KURT SANDERUNG neve eddig sem volt ismeretlen számomra: hallottam néhányat az általa vezényelt hanglemezekbõl, ám mivel e felvételek nem hagytak mély nyomot maguk után, s mivel a karmesterrõl kialakított portrét nem tette elevenen személyessé és nem mélyítette el hangverseny-élmény, mostanáig csak homályos elképzelés élt bennem az 1912-es születésû német dirigens mûvészegyéniségérõl. Meghívója, a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR - természetesen hangsúlyozván a vendég muzsikusi jelentõségét is - úgy érzékeltem, mindenekelõtt a kínálkozó élmény kuriózum-volta felõl közelítve, a ma is aktív karmesterek doyenjének fellépéseként harangozta be a Sanderling-estet. A kritikus, miközben tiszteli a kort és csodálattal hajt fejet a fizikai és morális tartás elõtt, melyet a 85 esztendõs mester világjárása és munkája követel, az évek számát mégsem tekintheti értékmérõnek, s még kevésbé kalkulálhatja be a produkció szakmai megítélésébe. így tán érthetõ, ha bevallom: a nézõtéren kissé szorongva vártam Kürt Sanderling pódiumralépését.

A mûsor módosult az elõre meghirdetetthez képest: a karmester csellista-fia, Michael Sanderling (*1967) megbetegedése miatt a hangverseny középsõ számaként Sosztakovics 2. csellóversenye helyett Mozart 183-as Köchel-jegyzékszámú, "kis" g-moll szimfóniája szólalt meg, változatlan maradt azonban a kezdõ- és zárószám, Beethoven Coriolan-nyitánya és Brahms 3- szimfóniája. Vesztettünk és nyertünk tehát: nem tapasztalhattuk meg, milyen Sosztakovics-elõadó Kurt Sanderling (pedig mint hírlik, az utóbbi idõben világszerte õ volt a szovjet-orosz zeneszerzõ mûveinek egyik legönzetlenebb propagátora - s autentikus is, hiszen a Leningrádi Filharmonikusok egykori karmestereként közelrõl ismerte a komponistát), viszont a versenymû helyett is szimfóniát hallgatva, "tiszta" zenekari estet élvezhettünk, többet tudva meg ily módon arról, miként mûködik Kürt Sanderling mûvészi iránytûje a zene néhány nagy korszakának erõterében.

Nem nehéz jellemezni a három produkciót, mivel a három élmény - számomra legalábbis - élesen elkülönült. Középen helyezném el a skálán a Coriolan-nyitányt, mely Sanderling olvasatában sodró, erõteljesen drámai zene, amit ezúttal tömör és súlyos hangzás, filmszerû vágásokban gondolkodó, kontrasztgazdag frazeálás és sok-sok hangsúly nyomatékosított. Szerzõ és korstílus iránt jóval kevésbé véltem érzékenynek a kis g-moll szimfónia megformálását: Sanderling itt megelégedett egy Mozarthoz aligha illõ, szétesõ hangzású és merev ritmizálású, darabos elõadással, mely úgy tetszett, épp a mû jellegzetes idegérzékenységéhez és a Sturm und Drang szimfónia drámaiságához nem talált utat.

Enyhe csalódottság után elragadtatás: a koncert igazi értelmét a második részt kitöltõ mû, a Brahms-szimfónia adta meg. Sanderling a 3. szimfónia tolmácsaként a legjobb századfordulós-századeleji hagyományok folytatójának mutatkozott. Értelmezésével a tételekbe sûrített lelkiállapotok mélyére hatolt s ott a lényegre tapintott. A lelkesen együttmûködõ és kiválóan játszó Fesztiválzenekar közvetítésével elõadásában egységet alkotott a szélsõ tételek drámai körvonalazású ritmikájában feszülõ energia és a mû borús színvilágának, szûrt fényeinek jellegzetesen õszies karaktere. Sanderling vezénylése nyomán egy ösztönzõen nemes képzeletbeli emberportré rajzolódott ki a 3. szimfónia hangjaiból és magasodott e hangok fölé: az elmúlás tudatának hálójában vergõdõ, ám mégis küzdeni kész, rezignált, ám mégis cselekvõ, az Ittlét súlyát méltósággal vállaló ember arcképe. (Január 10. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar).

