használni munkámhoz is: rengetegféle hangszer négyezernyi ábrázolása mellett szemléletesen mutatja azokat használat közben is: játékost, tartást, arányokat. A könyv keltette képbámuló öröm mellé csak jóval késõbb tolakodott néhány kifogás. A szöveg eleinte nem csak az angol nyelvvel való kevéssé bensõséges viszonyom miatt maradt nagyon másod- vagy sokadlagos: ez a munka ábrái révén hat igazán. De így, csak a képaláírásokat követve is sok tekintetben remek ismereteket közölt.

- A hangszer-szisztematika mindmáig legelfogadottabb és legelfogadhatóbb rendjét, a századelõrõl származó, de eddig jobbal nem pótolt Sachs-Hornbostel-féle hangszerfelosztást.

- Rengeteg hangszer szisztematikusan rendezett képét, teljes rokonságával és szinte valamennyi funkciójával együtt.

- (Többek között) jól használható, lexikonban sehol nem olvasott-látott listát a hegedû-és gambacsalád egyéni jellegzetességeirõl, egyenként és összehasonlítva egymással a kettõt (198.*).

- Szemléletes ábrát a rézfúvósok szelepeinek mûködésérõl (62.), a hárfa hangolószerkezetérõl (177.), a klavikord érintõjérõl (228.), a csembaló pengetõjérõl mûködés közben (230.).

- Stb.

Valóban nem fordítottam nagy figyelmet a szövegre, így korábban nem tûnt fel, milyen kevéssé konzekvens a könyv az egyes fejezetek bevezetõ szövegeiben, az egyes családok diagramját megelõzõ leírásaiban;

- milyen kevéssé tudható meg belõle, hogy melyik instrumentum tartozik a mindennapok gyakorlatához, és melyik a ritkaság, az egyedi eset;

- melyik hangszer tartozik az archeológia, melyik az etnomuzikológia és melyik az "európai" hétköznapi zenei gyakorlat körébe?

Mindez csak ma kezd zavarni, amikor a könyv magyar változatát (amelyikrõl cikkem szólni szándékszik) veszem kezembe, és most már olvasom is (ó, átkozott lustaság!), nem csak lapozgatom, nézegetem azt. A munka iránti korábbi lelkesedésem némileg csökkent. Nem tetszik

- a minden egyes hangszercsaládhoz odarajzolt zenekari ültetési terv, amelyik úgy tüntet fel egy lehetséges rendet, mint térben és idõben rögzített, örökös abszolútumot;

- az ezekhez a térképekhez fûzött 5-6-tételes "fontosabb mûvek''-jegyzék, melynek választásai - természetesen - nagyon esetlegesek, korhoz, területhez, kultúrához kötöttek;

- hogy a kötetben fotószerû ábrák vannak különleges, múzeumokban jól mutató, de a zeneélet gyakorlatában legkevésbé sem jellemzõ instrumentumokról (például A. Schnitzler tucatnyiszor is reprodukált perec-trombitájáról a bécsi gyûjteménybõl; 61.);

- miért szerepel olykor három-négy rajz egyazon hangszertípus egyazon tájról való példányairól (három csont kaparó Arizonából, 130.; négy doromb Új-Guineából, 132.).

- a kötet végére - nincs találóbb szó egy ennyire találomra, szervetlenül és kényszerûen hozzáfûzött kiegészítésre - odabiggyesztett "Makers, virtuosi, writers" címû lexikonféle.

Mindezek ellenére alapvetõen fontosnak és jónak, a tudományos-ismeretterjesztõ irodalom sikerült darabjának érzem a kötetet ma is. Segítséget és széles körû tájékoztatást nyújt szakembernek és érdeklõdõnek egyaránt, és gyengeségei, hibái elenyészõek hasznához képest.

A könyvet a 70-es évek végén - hûségesen megtartva az angol változat beosztását, tipográfiáját - németre is lefordították. A német kiadást a Bertelsmann Lexikon-Verlag jegyzi (Musikinstrumente der Welt. 1979), a fordítást Dr. Alfred Baumgartner (Wien) végezte.

Az elmúlt év végén, a karácsonyi piacról némileg lemaradva, szinte teljes titokban megjelent a Gemini kiadó gondozásában a könyv magyar nyelvû változata: a Hangszerek enciklopédiája, s igazi lapozgatni-, böngésznivalót kínál "olvasójának". Jobban is jár vele, aki csak böngészi, mint aki olvassa.

A magyar változat a német kiadás, a német közvetítõnyelv nyomán keletkezett. Ha az eredetivel szemben volt, vagy idõvel támadt is némi fenntartásom, a magyar kiadás sokkalta több kifogásra ad okot. A kiadó nagy tévedése, hogy munkája kiindulásául nem az angol elsõkiadást használta, mert a magyar fordítás felkeltette figyelmemet a német változat számtalan félreértésbõl, fordítási pontatlanságból és a reprodukáló kompetenciájának túlértékelésébõl származó hibára. Úgy tûnik azonban, hogy a kiadó kétszeresen tévedett, amikor a fordítást Reviczky Bélára bízta (szerkesztõ: Reviczky Dóra): a fordítónak nem sikerült jól olvasható magyar szöveget létrehoznia, de az ügyben való feltûnõ járatlansága következtében nem sikerült híven tolmácsolnia a szöveg tartalmát sem; a szöveg olykor értelmetlen, és általában szakszerûtlen maradt.