Shakespeare-tanulmánykötetében Cs. Szabó László arra figyelmeztet: a viktoriánus Anglia úgynevezett "jobb köreiben" nem volt igazán szalonképes beszédtéma Shakespeare. A No Nice Girl Swears típusú illemtankönyvek korának polgári értékrendjébe nehezen volt beilleszthetõ az a szerzõ, akinek darabjai bõvelkednek, ha nem is a káromkodásban, de legalábbis az olyan játékos nyelvi fordulatokban, melyek sava-borsa az incselkedõ kétértelmûség. Régebbi korok angoljai azonban úgy látszik, Shakespeare-ben nemcsak az "illetlent" látták, hanem minden idõk egyik legnagyobb szellemét is. Erre utal Thomas Linley (1756-1778) mûve: A Lyric Ode on the Fairies, Aerial Beings and Witches of Shakespeare (Lírai óda Shakespeare tündéreihez, légi szellemeihez és boszorkányaihoz), melyet VASHEGYI GYÖRGY és együttesei, az ORFEO KAMARAZENEKAR és a PURCELL-KÓRUS jóvoltából ismerhetett meg - magyarországi bemutatóként - Budapest zeneszeretõ közönsége.

Különös a Shakespeare-ódát komponáló zeneszerzõ sorsa. Az idõsebb Thomas Linley-nek, a Drury Lane színház zeneigazgatójának fiát a Mozart-levelezés lapjai avatják halhatatlanná. A 14 éves Wolfgang 1770-ben, Firenzében köt ismeretséget - mi több: alig pár nap alatt az egymás iránti kölcsönös rajongás által meghatározott barátságot - a vele épp egyívású Thomasszal, aki ott Nardini tanítványa, s mint Kovács János Mozart-breviáriuma Gustav Nottebohmot idézi, "varázslatosan hegedül". A két fiatal nagyra értékeli egymás tudását, ami kiváltképp a máskor nemritkán rosszmájú Wolfgang esetében sokatmondó. Leopold ezt írja feleségének: "A fiú [Thomas Linley] eljött a tudós költõnõ, Signora Corilla házába, ahová Laugier úr ajánlásával mentünk. A két fiú egész este felváltva szerepelt, miközben sûrûn megölelték egymást. Másnap a kis angol (szeretetreméltó, kedves fiúcska) elhozatta hozzánk hegedûjét, s egész délután játszott;

Wolfgang hegedûn kísérte õt. A következõ napon Gavard úrnál, a nagyherceg pénzügyeinek intézõjénél ebédeltünk, s a két fiú egész délután felváltva játszott, nem gyermek-módra, hanem mint két meglett férfi! A kis Tommaso hazakísért bennünket, s keserves könnyeket ejtett, hogy másnap elutazunk." (Levél Rómából, 1770. április 21. Fordította és idézi Kovács János: Mozart-breviárium). A gyermek-hegedûsbõl érett korára zeneszerzõ és karmester lett - úgy látszik, a Fennvaló is örömét lelte muzsikálásában, mert mindössze 22 évi földi lét után magához szólította.

Köszönet illeti Vashegyi Györgyöt már pusztán azért is, mert felfigyelt a Linley-kompozícióra, és a mûvet együtteseinek betanítva szélesítette a hazai közönség horizontját. A darabot övezõ életrajzi adatok alapján a koncert hallgatója várhatott akár szokványos "történeti érdekességet" is: olyan mûvet, melynek vonzerõt nem elsõsorban a zenei értékek, inkább a keletkezés körülményei vagy egyéb anekdotikus részletek kölcsönöznek. A Shakespeare-óda azonban mint muzsika is elsõrangú. A nyitányból, menüettbõl és 24 rövid számból álló - többnyire recitativókat, áriákat és kórusokat váltakoztató - mû nem túl hosszú és kellemesen élénk lélegzetritmusú. Hangvétele elkerüli a megelõzõ korszak allegorikus opuszainak típusos buktatóját: nem merül el az elvont kifejezésmódban, hanem jó arányérzékkel egyensúlyoz a jelképek és a hallgatóba karoló közvetlenség között. A három szólóhang (két szoprán és egy basszus) kidolgozása karakterisztikusan elkülönített: az elsõ hölgy kap több koloratúrát s mintegy õ hordozza vállán - legalábbis szólóénekesi téren - a produkció vokális terheit, a második szoprán valamivel kevesebb virtuóz lehetõséghez jut, míg a basszus megszólalásaival Linley igen takarékosan bánik. A hangszerelés ötletes, a hangfestésre lehetõséget kínáló részletekben olykor kifejezetten pezsgõ, sõt humoros. Linley Shakespeare-ódájának legfõbb érdekessége azonban vitathatatlanul a stílus. A mû keletkezésekor 1776-ot írunk: Mozart ekkorra túljutott az öt hegedûverseny komponálásán, keze alatt már kibontakozott, amit az egyszerûség kedvéért klasszikának neveznek. Linley mûvének zenei nyelve viszont bájos keverék, akad benne sok minden, némi klasszika is, ám úgy tetszik, ennek a stílus-elegynek nem szára és levélzete, hanem gyökere erõs: a barokk s azon belül is az angol barokk, közelebbrõl a nagy "brit" komponista, Händel hatása.

Ha nem csalódom, az Orfeo Kamarazenekar - mely a Linley-kompozíciót felvezetve Purcell Szent Cecília-ódájának szimfónia-tételét szólaltatta meg friss, hangulatos elõadásban - azóta tért át teljes egészében korhû hangszerekre, mióta utoljára hallottam. A váltás zökkenõmentesnek tûnik, a muzsikusok játéka eleven, fordulatos és könnyed. Színes, karakteres teljesítménnyel szolgálta a mû sikerét az egyenletes színvonalon szereplõ Purcell-Kórus is. A szólisták közül a legnagyobb feladatot vállaló KISS NOÉMI mozgékony, légies és virtuóz szopránja gyakorolta rám a legerõsebb hatást: éneklése plasztikus, stílushû -figyelemreméltó a laza fölényesség, mellyel a koloratúrák akadályait veszi. FERS MÁRTA megbízható teljesítményét csak hódolat illeti meg, nem bírálat: az énekesnõ megbetegedett kolleginától, Zádori Máriától vette át - beugrással - a szólamot. Ígéretes orgánum birtokosa a basszus szólam tehetséges elõadója, KOVÁCS ISTVÁN is. (Január 15. Zeneakadémia. Rendezõ: Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola)

Ha lehet olyasmit állítani, hogy a közönség egy hangversenyciklust már annak kezdete elõtt kitüntet figyelmével, úgy VÁSÁRY TAMÁS és a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA Beethoven-sorozatáról ez alighanem elmondható, hiszen az összes szimfóniát és versenymûvet, valamint számos nyitányt felvonultató nyolc estre és azok fõpróbáira bérletben elkelt valamennyi jegy. Az elsõ koncert mûsora a sötét színek és a hõsi karakter dominanciája jegyében alakult: Egmont-nyitány, c-moll zongoraverseny, 3. (Eroica-) szimfónia. A tervek szerint a sorozatban valamennyi zongoraversenyt és a Hármasverseny zongoraszólamát a karmester-zongoramûvész szólaltatja meg: így történt ez most is.