A munkával kapcsolatosan a következõ szinteken fogalmazódnak meg kifogások:

1) az angol eredetivel kapcsolatban a már említettek;

2) a német fordítás félreértései, értelemzavaró eltérései az eredeti szövegtõl;

3) a magyar fordításban fellelhetõ a) a német szöveg félreértéseit, hibáit híven követõ, mint ilyen félreérthetõ, félrevezetõ szövegek, b) a német szövegtõl eltérõ félrefordítások, c) a tartalom meg nem értésébõl származó félreérthetõ, félrevezetõ szövegek, d) egyszerûen rossz magyar mondatok (v. ö.: mottó).

Egy-két jellegzetes példa.

A német fordító nem ritkán félrevezeti a magyar közreadót. Ennek vizsgálata nem lenne feladatunk, de az angoltól eltérõ, kétséges értelmû, vagy akár abszurd magyar szövegek visszautalnak a forrásra. (A csapdákat egy a hangszerek világában csak valamennyire is járatos fordítónak magának is fel kellett volna ismernie, derítenie, sõt, fel kellett volna ezekre hívnia a kiadó figyelmét, netán - eltérve az eredeti szövegtõl - ki kellett volna javítania az eredetiben hibás, félreérthetõ vagy kétséges helyeket.)

A dolog természetébõl adódik, hogy a könyv szövegében gyakran fordul elõ a simple szó. Ennek jelentése az Országh-szótár szerint az egyszerûtõl az együgyûn keresztül az alacsony sorból valóig sokféle lehet. Megfelelõje könyvünk német változatában ha nem is mindig, de igen gyakran: primitív. A magyarban mindezeken a helyeken a Halász-szótár szerinti egyetlen jelentés áll: primitív. így lesz - a többi között - a Simple trumpetsbõl Egyszerû trombiták helyett Primitív trombiták (58.), a Simple homsból Primitív kürtök (66.), a simple monocbordból primitív monokord, sõt primitív monokord hangszer (228.; ez utóbbira visszatérünk még) stb.

Egy súlyosabb, szintén a német fordításból eredõ, a szöveg értelmét teljesen megváltoztató zavar (228.): Fretted clavichord by the Italian instrument maker, Domenico da Pesaro. This example, dating from 1543, is thought to be the oldest dated clavichord. A német textusból, és ennek nyomán a magyarból elmarad a dated értelmének megfelelõ szó, így az Ez az 1543-ból keltezett hangszer tûnik a legrégebbi ismert építési idejû klavikordnak helyett (ez lenne az angol eredeti hozzávetõleges fordítása) Ez az 1543-as példány volt valószínûleg a legrégebbi klavikord kerül. Nagy különbség! És miért volt?

Ugyanígy lesz a félrevezetõ német mintát követve a 69. oldal hand hornjából Inventionshorn, s a magyarban invenciós kürt. Az ábra sem invenciós kürtöt mutat, hangszert, "melynél a [hangolást meghatározó, a járatot meghosszabbító] csõtoldatokat nem a fúvókánál, hanem a görbület belsejében (ventus) illesztik a csõbe." (Riemann Musik Lexikon. Sachteil. Schott, Mainz 1967.)

Még egy példa, amelyik ismét jól mutatja, hogy a magyar fordítás készítõje hagyja magát félrevezetni. Dudák alkatrészeirõl szólva (54.): this hold in place the mouthpipe…; a pipe elsõ jelentése csõ, és csak a harmadik értelme: síp. A német változat már: Diese führen zur Mundpfeife. A Pfeife elsõ jelentése síp, fütyülõ. További jelentései között szerepelnek némileg csövekre utalóak is. Nem tudom mi a gyakorlatban használt, a szokásos, valódi német neve ennek az alkatrésznek. A mouth pipe jelentése magyarul egyértelmûen (befúvó csõ, fúvóka. Egy ismeretterjesztõ, funkcionális-analitikus hangszerismereti tudnivalókat közlõ munkában még akkor is ez vagy ilyesmi, ha netán létezne a hétköznapi használatban egy a könyvben szereplõ szájsíp forma is. Ez ugyanis az egyetlen alkatrész a dudán, amelyik közvetlenül nem vesz részt hangképzésben. (Az inkriminált alkatrész magyar neve emlõ, esetleg höppentõ vagy klipács.)

Ugyancsak a dudánál találunk még egy szép példát (54.). Kénytelen vagyok ismét az angol eredetit is idézni: The history ofthe bagpipe is obscure but it is related to instruments in which the whole reed is taken into the mouth. (A duda története homályos, de kapcsolatban van olyan hangszerekkel, amelyeknél az egész nádnyelvet szájba veszik.) Ebbõl a németben elmarad a mondat elsõ fele, s lesz belõle: Die Sackpfeife gehört zu den Instrumenten, bei deren das ganze Blatt in den Mund genommen wird. Ezt többé-kevésbé híven követi a magyar: A duda azon hangszerek közé tartozik, melyeknél az egész nyelvet a szájba kell venni. Csakhogy, aki egy kicsit is ismeri a dudát, legalább itt gyanút kellene fogjon, hiszen tudja, hogy ez a mondat így nem igaz.