Kitûnõ produkciókat sorakoztatott fel ez az est - a beszámoló szinte csak arra szorítkozhat, hogy a gondolkodásmód gyökereire próbáljon rátapintani és helyiérték-különbségeket jelezzen. Vásáry felfogásában - s ez a karmesternek a Rádiózenekar élén végzett ed-jigi munkájára visszatekintve mind világosabban rajzolódik ki - akad egy egységesítõ mozzanat, mely nemcsak akkor érvényes, mikor egy hangversenyciklus egyetlen szerzõ mûveire összpontosítva eleve bizonyos homogenitást garantál, hanem szinte komponistáktól és stíluskorszakoktól függetlenül hat: a közelítésmód alapvetõen érzelmi-indulati fogantatása. Ez fokozódik most - legalábbis a Beethoven-sorozat nyitókoncertjén az elsõ rész így mutatta - a mûveknek nem annyira szerkezetével, hangzásarányaival, vagyis az elemzõ intellektus által megragadható alkotóelemeivel, hanem mindenekelõtt az általuk kifejezett lelkiállapottal azonosuló lobogássá. E hevület az, mely részben a muzsikus-partnereket és a közönséget magával ragadja, részben pedig stilárisan meg is határozza Vásáry Tamás Beethoven-interpretációját. Amit a karmester elénk tár, az (talán nem tévedés így érzékelni) nem annyira a mi korunk Beethoven-tükre, mint inkább a századelõ nagy hagyományából inspirációt merítõ s azt folytatni kívánó, eredendõen romantikus értelmezés. Ez teremtett a mûsor élén az Egmont-nyitányban tömör és sûrû hangzást, határozottan megragadott ritmusokat, drámai akcentusokat, s árasztotta a forradalmi pátosz levegõjét. A versenymûben Vásáry tévedhetetlenül találta el a 18-19. század fordulójának küzdelmes c-moll hangját (az értelmezés tudatosságát igazolta a Patetikus szonáta ráadásként megszólaltatott Adagio cantabile tétele). A bevezetõben említett helyiértékek közti különbségtételhez optikai hasonlat kínálkozik: ez az elõadás a nyitánnyal azonos tónusú, ám annál kevésbé éles képet mutatott fel. Amikor Vásáry vezényel, övé az indulat és a vízió, a zenekaré a hangszeres kontroll. Amikor zongorázik és vezényel, mindkettõ övé, s így arányuk is az õ felelõssége. Amit a produkció a kockázatvállalással nyer: az egységesség meg az a beépített lélektani feszültség, mely a nagy teljesítményt igénylõ próbatétel szituációjában magától gerjed. Amit ezúttal- veszített: a lehetséges maximális plaszticitás. Kérdés persze, szabad-e egyáltalán számonkérni ezt, hiszen mióta a Rádiózenekar fõzeneigazgatója lett, Vásáry oly hatalmas elánnal veti magát a karmesteri feladatokba, hogy zongoramûvészi produkciói (legalábbis az, amit ezekbõl a magyar hangversenylátogató ismerhet) bizonyos fokig átértékelõdtek - ma alighanem más várakozással méltányos ezeket hallgatni, mint tízegynéhány esztendeje. Fel lehet tenni a kérdést: vajon nem lett volna-e körültekintõbb a Beethoven-sorozat hat zongoraszólóját hat különbözõ, ambiciózus és tehetséges fiatal magyar mûvésznek felkínálni? Akkor a c-moll koncert elõadása nyilván kevesebb rögtönzésszerû, rapszodikus megnyilvánulást, szólóhangszer és zenekar között csiszoltabb együttmûködést hozott volna. Lehet azonban, hogy a kérdés nem adekvát; hogy a sorozat így, egy kézben tartva igazán értékes - a közönség mindenesetre máris szavazott, lelkesen és egyértelmûen.

Az Eroica megszólaltatása alkalmat ad a recenzensnek, hogy a Vásáry-produkciók alapvetõen érzelmi-indulati beállítottságával kapcsolatos, fenti megállapításban rejlõ félreértések veszélyét eloszlassa: természetesen nem azt állítom, hogy Vásáry Tamás zenélésébõl hiányzik az intellektuális kontroll, hanem azt, hogy (tapasztalataim szerint) nem az uralkodik benne. Mindenesetre az Esz-dúr szimfóniában épp a beosztó és féken tartó tudatosság kapott meglepõen fontos szerepet s vált a teljes produkció feszültségforrásává. Vásáry, úgy érzékeltem, az egyes tételek és a teljes mû egészén belül is csínján bánt a csúcsra-járatás eszközével, s az így nem devalválódott, felfokozott hatással bírva a kivételes pillanatokban. Gyeplõ és zabla fegyelmezte mindvégig az Allegro con briót, hogy az elsõ nagy emocionális magaslatra a Gyászinduló dúr középrészének vége felé érkezzünk el, s a második nagy érzelmi platót is ugyanez a tétel érje el: a moll visszatérésbeli fugatóban. A scherzóban a triószakasz karmestere lazított a gyeplõn (vagy inkább, kürtrõl lévén szó, a vadászebek pórázán), de a tétel egészét ismét lendület és önuralom egysége jellemezte. Mindezek után a finálé fennsíkként hatott - a variációk belsõ mozgásának fokozatos sûrûsödése természetes folyamatként vezetett el a tételvégi kóda jellegzetesen beethoveni, tobzódó befejezéséhez. (Január 16. - Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

A jó zenekarok vezetése tudja: érdemes tagjait a legkülönfélébb, "szolgálaton kívüli" kamarazenei tevékenységekre ösztönözni, hiszen ezek csiszolják a hangszeres játékot, fejlesztik az alkalmazkodóképességet, s így üdvösen hatnak vissza a zenekari munkára is. A "- Mi hamisabb egy fuvolánál? - Két fuvola…" szövegû zenészvicc többféle fúvós hangszer behelyettesítésével ismeretes, alighanem klarinétos változata is él. Ezért nemcsak a fenti általános értelemben, hanem szorosabban véve intonációs magasiskolaként sem megvetendõ hasznú az olyan társulás, amilyennek bemutatkozó koncertjérõl az alábbi sorok szólnak.

CLARSIX KLARINÉTEGYÜTTES - a manapság (sajnos) divatozó mozaikszó-szülemények újabb speciesével már a csoport neve is jelzi, hogy hat klarinétos foglal helyet benne. A szextett tagjai többségükben fiatalok: BALOGH JÓZSEF, SZEPESI BENCE és PUSKÁS LEVENTE klarinéton játszik, a hangszercsalád alt-, basszus- illetve kontrabasszus-tagját TÓSZEGI BERNÁT, SCHADL PÉTER és JAKAB JÁNOS szólaltatja meg. Mûsorukon természetesen - mi mást is adhatnának elõ? - legnagyobbrészt átiratok szerepelnek: hogy ezek friss hatásúak, idiomatikusak s hogy azonos fajtájú hangszerek együtteséhez képest meglepõ szín-készletet használhatnak, az nem csekély mértékben az adaptátor, az átiratok legnagyobb részét készítõ Horváth Balázs érdeme.

Persze nem csak az övé. A szextett érzékenyen, a kompozíció stílus-elszínezõdéseit és áthallásait karaktergazdagsággá lényegítve játszotta Bernstein Candide-nyitányát, s a szinkopált jazz-ritmika játékosságát kamatoztatva szólaltatta meg egy számomra ismeretlen kortárs szerzõ, Morros szonatináját. Még Bernstein és Morros között kapott helyet egy Ravel-átirat, a Lúdanyó meséi, melyet azonban a koncert klasszikus repertoárból merítõ fejezetébe sorolok Mendelssohn Téma és változatok címû mûvével, Bizet Carmen-nyitányával és Johann Strauss három kompozíciójával együtt. A Ravel-ciklus elõadása megteremtette a tételek meseszerû atmoszféráját éppúgy, mint a hozzájuk kapcsolódó változatos tónusok skáláját, a Mendelssohn-variációk a hangütés komolyságával hoztak új színt a koncert palettájára, míg a Carmen-nyitányt lendület és a ritmusok feszessége határozta meg. Tetszett Strauss virtuózán értelmezett és intenzív agogikával elõadott Denevér-nyitánya, de még figyelemreméltóbbnak éreztem, milyen vérbeli fúvóskompozícióvá lényegült a klarinétcsalád vendégszeretetét élvezve a Pizzicato-polka és az Éljen a magyar. A hivatalos mûsort (egy egész sor ráadás elõtt) ismét a könnyedebb hangvétel zárta Cardon Hangulatok címû darabjával és Frackenpohl Két ragtime-jával. Ami az örömteli légkörû és igényes hangszeres kivitelezésû esthez kritikai megjegyzésként csatolható, az inkább óhaj, mint bírálat: a kevésbé kacskaringós stiláris vonalvezetésû, egységesebb mûsortervezés igénye. (Január 24. - Fészek Mûvészklub. Rendezõ: Fészek Müvészklub)