A német szövegtõl függetlenül is keletkezhetnek félrevezetõ magyar változatok. Mindjárt az elsõ hangszercsoportnál (16.) így lesz a fújó ember ajkai által keltett légáram… a der Luftstrom von den Lippen des Bläsersbõl, ami körülbelül annak felelne meg, hogy a játékos ajka által irányított légáram… Az ajak ugyanis csak közvetítõje, irányítója a légáramnak.

Vagy: a karibi, bádoghordókból készülõ doboknál a német - az eredetit híven követve - így ír: Das »Ping-pong« - ist in der Tiefe von ungefähr 13 cm, die Guitar-Trommel 22 cm unter dem Tonnenrand abgeschnitten. A magyar változat: A ping-pong kb. 13 cm mélységben, a gitárdob 22 cm-re a hordóperem alatt be van vágva. Bevágva-levágva. Nyelvileg nem tûnik nagy különbségnek; de a gyakorlatban?!

Köcsögdudákról szólva, a 155. oldalon, illusztrálva: The Russian friction drum is sounded with horsehair. >Die russische Trommel wird mit Roßhaa geriehen. /Az orosz dobon lószõrrel játszottak. A kisdobon dobverõvel játszanak, a hegedûn vonóval, de a megszólaltatni vagy dörzsölni igék helyett a játszani itt kevéssé fedi a valódi helyzetet, és így félrevezetõ.

Folytathatnánk a sort. Lassan eljutunk kifogásaink azon kategóriájához, amelyet fentebb így jellemeztünk: "egyszerûen rossz magyar mondatok". Gyakran párosával játszottak rajta, olykor még ma is. (16.) Egy-egy pedál lenyomásával ütõdik össze a hi-hat két tányérja ill. üti meg a párnázott dobverõ a nagydobot. (159.) [A sumér lírát] a képi ábrázolások legföljebb 11 húrosnak mutatják, amelyek a kereszttartón kis emelõkkel hangolhatók voltak. (168.) A gaboni hárfa feje díszes faragású, ami bármelyik afrikai hangszerre jellemzõ. (172.) A b) helyzetben a felsõ korong gombjai megrövidítik a [hárfa] húr rezgéshosszát [helyesen = a rezgõ húrhosszat], és egy félhanggal megnövelik [helyesen = megemelik] a hangmagasságot. (177.)

A fordító, (láthatólag) nem lévén járatos a hangszerek világában, önmaga megnyugtatására túlmagyarázza a dolgokat. Már említettem a monokord hangszer példáját. Annak kell a "hangszert" hozzátennie a monokord nevéhez, aki nem tudja hogy az az. Ugyanígy nem kell a hangszer tölcséréhez hozzátenni, hogy hangtölcsér (többek között 56.). A 94. oldalon egy csörgõként használt száraz (szentjánoskenyér-, bab-, borsószerû) becõtermésrõl szólva ez áll: egyetlen nagy, szárított maghüvelybõl készül. Csakhogy nem készül; a tájékozott tudja, hogy a maghüvely megszárítva úgy szerepel hangszerként, "ahogy az úristen megteremtette".

Teljes bizonytalanságban hagy a könyv, illetve a fordító a hangszernevek kiejtését illetõen. Hol angolos, hol németes, hol meg magyaros a helyesírás, illetve a fonetika, s még jelölve sincs, hol melyik az irányadó. Végtére is az olvasó nem köteles tudni, hogy például Felsõ-Voltában latinbetûs-e az írás, így a könyvben az ott szokásos formában jelenik meg egy elnevezés, vagy netán valamilyen más betûforma használatos, következésképpen magyaros fonetika szerint átírva szerepel-e?

És így tovább, és így tovább...

A Hangszerek enciklopédiájának magyar változata sajnálatosan gyengére, de legalábbis számtalan helyen támadhatóra sikerült. Kár. Egy jó és fontos könyv - ha nem is veszítette el ezáltal a lehetõségét, hogy hasson, tanítson, segítsen, de - elvesztette azt a lehetõségét, hogy miközben élvezetes olvasmány, ugyanakkor megbízható segítõtárs legyen, nyugodtan és bizalommal lehessen rá számítani. A kár nagy, mivel az angol eredetihez (és bizonyos fokig, hibái ellenére még a német fordításhoz) hasonlóan jó, szellemes és gazdag kötet egyhamar nem fog készülni. Ha ugyan készülnek hasonló témában ma még könyvek, s nem csak CD-ROM-ok. Ennek a munkának megjelenése után pedig nem lesz, s nem is lehet vállalkozó, aki egyhamar ismét belevágna hasonló méretû, magyar nyelvû munka kiadásába.

Így hát a képek maradnak hasznos tájékoztatóink, segítõink, barátaink ebbõl a könyvbõl. Csak a képek...