1997 örömöt szerez a zenetörténeti évfordulók kedvelõinek: idén januárban 200 esztendeje született Franz Schubert, s áprilisban lesz 100 éve, hogy meghalt Johannes Brahms. Mindkét szerzõrõl elmondható, hogy a legkedveltebbek közül való, mindkettejük mûvei közül sokat és sokszor játszanak - ám az is vitathatatlan, hogy a bicentenárium és a centenárium hasznos alkalommal szolgálhatna arra, hogy kevéssé ismert Schubert- és Brahms-kompozíciók kerüljenek reflektorfénybe; hogy a két zeneszerzõrõl kialakult sztereotípiák helyét friss élmények foglalják el. (A Muzsika a jubileumi év folyamán Schubert-Brahms lapszámmal szándékozik megemlékezni a két alkotóról. - A szerk.)

A MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR négy hangversenybõl álló Brahms-bérlettel tiszteleg Hamburg szülötte elõtt. A mûsorterv enyhén szólva nem nevezhetõ eredetinek, szisztematikusnak azonban igen: a négy szimfónia és a négy versenymû szólal meg a koncerteken, mintegy azt sugallva, hogy a zenekar a jeles alkalomból mindenekelõtt a már jól ismert újbóli, reprezentatív felmutatását véli feladatának. Az elsõ esten Jandó Jenõ játszotta a B-dúr zongoraversenyt és Jurij Szimonov vezényelt. Mivel a zongoramûvész legutóbbi szólóestjérõl épp a múlt havi hangversenyrovatban esett szó, s mivel Szimonov poroszos Brahms-felfogásáról a közelmúltban kellemetlen tapasztalatokat szereztem, e koncertet átugorva most a második mûsorról számolok be.

A szokásos nyitány-versenymû-szimfónia modellhez igazodva, az estet a szerkesztés az elõre meghirdetetthez képest megfejelte a Tragikus nyitánnyal. CSABA PÉTER pálcája alatt a nyitány sötét d-moll vonós-árnyalatai, drámai sodrású pontozott ritmusai és dacos triolái méltó hangulati elõkészítésként szolgáltak a Kettõsverseny a-molljának hasonlóképpen borús szín- és kedélyvilágához. A második részt kitöltõ D-dúr szimfóniában a karmester a lírai karakter és a pasztorális szín- illetve gesztusvilág erõs hangsúlyozásával, epikusán széles tempóvétellel indított - de mint tapasztalhattuk, csupán azért, hogy a nyitótétel további részében (s voltaképp a teljes mû folyamán) annál intenzívebb ellentétként értelmezhesse a 2. szimfónia markáns mozzanatait. Lényegét tekintve egyensúly-elvû, vonzó tolmácsolás született ily módon. Ami a két zenekari mû kidolgozását illeti, a karmesternek ezúttal meg kellett elégednie tempóval és karakterrel, telt hangzással és változatos dinamikával, azaz jelentékeny körvonalazással: nem sikerült valóban pontos és csiszolt játékra serkentenie a MAV Szimfonikusok (a mostani teljesítménynél jóval többre hivatott) muzsikusgárdáját. A sok elnagyoltság hallatán, s tapasztalva, mily természetesen siklik át ezek fölött az elõadás, csalódottan gondoltam: ha már az együttes a évforduló kapcsán a zeneszerzõ kevesebb figyelemre méltatott mûvei - D-dúr és A-dúr szerenád, Altrapszódia, Rinaldo-kantáta illetve több más, kórusra és zenekarra komponált opusz - népszerûsítése helyett szokványos ötlettel rukkol elõ, akkor legalább a kivitelezés lehetne ünnepi, valóban méltó az évforduló rangjához.

Végére a jót: PERÉNYI MIKLÓS személyében a Kettõsverseny csellószólamának világszínvonalú elõadó adatott ezen az estén. Siessünk hozzátenni: partnere, ÁGOSTON ANDRÁS egy pillanatig sem kellett szégyenkezzék a nagy csellista mellett - egyenrangú muzsikustársként, Perényi ihletettségéhez és igényességéhez méltón játszotta végig a három tételt. Vonójuk alatt érzékletesen bontakozott ki a mû sajátos kettõssége: a hatalmas formaívvel és sok sötét színnel adekvát tartózkodó, szemérmes alapállás és az ezt minduntalan ellenpontozó, szélesen áradó dallamosság - ez utóbbinak csodálatos példáját nyújtotta Perényi játéka az Andantéban. (Január 25. - Zeneakadémia. Rendezõ: MÁV Szimfonikus Zenekar)

Az utóbbi hónapokban több fiatal magyar hegedûs (Csûri Lajos, Szálai Antal, Kelemen Barnabás) koncertjérõl számoltam be a Muzsika hangversenyrovatának hasábjain: csatlakozzék most e kritikákhoz néhány észrevétel a szintén fiatal LENDVAY JÓZSEF játékáról. A már eddig is sok sikert aratott muzsikus legutóbb Brahms Hegedûversenyét adta elõ a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA szólistájaként, KOVÁCS JÁNOS vezényletével.

Sietek leszögezni: magas színvonalú és gazdag, a mûhöz méltó elõadást hallottunk. Ha a kiváló produkció jellemzésébe kritikusi fenntartás vegyül, annak csakis e lelkesedés árnyékában lehet helye. Lendvay József hangszeres tudása abszolút perfekt, hangja gazdag és sokszínû - ha kell, dúsan zengõ, ha kell, tartalmasán karcsú. Úgy tetszik, számára a Brahms-versenymû mint hangszeres feladat, sem állóképesség, sem a szólam pontos és csiszolt kézben-tartása szempontjából nem rendkívüli. E vérbeli virtuóz-alkat számára a közismerten "hangszer-ellenes", a szó hagyományos értelmében vett szólista-csillogás lehetõségeivel fukarkodó Brahms-koncert elõadói értelmezése konfliktust rejthet magában - konfliktust, mely energiaforrásként kezelve akár felvillanyozólag is hathatott volna az interpretáció egészére. Nem így történt: Lendvay kulturált önmérséklettel fejet hajtott a kompozíció akarata elõtt, vállalva a szólóhangszert csupán az egyenlõk közti elsõként értelmezõ szimfonikus koncepciót éppúgy, mint a nyitótétel széles tempóját, sok lírai mozzanatát - sõt, talán egy a szokottnál is meditatívabb, olykor kifejezetten megtorpanásokkal és hezitálásokkal tagolt belsõ lélegzetet. Ugyanez a líra - természetesen - folytatódott az oboaszólós F-dúr Adagióban (Lendvay itt is magáévá tette a magánszólam recitativikusan kommentáló szerepkörét), úgyhogy tényleges kontraszt szinte csak az elsõ két tétel nagy tömbje és a finálé között feszült ebben az elõadásban.

Ha Lendvay a Brahms-koncert után a lelkes ünneplésre válaszolva fergeteges Paganini-ráadással "vett elégtételt" a fegyelemért, ugyanezt Kovács János a második részben Csajkovszkij 4. szimfóniájának elõadásával tette meg. Az orosz szerzõ "sors-szimfóniája" a mûhöz illõn változékony dinamikájú, élénk hangulathullámzású elõadásban szólalt meg: éles rajzolatú és mélyen bevésett ritmusprofilokkal a nyitótételben, az otthon-hangot érzékenyen közvetítõ tolmácsolással az Andantinóban, a programzenébe ékelt abszolút zene dekorativitásával a pompás pizzicato-scherzóban, s végül a kompozíció tematikus és gondolati egységét beteljesítve a forgatagszerû népies fináléban. Repertoárelõadásnak nevezném a Rádiózenekar produkcióját - ám e kategóriában mindenképpen tisztes teljesítménynek. (Január 26. - Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

Mint köztudomású, az ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR életében e hetek-hónapok korszakváltást jelölnek: a Ferencsik János halálát követõ átmeneti interregnumot felváltó, Kobayashi Ken-Ichiro munkája által fémjelzett periódus lezárul, s az együttes vezetését mostantól két külföldön nevet .szerzett magyar karmester, Gilbert Varga és FISCHER ÁDÁM veszi át. Gilbert Varga és az ÁHZ közös muzsikálásáról nemrég, a millecentenáriumi év záróestjének kritikájában számolhattam be. Fischer Ádámot természetesen sok esztendeje jól ismeri a hazai közönség és kritika egyaránt, neki egyáltalán nem kell "bemutatkoznia", az alábbi sorok tárgyául szolgáló koncertet mégis a szokottnál nagyobb érdeklõdés elõzte meg.

A várakozás részben nyilvánvalóan a mûsorra tûzött kompozíció kivételes státuszával is magyarázható: Gustav Mahler 9. szimfóniája minden tekintetben végpontok zenéje - a lezáruló romantika és a születõ modernség közti határsávon egyensúlyoz, de négy tételének rendkívüli nehézségével és másfél órás idõtartamával is alighanem a befogadói koncentráció, a lehetséges karmesteri és zenekari teljesítmény limeszét jelöli. Hiába, a posztromantika értett ahhoz, hogy már a zene megszólalása elõtt, apparátusba és idõtartamba is gesztust sûrítsen.

Fischer Ádám partitúra nélkül, érzékelhetõen a mû külsõségeit és gondolati-érzelmi tartalmát egyaránt közvetíteni kívánó, heroikus alapgesztussal vezényelte a szimfóniát. Törekvésének sikerét fõképp e kettõ, kint és bent kedvezõ arányában nyugtázhatta a jelenlévõ: a mûhöz óhatatlanul kapcsolódó, s oly sok hallgatót félrevezetõ Guiness-attrakciók nem terelték el a figyelmet a lélek drámaian hegy-völgyes vagy épp epikusán sík tájairól - a nyitótétel gazdag és fordulatos központozásáról, a Landler népiességérõl és iróniájáról, a harmadik tétel lendületérõl és a finálé nem evilágian széles ölelésû dallamformálásáról. Zenei értelmezés tekintetében tehát részleteiben és egészként is rangos Mahler-tolmácsolást hallottunk, melynek terheit edzetten és állóképesen viselte az Állami Hangversenyzenekar.

Ez utóbbi, Fischer egyéni teljesítményének kollektív feltételét nyújtva, megszólalásainak két szélsõséges fajtájában szerepelt legimponálóbban: egyrészt az egész-zenekaros, telt és erõs tuttikban, másrészt a muzsikusokból személyes ambíciót csiholó szólókban (ha e megállapítást a kritikusnak tovább kell differenciálnia, azt mondhatja, a kettõ közül a szólókra vetett többször árnyékot készületlenség vagy indiszponáltság - ezúttal szerencsére csupán szabályt erõsítõ - kivétele). Amire viszont mint mûhely-problémára a szimfónia ráirányította a zenekari kidolgozás és hangzás iránt érzékeny figyelmet, az a két szélsõség közti számtalan hangzáskombináció és felrakásmód legalább két fajtája, mely gondozást kíván. Mahler a 9. szimfóniában újra és újra eljátssza azt a hangszerelési játékot, hogy egy-egy hatalmas tutti függönyét hirtelen félrehúzván, váratlanul kivillant amögül egy közepesen vékony textúrát a zenekari szövetbõl - ezek a fedetlenül maradó hangzásrétegek gyakran keltették sivár ápolatlanság, vagy ami tán rosszabb: színtelenség érzetét ebben az elõadásban. A másik megszólalásmód, mely szintén tutti és szóló két extremitása közt helyezkedik el és szintén tisztító-csiszoló kéz munkája után kiált: a szimfónia számtalan kamarazenei részlete - ezeket, a szólókkal ellentétben, úgy látszik, a muzsikusok olykor nem érezték eléggé sajátjuknak, s így megszólalásukkor sok esetlegesség zökkentette ki kellemetlen meglepetésként a mû átszellemült hangulatába feledkezõt.

A summázat azonban mindenképp elismerõ: Fischer Ádám és az ÁHZ Mahler 9. szimfóniájának elõadójaként a produkció fésületlenségei ellenére a mû sodrához, mélységéhez és tagoltságához méltó teljesítményt nyújtott -olyat, mely épp értékei miatt érdemes a további megmunkálásra. (Február 6. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

Vashegyi GyörgyFischer Ádám Felvégi Andrea felvételei